Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. december / Sima víztükör

Sima víztükör

Mészáros Tünde fordítása

A víz felszíne olyan este, mint a szétfolyt higany. Sima, mozdulatlan, hullám nem töri. Az asszony hosszan habozik, mielőtt alámeríti a hálót, hogy kihalássza a hajcsomókat, hajgumikat, néha egy-egy zoknit, alsónadrágot. Az egész medencét körbejárja; szedi a kék, vízkőtől enyhén recéssé vált csempére rakódott piszkot, közvetlenül a felszín fölött. A hálót aztán mindig alaposan átvizsgálja, nem fogott-e valami különlegeset, a szemetet meg kidobja a kukába. A lány ezután letöröli a padokat, és felmossa a padlót a medence körül. Míg a durva felületű csempe nagy síkjával küszködik, az asszony a zuhanyokat, öltözőket, vécéket sikálja. Az uszodatakarítás végeztével az asszony az irodába megy számlákat szortírozni, a lány meg hosszan zuhanyozik, forró vízzel, vagy pedig úszik az üres medencében. Legszívesebben azonban hazaszalad, az uszoda fölötti lakásba, ahol a radiátor mellett szárítkozik, melegszik. Úgy érzi, ujjbegye már születésétől fogva ilyen halvány rózsaszín, ráncos, de az anyja azt állítja, hogy nem. Az uszoda a kezdetektől fogva van. Mindig volt. Mindig a nedves padlót törölték; szedegették róla a gyerekek letört fogának keményen csillogó darabkáit, a gyerekekét, akik nem fogadnak szót, és szaladgálnak a medence körül; meg figyelmeztették az úszni tudókat és nem tudókat, hol a helyük. A medence kicsi, csak huszonöt méteres, de nekik benne a világ minden vize, még a sós is, az óceánból. Számukra a vízfelszínbe íródott az egész világ földrajza, s az öreg uszoda épületének falai már egy másik ország határvonalát képezik.

Az épületen belül bizonyos szabályok érvényesek, s ha ezeket valaki nem tartja be, megbüntethetik – a lehető leggyorsabban meg kell szárítkoznia, és el kell hagynia az uszodát. Mert a szabályok megsértése akár életveszélyes is lehet.

                           

Az asszony ezúttal is talált a mosdón egy megsárgult fogdarabkát. Ki kell majd függesztenie néhány figyelmeztetést, hogy a látogatók minden sérülést kötelesek jelenteni az uszoda gondnokának, vagyis neki. A felnőttek szégyellik, hogy ügyetlenek, hogy elesnek, a gyerekek meg nem merik bevallani, inkább maradék fogazatukat összeszorítva kiszaladnak az uszoda mögé, és ott kisírják magukat.

A fényes fogtöredéket szalvétába göngyölte, és berakta egy dobozba, a többi 236 darab mellé. Ezeket mindig gondosan papírba csomagolta, a papíron pedig feltüntette a napot, amikor találta. Az első a sajátja volt, vagy tizenöt éve vesztette el. Fogalma sincs, mihez kezd majd velük, de valahogy méltatlannak érezte, hogy a szeméttel együtt a kukába dobja az ember testének Isten teremtette darabkáit. Néha elbizonytalanodik, hogy a fogak a puha emberi testhez vagy inkább az élettelen természethez, a földhöz és kövekhez tartoznak-e inkább. Emát is kérdezte, mert Ema iskolába jár, de Ema csak nevetett:

– A fogak a pofánkba valók. Ha meg kihullanak, valószínűleg a Vöröskeresztnek kéne ajándékozni őket, hogy műfogsort készítsenek belőle a szegényeknek. A hajat is megveszik, parókának – mondja Ema. – Még kaszálhatsz rajta, anya.

Ema anyját, az uszoda gondnokát Isten köpönyege alatt nevelték. Megtanították imádkozni, a teljes rózsafüzért is, fejébe verték a tízparancsolatot meg a helyes, vagyis a keresztényi élet alapelveit. Mikor meghalt a férje, megtanították neki a temetési énekeket, a nászdalokat már úgyis rég elfelejtette. Az ura – legyen neki könnyű a föld – gyenge vállaira rakta az uszoda terhét, és gyerünk, asszony, ügyes légy. Eleinte a purgatóriumban érezte magát, hitének próbatételén, mintha egy szigetre küldték volna bűnösöket vigyázni. Az ura ugyanis olyan semmilyen volt. Nem tudta, hogy kell az asszonyhoz nyúlni, hogyan kell megszólítani, hogy virágot kell-e neki venni, vagy inkább nejlonharisnyát. Durva sem volt meg gyengéd sem, nem tudott beszélgetni, és szőrös volt még a háta is. Ema nem emlékszik rá. Ő pedig kizárólag overallban, vagy esténként a pizsamájában látta. Igazi felnőtt fütyit csak képen látott, és nem hitt a szemének. Aztán egyszer csak zuhanyozót és piszoárt kellett tisztítania, göndör szőrszálakat seperni, meg gatyákat halászgatni a vízből, amit lerángattak valakiről a kölykök. És persze elkerülhetetlen volt a személyes érintkezés a félmeztelen úszókkal, még ha sosem ment is a férfiöltözőbe, míg volt benn valaki. A munkát hamar megszokta; türelmes volt, a keze erős, de minden éjszaka pucér hímekről álmodott. Megállapította, hogy nem minden férfinak olyan a háta és a térde, mint egy majomnak, és nem minden nőnek van anyajegyekkel meghintve a bőre. Rájött, hogy egész jó az alakja, és Emának lépten-nyomon figyelmeztetnie kellett, hogy ne meregesse úgy a szemét. Olyan volt, mint az egyszeri nénike az állatkertben, aki a zsiráfot megpillantva így szól: „Ilyen állat pedig nincs.” Felosztották hát egymás között Emával a területet: az asszonyé lett a porta és a férfiöltöző, az úszók távozása után. Később megszokta, és pirulás nélkül tudta nézni a babarózsaszín, mosolygó, kipihent, vízzel eltelt emberi lényeket, és be kellett látnia, hogy a férje nagyon is jól tudta, mit csinál, mikor még a saját felesége előtt sem mutatkozott. Végül még hálás is volt neki, hogy Emát sötétben, gyorsan nemzette, ahogy az keresztény emberhez illik. Mikor megérezte, hogy közel a halál, ünneplőbe öltözött, felhúzta esküvői lakkcipőjét, hogy biztos lehessen benne, senki nem akarja majd halála után átöltöztetni és nézegetni.

Ema már akkor is gyönyörű volt, amikor a legtöbb lány csupa kéz és láb. Apja buja szőrzetét sűrű, erős hajkorona formájában örökölte, amit anyja sosem engedett levágni, bár az uszodában csak galibát okozott. Azzal ijesztgette Emát, hogy beszippantja a haját a lefolyó, ha túl mélyre merül a medencében, beszippantja őt egészen, s a csatornában tarisznyarákká változik. Ema nem hitt neki, s olyan élvezettel, amire csak eleven, tizenhárom esztendős érzékeny kis teste képes volt, a kerek rácshoz nyomta sarkát, hasát és arcát, s hagyta, hogy a rács megbélyegezze szétázott bőrét. Ha elég hosszú ideig bírta a víz alatt, a pecsét másnapig a bőrén maradt, s Ema habozás nélkül húzta fel trikóját az iskola mögött, mutogatta öt koronáért a földönkívüliek jelét. Bárkinek, aki fizetett és megmondta a jelszót. Akinek meg nem volt pénze, annak magából kellett valamit mutatnia. Mikor megduzzadt a melle, azt nyomta a rácshoz, mert a mellen finom a bőr, tovább megőrzi a pecsétet, a fiúk is szívesen fújkálják, ez pedig cseppet sem kellemetlen. Serdülése idején Ema nem hízott meg, mint az osztálytársnői, és a homlokán sem lett zsíros a bőr. Gyorsabban nőtt, mint a többiek, válla pedig szokatlanul széles volt, szép formájú. Mikor tudatosította, milyen lábak hordozzák, milyen haj borítja, milyen a bőre és a hangja, megijedt, és áthatolhatatlan kört rajzolt maga köré. Azt is megértette, hogy a test nem betonból van, hanem könnyen sebezhető, hegek maradnak rajta, abbahagyta hát a pecsétnyomást. Réme volt a menstruáció, melynek során annyi elfolyt önnön drága véréből. Nem hagyta többé, hogy szagolgassák, nézegessék, tapogassák vagy akár csak fésülgessék, mint valaha. Olyan volt, mint egy tűzvörös paprika – vonzotta a tekintetet, de istentelenül csípett. Az anyjára se kívül, se belül nem hasonlított.

