Az inkorrektség diszkrét bája – Michel Houellebecq Egy sziget lehetősége

Michel Houellebecq az utóbbi tizenöt év talán legsikeresebb, de Franciaországon kívül mindenképpen legismertebb kortárs francia regényírója. Franciaországban már az 1994-es regényírói debütálás, az Extension du domaine de la lutte is sikernek számított, az 1998-as Elemi részecskék pedig az európai közönség elismerését is meghozta. Houellebecq első regényeinek sikere minden bizonnyal abban áll, hogy olyan olvasók széles rétegeit szólította meg, akik számára kifulladt vagy soha nem is volt elérhető a posztmodern irodalom a maga metanarratív, önreflektív, lassan akadémizmusba forduló stratégiáival. Ezen olvasók – immár mit sem törődve az elit ízlésével – szégyenkezés nélkül vállalják, hogy hagyományos  történetmondásra és szereplőformálásra vágynak. De ami ennél fontosabb, Houellebecq szövegei határozott, olykor brutálisan igazságtalan állításaival kielégítik ezen közönség átfogó világkép, ha tetszik „nagy elbeszélés” iránti vágyát sokpólusú, a kaotikusságig összetett, eszmeínségben szenvedő ezredvégi életünkben. Az Egy sziget lehetősége is az eszmeregénynek a két háború közötti vonulatához kapcsolódik (Hesse, Huxley, bizonyos szempontból Th. Mann és Musil) melyek fiktív világa a társadalmi utópiákon keresztül tulajdonképpen saját kortársi világuk eredetmítoszát, a fennálló életformák, a társadalmi, kulturális berendezkedés bírálatát adták. E regények a leegyszerűsítés veszélyével dacolva vallják, hogy az irodalom feladata a körülöttük lévő aktuális világ megismerése, valamint a kortárs eszmék áradatában való eligazítás és állásfoglalás. Houellebecq regényei tehát elkötelezettek – noha eszmetörténetileg és politikai ideológia tekintetében semmi nem oly idegen tőlük, mint Sartre  irodalomszemlélete. Houellebecq felfogásában az irodalom újra a társadalmi nyilvánosság terepévé, az eszmék megvitatásának helyévé kíván válni. Szövegei a közvetlen emberi kommunikációt igénylik és az irodalom egyik alapvető, ma talán kissé idejétmúltnak tűnő funkcióját vállalják: megszólítanak, felháborítanak, ellenérzést vagy együttértést váltanak ki, de mindenképpen válaszra, elutasításra vagy helyeslésre várnak.

Művei a lélek lehetőségeit firtatják korunk társadalmában. A boldogságra való képtelenség, az infantilizmus, a felszínesség, a mediatizált üresség, a magány és az érzelmi elhagyatottság jellemzi a lelki életet a Houellebecq-regényekben. Ezek megmutatják azt a szinte áthidalhatatlan távolságot, amely az értelmiségi, politikai elit hivatalos közbeszéde, a pozitív-humanista pszichológiát és az ezoterikus gondolkodást a siker ideológiája mögé állító kereskedelemi világkép által felkínált életformák, valamint a lassan egyeduralkodóvá váló nyugati kultúra «alattvalóinak» valós társadalmi élete között van. Alakjai nyíltan megfogalmazott véleményeikkel és cselekedeteikkel a lehető legtöbb (vallási, etnikai, nemi) tabut megsértve, politikailag inkorrekt módon utasítják el a kortárs jóléti társadalom ideológiáit, az emberi nyomorúságot látványosságként, együttérzés nélkül kiárusító médiát. Houellebecq regényeinek sikere részben abban áll, hogy hangot adnak a társadalom szenvedőinek, akik alakjaival azonosulva az általános társadalmi tabusítás és megbélyegzés légkörében végre kedvükre kipanaszkodhatják magukat. Ez az egyszerű mentálhigiéniás tevékenység, a szóhoz jutás, a düh és az elkeseredettség kifejezése – a negatív képzet-megerősítés minden veszélyével együtt – felszabadítóan hat az olvasókra, akik között a regény virtuális sorsközösséget és bajtársiasságot teremt.

