Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. április – Másik Nyugat / Nyilvános és személyes identitás

Nyilvános és személyes identitás

Standeisky Éva: Kassák, az ember és a közszereplő. Gondolat, Budapest, 2007

Az ember és a közszereplő áll Standeisky Éva könyvének középpontjában. Ezzel egy olyan nézőpontot jelöl ki a szerző, amely a rendszerváltás utáni szórványos Kassák-kutatásban szinte elhanyagolhatónak mondható. A kilencvenes évek recepciójának ugyanis két alapvető jellemzője volt: az egyik az életmű depolitizált újraolvasására való törekvés, a másik az avantgárdcentrikusság. Csak az utóbbi néhány évben láttak napvilágot olyan tanulmányok, amelyek Kassák művészetszervezői tevékenységével vagy a Kassák körüli művészeti-politikai csatározásokkal foglalkoztak. Márpedig – ahogy Standeisky Éva könyvéből is kiderül – Kassák egyike azoknak az alkotóknak, akik életműve hatalmas csorbát szenved, ha eltekintünk attól a munkától és befektetett, de gyakran elpocsékolt energiától, amelyet a társadalom és az ember jobbításába, a művészet népszerűsítésébe és terjesztésébe, s nem utolsó sorban funkciójának és mibenlétének átalakításába öltek. A szövegcentrikus olvasat háttérbe szorította az életműnek ezt a rétegét, s ráadásul érvényesített egy olyan történeti szempontot is, amelynek elsődleges érdeke Kassák „újdonságának” és ezen keresztül irodalom- és művészettörténeti jelentőségének meghatározása volt. Ebből pedig az következett, hogy az avantgárd lett szinte az egyetlen hívó szó, amellyel Kassák megszólíthatóvá vált. Vagyis alapvetően két korszak emelkedett ki az életműből, az Éposz Wagner maszkjában című első kötettől a számozott versek kb. feléig terjedő „avantgárd korszak” és az utolsó évek újraéledő avantgárdja. Mindennek persze hatalmas eredményei voltak: az avantgárd fogalmának újraértelmezése és történeti jelentőségének újbóli meghatározása, nagyon fontos szövegek újraértelmezése stb. Ám ennek egyik újdonságát éppen az jelentette, hogy nem annyira Kassákkal (személyével és életművével), mint inkább a korszakkal és a korszakban született művekkel való foglalkozás került előtérbe, mivel a magyar avantgárd mozgalom jelentőségét éppen úgy lehetett bizonyítani, hogy megszabadítjuk Kassák-központúságtól. S még ezzel az egy alkotóval kapcsolatban is felvetődik, hogy – Kálmán C. György szavait idézve – nem egy „Puszta Szabolcs” volt-e csupán, akinél mindig meg kell állnunk, bár senki sem tudja, miért is állunk meg.[1]

Standeisky Éva könyve nem erre a szempontra helyezi a hangsúlyt, s ezzel jól kiegészíti a Kassákról alkotott képet. Már a cím is szinte visszhangozza a Kassákról íródott legrégibb monográfiát (Gáspár Endre: Kassák Lajos az ember és munkája. Wien, 1924), amivel a hangsúlyt a korabeli fogadtatásra helyezi át, egy olyan helyre, ahol a művészeti termékek mellett a mainál sokkal világosabban látszott annak fontossága, amit Kassák köztevékenysége és személyisége jelentett.

A könyv ennek a személyiségnek a kibontásával kezdődik. A bevezető inkább személyes hangvételű, a nyitófejezet Kassák önmagához és családjához való viszonyát érinti. Az előbbi alapja elsősorban a Szénaboglya, a másodiké pedig az Egy ember élete és a versek. S valóban, leginkább a Szénaboglya című naplóból rajzolódik ki számunkra az az emberi tartás, amit Standeisky Éva Kassák-képének meghatározó vonása. A naplóban pedig tényleg az ötvenes években félreállított művész őszintesége és bátorsága a megütköztető, olyannyira, hogy néha kétségeink támadnak, Kassák komolyan hitt-e benne, hogy az írás ebben a formában valaha is meg fog jelenni. Pedig – ahogy Standeisky Éva is írja – Kassák szinte egyáltalán nem volt hajlandó belemenni abba, hogy szövegeiből a kiadók bármit is kihúzzanak.[2] Valószínűleg a sok kompromisszumon való eltöprengés volt az egyik oka annak is, hogy az özvegy a maga által összeállított válogatást, már az elfogadás után, mégis visszavonta a kiadóból.