Minél gömbölyűbbek és feszesebbek lettek testének körvonalai, annál sűrűbbre kellett húznia a fullánkos nyelvével, áthatolhatatlan tekintetével, érthetetlen beszédével maga köré szőtt védőháló szemeit. Nem tudta, mihez kezdjen a testével, amely egyszer csak működésbe lépett, s amelyet mindenki meg akart érinteni, aki csak hordott valamit a gatyájában. A tilalom azokra a fiúkra is vonatkozott, akik egy évvel korábban még öt koronáért tanulmányozhatták a bőr vöröslő foltját a mellbimbó közvetlen szomszédságában, s most igencsak sajnálták, hogy annak idején inkább az elmosódott foltra koncentráltak a formálódó sötétvörös bimbó helyett. Emát kizárták maguk közül a barátnők, mert irigyelték a rá irányuló figyelmet, és kiközösítették a fiúk is, mert egyszer csak túl gőgössé, elérhetetlenné vált számukra. Ema egyedül maradt korai menstruációjával, mely riasztotta, míg más lányok dicsekedtek vele. Becsukta maga mögött az uszoda ajtaját, és csak a testével, a higiénével, a vízzel és a takarítással foglalkozott. Fáradt anyja cseppet sem furcsállotta, hogy egy kamaszlány annyi időt tölt vele a barátnői helyett, hiszen maga is egy kápolnában, istenfélő nagynénjei társaságában töltötte ifjúságát. Ema pedig viszonylagos biztonságban érezte magát az uszodában, a pucérok között, mert a pucérok nemcsak Isten, hanem önmaguk előtt is egyenlők. Ebben a biztonságban evickélt el élete huszadik évéig.

                         

Egyszer különös dolog történt. Ema becsomagolt egy fogtöredéket, amit a pad alól söpört ki. Biztos régóta hevert ott, egészen megzöldült már. Egy darab szalvétába göngyölte, mint az anyja szokta, és berakta a többi közé az irodában őrzött dobozba. A dobozt erősen megrázta, találja csak meg minden kis csomag a helyét. A kis fehér batyuk között ott ugrált egy piros is – egy olyan piros selyempapírba csomagolt szilánk, amilyenbe a jobb virágboltokban burkolják a virágot. Ema kibontotta a csomagot, és tenyerére írta a dátumot, amikor anyja a fogat találta, majd visszatette a dobozba, be a többi alá. Mindig kinevette anyját a fogak miatt, de ha véletlenül rásöpört egyet a szemétlapátra, becsomagolta, hogy tiszta maradjon a lelkiismerete. Néha összeszáradt rágót is tett a fogak közé.

A naptár szerint a fogat a múlt kedden találta az anyja. Ema meglepődött, hogy már itt az október. Ha nem járt volna iskolába, azt sem tudta volna, milyen nap van. Szerencsére azonban délelőttönként iskolában volt, délután meg az uszodában dolgozott. Tényleg Valaki lehetett, aki a múlt csütörtökön fogazata egy részét elveszítette, ha anyja ennyi figyelmet szentelt neki, mert egyébként az anyja nem szentel különösebb figyelmet semminek. Mindennek egyforma értéke van a szemében, még a virágokat is igazságosan öntözi, gondolta Ema. Nem tudta elképzelni az úszót, aki annyira fontos lehet, hogy testének egy darabkáját selyembe csavarva őrizgessék. Próbálta felidézni az uszodába járó férfiak és nők arcát, egyiket a másik után képzelte maga elé, ahogy megérkeznek, jegyet váltanak anyjánál, vagy bérletüket dugják az orra alá; ahogy levetik a cipőjüket, és próbálják elrejteni lyukas zoknijukat. Férfiakra és nőkre osztódnak, és e szerint célozzák meg a „Nők” vagy „Férfiak” feliratú öltözőt. Egyesek rendszeresen járnak ide, minden héten ugyanabban az órában – ezek nem ügyetlenkednek és nem kérdezősködnek, hogy hol van a ruhaakasztó, és merre a vécé. Aztán van olyan, aki csak egyszer jön, szétveri a térdét vagy vizet nyel, és többé nem mutatkozik. Ema fejében mindannyian egyetlen rózsaszín masszává olvadnak össze, amelynél csak az számít, hogy fennmarad-e a víz színén, vagy lesüllyed a fenekére. Nehéz lenne kitalálni, kinek mi a foglalkozása, hány gyereke van, és milyen újságot olvas. Ema meg tudja saccolni az illető korát és egészségi állapotát – saját magával hasonlítja össze –, valamint teljes bizonyossággal meg tudja határozni az uszodalátogatók nemét. Szívesen nézegeti őket, bár különösebben nem érdeklik. Idegesíti, ha beszélgetni akarnak vele, vagy szándékosan fuldokolni kezdenek, hogy kimentse őket. A rendszeres látogatók ezt már tudják, és inkább kikerülik nyelve fullánkját. Anyja ezzel szemben szívesen elbeszélget velük, már persze ha felöltöztek. Mert ha fürdőruhában vannak, szégyenlősen lesüti a szemét, és rögtön az ura képe merül fel benne, akit csak tapintásból ismert. Most meg itt ez a piros batyu a dobozban. Ema kereshetne valakit – nőt, férfit –, akinek lyukas a mosolya, és mélyebbre hatolhatna anyja fohászokon csiszolt lelkébe.

                           

A törött fogú férfi már csütörtökön megjelent. Ema a bejáratnál alaposan megnézte a látogatókat, de öltözékük elterelte figyelmét az arcokról, ezért inkább átment a medencéhez. Itt megmutatkozott minden torzulás, látszottak a hiányzó részek, melyeket elrejt a ruha; a kövér test feldagadt, a ráncos összeaszott, a szépet pedig milliónyi vízcsepp tette ragyogóvá. Ema az úszók arcát figyelte, lesve a pillanatot, amikor kibukkannak a felszín alól, és a víztől vaksin kiprüszkölik a visszatartott levegőt. Rendszerint vigyorognak, mikor nedves kezükkel kitörlik szemükből a vizet.

A férfi nem úszott túl jól, de igyekvő volt. Rendszertelenül vette ugyan a levegőt, de zajtalanul, nyugodtan tempózott, nem kavarta a vizet, senkinek nem volt útjában. Ema sokáig nézegette, megállapította, hogy nem először van itt, hogy látta már ezt az arcot és testet. Azt azonban nem tudta volna megmondani, hogy rendszeresen jár-e, vagy csak néha jön. A férfi valószínűleg egyfolytában a csorba fogára gondolt, nem érezte jól magát a fogsorában sötétlő fekete lyukkal. Úgy összepréselte keskeny ajkát, hogy az a hidegtől és erőfeszítéstől szinte megkékült; s ha megfeledkezett magáról, és mégis nyitva maradt a szája, bocsánatkérően tekintgetett szét apró, vizes szemével. A létrán mászott ki a vízből, megmutatva kék testét, meglepően sima, nőiesen ápolt bőrét, majd óvatos léptekkel az öltöző felé tartott, csaknem utolsóként.

Ema végignézte a padokat, egy ottfelejtett törülközőt a férfi zuhanyozó melletti fogasra akasztott, majd bezárta a medencéhez vezető ajtót. Az öltözőn keresztül a portára szaladt, ahol anyja gépies fejbólintásokkal köszönt el a távozó vendégektől. Egyesek fáradtan, csak szemük pillantásával vettek búcsút, a felajzott, kipirult gyerekek szélvészként száguldottak el a kapusfülke mellett, néhányan pedig megálltak anyja asztalánál, és megköszönték a kellemes vízhőfokot. A férfi, akit várt, szellemként suhant el mellettük, még a tekintetét sem emelte rájuk, csak hangtalanul kiment az esőbe. Ema anyjának hosszú pillantása kísérte.