A leleplező igény, a társadalombírálat és az ideológiakritika persze sokak számára mind művészileg, mind eszmeileg kompromittáló vállalkozás, épp leegyszerűsítő eljárásai miatt. Kockázatos igazságokat közvetíteni eszmékkel, regényszereplőkkel és „mesékkel”, hiszen az a komplexitás-eszmény eshet áldozatul a tervnek, mely igazából továbbviszi az irodalom mitikus funkcióit. „Jón és rosszon” túl lévő, az emberi szenvedés miértjeit egyformán távolról szemlélő alkotások és szerzők „hidegek”, mondhatni „reakciósak”, hiszen a változtatás útjain túl az emberi lét kereteinek elfogadását mondják ki. Houellebecq viszont regényíróként ellenszegül, küzd és harcol a rosszal, helyesebben, az ellen, ami szereplői, szereplői sorsa és cselekedetei alapján e világ bajaként jelenik meg.

Az Egy sziget lehetősége, hasonlóan az Elemi részecskékhez, az emberen túli ember fikciós keretében bontja ki e témát, ezzel a társadalomkritikát történelmi léptékűvé emeli. A kihalt, de legalábbis a kihalás szélére sodródott emberi faj (amihez a ma emberei, mi is tartozunk) bukásának történetét meséli el utódja, az „új ember”. Mindkét történetmondás a jövő bizonyossága felől tekint vissza a huszadik század végére. A jelenkori olvasó és a regények mában játszódó szálának szereplői számára kaotikus, jövő felé nyitott időtapasztalata és jelentéshorizontja a jövőbeli „új ember” számára lezárt korszakká, okok, összefüggések és következmények könyörtelen determinizmusává válik. Ez a „többet tudás”, a jelen erkölcsének, kulturális folyamatainak nyílt bírálata az éleslátás és a figyelemfelhívás mellett dogmatikus és tézisszerű, hisz hiányzik belőle a „lehetne másként is” opciója. Houellebecq regényeinek egyöntetű és hatásos, olykor hatásvadász módon megalkotott világképe nehézzé teszi, hogy a kortárs olvasó sokszor csak az eltérő kulturális vagy nemi helyzetből fakadóan különböző tapasztalatai és megérzései valamilyen módon párbeszédbe lépjenek a regény szereplői által képviselt és kifejezett világtapasztalattal. Mind az Egy sziget lehetősége, mind az Elemi részecskék keretes elbeszélés és mindkettő racionális magyarázattal szolgál a múltbeli események elmondásának miértjére és hogyanjára. Az Elemi részecskék keretének „hagiográfus” elbeszélője az „új emberek” teremtőjének, a beágyazott történet egyik főszereplőjének, Michel Darjenskinek (illetve féltestvérének, Bruno Clement-nak) az életét meséli el. Az Egy sziget lehetőségében pedig az emberi klónok egyszerre írják önéletrajzukat, valamint olvassák és kommentálják elődjeik önéletírásait, azzal a különbséggel, hogy itt immár nem egy időben rögzített, változatlan nézőpontból folyik az elbeszélés, hanem az „új ember”-narrátorok (Daniel 24 és 25) maguk is megváltoznak elbeszélésük során, egészen odáig, hogy Daniel 25 lemond a halhatatlanságról és visszatér az emberi lény halállal záruló létezésébe. Az új ember-elbeszélők ellentmondásosan viszonyulnak a XX. századi emberhez. A történelmi végzet, a társadalmi és kulturális berendezkedés (melyek par excellence emberi művek) kritikája mellett, nosztalgikus vágyakozás is kihallatszik az eltűnt emberi kondíció, az emberi sors iránt, melyet Houellebecq analízise szerint két alapvető képesség, a szeretetre és a szenvedésre való képesség határoz meg.

