Egy kifőzdéből; Arcades ambo; A kairói görög temetőben

Egy kifőzdéből

Miért nem megy ki a fejemből ez a szám?

Mit is jelentsen? – töprengett Epignómidés, a könyvtáros.

Egy kifőzde előtt haladt el, s hallotta,

vagy hallani vélte, hogy odabentről valaki

azt mondja: 253. Talán csak képzelődik?

A szám így magában hangzott. Mintha

egy buborék pattant volna szét, olyan

érzése volt. Az efféle esetleges szavakat,

az efféle számokat és helyzeteket

el szoktuk felejteni. Már fél éve, legalább,

vagy több is, de gyakran eszébe jut

a szám, különösen a kifőzde előtt. Mintha

buborék pattanna szét. Várja, hogy

mikor és miben ismeri föl a jelentését.

Összeadom a számokat – gondolja magában.

2 meg 5 meg 3 az 10. Vonás és kör.                

Lehet akár a férfi és a nő jele is.

És egészen megnyugodott ebben a jelentésben

Epignómidés, a könyvtáros.

Arcades ambo

Összetalálkoztak, nem éppen véletlenül.

A meleg elől a belvárosi árkádok alá

húzódtak, hogy sok összepillantás után

kimondják, amit úgyis mindketten régen tudtak.

T. – Jól vagyok, megvagyok,     épp nem reménytelen,

bár szenvedélyek nélkül.     Minden odaadást

megbecsülök. S miért      is esnék nehezemre

elfogadni határt,     naptárat és rekeszt?

A hűtlenség nem érint,     a „biztos” jól esik:

ezt meg nem unom, az     játék vagy szín, bár mindegy,

csak mindig tudjak róla.     A többi ráadás.

C. – Odaadás? Azt nem.      Nem, az nem. Megmarad

világom. A kötelmet     megbecsülöm. Ez ad

biztos kereteket.     Újat is vállalok

az eddigiekhez,     korlátlanul. A hűség,

bár részleges, marad,     mindenhez részleges,

de mindhez megmarad.     A teljesség ha ez,

magamra így veszem.     Legyen ennyi elég!

Miután ily szép, hideg fejjel tisztázta közös

jövőjét a két árkádiai, metróba, majd

buszra szálltak, s leültek egy terebélyes, zöldellő

tölgyfa alá, ahogyan az illik a bukolikában.

A kairói görög temetőben

Papadimitriu Athénának

Okosakat mondunk odafönt, a kerek templomban,

alaprajzokról beszélgetünk, liturgiáról, rítusokról,

gyertyát is gyújtunk a távoliakért. Az ikonok,

ahogy szoktak, nem komorabbak, nem is résztvevők.

Görögökről beszélünk a lépcsőn lefelé menet,

akik elmentek, s a kevésről, aki itt maradt. Hogy

mi is görögök lennénk, arról beszélünk aztán,

fojtott hangon, a sírkövek közt bóklászva, le,

a temetőkápolnáig. Nem elmúlásról beszélünk,

nem is történelemről aztán, hogy látunk vagy

egy tucat Arisztoteliszt, nem kevesebb Kalliópit,

Athinát, és akad Themisztoklisz is, nem kevés.

Bizony, ironikusan kommentálja az északi

filológus, amikor itt, a kairói görög temetőben

olvassa, hogy 1898-ban Krisztusban elhúnyt

Themisztoklész, Kalliopé, Arisztotelész.