Tökfej, gondolta Ema, és fejével az esőben szétmosódó alak felé biccentve így szólt:

– Jobban fel kéne melegíteni a vizet, mert az efféle mamlaszok megfagynak.

– Mamlaszok? Megfagynak? – riadt fel álmodozásából az anyja, elkapva tekintetét a párás ablakról.

– Hát az ilyen kis nyámnyilák, akik rögtön vacogni kezdenek, amint víz éri őket – magyarázta a lány. – Ezért kerestelek. Szerintem meg kellene javíttatni a hőmérőt. A vízhőmérőt – tette hozzá.

Anyja válaszul lesütötte szemét, kivett a fiókból egy kulcscsomót, és szó nélkül elindult öltözőt takarítani.

A következő hetek során Ema továbbra is kitartóan figyelte az uszodába érkezőket, várta a foghíjas férfit. Aki attól fogva rendszeresen, kedden és csütörtökön jött, bár lehet, hogy addig is úgy járt. Csütörtökönként zárás előtt egy órával érkezett, és utolsóként ment el, kedden pedig kicsit korábban jött, és kevesebbet úszott. Megcsináltatta a fogát, magabiztosabb lett. De továbbra is nagyon csendesen úszott, nem vert hullámokat, nem köpdösött a vízbe, szinte elveszett benne, mintha maga is vízből lenne. Ema most már nem csodálkozott, hogy korábban nem figyelt fel rá. Nem volt feltűnő jelenség. Ha behunyta a szemét, nem tudta maga elé képzelni az arcát, annyira jelentéktelen volt. Anyja viszont megkurtította kissé a haját – elég ügyetlenül, ferdére sikerült –, és blúza alá rejtve nyakába akasztotta a bérmálására kapott ezüst nyakláncot, rajta a feszülettel. Idegesebb volt, folyton a kis ezüstkeresztet markolászta, mintha azt várná, hogy valamit eszébe juttasson. De lehet, hogy ezt csak Ema érezte így, mert úgy vélte, anyjának idegesebbnek kellene lennie. Fel sem merült benne, hogy tévedhet, hiszen az anyja már jó tizenöt éve volt férfi nélkül. Tizenöt év alatt Emának volt ideje megismerni a felsőbb osztályokba meg a modellező szakkörbe járó fiúkat. Ennyi tapasztalat után – bár ezek nagyrészt ártalmatlan ügyek voltak – eltompult, a férfitestek nem tudták felzaklatni. Kapcsolatra nem vágyott, de nem zárta ki a lehetőségét; az egyedüllétet megszokta. Isten tudja, mi érdekelhet egy érett nőt.

                           

Az uszodában sokáig nem történt semmi különös. Az egyik tetőablak üvegtáblája megrepedt – lehet, hogy szándékosan nyomta ki valaki –, és a vízbe belehullott a százéves platán sárga levele. A szeptember hűvös volt és szomorú. Hiába volt meleg, az emberek nem sokáig bírták a vizet, kevesebben jártak az uszodába. A férfi azonban jött, rendszeresen, halkan. Ema megszokta, s mivel nem művelt semmi gyanúsat, meg az anyjával sem látta beszélgetni soha, nem ügyelt már rá annyira, másokra is jobban odafigyelt. Mindenkit alaposan megnézett, saccolgatta, ki hány éves lehet, mivel foglalkozik, mennyit keres. Megérezte a feszültséget, amit a félmeztelen nők váltanak ki a férfiakban és a férfiak a nőkben, a feszültséget, amihez neki sokáig nem volt semmi köze. Tanulmányozta a szemek játékát, utánozni próbálta. Újra visszatért a férfihoz, akinek foga a selyempapír kiváltságát élvezte, kacsintgatni kezdett rá, pislogott, ujjára tekergette a haját. Ügyetlenül a férfi látóterébe dugdosta hosszú, mandulaszín lábát, nyújtóztatta elgémberedett derekát, és nevetett, mikor az hullámot verve kibillent miatta a ritmusból. Ema más uszodavendégekkel is próbálkozott, de leginkább ez az áttetsző férfi érdekelte, bár anyját illetően valószínűleg tévedett vele kapcsolatban. Átlátszó teste szégyenlős osztálytársaira emlékeztette; szebb volt a felszín alatt, rezgett, együtt hullámzott a vízzel. Bizonytalan színű, összetapadt hajjal keretezett feje ugyanolyan volt, mint a többi fel- és lebukó fej, semmivel sem tűnt ki közülük. Kétségek merülhettek fel az emberben, hogy egyáltalán érez és gondolkodik-e. Emának azonban maga az aranyba öltözött Adonisz sem ugyanazt jelentette volna, mint a többi nő számára. Hosszan, kitartóan próbálgatta a férfi türelmét, felfedezte a csábítás gyönyörét, de nem tudta, mivel szokott a csábítás végződni; a férfi meg egyre csak úszott, és óvatosan lépdelve járt a medence és az ő úszómesteri széke körül anélkül, hogy elmosolyodott, vagy akárcsak rápillantott volna.

Október elején bejött a nagy hideg. Nem volt, aki a tetőablakot megjavítsa, így az óriás platánlevelek folyamatosan szállingóztak a nedves csarnokba. A többi ablaktábla bepárásodott, és a gyerekek rombuszokat rajzoltak rájuk, középütt vonalkával. Ema takarítás közben talált néhány megkeményedett rágógumit, de közömbösen dobta őket a szemétbe. A fapad alól kikotort egy gyűrött, csuromvizes sötétkék törülközőt. Bement a férfiak öltözőjébe, a törülközőt a radiátorra akasztotta; csak megtalálja holnap a gazdája. A kellemes szappanillatba belehasított a klór szúrós szaga, viszketett tőle az orra. Hallotta a bejárati ajtó csapódását, egyszer, majd még egyszer. Az összes uszodavendég felhúzta már a cipőjét, és leadta szekrénykulcsát a portán. Mikor az utolsó is elmegy, anyja bezárja a bejárati ajtót, átviszi az irodába a számlákat, tisztítószert tölt a nagy kannából, és elindul az öltözők felé. Az egyik vendég azonban még mindig itt volt, és ez nyugtalanította az anyát. A portán maradt, szemét a férfiöltöző ajtajára szegezte. Sosem tette be a lábát az öltözőbe, ha volt odabenn valaki. Kínosnak érezte, bár az uszoda felelős dolgozójaként bármikor megtehette volna. Ott felejtkezett, gondolta, vagy rosszul lett, és várja, hogy bemenjek. Vagy azt várja, hogy bemenjek, és… De hát mára nem beszéltünk meg semmit, nem, mára nem, és ott aztán végképp nem, erre nem lennék képes… nem, ismételgette, de már nem volt annyira biztos magában. A naptárra pillantott, majd az órára és az uszodához vezető, virágzó őszi csarabbal szegélyezett útra. A parkolóból az utolsó autók is kihajtottak, már csak a sűrű ködbe vesző hátsó lámpáikat látta.

                       

Az öltöző padkáján falfehéren, törülközőbe csavarva ott ült a férfi, verejtékét és szeméből a vizet törölgetve. Ema hallotta gyors, szaggatott légzését, melynek zaját a pad elé húzott, ódivatú viaszosvászon paraván tompította. A paravánt szepességi cigányok adták az apjának, mert nem tudták, mi az. Ema nem merte félrehúzni, inkább letérdelt, és fejét a padlóhoz nyomta. Beráncosodott, szétázott bőrű bokát látott, és a törülköző lelógó csücskét.

– Ema? – szólalt meg a férfi halk, beteg hangon, és lábfejével megdörzsölte a bokáját, hogy a másik lássa, él még.

– Ema? – szólt újra, de a lány meg sem moccant, tovább bámulta a paraván alól kilógó lábat. Lélegzetvisszafojtva figyelt, s csak akkor vett újra levegőt, mikor a férfi bal lábával hirtelen félretolta a paravánt. Szemét lehunyta, fejét úgy döntötte a falnak, mintha támaszték nélkül lebillent volna a nyakáról.