Houellebecq igazi írói terepe az eszmék birodalma. Vannak költők, írók, akik képekkel, rímekkel és ritmussal dolgoznak, azok szabályos visszatérésével és váltakozásával, a fonetikailag, vizuálisan hasonló, de fogalmilag elválasztott dolgok összefüggéseinek sugalmazásával teszik harmonikussá alkotásaikat. Houellebecq viszont eszmékkel dolgozik, regénykompozíciói ideológiai szinten szerveződnek. Ezen ideológiai kompozíció legfontosabb elemei a szereplők, pontosabban a szereplői és elbeszélői látásmódok, tudatok. Magyarán az, ahogyan regényszereplői gondolkodnak a világról, egymásról, ahogyan cselekednek benne. Kompozícióira jellemző a tézisszerűség, és az erős szerzői jelenlét, amit azonban nem szabad minden további nélkül önéletrajziként azonosítanunk: egyszerűen arról van szó, hogy a regényekben bemutatott, szereplők vagy elbeszélők által képviselt „igazságok” értékrendezettek, az olvasó könnyen eldöntheti, hogy melyik „igazabb” közülük. Regényei szatírák, hiszen főszereplőit „hamis tudatként” ábrázolja, akik tisztában vannak azzal, hogy gondolkodásmódjuk, életvitelük mások és önmaguk becsapására épül, és az sem hosszú, sem rövid távon nem lehet az emberi együttélés alapja, mindeközben pedig kétségbeesetten kutatnak egy ilyen alap után: „Mi mesterséges, léha emberfajt próbálunk kifejleszteni” – mondja munkájáról cinikusan Isabelle, egy trendi tini magazin főszerkesztője – aki az Egy szigetben a legintelligensebb női szereplőként aposztrofálódik a férfi főhős nézőpontjából. „E faj egyedei már nem lesznek fogékonyak a komoly dolgokra vagy a humorra, és halálukig a fun és szexi dolgokat fogják hajszolni, egyre reménytelenebbül: ők lesznek az örök gyerekek.” Isabelle látszólagos bölcsessége és éleslátósága ellenére sem tud mit kezdeni felismerésével, hisz képtelen távolságot tartani a szexuális vonzerő manipulatív kortársi definíciójától, így útja a magányon, az alkoholon és az elhízáson át a kábítószerig, majd a többé-kevésbé passzív öngyilkosságig vezet. Houellebecq-et éppen az ilyen, Isabelle- vagy Daniel 1-féle hősök érdeklik (de ilyenek korábbi regényeinek hősei is): szereplői határhelyzetben vannak a kortárs fogyasztói civilizáció által előállított anyagi és kulturális javak igézetében élő „léha emberfaj” és az életkörülmények társadalmi, történelmi, ideológiai alakítottságán átlátó, azoktól önmagukat függetleníteni tudó „bölcsek” közt. A „hamis tudat” tehát egyáltalán nem a Bret Easton Ellis-féle (akinek műveihez gyakran hasonlítják Houellebecq regényeit), önnön boldogtalanságuk okaira vak hősök tudata, hanem az ezen okokkal részben tisztában lévő és azokat el is mondó, ám azokon változtatni képtelen szereplők tudata. Az éles társadalom- és kultúrkritika ellenére Houellebecq-et nem a „győztesek”, a kizsákmányolók és haszonélvezők kegyetlensége, felelőtlensége, nem is a „boldog” tudatlanok érdeklik (a gazdag és szép fiatalok, akik az életkoruk és születésük esetlegességéből származó előnyöket maximálisan kihasználják), hanem sokkal jobban elmélyed a „vesztesek” pszichológiájában. Az Elemi részecskék a francia alsó középosztály „lúzerjeinek”, névtelen szenvedőinek, míg a Csúcson és az Egy sziget lehetősége a fogyasztói-média társadalom beérkezett tagjainak nyomorát láttatja. E későbbi regényekben továbbra is jelen van, igaz már nem olyan egyértelműen, a hősök áldozatként ábrázolása, vagyis az, hogy a szereplők sorsuk alakulása miatt a társadalmat és a kort hibáztatják, képtelenek szembemenni a „korszellemmel”, az őket boldogtalanná  tevő meghatározottságokkal. A szereplők önfelmentő, önsajnáló módon viszonyulnak élettörténetükhöz, lemondanak sorsuk alakításáról, sőt még a változás lehetőségét is elutasítják vagy kigúnyolják. A saját magunkért érzett felelősség és az ebből származó cselekvő erő hiányzik a houellebecq-i univerzumból, ennek okait (és lehetséges ellenszereit!) viszont már nem kutatja egyik narrátor sem, akik többé-kevésbé rokonszenveznek elődjeikkel, bukásukat pedig szenvedéstörténetként adják elő.

