Csontok

Minden istennek csak a saját földjén van hatalma.

Egész véletlenül találtunk rá az öregre. Korábban még nem merészkedtünk el ilyen messzire a várostól, soha nem keltünk át a szoroson, mely az északi hegység éles szirtjei között nyílt, holott nem volt az olyan messze a várostól, csakhogy senkit nem érdekelt. Ugyanolyan koszlott és gyűlöletes hely volt ez is, mint az otthonunk. Legnagyobb meglepetésünkre egy magános, omladozó falú kalyibát találtunk az egyik óriási szikla árnyékában – ebben lakott a vénség.

Az első pillanattól fogva utáltam. Alig léptük át a rossz szagú ház küszöbét, elébünk szaladt, de nem azért, hogy üdvözöljön bennünket, hanem hogy visszataszítóan ránk sziszegjen, hogy kisziszegjen bennünket otthonából. Egész teste szőrös volt, még az orra nyerge is, talán csak a sötétbarna szemhéja nem. Görnyedten járt, pedig nem volt púpja; először arra gondoltunk, poklos lehet, rémülten hőköltünk vissza előle, miután azonban egy rövid ideig farkasszemet néztünk, rá kellett jönnünk, hogy a vénségén kívül egyáltalán nincs neki semmi baja. Csak undort keltő a külseje.

Négyen voltunk, mint mindig, a négy csavargó: Ká, Sá, Lá és jómagam, Vá. Nem lett volna rá semmi okunk, hogy közelebbről is megvizsgáljuk ezt a házat, hiszen nem is remélhettük, hogy bárminemű használható dologra lelhetünk a belsejében; megint az unalom játszadozott velünk, ahogy életünk egészén hajszolt végig, akár valami részeges ökörhajcsár.

A vénség akárha a lepusztult ház elátkozott szelleme lett volna; nem lehetett azonban szellem, ilyen undok szellemek nem léteznek, csakis az embereknek van ennyire hamis képük és álnok tekintetük, meg förtelmes szavaik. Hosszú, végeérhetetlen mondatokat suttogott felénk, melyekből kivehettük, hogy pap, hogy ennek a kalyibának a lakója már esztendők óta, más ide nem teheti be a lábát az ő engedélye nélkül; hogy ő ennek a földnek az utolsó őslakosa, az utolsó túlélő. Mi persze nem mutattunk túlzott érdeklődést a szavai iránt, nem érdekelt bennünket ez az egész hely a viperáival meg a vijjogó saskeselyűivel, leginkább menekülni szerettünk volna, Ká, Sá, Lá és jómagam, Vá is, vissza a városunkba, ahol várt bennünket a fogadó tetőszobájában lakó kurvánk.

A tata, annak ellenére, hogy el akart űzni bennünket, mégis ott tartott végeérhetetlen szóáradatával: körbeszaladgált bennünket, öltögette ránk lepedéktől fehérlő nyelvét, beterített bennünket savanyú rothadásszagával, s közben egyre csak sivította, egyre csak visította, hogy takarodjunk, mert ránk hozza az istene haragját.

A nagy Marduk, aki nincs, vigye el őt akármelyik isten poklába!

Végül kisurrantunk a vénség körénk szőtt szóhálójából, el kellett hogy engedjen bennünket, mert mi négyen voltunk, s ha a kezünk közé kaparintjuk, alaposan helybenhagyjuk, nem voltunk már gyerekek, bár igazi férfiak sem, csak afféle semmirekellő csavargók.

Ká, Sá, Lá és jómagam, Vá Babilon városának szülöttei vagyunk, a világmindenség leghíresebb, leggazdagabb és leghatalmasabb városában láttuk meg az istenek földi fényességét. Egyikünk sem emlékszik azonban egy halvány fénysugárra sem már a nagyságos Fővárosból: csecsszopó korunkban hoztak bennünket ide, szüleinkkel együtt, hogy uralkodónk fényességét ebben a távoli, pokoli országban szolgáljuk. A várost, ahova kerültünk, Szamariának hívták, s állítólag azelőtt királyok székhelye volt: mi ezen csak nevetni tudunk. Hósea néven emlegetik azt a királyt, aki utolsóként uralkodott ebben a városban, Éleának hívták az ő atyját, de e két nevet ma csak édeskevesen ismerik a környéken. Szamaria szomorú utcáit ma babiloniak, elamiták, médek, lűdök meg efféle nemzetek lakói népesítik be, de kevesen vannak. Azok az emberek, akiknek a helyébe jöttünk, szétszórattak északra, délre és keletre. Nem tudni, miért, de az öregek néha azt beszélik, megátalkodottságuk miatt: azok az emberek az ördögökkel cimboráltak, fáradhatatlanul öldökölték egymást, s a szomszédos országok nyugalomra áhítozó népeinek sem volt nyugta állandó viaskodásaik miatt. Bűn lett volna, ha az Asszír Birodalom tétlenül nézi ennek a gonosz népnek a garázdálkodását: szét kellett csapni közöttük, földjüket pedig örökre elvenni.