– Hozz hideg vizet – szólt határozottan. – Rosszul lettem. Nem ettem semmit – tette hozzá halkabban, és végigsimított sima, éhes hasán. Ema szó nélkül felállt, visszament a zuhanyozóhoz. Hideg vízzel benedvesítette a törülközőt, amit a medencénél talált. A férfi megtörölte az arcát, és a vizes ruhát a tarkójára szorította. Ema leült mellé. A férfi mellkasa hol gyorsabb, hol lassabb ütemben emelkedett; a lány combjához érő keze jeges, nyálkás volt. A negyvenéves test bőrét szántó finom ráncok összegyűjtötték, terelgették a lecsorgó vízcseppeket.

– Honnan tudja a nevemet? – kérdezte hirtelen a lány, miután végigmustrálta a férfit.

– Rá van írva a székedre a medencénél. – Vett egy mély lélegzetet, majd folytatta: – Mint a filmrendezőknek.

– Aha.

– Szólíts Viktornak. Ne magázz, nem vagyok öregember – mondta.

– Hm – tétovázott Ema. Fázni kezdett. Eszébe jutott az anyja, amint idegesen kopogtatja tollával az asztallapot, és az ajtóra nézett.

– Ne félj, nem jön be. Az a nő a portáról sosem jön be. Olyan…

– Milyen? – kérdezte ferdén rápillantva a lány.

– Mindegy, nem is ismerem.

Elárulta magát, gondolta Ema, de rögtön el is vetette a gondolatot. A férfi mocorgott, közelebb húzódott, fagyos kezét a lány combjára tette.

– Ne félj, nem harapok.

Ema megborzongott. A jég lassan olvadt, a férfi keze a lány térdéig csúszott, majd megint vissza; a kékre dermedt ujjak az állatöv jegyeit írták vízcseppekkel a bőrére. Ema nem ijedt meg. Lehunyta szemét, és osztálytársai ügyetlen, csontos ujjaira gondolt, melyek annak idején tudományos érdeklődéssel matatták hasán a piros foltokat. Figyelte, hogyan árad szét ágyékából az egész testébe valami jóleső melegség, hogyan vibrál benne ezernyi ismeretlen lángnyelv. Passzívan, nyugodtan fogadta a meleget, hagyta, hogy csiklandozzák az ágyékát, simogassák a hasát, belefújjanak a hajába. Rájött, hogy a férfi rálépett az ösvényre, amit ő taposott és kövezett ki neki. Amit csinált, nem volt újdonság a lány számára, csak az érzések voltak újak, amit ez keltett benne. A férfi teste határozott körvonalat öltött, nem olvadt bele a vízbe, nem vesztette alakját a medencében a többi úszó között. Ema az öltözőben töltött rövid idő alatt elfelejtette a foghíjas úszót, és felfedezte a bőrén forró nyomokat hagyó embert, akinek keresztneve és rosszulléte van.

– Menj vissza a medencéhez. Késő van – szólt hirtelen a férfi, mikor lépteket hallott a folyosón. Ema megrázkódott, lehúzgálta a trikóját, és csendben visszament a vízhez. Becsukta az ajtót, de ott maradt mellette. Zörgést hallott, szekrényajtó nyikorgását, köhögést, lábdobogást, ajtócsapódást. Levetkőzött, és az elcsendesedett, kisimult tükrű vízbe ugrott.

                       

Az asszony még mindig meredten ült a helyén, szemét az öltöző ajtajára szegezve. Mikor kilépett, akit várt, megrezzent, és összeszorította száját, hogy fel ne kiáltson. Megvárta, míg a férfi felveszi a cipőjét, ellenőrzi külsejét a tükörben, aztán leplezni próbált izgalommal kérdezte:

– Mi történt, Viktor? De hisz... de hisz ma csütörtök van, hol voltál ilyen sokáig? – majd halkabban: – Már mindenki elment. Nem tudtam, nem vársz-e…

– Nem vártalak, csak megszédültem, ez minden – válaszolta a férfi. Megsimította az asszony nyakát, homlokon csókolta. – Le kellett ülnöm.

Viktor körülnézett, ellenőrizve, hogy senki, a lány se legyen a közelben, és ügyesen az asszony pulóvere alá csúsztatta kezét, kitapogatva a kis mélyedést, benne a hűvös nyaklánccal. Végigsimította a lánc szemeit, és közelebb hajolva súgta az ígéretet: – Kedden. Majd hamarabb jövök.

Mikor a portával szemben, a női öltöző lépcsőjén felhangzottak a lány léptei, a férfi kiszaladt, és eltűnt a vastag októberi ködben.

                           

Viktor keddenként korábban érkezett az uszodába, és hamarabb hagyta el a medencét, de ezt Ema nem vette észre; az idő már régen nem érdekelte. Úszás után a férfi alaposan, forró vízzel lezuhanyozott, hogy lemossa magáról a klór kellemetlen szagát. Megtörülközött, bekrémezte testét, gyorsan felöltözött. Cipőfűzője végét csak úgy benyomkodta a cipőjébe. Fogta a táskáját, nyakába hajította a nedves törülközőt, hogy hajából a víz ne csepegjen a gallérja mögé, és csendesen belépett az irodába, melynek ajtaján ott hivalkodott az „Idegeneknek tilos a bemenet” felirat. Az irodában az asszony várta, magányosan, sokéves társtalansága után félszegen, hiszékenyen. Rövid találkozói Viktorral, akiről csupán annyit tudott, amennyit az elmondott neki, egész héten merev feszültségben tartották, valamiféle kétes nőiességtudatot kölcsönöztek neki, kaput nyitottak a világba, melyet addig csak sötétben, tapintásból ismert. A fahéjillatú, víztől sima, feszes testű Viktor bődületes hazugságokat mondott neki. Beszélt a kvazárokról és a fekete lyukakról, az orosz csillagászati teleszkópokról, az űrporról, leírta a nyolcadik bolygót. Minél kevésbé értette, miről beszél, annál nagyobbra nőtt szemében a férfi, aki Viktor Safronovként mutatkozott be. Az asszony, Emához hasonlóan, szintén nem tudta felidézni az arcát, de az újságból kivágott Naprendszer-térképre tévedt pillantása az altestét bizsergette, bűntudatot ébresztett benne. Vasárnap, mikor az uszoda zárva volt, eljárt gyónni, de Viktorral elkövetett vétkeit titkolta, és a hét legsúlyosabb bűneként a hazugságot vallotta be. A feloldozást kelletlenül, egy kezdő tolvaj háborgó lelkiismeretével fogadta. A legnehezebb az volt, hogy Ema előtt el ne árulja magát, ne piruljon el, amikor Viktor elmegy a porta mellett. Hálás volt a férfi diszkréciójáért, hogy olyan hangtalanul suhant át az ajtón, mint a hömpölygő víz, és a földön csinálta vele, bár térdét lenyúzta a szőnyeg – de a padló nem nyikorog, nem zörög. Nem hozott neki ajándékokat, melyeket aztán nem tudott volna hova rejteni, és az asszony azt hitte, óvatosságból. A férfinak valójában eszébe sem jutott volna ajándékot hozni vagy több időt szánni rá, mint azt a néhány percet az irodában. Alkalmasint belülről is olyan áttetsző volt, mint a felszínen, hús és testnedvek nélkül. Akár nejlonból is kivághatták volna, szemeket, fület és szájat festve rá, és felrepíthették volna sárkányként a világűrbe, amiről úgyis annyit beszélt.

                             

Míg Ema anyjának folyton csak Viktor és a bolygói jártak a fejében, Emának még a neve is alig jutott az eszébe. Ványa, vagy valami ilyesmi. Az egész történet egy rövidke álomnak tűnt csupán, olyannak, amilyet az ember reggel a buszon bóbiskolva lát. Az ilyen buszbéli álom meglep, megörvendeztet, egy kis időre visszarepíti az ágyba, aztán meg beszippantja a mindennapok örvénye. Az ember összerezzen, és körbepillant, látta-e valaki az utastársak közül az állára csorduló nyálat. Emának az álom eszébe juttatta, hogy a teste felnőtt, és ez jobban meglepte, mint holmi Ványa. Egyre kevésbé foglalkoztatta az anyja és a kincs a dobozban – eldöntötte, hogy az anyjának egyszerűen csak nem volt a keze ügyében közönséges szalvéta. Nem hitte, hogy létezik olyan gazember, aki anyával és lányával is hetyegne. Méghozzá egyszerre.

