Életképes-e a demokrácia liberalizmus nélkül

Ki ne ismerné Winston Churchill híres megjegyzését: „A demokrácia az elképzelhető legrosszabb államforma, kivéve azokat, amelyeket idáig kipróbáltak.” Ám bármily megnyerőnek tűnik is ez a kijelentés, okot ad a gondolkodásra. Először is, mit jelent a „demokratikus államforma”? Azt, hogy a nép vagy legalább a nép többsége abszolút hatalommal bír? Ha erre a kérdésre igennel felelünk, ebből számos további következik. Így például: miben különbözik a demokratikus rendszer a tömeg uralmától? És miért ne válna a tömeguralom zsarnoksággá – már amennyiben nem eleve az?

Az Államban Platón mar tisztán látta a demokrácia veszélyeit. Leírta, hogy – amennyiben demokrácián a nép korlátlan hatalmát értjük – miképpen használják ki demagógok a nép félelmeit, irigységét és gyűlölködését, s hogy ennek katasztrofális következményei sokszor éppen a népre hullnak vissza. „Minden azzal kezdődik, mondja, ha egy szabadság után szomjazó demokráciát rossz pohárnokok vezetnek, s az túl nagyot kortyol a szabadság tiszta borából” (568a). Az uralatlan nép szükségszerűen a többi fölé emel egy embert, és diktátort csinál belőle – olyasvalakit, aki „nem habozna saját fajtája vérét ontani” (565e). Már itt, Platón művében, látható a szabadság és a korlátlan népuralom közötti feszültség. Platón nem a szabadságot, hanem a törvény nélküli szabadságot ellenzi. Mégis, Arisztotelész volt az első, aki fontos megkülönböztetést tett a demokrácia két fajtája között: ezeket ő „szélsőséges” és „mérsékelt” demokráciának nevezte. Ezáltal sikerült különbséget tennie a nép és a törvény uralma között. (Mi „tiszta”, illetve „alkotmányos” demokráciának nevezhetnénk ezeket.) „Demagógok olyan államokban lépnek színre, mondja Arisztotelész, ahol nem a törvények uralkodnak.” És hozzáteszi: „Ahol nem a törvények uralkodnak, ott nincs alkotmány sem” (Politika, 1292a).

E tanulmányban a demokrácián – jobban mondva a „liberális demokrácián” – belüli feszültséget szeretném érzékeltetni. Más szóval, ki szeretném mutatni, hogy a demokrácia mivoltáról folytatott vitáink elvesztik jelentőségüket, ha elfelejtjük, hogy demokrácia és liberalizmus elválaszthatatlanokká váltak számunkra. A kérdés az, hogy mennyi „demokrácia” szükséges a liberalizmushoz, és mennyi „liberalizmus” szükséges a demokráciához? De mielőtt erre a kérdésre felelhetnénk, tisztáznunk kell, mit is értünk mi „liberalizmus” és „demokrácia” alatt.

Egy nagyhatású tanulmányában Farid Zakaria megjegyzi, hogy „a demokrácia Nyugaton majdnem száz éve liberális demokráciát jelent – e politikai rendszert nem csak a szabad és igazságos választások jellemzik, hanem a törvény uralma, a hatáskörök szétválasztása és az alapvető szabadságok védése is” (Kritika & Kontext, 1/89, 9). Más szóval, az alkotmányos liberalizmus elválaszthatatlan része annak, amit Nyugaton „demokrácia” alatt értünk. „Ma a liberális demokrácia két szála összefonódik a Nyugat politikai szövetében, és szétomlik a világ többi részében. A demokrácia virágzik, de nem az alkotmányos demokrácia.” (uo.)

