Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. április – Másik Nyugat / Másik Nyugat / Osvát

Osvát

Közreadja: Szilágyi Judit

Bevallom, ezt a fejezetet ellenállással írom. Nem szeretem, hogy emlékeimbe szervesen beletartozik. Pedig ezért kell megírnom. Az írói sorsom, a pályám alakult másképpen, hogy az itt sorra kerülő rövid közjáték beékelődött életembe.

Egyáltalán nem szívesen emlékezem olyasmire, amiben semmi szépséget nem találok. Mégis nyolcvanhét éves lettem és úgy érzem, az ilyen végső vallomásokban ezt is el kell mondjam. Annál is inkább, mert vízválasztóvonal és sorshatározó lett éltemben.

Ignotus megmondta nekem, ő három írásomat leadhatta a Nyugatban, de Osvát ezentúl megkívánja, hogy az írandókat ő beszélje meg velem. Érvényesíteni akarja jogát, hogy ő a szerkesztő. Csak ő dönthet. Ezen a főszerkesztő Ignotus sem változtathat. Mosolygott: nem, annyi hatalma nincs. Viszont Osvát üzeni nekem, keressem fel a szerkesztőségben, vele tárgyaljak, ő szívesen látja a Nyugatnál jelentkezésemet.

Elképedtem. Én akkor már néhány éve a Világ munkatársa voltam. A szerkesztőségben épp eleget hallottam, hogy Osvátnak milyen a magatartása a jelentkező írónőkkel. Velük, ha teheti, mindenekelőtt férfi. Cifrákat hallottam, és Ignotus sem nyugtatott meg, ha nem is féltett engem. Most azután megijedtem, és én bizony féltem.

Nem, bátorítottam magam, ilyenformán mégsem lehet igaz. A fiatal írók és költők – bár különcnek mondják –, de mégis eszményi szerkesztő-tekintélyt látnak benne. Olyan szigorú és egyben szeretetteljes bírálót, amilyet a mi irodalmunk még nem látott. Olyan ő, mondták a nagyonlelkesek, mint a tenyerükön ingát hordozó emberek. Amikor a föld mélyén víz van, vagy pedig kisugárzás, az inga kileng a tenyerükön. Így érzi meg Osvát a még rejtőzködő tehetséget is.

Osvát hívó üzenete 1915 nyarán ért el. Közvetlenül azután, bogy a Galimberti festőházaspárról írt nekrológom a Nyugatban megjelent. Méltató cikkemet arról a két avantgarde festőről, akiket tragikusan együtt temettek el, még Ignotus kérte tőlem. Azután állt be a „nincstovább”.

Viszont a behívó a Nyugat szerkesztőségébe pontos napra és órára szólt.

Előző napon a Világnál félrevontam Balázs Bélát. Mióta özvegyen anyámhoz kerültem vissza, otthonunkban ő is szívesen fölkeresett. Neki el mertem mondani Osvát jelentkezését, és azt, hogy őt nem kerülhetem meg. Nem oda Buda!

Istenem – Balázs! Ő nagyon modern volt. Új század, új nevelés, kitágított szabadságok. Nevetett.

– Na és?! – mondotta cinizmussal. – Másnapra elfelejted.

Én máris borzongtam.

– És gondolod, rákerülhet a sor, hogy tőlem is kívánja?

Úgy nézett rám, mint a naiv gyermekre. De árnyalatnyira azért most vigasztalt.

– Legalábbis úgy szokta. Emlékszel még a Kaffka-ügyre? De lehet, hogy te jobb belátásra bírod... te erélyes vagy. Hanem hidd el, úgy ahogy van – az ügyet nem kell felfújni. Az egész semmi.

– Semmi! – dühöngtem. – Te férfi vagy és csak saját szempontod van!

Vállat vont, és máris valamelyes részvéttel nézett rám.

– Rosszul teszed, Zsuka, rosszul teszed! – és ment vissza munkájához.

Másnap azonban, mindent egybevetve mégiscsak elindultam a Nyugathoz. Párizs megérhet egy misét? Keserű kétkedés élt bennem. De Nyugat csak egy van.

A Nyugat szerkesztősége akkor a Mérleg és a Nádor utca sarkán volt, Deutsch Ignácz és fiai cég magánházában. Vagyis Hatvany Lajos Nyugat-mecénás apjának lakóépületében. Lenn a földszinten, balra. Lehet, hogy csak két, de talán több szobából álló udvari lakásban szerkesztették a lapot. Négyre kért oda Osvát. Néhány perccel négy előtt ott voltam. Az első szobában Havas Irén, a titkár ült, nekem rokonszenves fiatal nő, akivel előzően gyakrabban akadt telefonbeszélgetésem. Még Ady-kézirat-dolgában is. Tágra nyílt szemmel nézett reám, az volt az érzésem, hogy csodálkozik. Felugrott és a szomszéd szobában bejelentett Osvátnak.