                     

Viktor Safronov, a csillagász pedig egyre többet szórakozott Emával. Tudta, hogy nem hajlik a hisztériára, nincs tele a feje ostobaságokkal, nem terhelik örökletes bűnök, rossz tapasztalatok. Fiatal, feszes, a földön kissé esetlen, a vízben simulékony, mint egy medúza. Ígéretes ifjú úszómesterlány, kíváncsi, tanulni vágyó. Safronov professzor megtanítaná erre-arra, leírná a világűrt, megmondaná a csillagok nevét, elővarázsolná a tejutat. Ha a lány akarná. Márpedig akarná, legalábbis úgy tűnik. Jól kezdte, de a művet ki kell teljesíteni, úgy szervezve a dolgot, hogy mindenki elégedett legyen, hogy a portásnő ne tudjon meg semmit, maradjon csak nyitva a kiskapu. Viktor maga elé képzelte Emát, csillogó testtel, vízcseppektől ragacsosan, hajából a vizet csavargatva. Maga elé képzelte a portán ülő nőt is, megkésett szépségével, bizonytalanságával és éhségével, a nőt, akit a sokéves böjt néha vadállattá változtat, de csak a kezében apró feszületet szorongató állattá. Ilyen asszony mellett a férfi megnő. A szemébe hazudik, és nem fél a hazugságtól, próbáknak veti alá, gyötri, és amint felfedezi rajta a kétkedés legkisebb jelét, megfújja a csalsípot. Az arcába nemigen néz, mert az ilyen nő arca belecsimpaszkodik az ember szívébe, és ezt Viktor nem szeretné, nincs szüksége arra, hogy egy nő összezavarja a gondolatait. Azok a csillagok számára vannak fenntartva, mert Viktor Safronov tudós. Koponya.

Ema anyja valóságos kincs a számára. Nem panaszkodik, nem követel több figyelmet, nem fáj a feje, hihetetlenül hálás és alkalmazkodó. Szereti, ahogy az asszony egyik kezét a szájára szorítja, a másikkal pedig a nyakláncát szorongatja, szereti, hogy nem akar teljesen levetkőzni. Mellette úgy érzi, mintha fajtája egyetlen példánya lenne a földön.

Az úszómesterlány, az más tészta. Kihívás, kísértés, harc és győzelem. Vagy pofára esés, ha nem lesz elég óvatos. Ema megdolgozása sokáig fog tartani. Lehet, hogy virágot is akar majd, és lehet, hogy ő veti alá próbáknak, és ő fogja gyötörni. De az is lehet, hogy elég lesz majd újra a medencénél felejteni a törülközőt, és megvárni az öltözőben, készenlétben tartva a bunkót. De ettől megijedhetne, ki tudja, látott-e már ilyesmit. Hány éves is lehet? Huszonöt? Húsz? Pont jó, számolgatja Viktor. A lányom lehetne, de rajtam ez igazán nem látszik, a portásnő is mindig mondja, hogy úgy nézek ki, mint egy ifjonc a lelkipásztori központból, és hogy mellettem megfiatalodik. Igaz, nem mai darab már. De ez az Ema, ez igazán jó bőr.

Viktor annyira örült az új kalandnak, amelyről meg volt győződve, hogy a tervei szerint alakul, hogy szombatonként is eljárt az uszodába. Kedden az irodában teljes egészében a szeretőjének szentelte magát, csütörtökön és szombaton legalább megsimogatta, és elmesélte, mi újság a naprendszerben. A vízből pedig kimosolygott Emára, jeleket adott neki, és a vizet paskolta tenyerével, mikor a lány a közelében járt. Az utolsók között ment el az uszodából, de sokáig piszmogott az öltözőben, hosszan törülközött, és elhagyta a holmiját, hogy behívhassa az úszómesterlányt, és rákérdezhessen. A győztes örömével figyelte a lány pirulását, az arcára íródó zavart. Szombatonként sokan jártak ugyan úszni, de aztán siettek haza bekanalazni a húslevest, így Viktornak tágabb tere nyílt a manőverezésre. Volt elég ideje, hogy behúzza a lányt az öltözőbe, a fülébe sugdosson, közben megérintse, a hideg kőpadlóhoz szorítsa – és mindezt meg is tette. Ema óvatosabbá vált, az elfeledett törülközőket az ajtó melletti fogasra akasztotta, nem ment beljebb, ha hallotta, hogy valaki zuhanyozik még. De Viktor lesett rá, két csatakos lépéssel mellette termett, befogta a száját, majd elengedte, mert a lány nyugodt maradt. Lehúzta róla a fehér úszómesteri trikót. A forró zuhany Ema testére ragasztotta a fürdőruhát, fellazította hidegtől elmerevedett izmait, elbódította gondolatait és érzékeit. Maga húzta le válláról a fürdőruha pántját, ahogy egykor az iskola mögött maga húzta fel a trikóját, majd várta, keresi-e Viktor a vörös pecsétet.

– Kár ezeket a trikó alatt hagyni – bugyborékolta a férfi vízzel és nyállal teli szájjal, szemét a lány mellbimbóira tapasztva. Ema behunyta a szemét, mert valami csípni kezdte, és szabad kezével végigsimított a mellén. A másik kezét Viktor fogta, mintha a lány el akarna menni.

– Figyeltelek ma – mondta a férfi.

– Mindig figyel – vágott a szavába a lány, és kinyitotta a szemét.

– Viktor, szólíts Viktornak – és folytatta: – Kicsit morcos vagy ma, nem? Szombat van, csupa jó úszó. Dögunalom, mi? – kérdezte, és választ sem várva a lány hasára tette tenyerét. Ema megrázkódott, arcát sötétre színezte a meglepetés, melyet a férfi érintése nyomán az altestéből robbanó zsibogás váltott ki. Melege volt, de a víz megnyugtatta. Érezte a férfi ujjait – vagy talán csak a víz csorgott le a hasán –, ahogy egyre lejjebb vándorolnak, a fürdőruha alatt érezte nyomásukat, a belőlük áradó meleget. Viktor végre elengedte a kezét, és elzárta a vizet. Mélyebbre tolta ujjait, és szorosabban a kőhöz préselte Emát. Kulcs zörrent a zárban. Ema az ismerős hangra felocsúdott, megmozdult, halkan felnyögött. A férfi derűsen nézett az arcába, és elégedetten nyugtázta, hogy kezdetnek ennyi elég volt. Tetszett neki, hogy a lány ilyen nyugodt, hogy nem kell hülyíteni, hogy félelem nélkül kitárulkozik. Merthogy a portásnő néha teljesen gyerekesen viselkedik, vihog, mikor Viktor letolja a gatyáját, és örökké kérdezősködik. Néha még el is sírja magát, ha összejön neki is a dolog. Ezt Viktor nem szereti, mert ilyenkor lelkifurdalása támad, csalónak érzi magát. Azzal mentegeti magát, hogy soha nem ígért semmit egyetlen nőnek sem, nem is esküdött semmire, egyetlen nő sem hozakodhatna ilyesmivel elő. Ami a szavakat illeti, igazán vigyáz a nyelvére. Egyébként meg bedugja, ahova csak lehet.