Mi a demokrácia két szála? Filozófiailag kifejezve a liberalizmus fő értéke az autonómia, a demokráciáé pedig az egyenlőség. Politikai megfogalmazásban a liberalizmus az egyének és kisebbségek védelmét, a törvény (az alkotmány) uralmát és a törvényhozó és végrehajtási ágak szétválasztását, a demokrácia pedig a szabad és igazságos választást, a törvény előtti egyenlőséget és a politikai folyamatokban való egyenlő részvételt, illetve a megválasztottak felelőseget jelenti. Azt mondhatnánk, hogy a demokrácia jelszava a „minden hatalmat a népnek”, a liberalizmusé pedig a „minden hatalmat a törvénynek” lehetne. A liberális demokrácia, ahogyan az Nyugaton kifejlődött, a két jelszó közötti feszültséget próbálta tompítani. Hiszen számtalanszor felmerül a kérdés: „Milyen messzire terjedjen a nép hatalma, és kinek álljon hatalmában az alkotmány törvénybe iktatása és megvédése?”

Zakaria „illiberális demokrácia” feletti kritikája után kevésbé hangzik meggyőzően Churchill szellemes megjegyzése. Ma nemcsak az látható tisztán, hogy számos demokratikus rendszer rosszabb más politikai rendszereknél, hanem az is, hogy történetileg azok az államok, amelyek figyelmet szenteltek a népet reprezentáló törvény akaratának – mint például egyes alkotmányos monarchiák –, politikailag felsőbb rangúak voltak a „tiszta demokráciáknál”.

Hegel Jogfilozófiája az alkotmányos monarchia egyik legbehatóbb elemzése. Még ha a kormányzás e sajátos formáját illető állásfoglalásaival nem is mindig tudunk teljesen egyetérteni, az alkotmányos demokrácia tekintetében érdekes következtetéseket vonhatunk le belőle. Hegel bírálói nem veszik tudomásul, mennyire hasonlít az ő „abszolút ésszerű állam”-a a létező liberális demokráciákra. Először is Hegel nem antidemokrata: szerinte a „demokrata elem” az ésszerű állam organikus része (308). Az ő szemében nincs abszolút különbség a monarchia, az arisztokrácia és a demokrácia között: „Ezért is egészen henye kérdéssé lett, melyik a legjelesebb közöttük – az ilyen formákról csak történeti szempontból lehet beszélni” (273). Másodszor, azok a szerepek, amelyeket Hegel a „fejedelmi hatalom”-nak, a „kormányzati hatalom”-nak és a „törvényhozó hatalom”-nak tulajdonít, többnyire megfelelnek a mai „elnök”, a „közszolgálat” és a „parlament” szerepeinek. Ha összehasonlítanánk azt, ahogy ez utóbbiak ma működnek, azzal, ahogy a Hegel által elgondolt állam részeinek kell működniük, akkor nem volna nehéz az ő állama javára döntenünk. Az „uralkodó” például, miközben megtestesíti az állam szubjektív aspektusát, „hozzá van kötve a tanácskozások konkrét tartalmához, s ha az alkotmány szilárd, nincs más teendője, csak a nevet kell aláírnia” (279). Ezzel szemben a mai (választott) elnökök minisztereiket jórészt politikai alapon nevezik ki, s alig vannak tekintettel a szerepük betöltéséhez szükséges képességeikre. És ha e tanácsadók – miniszterek vagy köztisztviselők – esetleg olyasmit javasolnak, ami nem egyezik az elnök vagy pártja érdekeivel, lemondásra kényszerülnek. Hegel szerint az uralkodó szerepe csupán ceremoniális. És ha van ennek a szerepnek valamiféle politikai célja, az csak a különböző, szellemileg vagy politikailag nyitott kérdések eldöntésében lehet. Röviden, a bűnözőknek adandó kegyelem dolgában, és olyan helyzetekben dönthet, amelyekben már minden szellemi és politikai érvet kimerítettek. „Egy jól szervezett monarchiában, mondja Hegel, az objektív oldal csak a törvényben rejlik, és az uralkodó része nem más, mint hogy hozzátegye a törvényhez a szubjektív »Én akarom«-ot.” (Jogfilozófia, függelék, 279)

