Felnőtté válni rosszabb lehet a halálnál

Feri, más néven az amerikai fiú halála után – a suliban ugyanis minden gyerek így hívta negyediktől felfelé –, egy csapásra megváltozott minden. Nekünk azt akarták beadni, vérmérgezés végzett vele, ami a temetőben talált löveghüvelyeknek meg a tenyerén rambokéssel végrehajtott műtétnek volt köszönhető. – Ezért megtörténhet – magyarázta osztályfőnöki órán Kucsa tanárbá –, hogy még az immár hagyományosnak tekinthető tavaszi, iskolai vasgyűjtést is le kell fújnunk, nehogy megismétlődjön a tragédia! Az bezzeg, hogy mi pontosan tudtuk: a vietkongok állnak a gyilkosság hátterében, senkit sem érdekelt. Meg különben is, mi a rossebet jelent, hogy a tragédia ne ismétlődjön meg? Hogy a francba tudna meghalni valaki kétszer? Hát nem azt tanultuk biológián is, hogy aki egyszer meghal, annak vége, Game Over akár a commodore-on. Annak már nem számít, lesz-e vasgyűjtés vagy sem. Ezt a felnőtti képmutatást látva rögtön érthetővé válik, miért keseredett meg szánkban még a sűrített tej is, vagy, ahogy Feri mondta régen: a tubusbazárt örökkévalóság. A lehetőségek földje pedig, ami néhány napja szinte még karnyújtásnyira volt tőlünk, egyik napról a másikra elérhetetlen távolságba sodródott. Viszlát hotdog! Viszlát coca-cola! Viszlát, talán örökre: amerikai csajok, pénz, fegyverek, autósüldözés! Viszlát Pók- és Denevérember! Ég áldjon benneteket!

Úgy éreztem, kábé olyan messze lehet innen most az az izgalmas és titokzatos világ, aminek minden ígéretét Feri testesítette meg a falunkban, hogy még, ha egész hátralévő életemben taposnám is a bringám pedálját, akkor se érhetnék a közelébe már soha. Még talán akkor se, ha olyan baró versenybicajom lenne, amilyet Szolnokon látott a Kelemen Pityu, amikor az apja elvitte, hogy tengeri malacot vegyenek az öccse születésnapjára. Miután megjöttek a városból színes filccel le is rajzolta nekem, és tényleg nem akármilyen járgányt volt, annyi szent. Hatsebességes váltó, banánülés, tacskókormány, szóval minden, amire egy igazi férfinak, de legalábbis nekem szükségem lehet.

– Olyan mintha Amerikát – szakította meg vagy félórája tartó keserű, patakparti hallgatásunkat Sanya –, szóval minden dolgot, ami amerika, valahogy kilőtték volna valami messzi-messzi galaxisba, amiről még a Dancsók Gyuri okostojás, KISZ-titkár unokabátyja, a Dancsók Frédi is azt mondaná, hogy sohasem érhet el oda az ember a folyton táguló világegyetem miatt, pedig ő még egyetemre is járt egy évig, mielőtt bevitték katonának. Így aztán ennek már örökre konec! Jobb lett volna, ha inkább meg se ismerjük az amerikaiságot soha, minthogy most már örökre nélküle kelljen élnünk, halnunk.

– Vagyis – kiáltotta most már dühösen, miközben egy lapos kavicsot a minket bámuló, látszólag nagyon is Amerika-ellenes kecskebékák közé vágott – haladhat rohamléptekkel az emberiség a tudomány útján, ahogy vasárnaponként a Kudlik Juli búgja a Deltában, de a Ferit azért mégiscsak hagyták meghalni a szemétládák a vietkongok mérgétől!

Jól tudtam, miről beszél. Én is dühös voltam, úgy éreztem: átvertek. Most már kétségtelen volt, hogy minden felnőtt, aki csak él ezen a Földön – kivéve persze nagymamát – hazudik. Ettől a végtelenül keserű felismeréstől pedig már nemcsak a falu meg a mi Amerikánk között, de bennem is legalább akkora űr tátongott, hogy még Han Solo űrhajója, az Ezeréves Sólyom se tudta volna átrepülni. Még akkor se, ha a Solo kapitány a legjobb csempész a naprendszerben, meg segít neki az a nagydarab szőrős barátja, akit Csubakkának hívnak. Mert ez még nekik is nagy falat lenne. De akkor mit szóljak én? Hisz mégiscsak egy gyerek vagyok még.