Szóval mikor meghallotta a kulcs zörrenését a zárban, utána meg az ismerős csosszanást, Ema kiszaladt a zuhanyozóból, szándékosan Viktor lábára taposva, felkapta a földről a nedves trikót, és óvatosan, de sietve a medencéhez ment. Becsukta maga mögött az ajtót, és beleugrott a vízbe. Mély levegőt vett, a víz alá nyomta fejét, és hagyta, hadd ringassa a még hullámzó felszín. A haját már nem győzte összefogni, és az most glóriaként keretezte fejét. Egy újabb mély levegővel lebukott a medence fenekére. Tapogatva megkereste a kifolyónyílást, tenyerével kipróbálta a szívóerőt, lehúzta fürdőruhája pántját, és hagyta, hogy puha melle a rácsra cuppanjon. Dühében olyan sokáig visszatartotta a lélegzetét, hogy elkékült az arca. A felszínre úszott. Emlékezetből, csukott szemmel mászott ki a vízből, és zihálva a padlóra dőlt. A járólapok közötti résekben felgyülemlett víz kihűlt, és a hűvösséget a fejébe kergette. Ema végigsimított a hasán, úgy, mint Viktor; ugyanúgy a combjához nyomta és beljebb tolta a kezét, de a zsibogás nem jelentkezett. Felemelkedett, és könyökére támaszkodva nézegette a piros foltot a mellbimbója mellett. Visszapergetett néhány évet, de már nem tudta felidézni a csirkemellű, merész, érzéketlen kis Emát, aki a zavar legkisebb jele nélkül nyújtja tenyerét az adományokért, akár egy templomszolga. Nem bírt visszaemlékezni az ifjú modellezőkre, meg a barátnőire sem, akik nélküle tanulmányozták a Bravo Girlt, és azt sem tudta már, milyen ruhát hordott akkoriban. A víz sok mindent kimosott belőle.

                           

Míg Ema az emlékezetét gyötörte, Viktor az asszonyt szórakoztatta az irodában, akinek elhitte, hogy gyermektelen özvegy. Könnyen tette, mert hinni kényelmes. Ki tudja, mi történt volna, ha nem hisz neki, hanem kicsit körülnéz, és rájön, hogy is állnak a dolgok az úszómesterlánnyal. De Viktor lusta. Ami kínálkozik, azt elveszi, ami meg rejtőzködik, azt inkább békén hagyja. Ha lehetősége nyílik rá, hogy bebizonyítsa magának, micsoda férfi, összeszedi magát, megfeszíti izmait, és gyorsabb tempóra vált, de csak míg bele nem izzad. Talán ha nem lenne ilyen nőiesen sima és gömbölyű a teste, amiért köcsögnek csúfolták, nem lenne szüksége a skalpgyűjtésre, nem kellene strigulákat húznia a noteszébe. De Viktor nem volt köcsög, sőt, igencsak leleményes volt, jól tudta, hogyan lehet strigulát szerezni. Sikeresen alkalmazta technikáját az irodában is, felkészülten jött ki az öltözőből, és most az aprócska asszony nyakszirtjét kapirgálta, aki remegve ölelte a férfit fertőtlenítőtől felpuhult ujjaival. Ema anyja szinte szétfolyt a boldogságtól, míg Viktor Safronov felöltözött, és feltűnés nélkül távozott az épületből.

                       

Ema anyja Viktor minden látogatásával nyitottabbá, merészebbé vált, élete új színt kapott. Félt az Istentől, de még jobban attól, hogy újra olyan lesz minden, mint azelőtt, s neki nem lesz kiért hajat vágatnia, és rózsavizet csepegtetnie az ágyékára. Félelmei csaknem akkorára dagadtak, mint az őt körülvevő boldogság, sőt mikor összeszámolta, hány napon át várja a héten Viktort, és hány percet tölt vele kettesben, aggodalma egyre nőtt. Félt, hogy elárulja titkát, s hogy Ema eltaszítja magától – hiszen eleget szenved szegénykém az apja hiányától, és mi lenne akkor az uszodával? Sötét szemüveget tett az orrára, és egyszeriben minden feketébe borult. Viktort már nem élete örömeként, hanem lelke megváltójaként várta; a férfi árnyéka ártó penészként telepedett rá. Emának feltűnt, hogy anyja ideges, ingerlékeny, hogy nem emlékszik, hova teszi le a dolgokat, s hogy kezét szétmarták a tisztítószerek, mert mindig elfelejti felvenni a gumikesztyűt. Ema feje azonban tele van önmagával és üzemelő testének karbantartásával, s Viktorhoz hasonlóan túlságosan kényelmes és lusta olyasmivel foglalkozni, ami nem közvetlenül rá vonatkozik. Különösebb ok nélkül biztos nem áll neki faggatni az anyját. Lehet, hogy abban az átmeneti időszakban van, ami az öregebb nőknek lenni szokott, zárja le magában Ema a témát.

                             

November első csütörtökjén Viktor eldöntötte, hogy megajándékozza magát. Születésnapja volt, és majdnem egy éve fedezte fel az öreg uszodát, s ez így együtt egész jó alkalomnak tűnt, hogy kényeztesse magát egy kicsit. Új, monogramos törülközőt vásárolt, meg egy gyakori használatra alkalmas levendulaszappant. Az irodájában megizmosította lelkét egy kis borral, és elindult az uszoda felé. Már a buszban magabiztosan düllesztette a mellét, nézegette tükörképét a párás ablaküvegben, remekül érezte magát. Könnyeden lejtett végig az uszoda portája előtt, futtában megsimította szeretője mellét, mikor senki sem látta, majd sáros félcipőjében belibegett az öltözőbe. A medence fölött hihetetlenül sűrű pára gomolygott, aztán a hűvös novemberi ablaktáblákra csapódott. Viktor megszédült a melegtől, szolidat böffentett, és bemászott a kellemesen langyos vízbe. A medencében nem volt egyetlen idegesítő kölyök sem, aki a gatyáját rángatta vagy a fejére köpdösött volna, így lehunyta a szemét, és hagyta, hadd sodorja a többi úszó ritmusa. Hirtelen eszébe jutott Ema. Már rég nem tanított neki semmi újat, talán két hete is megvan, hogy utoljára időt szakított rá. Ínyencmód csettintett nyelvével, kinyitotta a szemét, és a létrához úszott, hogy körülnézzen. Ema a lépcsőn ült, és úgy belemerült a slag tömítésének javításába, hogy Viktort észre sem vette. A férfi részegen forgatta a szemét. „Na jó!” – vakkantotta, és kimászott a vízből. Érezte, amint a bor és a forró gőz egyik agyféltekéjéből a másikba dől, megpróbálta elhessegetni a feje fölött repdeső apró démonokat. A hűvös öltözőben jobban lett. Maga köré tekerte az új törülközőt, körülnézett, hogy senki nem látja-e, és lábujjhegyen kiment a zuhanyozóból. A porta üres volt. Viktor dülöngélő, tettrekész léptekkel egyenesen az iroda felé vette útját.

– Hohó, nocsak, mi van itt – vihogott, és megpaskolta a polc felé ágaskodó asszony fenekét. A nő összerezzent, és ijedtében félrenyelve köhögni kezdett. Viktor hátba vágta, és megint ostobán felvihogott.

– Gyere ide! – mondta, és elkapta a kezét. Az asszony csak bámult, hirtelen nem tudta, hogy most örüljön, és zárja kulcsra az ajtót, vagy szólítsa távozásra a szeretőjét, és aztán zárja csak be. A férfi szeme keresztbe állt, égnek meredő haja csomókba tapadt, de a medencében nagyot kortyolt a klóros vízből, így legalább a szája nem bűzlött.

– Viktor, mit keresel itt? Menj, öltözz fel, hiszen még valaki... – suttogta, és a férfi medenceszagú mellkasához szorította az arcát. – Hiszen te… – itt megakadt, mert nem is tudta, mit akar mondani. – Mi lesz, ha bejön Ema, ezt nem engedhetem meg magamnak.

– Mit nem engedhetsz! Mindent engedhetsz, itt csak az a te istenkéd láthat – mondta a férfi, és megingott. Az asszony, hogy így eszébe juttatták az Istent, gépiesen megszorította a kis keresztet, annyira, hogy a széle nyomott hagyott a hüvelykjén és a mutatóujján. Ki más is törődne veled, gondolta a férfi, és ráparancsolt: – Gyere ide, hadd lássalak a világosban!

– Nem, Viktor, nem vagyok felkészülve, majd kedden, majd, most nem akarom.

– Én meg most akarom. Mert én most ünnepelek. Mutasd magad! – kinyújtotta karját, és kibontott két gombot az asszony blúzán. – Milyen szép vagy, Júlia. Ilyet nem mond neked a te istenkéd. Ilyet csak Viktor mond neked. Júlia.