Houellebecq írói módszeréhez hozzátartozik a leegyszerűsítés és az ítélkezés. A szerző a mai nyugati társadalom erkölcseinek átalakulását habozás nélkül bomlásnak mutatja be, Daniel 24 és 25 tompán szenvedélytelen kommentárjai a biztos jövőből nem hagynak kétséget afelől, hogy hová vezet az emberi együttélés évezredes mintáinak (család, vallás, szolidaritás, kis közösségek) megbomlása. Ezek a kommentárok még inkább kiemelik a szereplők azon reflexióit, melyek befejezett tényként konstatálják az érzelmek árúba bocsátását, az emberi kapcsolatok elidegenedését, a felelősségvállalás hiányának általános példává válását és a következmények másra hárítását, egészében pedig a nyugati társadalom morális züllését. A huszadik századi emberi kultúra, a humanizmus, a demokrácia, a jogállam, a műveltség, a tolerancia és az emberi jogok azonban szóban forgó regények elbeszélőinek egyáltalán nem tűnnek szükségszerűnek, eltűnésük legfeljebb részben kelt nosztalgiát vagy melankóliát a következő nemzedékekben, ez pedig azt az érzést keltik az olvasóban, mintha Houellebecq utópiái neokonzervatív politikai eszmerendszerekkel rokonszenveznének. Érdekes módon a regény társadalomkritikai vonulatában mégis csupán mellékcsapás a felelősök felkutatása, akik közt elsősorban a klasszikus humanista értékektől a liberalizmus nevében és a rövid távú anyagi haszon reményében hátráló kortárs ideológiagyártókat, véleményformáló értelmiségieket, képmutató politikusokat, a látványosságipar képviselőit találjuk. A Houellebecq-regények társadalmi analízise tehát nem mélyreható, legfőképpen azért, mert a regényeiben megjelenő társadalom egynemű: regényvilágaiban nincsenek osztályok, legalábbis a hősök sorsának alakulásában, konfliktusaikban, problémáikban semmilyen szerepet nem játszanak azon értékrendszerek, életformák, cselekvési modellek, múltról és jövőről vallott közös elképzelések eltérései, melyek hagyományosan osztályokra tagolnak egy társadalmat, s melyek súrlódási a társadalmi átalakulások dinamikáját adják.