Szamaria egykor talán virágzó fővárosa lehetett a gonosz népnek, paloták állhattak itt meg fényűző úri épületek, nyüzsgő piacai meg zsúfolt, vidám utcái lehettek, ma azonban csak egy poros, száraz pokol, ahol kevés ember lakik, annál több a sakál, féreg, kutya, csúszómászó, a közeli hegyekből be-belátogatnak az oroszlánok, de kevés eleséget találnak itt. Épp ezért szoktak rá az emberhúsra. Azt beszélik, megjövendölték egykoron, hogy oroszlánok fogják kiirtani mind egy szálig az ittenieket, mert nem ismerik a föld törvényét; azt állítólag csak az elüldözött gonosz nép papjai ismerték, ám ők sem tartották be. Az asszír helytartó főemberei visszahozattak néhányat közülük, s letelepítették őket a környéken, hogy kiengeszteljék a föld régi isteneit. E papok közül való lehetett a vénséges vénember is.

Hazafelé jövet meg akartam állni anyámnál. A többiek előresiettek, szerettek volna mihamarabb árnyékba menekülni, felhajtani egy pohár hűs bort az ivóban, aztán pedig elheveredni a tetőszobában, a kurvánk karjai között. Útközben alig szóltunk egy-két szót: nem tudtuk mire vélni az öreget az egész sivatagette világával együtt. Megrémültünk tőle, pedig mi, akik acsarkodó oroszlánok között éltünk gyermekkorunk óta, szinte semmitől nem tudtunk megrémülni. Megvetettük és lenéztük az egész világot, pedig mi is csak senkik voltunk: nem volt azonban, aki megbüntessen bennünket: Marduk, a fenséges isten az összes alattvalójával együtt ott maradt Babilonban, ide, ebbe a pokoli országba ő már nem látott el.

Elmeséltem anyámnak, mit láttunk, minden egyes részletet, a vénség minden egyes szavát, mindre emlékeztem ugyanis, szinte belém vésődtek azok a fenyegető szavak; meséltem lakának pusztulatos bűzéről, ami még a mi jól edzett orrunkat is megcsavargatta; meséltem a rémületünkről, ami visszakergetett minket a városba, ahonnan minduntalan menekültünk. Megszomjaztam közben, alig tudtam mozgatni a számat, elfogyott minden nyálam, éreztem, ahogy a testem aszalódni kezd a kíméletlen hőségben, a bőröm szűkült, bármelyik pillanatban szétpattanhatott. Úgy döntöttem, miután elbúcsúztam anyámtól, nem a fogadóba megyek, a barátaimhoz, hanem kirohanok az Alvó tóhoz, s annak vizéből kortyolok.

Tántorogva értem a partra, alig vitt már a lábam, szemem előtt elmosódott a világ képe: már-már fohászkodni kezdtem magamban a múlt isteneihez, segítsenek meg, mire odaértem a vízhez. Hasra vetettem magam, s kutyaként lefetyeltem a rossz ízű vizet, aminek fosszaga volt, az emberek nem is nagyon vetemedtek rá, hogy igyanak belőle: az elüldözött gonosz nép átka van az Alvó tavon, mondogatták, aki iszik belőle, soha többé nem fog tudni szabadulni a gyötrő szellemektől, halála után sem. Persze tudtam, hogy ez csak szóbeszéd, Ká, Sá, Lá, és jómagam, Vá rendszeresen fogyasztottuk az Alvó tó vizét, de nem csak mi, más ismerőseink is, öreg emberek, akiket semmiféle szellemek nem gyötörtek.