Az asszony lesütötte szemét, mint már annyiszor, és hagyta, hogy elszédítsék. Mint már annyiszor. Rázta a hideg, és állandóan a bezáratlan ajtó felé emelgette fejét a szőnyegről. Ezúttal nem fakasztotta sírásra a boldogság, és mikor a férfi ragacsos törülközőjét maga köré csavarva hirtelen felállt, és szó nélkül elment, sokáig ült még a földön. A kereszt égette, a lánc fojtotta, és úgy szorult torkában a könny- és haragáradat, mint az izzó láva, melyet gondosan visszatart a ki nem tört vulkán.

                         

A férfi visszament az öltözőbe, letekerte magáról a törülközőt, és az első útjába akadó padra hajította. Újra a vízbe ugrott, és úszni kezdett. Lendítette a karját, rendszeres időközönként a vízbe dugta arcát, kifújta a levegőt. Rálelt a ritmusra. Ez megnyugtatta és lehetővé tette, hogy megfeledkezzen a többi úszóról. Mikor ujjai a medence síkos falának ütköztek, egy pillanatra kinyitotta a szemét, de nem látott semmit a szemébe csorgó víztől. Mikor elfáradt, és ki akart mászni, észrevette, hogy egyedül maradt. A zuhanyozóból tompa férfihangok hallatszottak, meztelen talpak csattogása, de Viktor kivárta, míg mindenki elmegy. Nem szívesen zuhanyozott más férfiakkal, mindig úgy érezte, ujjal mutogatnak rá, és azt mondják: „Ni csak, egy köcsög, vigyázzanak, uraim, ki ne csússzon a kezükből a szappan!” Ködössé vált a látása; megrázta magát, mint egy kutya, hogy elmúljon. Az alkohol utolsó molekulái még ott keringtek a vérében, növelve önbizalmát és vágyát, hogy tegyen Valamit. Kicsit még várt, nem jön-e valaki vissza az öltözőbe, de nem hallott semmit, így kikapaszkodott a létrán az elnyugvó vízből, és a zuhanyozó felé menet újra eszébe jutott Ema. Testén végigfutott a borzongás. A feje még nem működött tökéletesen, nem tudott visszaemlékezni, mikor és hol látta utoljára a lányt, de nagyon is élénken látta maga előtt, feszes sötétkék fürdőruhájában, amint végigömlik rajta a poros villanykörték sárga fénye. Viktor megállt az öltöző ajtaja előtt, gondolkozott. Megigazította magán a nedves nadrágot, összébb húzta a madzagot, és a medence szélén lépdelve a magas úszómesteri székhez ment. Az emeletről, a női zuhany felől víz csepegett. Viktor hegyezte a fülét, de a csepegés idegesítette. Körülnézett. A lustán hullámzó vízfelszín látványa váratlanul megörvendeztette, de továbbra is ideges maradt. Kint feltámadt a szél, nekifeszült az ablaktábláknak, és a törött tetőablakon át befújt néhány falevelet. Viktor felröhögött, férfiasan kiköpött, de lelkiismerete még azelőtt megszólalt, hogy a nyál földet ért volna. Az emeletről valaki lehajított egy üres műanyag samponos flakont. A flakon tompa zajjal puffant a padlóra a medence mellett, s míg ugrott néhányat a kövön, Viktor felszaladt az emeletre vezető lépcsőn. Ott egy újabb üres flakon találta fejbe, amit Ema dobott ki takarítás közben a zuhanyozóból. A lány térdelt, egyik kezével a falhoz támaszkodott, a másikkal pedig összecsomósodott női hajszálakat húzgált a lefolyóból. Viktor látta a fenekét és előrehajló hátát, hallotta a víz csobogását, valami fémes kapirgálást és a szellőztető monoton zümmögését. A ventilátor surrogó lapátjai újra felpezsdítették a vérét, és benne az alkoholt. A lefolyó fölött görnyedő lányhoz lopakodott, ujjaival végigsimította tarkója őszibarackpihéit. Ema megijedt, kezéből kihullott a hosszú fémcsipesz, és meredeken beleállt a lefolyónyílásba. Viktor sietve befogta a lány száját, ahogy szokta, mikor hátulról lepte meg. Ezt pedig szívesen és gyakran csinálta, jólesett neki.

Emának elég volt egyetlen pillantást vetnie a férfi vörös arcára, hogy tudja, valami nincs rendben. Viktor zavaros, víztől pirosló szemmel nézte, egy éhes kutya pillantásával, olyan kutyáéval, aki enni kér, és még van elég ereje ahhoz, hogy megszerezze az ételt. Emának tetszettek ezek a sóvár szemek, szebbnek, teltebbnek, a világon az egyetlennek látta magát bennük, mintha felnőtt és megérett volna. A férfi magához húzta a tarkóját, de ellenállásba ütközött, és ez a fejébe kergette a vért. Ema provokálta: nem sütötte le a szemét, hanem hátrarázta a haját, megnyalta az ajkát.

– Most pedig átvesszük a lecke végét – mondta a férfi, és kíméletlenül lerángatta róla a kinyúlt trikót. Szétteregette a földön, kiegyengette, majd lehúzta a fürdőruha pántját a lány válláról. Ema a síkos falnak támasztotta meztelen hátát. A hideg összerántotta az izmait, hogy szinte fájt, de Ema most nem foglalkozott a hátával. Az alája terített trikó úgy megszívta magát vízzel, mint egy felmosórongy. Viktor levette az úszónadrágját. Ema sejtette, mi a szándéka, és nem volt meglepődve, meg nem is védekezett, mert a férfi sóvár szeme minden félelmét és kétségét felperzselte. Előbb-utóbb úgyis megtenném, gondolta. A férfi a falhoz szegezte a lány kezét, és rányomakodott. Ema valami hideget érzett a combja között, talán a vizes trikót. Viktor kapkodva szedte a levegőt, szélesre tágult a mellkasa, egyre nyomakodott a lányra, és csak akkor engedte el a kezét, amikor a verejtékét törölgette, vagy szeméből a vizet. Emának fájt, és fájtak a falhoz dörzsölődő lapockái is, de tartotta magát. Belsejében egymás után robbantak fel az ezeréves kövek, kiömlött belőle a fortyogó láva, és a vízzel keveredve eldugította a lefolyót. A padlónyílásban még mindig ott meredezett a csipesz, Viktor combját karcolva. Mikor a lány felkiáltott volna, újra a szájára szorította kezét, és jó csillagászként egyetlen kilégzéssel megmutatta neki a tejutat. Mire a férfi lecsendesedett, és újra rendesen szedte a levegőt, Ema tudatáig eljutott az uszodában honoló szépséges csend. Szívesen maradt volna így fekve, de egyedül. Magára terítette volna a törülközőt, vagy megeresztette volna a forró vizet, hogy ne fázzon. De a férfi ott ült mellette, fejét a lány sovány vállán nyugtatva küzdött az agyát újra elöntő forrósággal. A rosszullét egyre erősödött, alhatnékja támadt. Emának már fájt a válla a férfi fejének terhétől. Kissé felemelkedett, és megrázta a karját. Nem tudta, mit kellene mondania, hogy az ne butaság legyen, és ne sűrítse tovább az amúgy is fojtó levegőt, így inkább csendben ült, a körmét rágcsálta. Viktor a kellemetlen helyzetet a maga módján oldotta meg – mikor már nagyon rosszul volt, kinyitotta a szemét, megsimította a lány arcát, megcsókolta, felhúzta az úszónadrágját, szó nélkül legyalogolt a lépcsőn, és a medencét megkerülve a férfiöltözőbe ment. Egészen megfeledkezett az időről. Hideg vízzel megmosta az arcát, leült a paraván mögé, és kisvártatva elaludt.