Másrészt persze elég nyilvánvaló, hogy ha e regények egészét tekintjük kommunikatív aktusnak, akkor Houellebecq művei figyelmeztetésnek, intésnek hatnak a kortárs olvasó számára, melyek a változtatás szükségességét és halaszthatatlanságát hirdetik, igaz – a kivezető út megjelölése nélkül. Pusztán ezért még nem volna indokolt pesszimistának tartani e regények világszemléletét (elvégre irodalomról van szó, nem pedig társadalmi vitairatról), kivétel nélkül elbukó hősei hányattatásai miatt viszont mégis joggal feltételezzük, Houellebecq elviekben is tagadja a kiút lehetőségét. Houellebecq valamennyi regényében közös civilizációtörténeti helyzetet vázol, csakhogy amíg az Elemi részecskékben megállíthatatlan társadalmi és pszichológiai determináció görgeti végig az elhagyott, család és érzelmi törődés nélküli gyerekkorból induló főhősök sorsát, addig az Egy sziget lehetőségében a bajok eredetének megmutatása már közel sem olyan fontos: Daniel 1 kiábrándultságának kialakulásával nem törődik a regény, a főhős legfeljebb annyiban különbözik az olykor cinizmusba forduló iróniával bemutatott kortárs világ többi tagjától, hogy jobban rálát viselkedése ellentmondásosságára. Daniel 1-ben még élnek a testvériesség, az egymásrautaltság, az önzetlenség eszményei, ám ezek cselekedeteiben immár nem tudnak érvényre jutni. A társadalmi környezet és a szocializáció hatásainak a szereplők nem képesek ellenszegülni. Hőseinek ezen konfliktusát Houellebecq regényei morális kérdésként tárgyalja, ám az emberi határhelyzetekben szereplői nem tudják megállni helyüket, elkerülhetetlen számukra a bukás, sorsuk végén öngyilkosság, betegség, őrület, magány várja őket. Houellebecq művei morális parabolák, melyek negatív tanítást hirdetnek, mert nem tudják, nem merik – legalábbis művészileg érvényes formában nem – állítani, hogy miért van értelme megzabolázni természetes önzőségünket, méltányolni a másik ember méltóságát, szeretetre és szenvedésre képes lényként tekinteni rá és eszerint bánni vele. Regényei mintha a gyakran szabadosságként értett emberi szabadság megnyirbálásában látnák az eszmetörténeti kiutat a huszonegyedik század társadalma számára: egy közelebbről nem meghatározott, csupán sugalmazott értékközösség (család, monogámia, keresztény hit) javára a közösség tagjai lemondanának – részben önként, részben enyhe közösségi nyomásra – egyéni szabadságuk szélsőségeinek megtapasztalásáról.

A nyugati civilizáció „erkölcsi” hanyatlásának a társadalmi, történelmi okok mellett metafizikai, sőt teológiai eredete is van Houellebecq narratíváiban. A Houellebecq-regények lakóinak pesszimizmusában az emberi lénytől való mizantróp viszolygás mögött fölfedezhető a keresztény teológia régi kérdése: ha az emberben megvan a szeretet, az önzetlenség, a nagylelkűség, a jóság ideája, akkor miért nem képes ezeknek az eszméknek érvényt szerezni viselkedésében? Továbbá miért nem lehet egyértelműen meghatározni és elítélni a bűnös cselekedeteket? A szövegekben oly nagy tisztelettel emlegetett Pascal és Baudelaire helyzetelemzéséhez hasonlóan az ember eleve bukott lény, természetének belső ellentmondásai miatt boldogtalanságra ítéltetett, reményt csupán a jóság, az önzetlenség és a szeretet eszméinek létezése nyújt, ám ezek csupán ideiglenesen képesek megvalósulni a földi létben. A keresztény teológiáktól abban mindazonáltal különböznek, hogy míg azok képzeletüket egy eszményi túlvilági rend kidolgozásának szolgálatába állították, addig Houellebecq regényeinek világában természetesen nincs efféle remény: a halhatatlanság keresése a testi létezés kellemetlenségeinek (öregedés, betegségek, hátrányos testi adottságok) kiküszöbölésében merül ki, az emberi élet egyéni létezésben megnyilvánuló spirituális egysége pedig elvész a mesterséges reprodukció