A nyitófejezet Kassák legszemélyesebb családi kapcsolataival, elsősorban anyjához és húgaihoz való viszonyával foglalkozik. A téma jó alkalmat nyújt arra, hogy ne csak Kassák önképét tárjuk fel, hanem lássuk azt is, amiről gyakran ő maga sem beszélt, s ami éppen ezért inkább szépirodalmi szövegeiből, mint személyes vagy elméleti-reflexív megnyilatkozásaiból olvasható ki. Már ez is mutatja, hogy a fejezet célkitűzése és tétje messze túlmutat az eszmetörténet horizontján, amibe Standeisky Éva legtöbb szövege illeszkedik. Egy irodalmi alteregó feltárásáról van ugyanis szó, amely Kassák önképének inkább a tudatalatti rétegét alkotja. Ezzel pedig az irodalmi szövegekben is meg tudjuk mutatni, mennyire fontos volt Kassák számára saját identitásának mint példának a felmutatása, hogy nemcsak elméleti szövegeinek és publicisztikájának, nemcsak önéletrajzának, de irodalmi és képzőművészeti munkáinak is újra és újra ez a legfontosabb tétje. Erre szolgált élettörténetének az a két szinte mitikus szintre emelt eseménye (a gyermekkori lázadása családja ellen és a nyugat-európai csavargás), amelyek közül az utóbbit több változatban is feldolgozta. A Standeisky Éva által talált szempont, az Anna-motívum feltárása azért nagyon ígéretes, mert egy ilyen elemzés a személyiség kontrollálhatatlan rétegeihez is képes eljutni, másrészt pedig mert azoknak a szövegeknek az életrajzi és identitásépítő jellege is láthatóvá válhat, amelyek a felszínen semmi ilyesfajta összetevőt nem tartalmaznak.[3]

A kötet egészében azonban, úgy érzem, mégis inkább Kassák nyilvános önképe dominál. Ez persze a Kassák nézeteihez való hozzáállásra egyáltalán nem vonatkozik, de személyiségének megítélése sem egyértelműen elfogadó (többször kifejezetten hangsúlyozódik is „autokrata jelleme”). Néha mégis sajnáltam, hogy a másik oldal véleménye nem kap kissé nagyobb teret a könyvben. Én úgy gondolom, a Kassáktól való elszakadás különböző hullámainak és forgatókönyveinek áttekintése jól egészíthetné ki – legalábbis első lépésként – ezt a képet. Ma a kortársak visszaemlékezésein túl leginkább a Kassák által lefolytatott viták feldolgozásai révén nyerhetünk betekintést mindebbe. Az egyik ilyen vitába fúló kapcsolatot, a Kassák–Szabó Dezső viszonyt Standeisky Éva is elemzi a könyv egyik fejezetében.

Az eszmetörténeti fejezetek az életmű majd’ minden ebből a szempontból fontos problémáját és korszakát érintik. Feltárják a harmincas éveknek azt a művészetben már többé-kevésbé a húszas években lezajlott változását, melynek során Kassák egyre inkább kiábrándul a forradalmi eszméből, s ezzel párhuzamosan megrendül az a hite, hogy a munkásság önmagától képes kikecmeregni elnyomott helyzetéből. Nem hisz már a tömeg erejében, nem hisz abban, hogy a munkásságban eleve benne rejlik valamilyen készség és ösztön a művészi önkifejezésre, s nem hisz a fiatal értelmiségben sem. De higgadt megfigyelő akkor is, amikor a népi mozgalom elfogultságaival szemben a parasztság valódi életformáját képes meglátni: „A kocsmákban ma a cigány városi slágereket játszik, a legények térdnadrágot viselnek, a lányok rövidre vágatják a hajukat, s a földmívelők kézi szerszámait napról napra kiszorítja a géptechnika.”[4] Ezzel kezdetét veszi a népi mozgalommal való hosszú hadakozás, amelynek – mint az idézetből is látható – soha nem pusztán politikai okai vannak. Kassák világnézete a kommunista eszméktől egyre inkább a szociáldemokrata értékek felé tolódik el, az egyén válik fontossá, s ezzel párhuzamosan a társadalomalakító szándék is közvetettebbé válik, a kisebb közösségek szervezése és a pedagógiai ambíció erősödik fel Kassákban. A szavalókórus, színjátszó csoport szervezése, a mindennapi pedagógiai munka kap egyre fontosabb szerepet. Standeisky Éva hatalmas anyag összegyűjtésével, levéltári kutatásokon és a hagyaték feldolgozásán keresztül dokumentálja ezt a művészetfelfogásban és ezzel összefüggésben a politikai eszmék terén megfigyelhető változást.