Miután a szomjamat oltottam, végigtekintettem az Alvó tó örökké tükörsima felszínén: a távolban, az elérhetetlen túlparton bús hegyormok meredeztek, mind kopár volt, egyetlen szál fű nem nőtt rajtuk. Csendes szellő búgott körülöttem; hiába fújt állandóan a szél az Alvó tó felszíne felett, annak víztükre soha sehol meg nem tört, soha egyetlen árva hullám nem zavarta meg nyugalmát. Az emberek féltek az Alvó tótól, úgy tettek, mintha nem is létezne, mintha nem terpeszkedne ott Szamaria mellett észak-déli irányban mérhetetlen hosszúságban. Valójában az Alvó tó is úgy viselkedett, mintha nem létezett volna: hiába a rengeteg víz, amely felüdülést jelenthetett volna ennek a pokolian száraz vidéknek, az Alvó tó körül, még közvetlen a part mentén is, minden olyan száraz volt, mintha nem is víz, hanem csak finom szemcséjű homok töltené ki ezt a feneketlen medret.

A fogadóban felhajtottam egy kis bort, hideg volt és finom: a fogadós, akinek alig akadt vendége, mindig ügyelt rá, hogy finom bort szerezzen be, Mezopotámiából, a babiloniak ízlésének megfelelő italt, melyet hidegen tartott, a pincéjében, törhetetlen egyiptomi kancsókban. A fogadós rendes ember volt, afféle kortalan fickó, vagy húsz kölyke közül – mind egy szálig fiúk – egynéhány mindig ott futkározott az ivó asztalai között, de ez senkit sem zavart. Borommal végezvén megkérdeztem, itt vannak-e a barátaim, ő pedig azonnal válaszolt, hogy bizony itt, már egy darab ideje, s a kurvánk már bizonyára epedve vár engemet is.

Amikor beléptem a tetőszobába, Ká, Sá és Lá még utolsó erőiket bevetvén dögönyözték a kurvát, aki nyögött volna, ha tud, csakhogy Ká hímszerve benne volt a pofájában, és történetesen Ká hímszerve volt a legnagyobb egész Szamariában, úgyhogy a kurvának valószínűleg a manduláit masszírozta Ká őszibaracknyi makkja. Sá felajánlotta, hogy álljak be helyette, mert már erői végén jár, nem segít rajta egyetlen istenség sem, hogy még valamit kipréselhessen magából: azzal kihúzta a faszát a kurva seggéből, s néhány cseppnyi magot hintett a némber vörhenyes valagára. A helyébe álltam, azaz térdeltem, s mivel nemsokára Lá is kidőlt, már csak Ká és jómagam, Vá enyelegtünk a kurvával, míg alkonyodni nem kezdett.

A kurva végül holtfáradtan terült el fekhelyén, mi pedig valami büdös maszlaggal igyekeztük elbódítani az agyunkat: Ká szerezte az anyagot, egyik ismerőse értett a mindenféle füvekhez, s azt állította, ez a szer nagyobb boldogságot okoz fogyasztójának, mintha az a világ legszebb hercegnőjét ölelhetné. Hercegnőt még egyikünk sem ölelt, csak ezt a kopottas kurvát, aki a mi használatunkra volt fenntartva itt, az ivó tetőszobájában, s akihez a fogadós más vendéget nem is engedett fel, kivéve, ha az a vendég kifejezetten busás árat fizetett volna érte, ezt azonban ezért a némberért senki nem tette meg, a hercegnő-ölelésről tehát csak álmodozhattunk. De a maszlag valóban annyira fejbe kólintott bennünket, hogy az istenek ölében éreztük magunkat.

A többiek soká maradtak, én azonban még az éj fele előtt elhagytam a fogadót, és megtértem atyám házába. Az öreg beborozva horkolt a szobájában, az egész házat betöltötte a nehéz szeszszag. Sokáig forgolódtam, a palota és a vénember járt az eszemben, meg az egész átok, amely egyenlő volt az égbolttal. Talán az a rettenetes vénség segíthetne rájönni, miként lehet harcolni az átok ellen? Talán lehet azzal az ostoba öreggel emberi módon beszélni? Ezek a kérdések foglalkoztattak, míg álomba nem kábultam.

Másnap riadtan ugrottam ki az ágyból, pedig semmi okom nem volt az ijedtségre: minden csendes és hétköznapi volt körülöttem; én azonban valahogy megéreztem a bajt, mint a kutyák a földrengést. Korán reggel volt még, a hőség mégis iszonyatos; a szobámban temetőbogarak gyülekeztek, talán valami kisegér teteme feküdt fekhelyem környékén; nem érdekelt. Apámat már nem találtam otthon, vagy az ivóban vedelt, vagy talán a műhelyben lebzselt, esetleg valamelyik barátja házában borozgathatott; már legalább egy hete nem is beszéltem vele. Egyébként is állandóan részeg volt, nem nagyon lehetett vele szót érteni, dolgozni sem nagyon tudott, tartalékaink pedig lassan teljesen elapadtak.