Hegel „törvényhozó hatalma” három részből áll: az uralkodóból, a végrehajtókból és abból, amit ő „rendeknek” (Stande) nevez. A rendi elem pedig egyrészt a földbirtokosokból, másrészt pedig az iparosokból és kereskedőkből áll. Az első csoport, minthogy saját vagyona van, biztosítja a stabilitást (306). A második pedig „a polgári társadalom mozgékony oldalát tartalmazza”, (308) és fő szerepe a közügyekről való tanácskozás és határozás. Képviselői a küldöttek, összejövetelük az „egymást kölcsönösen tanító és meggyőző, közösen tanácskozó egyének gyülekezete” (309). Az persze elkerülhetetlen, hogy az egyes iparágak küldöttei saját iparuk érdekeit védjék, de Hegel a közérdekekre teszi a hangsúlyt. A rendeknek ugyanis nem áll módjukban megsemmisíteni a közérdek nevében hozott döntéseket. Mindemellett a polgári társadalom szerkezete fontos szerepet játszik a „második rend” összetételében. E rend küldöttei nem egyéni, hanem testületi – különböző szakmai – érdekeket érvényesítenek. „Amennyiben a polgári társadalom küldi őket közvetlenül, nyilvánvaló, hogy ezt úgy teszi, mint az, ami – tehát nem úgy, hogy tulajdonkeppen atomisztikusan egyénekre bomlik fel, és csak egyes, időleges aktusra egyesül, további összetartás nélkül, hanem úgy, hogy már előbb létrejött társaságokra, közegekre, és testületekre tagozódik, amelyek ily módon politikai összefüggésre tesznek szert.” (308)

Érdekes volna feltenni a kérdést, vajon Churchill, a földbirtokos arisztokrata egy alkotmányos monarchia állampolgára elég „demokrata elemet” találna-e Hegel államfogalmában ahhoz, hogy azt „a legjobb rosszak” közé sorolja. Mi azonban sokféleképpen bírálhatnánk Hegel politikaelméletét. Első és legnyilvánvalóbb ellenvetésünk az lehetne, hogy Hegel államképe konkrét politikai javaslatként idejét múlta. A mai nemzetállamok messze nem olyan homogének, mint ahogy ő feltételezte: a földbirtoknak már kevés a jelentősége, korunk államai több kulturális-etnikai csoport együttesét jelentik, és a mai polgári társadalom „mozgékony elemei” túl mozgékonyak ahhoz, hogy természetes csoportosulások, „testületek” alakulhatnának ki bennük. Egyszóval, a mai állam szétdaraboltsága és belső feszültségei sokkal mélyrehatóbbak, mint ahogy azt Hegel elképzelte.

Mégis feltehetnénk a kérdést, vajon használható volna-e Hegel politikai elképzelése olyan Kant-fele „regulatív eszme”-ként, mely minden társadalom céljául kitűzhető, anélkül, hogy valamikor is el kellene azt érni. Ez a kérdés áll a mi demokrácia-vizsgálatunk központjában, mert két másik fontos kérdést vet fel: a) Bár korunk demokráciája nem a legjobb kormányforma, megengedi-e legalább azt, hogy a legjobb irányába lépjünk tovább? b) Azt jelenti-e a demokrácia, hogy a politikának nincs más célja, mint hogy élve, nyitva tartsa a különböző érdekek körüli vitákat? Ha egy „demokrata” az első kérdésre felel igennel, akkor hű maradt Hegel politikai filozófiájához. Ha viszont a másodikra felel igennel, akkor fel kell adnia a szuverenitás minden formáját, beleértve a nép szuverenitását is. Megjegyezhetjük, hogy a politikai vita elevenen tartása nem demokrata, hanem liberális eszme. De az elevenen tartásnak, nyitva tartásnak liberális eszmeként is szüksége van meg valami „finomításra” ahhoz, hogy túlléphessen Hegel javaslatain.