A kötet legerősebb részének a Standeisky Éva által már korábban is részleten elemzett negyvenes-hatvanas évekkel foglalkozó fejezeteket éreztem. Talán csak a Veres Péter és Kassák összehasonlítását nyújtó tanulmány olvasásakor maradt bennem bizonytalanság az összevetés tétjét illetően. S hasonló benyomásom támadt a forrásanyagok közlésével kapcsolatban is. A kötet két fejezetét is korabeli, publikálatlanul maradt vagy ma már szinte hozzáférhetetlen anyagok közlése alkotja, az egyik Kassák ’45 utáni, demokráciáról szóló cikkeit, a másik pedig a róla szóló ügynökjelentéseket gyűjti össze. Az elsővel kapcsolatban a magam részéről sokkal érdekesebbnek találtam a cikksorozatról szóló tanulmányt, a kontextus felvázolását és a reakciók, illetve események elemzését, mint magukat az írásokat, ezért néha kissé indokolatlannak tűnt az újraközlés, a második kapcsán pedig szívesen olvastam volna egy részletesebb elemzést is, például az Illyés–Németh és Kassák közötti beszélgetés és titkolózás hátteréről. S ha már ezt említettem, még egy utolsó kritikai észrevételt szeretnék tenni. A kötet egyik nagy erénye, hogy rengeteg forrást kezel magabiztosan, bőséges idézetanyaggal dolgozik. Néha azonban az elemzés helyett itt is csak rövid értékelő megjegyzésekkel találkozunk[5], amelyek így önmagukban inkább a mából visszatekintő kutató értékeit tükrözik, mint a megnyilatkozások korabeli diszkurzív jelentőségét és szerepét.

Az ötvenes-hatvanas évek időszakát feldolgozó fejezetek hasonló alaposságról és problémaérzékenységről tanúskodnak, mint a Munka időszakáról szóló. Kassák egyik legfontosabb, mégis elhanyagolt időszaka ez, amelyben kényszerűségből ugyan, de újra minden energiáját csak az alkotásnak szentelheti, s ennek hatására szinte fordított irányban újra bejárja eddig megtett művészeti életútját, feléled avantgardizmusa, visszatalál az absztrakcióhoz, s őt is megtalálják a fiatalabb nemzedék újító szándékú alkotói, akik aztán halála után is továbbviszik örökségét. Forradalmár persze már soha nem lesz belőle, de amikor csak engedik, megújult erővel veti bele magát a közéleti harcokba, szinte a régi hévvel és a gyakran önmagára is veszélyes következetességgel. Standeisky Éva vonatkozó tanulmányai a történet politikai, művészetpolitikai, művészetelméleti és irodalmi művekben megjelenő rétegét is feldolgozzák. Arról a háttérről kapunk itt árnyalt képet, amit csak visszaemlékezésekben elszórt megjegyzésekből, levéltári forrásokból lehet feltárni. S olyan korszakokról, amelyeket még mindig hajlamosak vagyunk néhány készen kapott sablon alapján és időben változatlan tömbként kezelni.

                   

                     

[1] Kálmán C. György: „Kassák Lajos mint Pusztaszabolcs”, Café Babel 27 (1998/1), 119–124.

[2] Standeisky, 250.

[3] Ahogy az már meg is történt. Lásd Deréky Pálnak „A virágnak agyara van a felhőnek zöld kecskeszakálla” verssorra, illetve az egész 70-es számozott verse és változataira vonatkozó értelmezését. Deréky Pál: A vasbetontorony költői. Argumentum, Budapest, 1992, 72–79.

[4] Kassák Lajos: „Toll és álarc”. Munka, 1933. október, 883–884. Idézi Standeisky, 143.

[5] Például 169, 183, 230. A 279. oldalon található általánosító értékelést pedig szinte sértőnek találtam.