Új volt ez a düh, amit néhány napja magamban éreztem. Olyan méreg volt, ami akár még más emberré is változtathat, na nem úgy, mint ahogy a képregényekben, de egy kicsit azért mégis ahhoz hasonlóan, csak én még nem tudom, mivé fogok átalakulni. Tegnap például ráordítottam valakire, pedig én még soha nem csináltam ilyet azelőtt. Én mindig példás voltam magatartásból. Tegnap délután viszont, mikor Tóth Karcsi a focipályánál arról kezdett mesélni, hogy hétvégén utazik a zánkai úttörőtáborba, ahol a Nemzetközi Szocialista Barátság Ifjúsági Űrhajós Találkozón tart majd előadást a valószínűség-számításról meg a feketelyukakról, egyszer csak nem bírtam tovább és rákiáltottam, hogy az összes feketelyukával együtt menjen a jó büdös fenébe! Nagymama ugyanis elárulta, hogy panaszkodott neki a Karcsi anyukája, mivel megbukott a kisfia anyagismeretből félévkor a szakmunkásképzőben, amiért még számháborúzni se jöhet majd velünk vasárnap, nemhogy űrhajózni Zánkára! Így aztán jobban teszi, ha befogja a mocskos pofáját, mert még megkeserüli, ha sokáig szövegel! Aztán rohanni kezdtem hazafelé, mert éreztem, mindjárt elcsuklik a hangom, és nem sok híja van, hogy bőgni kezdjek, de nem akartam, hogy bárki is lássa, aztán meg engem csúfoljon majd a többi hatodikos.

Szóval itt tartunk most, ülünk a patak partján Sanyával, dobáljuk a köveket az ostobán kuruttyoló kecskebékák közé, akik hiába spriccelnek szét egy-egy meteorit becsapódása pillanatában riadtan, pár perccel később újra visszaeszi őket a fene a közelünkbe. Ülünk, és azon gondolkodunk, hogy ha nem is az egész világ – bár ez a legvalószínűbb –, de az egész falu biztosan összefogott ellenünk. A temetésen Feri végül annak ellenére sem kapta meg mindazt, ami egy hősnek végtisztesség gyanánt kijár, hogy elmentünk a mamájához meg mindkét apjához is, hogy elmagyarázzuk nekik, milyen egy igazi amerikai katonai tiszteletadás, de nem hallgattak ránk. Pedig:

1. A legtöbb akciófilm, amit idáig videón láttunk, eléggé hasonló képet mutatott.

2. Tuti, hogy a környéken nálunk jobb szakértői e témának nemigen akadnak.

De végül minden fáradozásunk hiábavalónak bizonyult. Először az igazi apjához mentünk, mert a Sanyáék szomszédjában lakott, meg a Sanya mesélte róla, hogy jó fej. Nem köpte be a szüleinek, amikor még tavalyelőtt felmászott az egyik kombájn tetejére, aztán meg nem tudott lejönni róla, persze akkor még csak kis pisis tízéves volt, így aztán ezen nincs mit csodálkozni. Feri apja éppen csomagolt, mikor beállítottunk hozzá. Egy hatalmas, kopott, számtalan klafa kis matricával díszített bőröndbe gyömöszölte a lakásban mindenfelé szétszórt dolgainak keze ügyébe kerülő darabjait. Tekintélyt parancsoló volt ez a rendetlenség, nekünk otthon biztosan nem engedték volna meg, hogy ilyen zűrzavar legyen a szobánkban. Ő meg egyedül lakott a házban, de mégis megcsinálta. Tiszteletet éreztem iránta, s arra gondoltam: na, ilyen egy igazi felnőtt. Mivel úgy tűnt, nem különösebben izgalmas elfoglaltsága mellett még ránk is tudna figyelni, Sanyával izgatottan mesélni kezdtük neki elképzeléseinket a fia búcsúszertartásával kapcsolatosan. Mikor befejeztük, csak annyit mondott halk, lassú szavakkal, hogy már semmi sincs, ami őt idekötné a faluhoz, így aztán inkább elköltözik Szolnokra, mert egy nagyvárosban azért könnyebben kezd új életet az ember, mint ebben a világvégi porfészekben, ahol csak egy olyan atombombával lehetne valami változást előidézni, mint amilyennel azok a rohadt kapitalisták pusztították Japánban a civileket. Szolnokon meg most építik rohammunkával az agrárkutató intézetet, ahol – biztosan akad állás egy jó szakembernek. Meg aztán mégiscsak nagyobb ott a szellemi élet, mint itt, ahol mindenkinek csak a munkásőrbál meg az Onedin család jelenti a kultúrát. Jobban tennénk mi is, ha egyszerűen összepakolnánk, aztán olyan messzire elhúznánk innen a csíkot, hogy még ha akarnánk, akkor se tudjunk visszajönni többé erre az átkozott helyre. Mi meg hiába magyaráztuk neki kétségbeesetten, hogy ha már egyszer ő a főnök a termelőszövetkezetben, akkor legalább álljunk bosszút a Feriért a kunmadarasi lakótelepen rejtőzködő vietnámi katonákon, támadjunk rájuk valamelyik éjszaka a téesz összes traktorával, kombájnjával meg a helikopterével. Ha meg ezt nem meri vállalni, mert fél, hogy olyan civileknek is bajuk eshet, amilyeneknek ott Japánban – fogtuk könyörgőre kétségbeesetten –, akkor legalább a helikopter körözzön a temető fölött, amíg a temetés véget nem ér. Ő azonban oda se bagózott arra, amit mondtunk neki, csak hajtogatta tovább az alsógatyáit, meg gombócolta a zoknikat.  