Ká, Sá és Lá már az ivóban vártak: ki is kérték nekem az első kancsó bort, hiszen tudták, mikorra érkezek; ők már a harmadik-negyedik kancsónál tartottak, látszott rajtuk, hogy ma vigadozni van kedvük. Pénzünk egyikünknek sem volt sok, de a fogadóst valahogy nem érdekelte túlságosan a pénz, amit mi nem értettünk ugyan, de örültünk neki. Rendszerint ebéd után látogattunk fel először a kurvánkhoz, maradt még addig néhány óránk, amit kedélyes borozgatással tölthettünk. Ha nem szédeleg elő elménkből a vénember ártó kísértete, milyen szép napunk is lett volna: szép, mint egy halott isten. Csakhogy nem kerülhettük el, hogy az öregre terelődjön a szó, a bor pedig növelte hangunk erejét, nem is vettük észre, de ordítva idéztük fel a szavakat, amiket az előző napon ránk köhögött:

KIOKÁD BENNETEKET EZ A FÖLD, AZ ÚR PARANCSA ELŐL A LEGGYORSABB HARCI SZEKÉR SEM TUD ELMENEKÜLNI, A LEGGYORSABB HARCI MÉN SEM TUD ELNYARGALNI, AZ ÚR TÜZÉT NEM OLTHATJA KI A VILÁG MINDEN VIZE, AZ ÚR ÖKLÉNEK NEM ÁLL ELLEN A LEGIZMOSABB VÉRT!

És talán ez az úr tüze, ami a szádból jön, ez az úr vize, ami a testedről csurog, ez az úr haragja, amitől a csontjaid csörögnek, ez az úr ökle, amelyikről lerohadt már a bőr is?!

Röhögtünk, de közben remegett a gyomrunk a dühtől és a félelemtől, csurgott a nyálunk, könnyezett a szemünk, kezünkkel egyre csak túrtuk a hajunkat, és rettenetesen zokogás rázta a testünket.

Öten voltak a férfiak. Csak látásból ismertük őket, s nem is kívántunk soha közelebb férkőzni hozzájuk. Most is ők csapódtak hozzánk, mikor lecsillapodtunk már valamelyest, de közben alig bírtunk megmaradni a padon a részegségtől. Kíméletlen férfiak voltak, nem kérdeztek, parancsoltak, és nem ismertek ellenkezést. Talpra állítottak bennünket, valami józanító löttyöt adtak inni, amitől egyszerre összetört a varázsos mámorvilág. Rémülten tértünk magunkhoz: Ká, Sá, Lá és jómagam, Vá. És nem ellenkezhettünk: már vezettük is az öt férfit ki a városból, át az északi hegység sziklaszorosán, korgó gyomorral, néha-néha okádásszünetet tartva, elnehezült fejjel, száraz torokkal. Az öt férfi már nem volt kíváncsi egyetlen részletre sem: mindent hallhattak az ivóban, mindent szertekiabáltunk, a bűzölögve rohadó istentetemeket őrző gyűlöletes öreg egész mesebeli lényét. Minket pedig most már nem érdekelt semmi, hisz majd megdöglöttünk a rosszulléttől.

Rövid fogócska után kapták csak el a vénembert, aki fürge volt, akár egy róka: a háztól vagy ötvenlépésnyi távolságra, egykedvűen üldögélve egy sziklapárkányon figyeltük a jelenetet. Az öt szamariai férfi azonban ügyesebb volt a vén papnál: nyakon csípték, fekete vászonba bugyolálták, csak a feje és a két lábfeje lógott ki, s a vásznon egy vasnyársat szúrtak át, úgy vitték az öreget, akár egy leterített oroszlánt. Akkor már nem nyerített.

A városban fel sem figyeltek a különös menetre; az emberek a déli hőség elől kuckóikba menekültek; Ká, Sá, Lá és jómagam, Vá az öt férfi és a bebugyolált pap után botorkáltunk, mintha még közünk lenne hozzájuk. Egészen a házig kísértük őket, amely a város közepén állt, azon a helyen, ahol állítólag Hósea király meg elődei palotája állt egykoron. Ebben a házban lakott az öt férfi, de az egyszerű szamariai emberek rápillantani sem szoktak erre az épületre. Letelepedtünk a küszöbön, egyértelműnek tűnt, hogy ezt most szabad: láttuk, amint szétvágták a vásznat, a papot megkötözték, a szájába rongyot gyűrtek, letépték koszlott darócköpenyét, s egyikük tüzet gyújtott a sarokban. Velünk nem törődtek. Az öreg pap nyugodtan feküdt a langyos padlón, temetőbogarak mászkáltak a füle mellett, az egyikük lábaival megérintette az öreg füle peremén nőtt vékony kis piheszőröket, aztán tovaszaladt. Mikor már nagy lángokkal égett a tűz, az egyik férfi – nehéz volt megkülönböztetni őket, mintha egypetéjű ikrek lettek volna – kést ragadott, hosszú élű halpikkelyező kés volt, s a lángok fölé tartotta néhány percre. A többiek körbeülték a lemeztelenített vénembert, és vártak; vártunk mi is.