során. Houellebecq regényeinek hősei eszmetörténeti fordulóponton állnak: kénytelenek szembenézni fajtájuk, kultúrájuk és létezésük konstitutív feltételeinek megváltozásával. Az emberi fajnak az Egy sziget lehetőségében, korábban pedig az Elemi részecskékben színre vitt eltűnése egyfajta evolúciós válasznak is tartható a halhatatlanság kérdésére. A Houellebecq elbeszélőinek és szereplőinek ideológiai nézőpontja azonban nem hagy kétséget afelől, hogy eszmetörténeti szempontból e válasz zsákutcának minősül majd. Mindez pedig így a kortárs szépség- és egészségipar, pontosabban a mögötte álló szélsőségesen nárcisztikus, individualista, kereskedelmi világszemlélet nem is olyan burkolt bírálta. Helyesebben Houellebecq habozik annak eldöntésében, hogy vajon az ember a priori, vagy pedig a történelmi, társadalmi helyzet következményeként (amely elvileg megváltoztatható) boldogtalan. Hősei gyakran az utóbbi áldozataiként vannak feltüntetve, ám a szerző láthatólag idegenkedik a probléma marxista, ideológiakritikai megoldásától, mely a regények esztétikai tapasztalatán keresztül tudatosítaná e boldogtalan és nyomorúságos állapot okainak történelmi, társadalmi esetlegességét. A cselekvés lehetőségéről a közeg eltúlzott ellenállása miatt eleve lemondó, a passzivitásba, kishitűségbe és tehetetlenségbe menekülő, önfelmentő houellebecq-i regényalakok viszontagságai azt üzenik: a világ mindenképp rosszul van berendezve, az emberi lény a szenvedésre rendeltetett: „az emberek életét kísérő fizikai fájdalom a lényegükhöz tartozik; ez egyrészt abból fakad, hogy szervezetük tökéletlenül alkalmazkodik az idegrendszerükhöz, másrészt abból, hogy csak összeütközések révén képesek kapcsolatba lépni egymással, mivel a társadalmi ösztönük nem elég fejlett az olyan társadalmak összetettségéhez képest, amelyet az értelmi eszközeik segítségével ők maguk létre tudtak hozni.” A boldogságra képtelenség Houellebecq regényeiben tehát mint a priori emberi kondíció jelenik meg, nem pedig mint – bár az emberek széles rétegeit érintő, sőt társadalmi jelenségnek is tartható –  partikuláris tapasztalat.

Mindenesetre a boldogtalanságnak vannak fokozatai Houellebecq regényeiben. A cselekményszövés és a figyelemfelkeltés szempontjából is hatásosabb megoldás, ha a szereplők időnként boldogok is – még ha gyanakszunk is, ennek egyedüli oka, hogy aztán elveszthessék a boldogságot és még boldogtalanabbak legyenek. A boldogság houellebecq-i képe egyértelműen a kiteljesedett szexualitás. Az Egy sziget Daniel 1-e, az Elemi részecskék Brunoja számára semmilyen emberi viszonylatnak, munkának, hírnévnek, pénznek, barátságnak, hatalomnak, de még a halhatatlanság ígéretének sincs olyan jelentősége, mint önmaguk erotikus lényként való igenlésének és tükröztetésének. Houellebecq reprezentatív hősei számára a szexuális élet nem csupán az önmegvalósítás és a kiteljesedett emberi létezés szimbóluma, hanem az érzelmek megélésének kivételezett helye. „Valószínűleg túl nagy fontosságot tulajdonítottam a szexualitásnak, ez vitathatatlan” jegyzi meg egy helyütt Daniel 1, és valóban ez a túlnövesztett jelentőség, egy emberi élet teljességének a nemiségre nehezedő súlya kelt zavart a houellebecq-i hősök szexualitásában. Houellebecq ugyanis nem az emberi létezés határait kutatja a szexualitás színpadra állításával, metafizikai, morális vagy antropológiai szempontból, mint Sade, Bataille vagy éppen Catherine Millet, akik a szexuális határátlépések, a testi gyönyör és a hatalom, a kultúra megalapozásának és fenntartásának, illetve a feláldozás rituáléjának összefüggéseit vizsgálják műveikben a nemiség megjelenítésével. Houellebecq lényeinek szexusa szorosan összefügg érzelmi fejlődésük múltbeli mintáival (à la Freud), illetve a megváltás jövőbeli lehetőségével (à la Platón).