Hegel mellett felhozható volna az az érv, hogy ő éppen azért biztosít helyet az uralkodónak és teszi a hangsúlyt a végrehajtó csoportra, mert elismeri a polgári társadalom elkerülhetetlenül kontingens természetét. Szerinte az egyes csoportok úgy intézik politikai beavatkozásaikat, hogy az leginkább megfeleljen érdekeiknek. A végrehajtó csoport, az „általános rend” javaslatait követve, létrehozza az eszmei-törvényi alapokat a csoport- és egyéni érdekek összeegyeztetésére. Az uralkodó pedig (korlátozottan) szubjektív döntéseivel igenli a közélet szükségszerű kontingenciáját. Hegelt tehát olyan szerzőként is olvashatjuk, mint aki nem elhárítani vagy éppen leszűkíteni, hanem inkább állítani akarja a kontingenciát.

Mindenesetre az, hogy Hegel politikai filozófiája összecseng a liberális demokráciával, nem jelenti azt, hogy ebben a témában övé az utolsó szó. Az, hogy sorsa össze van kötve a liberális demokráciával, csak annyit jelent, hogy mindkettőjük együtt bírálható. Egyesek szemében korunk politikai élete számára nem elegendő a törvény előnyben részesítése a nép akaratával szemben, vagy hogy a nyilvánosság intézményei szabadok legyenek a politikai beavatkozásoktól, és az sem, hogy a társadalmon belüli elkerülhetetlen súrlódásokat inkább kezeljék, semmint visszaszorítsák. Szerintük magát az etikai-politikai szuverenitást is kérdésessé kell tenni. Vagyis a nép hatalmán kívül a nemzetállam szuverenitását is kérdőre kell vonni. Ily módon nemcsak Hegel, hanem liberális követőinek politikai filozófiája is támadható.

Korábban említettem, hogy Hegel nem vette figyelembe annak a lehetőségét, hogy egy nemzetállam több kulturális-etnikai csoportot is magában foglalhat. Azt is említettem, hogy alábecsülte a polgári társadalom mozgékonyságát és a politikai mező ezzel járó feldarabolódását, a természetes egységek szétomlását. De amíg mindezt csak tényleges (történelmi) és nem alapvető (filozófiai) hiányosságoknak tekintik, figyelmen kívül maradnak magának a liberalizmusnak a hiányosságai. Az előrehaladó globalizació nyomában ugyanis mindennapivá és általánossá válik a nagyarányú népességmozgás. Ezért a törvények, az intézmények, a jogok és a kötelességek hatóköre túllép majd a nemzetállamok területén. Emellett, a biotechnológia megállíthatatlan fejlődésével kérdésessé válik az „emberi természet” jelentése is. E két tény eleve tarthatatlanná teszi a „tiszta demokráciát” mint politikai célt. Ez azonban azt is jelenti, hogy még a „liberális demokrácia” is állandó, figyelmes vizsgálatot igényel. A liberális demokratáknak tisztelniük kell a törvényt, ugyanakkor fel kell figyelniük azokra az igazságtalanságokra, melyek ott rejlenek még a jó törvényekben is. Törekedniük kell a politikai viták résztvevői közötti egyenlőségre, de el kell ismerniük hogy – legyenek ezek egyének, nemzetállamok vagy kulturális-etnikai csoportok – ezek önmagukon belül is nagy feszültségek hordozói lehetnek. A globalizació és a biotechnológia fejlődése a mostaninál még inkább fenntarthatatlanná teszi majd a szigorúan vett közösségi és egyéni identitásokat. A jövő liberális demokratái fel kell hogy adjak a „robosztus” demokrácia ideálját egy „törékeny” liberális demokrácia érdekében.

Ebben a tanulmányban azt próbáltam kimutatni, hogy a (tiszta) „demokrácia” fogalma politikai fegyverkent túlélte hasznosságát. Azt állítom, hogy a „liberális demokrácia” sokkal hasznosabb fogalom lenne. De, amint a Hegelről szóló vélekedéseim sugallják, meg ez a fogalom is állandó felülvizsgálatra szorul. Ha egy demokratikus politika komolyan kívánja venni a politikai eshetőségek eleven megvitatását, akkor részt kell vennie a társadalom és az egyének belső vitaiban is.