Mikor csalódottan kiléptem az utcára, Sanya már fogcsikorgatva feszegette zsebkésével a csengő mellett a házfalára erősített Vigyázz a kutya harap! táblát, aztán végül szitkozódva abbahagyta, mégsem ér annyit az egész, hogy kicsorbuljon a bicskájának a pengéje, mert mi lesz akkor később, ha esetleg meg kell védenünk magunkat az ellenséges harcosokkal szemben. Egyetlen szó nélkül indultunk a tanácsháza irányába, miközben Sanya az utat borító köveket csőrözte. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a Feri nevelőapjával biztosan több szerencsénk lesz, mert az tudja, mi a dörgés, mert hát nem lesz csak úgy valakiből nemzetközi kamionsofőr, nem igaz? Ő nem ilyen, mint a Feri vérszerinti faterja, aki még augusztusban is térdzoknival hordja a szandált, meg nem is direkt csinálja a rendetlenséget. Mert ha igaz, amit Feri szokott mondani régebben, hogy minden téeszes dolgozónak ázottcsirke-szaga van, akkor az sem kétséges, hogy egy kamionosnak kaland meg balhé. Hirtelen fülig ért a szám, Sanya tudta, mire gondolok.

Már a házuk előtt álldogálva is elégedettség töltött el bennünket. Kétszintes családi ház, aminek az udvarán eltörpült a műanyag kerti bútor a gigászi méreteket öltő kamion mellett. Az utcafrontra néző két hatalmas ablaknál a falra felszerelt IFA visszapillantó-tükrök jelezték, odabent nem akármilyen emberek élnek. Mert ha megszólal a csengő, ők ugyan ki nem jönnek, hogy megnézzék, ki érkezett, inkább a gondosan beállított tükrök segítségével a szobából figyelik a nem várt jövevényeket. Így aztán nem érheti őket kellemetlen meglepetés, mikor kilépnek a gangra. Emlékszem, hányszor maradt hoppon Kucsa tanbá, mikor családlátogatás céljából Feriék házához érkezett, mi meg alig tudtuk megállni röhögés nélkül, mikor fahangon a konyhában serénykedő anyukájának barátunk kiszólt a szobából, hogy csak Takáts Jóska bá támolyog odakint részegen, így aztán, ha majd összeszedi magát annyira, hogy lépjen még néhányat, nem lesz tovább a csengőn a tenyere.