Az Egy sziget lehetőségében a szerelem az egyetlen emberi tapasztalat, amely a hősök szemében az érvényes emberi életterv alternatíváját kínálja, a nyugati kultúra hagyományos cselekvési modelleket, vállalható életutakat és eszméket érvénytelentő eróziójában. Houellebecq főszereplői elvileg tisztában vannak a szerelmi viszony kölcsönösségen és dialogikusságon alapuló jelentőségével, ám a gyakorlatban „önmagunk megtapasztalása a másikban”, a „saját” felismerése, átalakítása és megszeretése a másikkal a való kapcsolatban mindig félresiklik. Az Egy sziget lehetősége különösen jól mutatja az egyébként a többi Houellebecq-regényben is uralkodó szerelemképet: az érzelmi kiteljesedésre, a gyermekkori sérülések kijavítására törekvő férfihős egyoldalú nézőpontját. Daniel 1 „nagy szerelme” Esther tulajdonképpen csak mint szexuális tárgy jelenik meg; pozitív tulajdonságai kimerülnek abban, hogy remekül fel tudja izgatni Danielt, és a szexet nagyjából minden gátlás nélkül képes élvezni (ami önmagában szintén nem lenne érdekes, csakhogy ez is fokozza Daniel vágyát és féltékenységét). Esther alakja szexusán és könnyedségén túl csupán egyszer tűnik fel a maga esendőségében, amikor súlyos betegségéről esik szó, amikor kiderül, hogy valójában egy bármikor bekövetkezhető katasztrófa árnyékában éli életét. Az erőtlen és sietős motiváción azonban valódi érdektelenség üt át: Esther alakja nem fontos, csupán kellék Daniel 1 szenvedéstörténetéhez, a finálé (öregedés, elhagyatottság) eljátszásához talál benne mellékszereplőt. A szerelem csupán absztrakt, elméleti életproblémaként jelenik meg az Egy sziget lehetőségében.

Ez azonban nem pusztán írói hiba, hiszen Daniel 1 kálváriája már korántsem a leghangsúlyosabb mondandója a regénynek. A korábban felvonultatott szereplői repertoár mellett Vincent alakjában új típussal bővül Houellebecq társulata. Vincent persze lehetne az Elemi részecskék Micheljének továbbfejlesztett változata is, azonban megformálásában nem a múltbeli traumák mechanikus levezetése dominál (pedig dominálhatna): alakja mentes a túlzott boldogtalanságtól, belső egyensúlyával és távolságával elsőként lép túl az emberi létezés feltételein. Az persze már Houellebecq kétségtelenül zseniális iróniájának a műve, hogy mindezt nem a művészetnek köszönheti. Vincent pragmatikusan, a kor szavát megértve cseréli  ezotériára a művészetet, amely sokak számára évszázadok óta a megváltás reményét hordozta. Talán az egész regény legélvezetesebb része az ironikus átmenet, amikor a kortárs képzőművész Vincent átveszi az emberiség sorsa szempontjából végül sorsfordítónak számító szekta vezetését. És persze nem csupán a művészetnek, de a keresztény megtestesülés-tannak, illetve a keleti reinkarnáció hitének is kijut az iróniából: Vincent egyszerű szemfényvesztéssel és némi konspirációval „születik újra” saját apjaként, aki túlságosan is emberi, minden nagyságot nélkülöző halált halt (egy elszeretett szektatag párja öli meg féltékenységből). Vincent két főművének (két nagyszabású multimédiás installáció) ekphrasisában eldönthetetlenül keveredik a komoly és az ironikus, a racionális kritika és az ezoterikus tudás, Vincent kommentárjai pedig, melyekkel alkotásainak fogadtatását írja le, beágyazzák és eltávolítják azt a pátoszt, amellyel egy ideális világ teljességét megragadni kívánó műalkotástól eljut az „öröklétbe” átlépés rituáléjának megalkotójának szerepéig. Ha mindehhez még hozzávesszük a szerzői pozíció extradiegetikus, regényvilágon kívüli szintjét, vagyis azt a szintet, ahol az egész regényt tekintjük egyetlen szerzői megnyilatkozásnak (amely ismét csak a művészi alkotás szintje) akkor az egymást érvénytelenítő állítások szédítő körforgásához jutunk: a művészet meghaladása a művészeten keresztül.