Osvát elém jött, bekísért dolgozószobájába, fotellel kínált meg. Ketten voltunk a helyiségben. Ő csak nézett rám és le nem vette a szemét.

Nagycsendesen mondta:

– Már régen vártam magát. Már régen el kellett volna jönnie. Nem gondolja?

Nem tudom, mit válaszoltam, de nem mindennapi idegenkedéssel néztem rá. Rendkívül csúnyának, egyenesen visszataszítónak láttam – természetesen, női szemmel. Utóbb megszoktam félszázadon át, hogy egykori legénymunkatársai (még Kassák Lajos is) ezen az én véleményemen csodálkozzanak. Talán csak drága Józsi Jenő röhögött helyeslőn, amikor ezt a randevút neki elmondtam. Engem semmiféle bűvölet nem szállt meg a nagytehetségű szerkesztő láttán. Hiszen elhiszem, hogy akikkel egyedülálló szellemiségében megismertette magát, és akiknek már juttatott bírálói éleslátásából és elismeréséből –, hogy azok szeretetből, hálából csak a csodálni valót látták benne. De engem az ő felszólítása másforma nézőpontból ért. Így hát úgy ültem színe előtt, mint akit előállítottak. Énbennem az, aki önrendelkezésre született, tisztára háborgott. Ő akkor harminchat vagy harminchét éves férfi volt, fekete, fekete. Hosszú fekete gérokk vagy redingot, magasan gombolódó papi mellény, nyakkendő nélkül, elpiszkolódott fehér körgallér. A mansettája is piszkos volt, egész külseje ápolatlan, s a kabát lehajtója korpás. De amitől majdnem felkiáltottam: akkor, azon a nyáron egyetlenegy nagy foga ült alsó állkapcsában legelől, és bennem felsikoltott valami: boszorkányszáj!

És ez a férfi engem mézes szóval illetett.

Nem beszélt arról, hogy miféle írást várna tőlem a Nyugatba, nem, az őt most nem érdekelte. De azt mondta, hogy nem képzelt engem ilyen „szépnek” – és milyen fiatal is vagyok (kereken harminc éves voltam), és hogy magammal hoztam Párizsból valamit, amit nehéz meghatároznia.

Nekem nem kellett tőle az émelyítő beszéd. Mint a ló, amelyet be akarnak törni, felágaskodtam. Nem is én ültem ott a fotelben, de az apám. Attól örököltem a természetem. Ő volt olyan szenvedélyes ellenálló minden erőszakkal szemben.

Egyetlen szót se szóltam, csak ültem előtte, vad ellenkezés tombolt hallgatásomban, és akkor bekopogtatott és elköszönt Irén. Azt mondta:

– Szerkesztő úr... elmúlt négy óra. Én most elmegyek.

– Jól van kérem, menjen.

Neki ez nagyon is jól volt. Most már nincs a szerkesztőségben senki más, csak mi ketten. Fölkelt és Irén után kulccsal bezárta a szoba ajtaját.

– Ez nem lehet! – kiáltottam rá. – Ne zárja be az ajtót! Engem ne zárjon itt be! Ha jön valaki, még azt hiszi...

Az arca olvatag lett. Előttem állt és letérdelt. Átfogta két karjával térdemet és felnézett rám. Valamit mondott akkor, de én nem hallottam mit, és nem is láttam semmi mást csak a szája barlangját és az egyetlen nagy fogát. Dühöngtem és felpattantam. Nekiszaladtam az ajtónak, felszakítottam és elrohantam. Fújtam és zakatoltam.

Adjő Nyugat, adjő a kitüntetés, hogy az ember a század legnagyobb magyar lapjának munkatársa. Itt mindennek vége, nekem itt nem nő többé fű.

Nem is nőtt.

Vannak lehetetlenségek.

És nekem már az is mindegy, ha akad még valaki, aki ezt Osvát-imádatból kitaláltnak mondaná. Az ember nyolcvanhét éves és lehiggadt. Megengedhet magának még ilyen igazmondást is.

Én tudom, hogy Osvátot két írógeneráció mennyire nagyrabecsülte és szerette, és milyen nagynak ítéli őt az utókor. Ők ezt joggal tették és megtehetik.

De én Osvátnál – akit a maga emberi sorsában, halálában igazán mélyen sajnálok – más partra kerültem, nem oda, ahová az írók. És ez az, amit nem tűrtem el és ami ellen fellázadtam.

Hem baj. Hiszen egyedül én adtam meg az árát.

De azt megfizettem.

És ha még egyszer adódnék, ugyanígy cselekednék.

Ámen.