                         

Ema anyja könnyeit visszanyelve állt az öltöző ajtaja előtt. Negyedórával ezelőtt bezárta a bejárati ajtót, a Viktor elleni haraggal telve integetett a távozó vendégeknek, majd a külső lépcsőn át fölment, hogy ellenőriztesse Emával a férfiöltözőt. Azt gondolta, Viktor elaludt valahol, vagy talán úszik még, hisz volt benne elég nyomás, de sem látni, sem hallani nem akarta már a férfit. Ema elintézné a dolgot, sokszor kísért ki itt felejtkezett vendéget. Az öltöző ajtaja előtt megállt, a gallérját igazgatta. A kiszűrődő hangok a földhöz szegezték, nem engedték belépni, sem visszamenni. A nyelvébe harapott, nekidőlt a falnak, fejét az ajtó és a tok közötti réshez szorította. Hallotta a víz csepegését, Viktor szörcsögő fújtatását – ezt a hangot nagyon jól ismerte –, és hallotta egy nő zihálását, visszafojtott vagy tenyérbe szorított gyors lélegzését. Gondolatban végigvette a nők arcát, akik ma megjelentek az uszodában. Bármelyikük lehet, nem figyeli, mikor mennek el, nem kémkedik utánuk. Sokan voltak ma, tulajdonképpen ugyanúgy, mint máskor – de hogy teheti? Hogy lehet ilyen? És melyikükkel? Blúzába törölte izzadt tenyerét, kicsit lehunyta a szemét, gondolkodott. Az ajtó mögött Viktor térde ütemesen a padlónak verődött, és Ema anyjának a fejében ugyanazt a ritmust ütötte egy kalapács. Mikor megszűnt a ritmikus zaj, és csend lett az ajtó mögött, levette cipőjét, és nesztelenül lement a lépcsőn. Kinyitotta a bejárati ajtót, hogy el tudjanak menni, és bezárkózott az irodába. Bekapcsolta a rádiót. Akkor eszébe jutott Ema. Szegényke, biztos a padlót gyötri a medence körül, vagy úszik, és nem hall semmit, remélhetőleg nem hall semmit. Ma úszni akart, gondolta, hiszen mondta is. Nem tudta elképzelni az ő Emáját, amint nézi vagy hallgatja azokat a szörnyű hangokat. Isten óvja a rossztól, ilyesmire még semmi szüksége, gondolta, és ujjai közé vette a hideg feszületet. Egy darabig még ülve maradt, marcangolta a düh. Mintha csapódott volna a bejárati ajtó. Várt egy keveset, majd felvette a cipőjét, és a lehető leglassabban a férfiöltöző ajtajához botorkált.

– Ema, itt vagy? Ema! – nem kiabált, inkább suttogott.

– Hrrrrr, Emma, hrrr – Ema helyett néhány horkantás válaszolt a paraván mögül. – Hrrr, hrrr.

– Ema? – súgta még egyszer, csak úgy magának, és megállt a paraván előtt. Lehajolt, és ujjbegyeit a padlónak támasztva, lélegzetét visszafojtva benézett az állvány mögé. Viktor sima bokájára haj- és szőrszálak tapadtak a földről, ujjain a bőr kifehéredett, meglazult, kopasztott csirke bőrére emlékeztetett. Lábánál tócsába gyűlt a nedves, izzadt testről lecsorgó víz, s a csempe fugáiban az asszony lábához csordogált. Térdével félretolta a paravánt, és megbökte a padon elterülő Viktort.

– Nem szégyelled magad? – mondta keserűen, és újra a bordái közé bökött. – Így elintézni magadat, te szégyentelen!

Viktor magához tért, letörölte kicsordult nyálát, és értetlenül nézett körül. Az asszony haragtól sápadtan állt fölötte, mint egy párka az újszülött bölcsőjénél.

– Hallottalak titeket, Viktor. Ott fönt. Mindent hallottam. Nézz magadra, nézd meg, hogy nézel ki. Mint egy disznó.

Égni kezdett az arca, feljebb emelte a hangját. Még soha senkinek nem mondta, hogy disznó. És még soha senki nem csapta így be. – Mint egy disznó! – suttogta. – És én mindent megengedtem neked, senkinek nem engedtem ilyeneket, még az Istent is elfeledtem miattad.

Viktor közben teljesen magához tért. A fejében olyan csörömpölés volt, mintha üveget törnének, és először fogalma sem volt róla, miről hadovál a portásnő.

– Mit makogsz itt összevissza? – kezébe támasztotta a fejét, és az asszonyra nézett. – Elaludtam. Na és akkor mi van! Ha megengeded, felöltözöm, és megyek is – mondta, és felállt, hogy induljon. – Júlia, ne hülyéskedj. Nyugodj meg, hisz nem történt semmi.

– Hallottalak titeket, Viktor. Érted? Soha többé ne gyere hozzám.

– De Júlia, mit hallottál? Miről beszélsz? Kiről? – forgatta a fejét Viktor. Megfogta a vállát, de az asszony megrázta magát, és hátralépett. – Ne hülyéskedj. Gyere ide hozzám, Júlia. Ittam egy kicsit, de hát az csak nem baj…? Hiszen ünnepelek – mondta. – Gyere ide.

Kinyújtotta a kezét, de a nő még egy lépést hátrált, és a fejét rázta: – Ne nyúlj hozzám! Soha többé ne nyúlj hozzám, és inkább ne is gyere ide többé! Keress egy másik uszodát – mondta, majd sarkon fordult, és a medencéhez ment. Viktor a dühtől és hidegtől remegve utánaszaladt. Megragadta az asszony vállát, hideg ujjait erősen a húsába mélyítette, hogy a nő majdnem felkiáltott, a másik kezével meg magához húzta. Az asszony hadonászni kezdett, topogott, próbálta eltaszítani a férfit. Undorodott tőle. Mindketten igyekeztek csendben maradni, tudták, hogy Ema a közelben van, és egyikük sem akarta, hogy a másikkal lássák.

– Ha nem hagyod abba, beleváglak a vízbe, te hisztis tyúk! – sziszegte a nekitüzesedett Viktor. Álmos volt, feltétlenül ki kellett jutnia a friss levegőre, s a legkevésbé sem hiányzott most neki egy feldühödött, károgó asszony. Szédült, a nő meg az orra előtt hadonászott, és mérges nyálat fröcsögött az arcába.

– Na mi az? Nem volt eleged mára? Még egyszer akarod? Hmm? – kérdezte, és komolyan is gondolta. Majd ő megmutatja neki. Fog ez még nála kuncsorogni, mert olyan ágyút, mint Viktor Safronov, olyat biztos nem talál. Ez itt nem válogathat, gondolta, és az asszony fenekébe markolt. De Júlia a térdével erősen ágyékon rúgta, és mikor lazult a férfi szorítása, ellökte magától. Viktor elvesztette az egyensúlyát, és a medencébe zuhant. A víz magasra fröccsent, majd hosszan, lassan hullott alá, a vízcseppek úgy forogtak, ütköztek és vegyültek egymással a levegőben, mint egy lassított filmben. Viktor hajára hullottak, a szemébe csorogtak. Júlia a medence széléhez ugrott. A férfi belekapaszkodott a bokájába. Az asszony szabadulni próbált a szorításából, de Viktor erősen fogta, a keze sem csúszott, mert Júlián harisnya volt. Mozdulatlanságra ítélt lába még jobban felbőszítette az asszonyt; leguggolt, a férfi fejét a víz alá nyomta, és még akkor is ott tartotta, amikor az már elengedte a bokáját, és csak a vizet csapkodta tenyerével.

                     

Ema fent ült az emeleten, állát a korlátnak támasztotta, és hallgatott. Az egész teste fájt, a lenyúzott lapockája meg a hasa, a keze és a lába. Még sosem hallotta az anyját így kiabálni, így veszekedni. Még sosem volt ilyen zaj az uszodában. Mikor az anyja vízbe fojtotta a részeg Viktort, az uszodában hirtelen iszonyú csend ömlött szét. Ema sokáig nem mert moccanni, megtörni a csendet. Anyja sem mozdult, a víz sem csöpögött már belőle. Csak mikor Viktort a medence fenekére húzta az elszívó örvénye, és pecsétet nyomott a homlokára, akkor ült le a földre, megtörölgette az arcát. Ema lement a lépcsőn.

– Egyszer bele kellett valakinek fúlnia, anya.