Houellebecq eddigi regényírói teljesítményét áttekintve van némi igazság a kritikai fogadtatás fenntartásaiban, hiszen regényeiből jobbára hiányzik a bennük felismert és elsajátított szereplői igazságok partikuláris voltának jelzése: a szerzői vélemény tekintélye olyan erősen van jelen a regényvilágban, hogy az általános érvényűvé emelt pesszimista világlátás „igazságai” szerzői ideológiaként közvetítődnek. Mindezt ráadásul erősítik a szerző „extradiegetikus” fellépései, amikor a fikció védelméből kimerészkedve immár magánemberként hangoztatja regényszereplőinek bizonyos politikailag inkorrekt véleményeit (a prostitúció pártolása, szexizmus, iszlámellenesség stb.). Nem lehetetlen, hogy ez csupán reklámfogás, hírverés műveinek, ám kétségtelenül hatással van műveinek befogadására is. Houellebecq művei nem csupán az irodalmi közeg számára készülnek és nem csupán irodalomtörténeti babérokra törnek. Ezek a regények a társadalmi nyilvánosság fórumára helyezik az írói tevékenységet.  A társadalmi nyilvánosság terében pedig valamennyi megnyilatkozás hatással van másokra, vagyis a publikáció globális szintjén felelőssége van a szerzői magatartásnak, az írói éthosznak. Franciaországban az ötvenes években éles vita bontakozott ki e kérdésről, s az elkötelezettség álláspontja mellett Alain Robbe-Grillet tett közzé egy jelentős hozzászólást „Természet, humanizmus, tragédia” címmel. Ez az esszé azért kívánkozik ide zárlatként, mivel Robbe-Grillet e szövegében is az emberi meghaladásának lehetősége forog kockán. Csak míg Houellebecq társadalmi, biológiai szinten kacérkodik a „poszthumán” történelmi lehetőségével, addig Robbe-Grillet ekkortájt a humanizmust olyan szellemi, művészi beállítódottságként jellemzi, mely az emberi létezés egészét a körülmények hatalma és a boldogtalan tudat kettősének fogságában látja, a művészet pedig a tragédia elfogadásával és a katarzis  vigaszával ezen ideológia cinkosává vált. Éppen ez az álláspont az, amit Robbe-Grillet bírál, és amely illik a Houellebecq-féle szellemi magatartásra. A tragédia elfogadtatása, a cselekvés felelősségétől mentesítő tagadás - a hallgatás megtörésének és a problémafelvetésnek kétségkívül dicséretes tényén túl - sokszor nehéz olvasmánnyá teszi Houellebecq szövegeit. Ha azonban az olvasónak sikerül megtalálni a megfelelő távolságot Houellebecq regényeitől, így az Egy sziget lehetőségétől is, akkor e szövegek is segíthetnek az olvasónak saját szavai keresésében, hogy a tagadás mellett állítani is tudjon és merjen, hogy ne csak nemet, de igent is tudjon mondani.