Elnyomtam egy ásítást, amikor végül a késes odalépett a vénember mellé, megfogta annak hosszú, kosztól fekete, talán már rothadásnak indult hímtagját, melyről hiányzott a fityma, mellémarkolta lelógó, löttyedt heréit, s az egészet egy nyisszantással, úgyhogy az egész inkább bűvészmutatványnak tűnt, lemetszette.

Kiserkent a vér, de csak lustán, öregesen csordogált, mint valami megfáradt holtág.

Nem tudom, hogy reagált a vén pap, megrezzent-e egyáltalán, kifordult-e a szeme, próbált-e nyögdécselni, görcsbe rándult-e a teste: négykézláb másztam ki a házból, ki a poros, fülledt utcára, a körülöttem szaladgáló temetőbogarak rémülten menekültek az árnyékomból.

Mintha visszatért volna a részegségem, kihagyott az agyam, mintha oroszlánok viaskodtak volna a fejemben, úgy visszhangzott a belseje, a szemem ki akart folyni, a koponyám pedig szétroppanni, akár valami túlérett dinnye. Fennhangon ismételgettem, hogy…

…az elüldözött gonosz nép prófétája mindannyiunk ellensége, az elüldözött gonosz nép prófétája mindannyiunk ellensége, az elüldözött gonosz nép prófétája mindannyiunk ellensége…

…és végigbotladoztam a városon, az egész nyomorult, istenektől elhagyott, örökre elveszett Szamarián. Talán Hósea királyt kerestem, vagy legalább egy rabszolgáját, aki útba igazítana: merre van az uralkodó, hova vitték, és hova vitte magával ennek a helynek a szellemét?

Valahol a város szélén terültem el magatehetetlen részegségemben, miután sikerült elkerülnöm, hogy egy őrült fajtalan púpos koldus erőszakot tegyen rajtam: egy sötét sikátorból bukkant elő, ahol a házak úgy álltak egymással szemben, mintha valaki összecsapásra készülődő felbőszült bikákat változtatott volna kővé, épp mielőtt egymásnak ronthattak volna. A púposnak csak egy szakadozott iszák lógott a vállán, egyébként mezítelen volt; erős volt a karja, a fasza pedig úgy meredezett, mint valami szekérrúd, irdatlan hosszú ideig birkóztunk, mire sikerült lehámoznom magamról, beletaszítottam őt a porba, aztán futottam, bár össze-összegabalyodott a lábam, míg el nem értem egy kiskocsmához, ahol megittam még pár korty bort. Az utcán tértem magamhoz, a fejemben közben elcsendesedtek az oroszlánok.

Nem tudtam, milyen nap van, mennyi ideig fekhettem eszméletlenül. A szamariai házak között halk szél táncolt. Szerencsére nem hozta magával a kiherélt pap bűzét.

Bambán botladoztam ki anyámhoz. Amíg a házak között jártam, sakálok árnyékai suhantak el mellettem. Odakint, a sírkertben leginkább csak kígyók tekergőztek.

Valószínűleg sakálok vagy kóbor ebek dúlták fel anyám sírját. Feltúrták a halmot, kikaparták a csontjait, a koponyáját is, de semmit nem vittek el, otthagytak mindent szerteszórva. Négykézláb mászva szedegettem össze a koszos, helyenként töredezett csontokat; önkéntelenül is úgy szorítottam őket magamhoz, mintha valaki el akarná venni tőlem. Temetőbogarak meg hatalmas vöröshangyák másztak a kezemre, lábamra. Az egész rettenetesen utálatos volt, alig vártam, hogy az ivóban lehessek végre, vagy a kurvánknál.

A szamariai férfiak ostobák voltak: a vénember nem tehetett semmiről.

Földet meg port kapartam anyám csontjaira, leporoltam magamat, és a kezembe töröltem homlokom verítékét. Búcsút vettem anyámtól, majd fel-felszisszenve meg vadul káromkodva botorkáltam ki a sírok közül: a vöröshangyák a tökömet csipkedték ádázul.