Szóval az utcafronton két tükör volt, az egyik Feri szobájának az ablakában, a másik a nevelőfaterjáéknál, ezek alapján joggal reméltük, hogy legalább itt megértenek és komolyan vesznek bennünket. Csengettünk. Nemsokára Feri anyukája jött ki a kerítéshez, s miután a teraszon leültetett bennünket, remegő kezeit maga elé tartva szó nélkül besietett a házba. Nemsokára két pohárral, egy szódásszifonnal meg egy üveg kólaszörppel tért vissza, s mielőtt bármit mondhattunk volna összevissza ölelgetett és csókolgatott bennünket. Poharainkba hulló tekintélyes könnyei azonban nagyban valószínűsítették, hogy itt ma kólaszörppel nem nagyon fogjuk enyhíteni a szomjúságunkat. Feri nevelőapja, egy nagy, tagbaszakadt, szakállas férfi, aki nemcsak a magyar, de a másik Piedónét is biztosan fél kézzel leterítette volna máskor, sápadtan, összetörten lépett ki a verandára. Kezében donaldrágós dobozok és olyan csokoládék, melyek birtoklásáról a csokoládéízesítésű Mese sajt és az emberiség teljes kipusztítására tökéletesen alkalmas nugáttáblák vidékén még álmodni sem mertünk. Elénk rakta a kincseket, s néhány szóval, de inkább a tekintetével arra biztatott, vágjuk zsebre nyugodtan az egészet, hiszen mégiscsak mi voltunk Feri igazi barátai, sőt bajtársai. Az ígéretes kezdet után végül mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük. Hogy pontosan mi történt, arra nem emlékszem, csak arra, hogy kevéssel javaslataink ecsetelésének kezdete után, valahol a díszlövések és a ravatalra terítendő csillagos amerikai lobogó után nem sokkal, már rohantunk is végig a kerten, aztán végig az utcán, s mikor két sarokkal arrébb fujtatva megálltunk, még akkor is hallottam a fülemben lüktető véren keresztül Feri nevelőapjának mennydörgő üvöltését.

Sajnos nemcsak a felnőttekben csalódtunk, de magunkat is szégyellnünk kell. Végül nemcsak helikopter és zászlófelvonás nem volt Feri temetésén, de mi is beálltunk az árulók sorába. Eredetileg úgy terveztük, de mégse az otthon készített predatoros pólóinkban meg farmernadrágban mentünk el az amerikai fiú temetésére. Én nem mertem, Sanyát meg félútról rángatta haza az apja, hogy öltözzön fel rendesen, mert ő nem fog valami koszos hippit nevelni a fiából.

Az a hülye Kucsa tanbá tartotta a gyászbeszédet, ő is úttörőnek öltözött, s végig csak arról szónokolt, mekkora veszteség érte a 6468-as számú Petőfi Sándor Úttörőcsapatot, az iskolát, na meg a Magyar Népköztársaságot, mert ő még soha nem látott olyan precízen elkészített periszkópot, amilyet a Feri csinált technikaórán. Mert meglehet, hogy égetnivaló rossz gyereknek gondolta mindig, de abban az alkotásban, a pontosan fűrészelt furnérlapokban, a remekül összeillesztett fa- és tükörelemekben, ő meglátott valamit, ami több volt, messzebbre mutatott, mint amit addig Feriről, a 6. C, de leginkább az egész iskola réméről gondolt. Aztán mikor már kásássá vált a hangja, mert annyira belelovalta magát a technikaórák gyönyörűségeinek ecsetelésébe, hirtelen hatalmas szél támadt. A hangszórók rögtön iszonyatos síron túli vinnyogással gerjedni kezdtek. Mintha az istenek követelnének igazságot elhunyt barátunknak. Kucsa tanbá titokzatos, misztikus szavakat bömbölt az elektrotechnika szakkörre járó nyolcadikos fiúknak, amik éppúgy lehettek számunkra ismeretlen szakkifejezések, mint gonosz varázsigék. Így telt el néhány végtelenül hosszú perc. Mindenki csak állt némán az orkánban. A gyerekek fehér ingben, koruknak megfelelő színes nyakkendőkkel, a felnőttek fekete ruhában. Senki nem szólt egy szót sem. Kucsa tanbá minden eredmény nélkül felváltva szidta és fenyegette a hangosítást kezelő srácokat, ők pedig vélhetően egyedül annak köszönhették életüket, hogy a szél nyomában hatalmas cseppekkel hirtelen tavaszi zápor is érkezett. Mindenki rohanni kezdett hazafelé, egyedül mi maradtunk ott Sanyával, szégyenkezve, megalázva s akkor arra gondoltuk, jobban tesszük, ha mi is meghalunk.

Azóta csak a patakpart van nekünk, meg a közös nagy hallgatások, s az a kimondhatatlan űr bennem, amit még Han Solo űrhajója, az Ezeréves Sólyom se tudta volna átrepülni. Még akkor se, ha a Solo kapitány a legjobb csempész a naprendszerben, meg segít neki az a nagydarab szőrős barátja, akit Csubakkának hívnak. Mert ez még nekik is biztosan nagy falat lenne.