Előítéletesség és (in)tolerancia multietnikus környezetben

Bevezetés

2006 szeptemberében Németh Ilona DS – public art projektje nyomán lámpaoszlopokra elhelyezett információhordozó táblák kerültek Dunaszerdahely belvárosának utcáira, amelyeken négy nyelven nyolc kérdés volt olvasható. A táblákon elhelyezett szövegek az etnikumok közötti távolságok mérésére alkalmas, a szociálpszichológiában bevett mérőeszközként alkalmazott ún. Bogardus-féle skála elemei voltak. A kérdések a táblákkal szembesülő járókelőket megpróbálták arra sarkallni, hogy gondolkozzanak el, egy adott etnikum tagját elfogadnák-e vagy sem. A használt skála a következő volt: elfogadná-e partnerének, gyermeke társának, rokonságában, szomszédságában, lakhelye környékén, városában, országában az adott népcsoport tagját, vagy egyáltalán nem fogadná el.

A public art projekt szociológiai voltából adódott, hogy a városi köztérben elhelyezett táblákon szereplő kérdéseket rövid kérdőív és kérdezőbiztosok segítségével a város lakóinak közvetlenül is feltegyük. Tettük ezt annál is inkább, mivel 2000-ben már egy kisebb felmérés keretében Dunaszerdahelyen feltettük ezt a kérdéssort[1], így nemcsak egy adott időpillanat adatainak az ismertetésére nyílt lehetőség, hanem a hat évvel ezelőtti lakossági attitűdmérés eredményeivel való összevetésre is.

A vizsgálat módszerei

A projekt pénzügyi keretei széles körű adatgyűjtést nem tettek lehetővé, ezért a felmérés tervezett 300 fős mintáját a Szlovák Távközlési Vállalat lakosság-nyilvántartási listája alapján, az ún. egyszerű, véletlen kiválasztás módszerével alakítottuk ki. A minta hivatott volt tükrözni a város nemzetiségi, nemi, életkori, iskolai végzettség és jövedelem szerinti rétegződését. Ezt a célunkat nem sikerült megvalósítanunk, mivel a mintába került kiválasztottak közül sokan megtagadták a választ. Míg a 2000-es kutatás során, szintén hasonló módszerekkel, azonos lista alapján kiválasztott 300 felkeresett lakos közül mindössze három utasította vissza a válaszadást, addig ebben az esetben mindössze 86-an voltak hajlandóak válaszolni a feltett kérdésekre. E nagyon kis arányú válaszadási hajlandóság miatt fontos hangsúlyozni, hogy a következőkben bemutatásra kerülő vizsgálati eredmények nem általánosíthatók, viszont azért döntöttünk a válaszok feldolgozása mellett, mert arra azért lehetőséget biztosítottak, hogy egyes – több esetben egymással ellentétes –, a lakosság körében meglévő vélemény-együttesekre felhívja a figyelmet.

A vizsgálat során használt – magyar és szlovák nyelvű – kérdőív témái és kérdéscsoportjait úgy alakítottuk ki, hogy a kérdésekre adott válaszok feldolgozása lehetővé tegye a multikulturális közegben jelenlévő interakciók, érintkezési mechanizmusok feltárását, elemzését. A kérdéssor összeállítása azon előfeltevésünk alapján történt, hogy annak ellenére, hogy a város működését/működtetését négy etnikai csoport tagjai biztosítják, az egyes népcsoportok tagjai között lévő interakció akadozó, sőt bizonyos esetekben egyáltalán nem is létezik. Feltételeztük, hogy a város közösségi tereit mind a négy csoport tagjai használják, de ez a használat inkább párhuzamosan, mint együttesen zajlik.

A minta leírása

A válaszadók 45,3%-a (39 fő) férfi, 54,7%-a (47 fő) nő. Átlagos életkoruk 44,1 év. A legnépesebb korosztály a negyveneseké, a megkérdezettek 36%-a 40 és 49 év közötti. A legtöbben (56,1%) dunaszerdahelyi születésűek, 15,3% valamelyik csallóközi kistelepülésen, míg 22% másik négy város egyikében, Pozsonyban (8,1%), Komáromban (8,1%), Érsekújvárott vagy Galántán (5,8%) született, s a Csallóközön kívüli kistelepülésen mindössze 3,5%-uk jött világra. A megkérdezett lakosok döntő többsége vagy születése óta (27,9%), vagy 10 évnél régebben (46,5%) Dunaszerdahelyen él, mindössze 25,6% költözött a városba kevesebb mint 10 éve, közülük 1,2% az elmúlt egy évben.

A válaszadók több mint a fele, 55,8%-a férjezett vagy nős, 11,6%-a élettársi kapcsolatban él, 9,3%-a elvált, 7,0%-a özvegy, 16,3%-a egyedülálló. A kérdőívet kitöltők átlagosan hárman vagy négyen (3,11) élnek háztartásonként.

A legmagasabb iskolai végzettséget tekintve a válaszadók 15,3%-a csak alapfokú végzettséggel rendelkezik, 28,2% szakiskolát, 40%-a szakközépiskolát és 5,9%-a gimnáziumot végzett. A mintát alkotók 10,6%-a folytatott sikeres főiskolai vagy egyetemi tanulmányokat. 52,9% munkahelyen dolgozik, míg 21,2% munkanélküli, 18,8% nyugdíjas, 3,5% rokkantnyugdíjas, és szintén 3,5% anyasági szabadságon van. A családok havi jövedelmének megítélésekor mindössze 33 válaszadó által közölt adatokra tudunk támaszkodni, mivel a többiek elutasították ennek a kérdésnek a megválaszolását. Ennek a 33 válasznak a tükrében elmondható, hogy egy-egy család átlagosan havonta 20 445 szlovák koronából gazdálkodhat, így egy kétgyermekes család esetében az egy főre jutó havi jövedelem 5111 SKK. A válaszadók nem kielégítő aránya miatt a vagyoni rétegződésen alapuló „társadalmi profil” nem rajzolható meg, az adatok csak egy nagyon szűk réteg körülményeire utalnak. A pontosítás kedvéért ideidézzük a 2000-es vizsgálat adatait, amely szerint, egy-egy család átlagosan 9991 szlovák koronából élt havonta.

A kérdőív segítségével megpróbáltuk beazonosítani a válaszadók nemzetiségi hovatartozását is. Nem csupán különféle nemzetiségneveket tartalmazó skálát használtunk, hanem felajánlottuk azt a lehetőséget is, hogy az ún. „vegyes etnikai identitások” is jelölhetők legyenek. Így az általunk használt skála a következő volt: szlovák, félig szlovák félig magyar, magyar, félig magyar félig roma, roma, félig szlovák félig roma, vietnami, egyéb. A válaszadók közül azonban senki sem ált a felkínált kettős skálák választásának lehetőségével, mindegyikük egyértelműen, egy-egy etnikai csoport tagjaként azonosította be önmagát. A minta nemzetiségi szempontból a következő megoszlást mutatja:

1. táblázat. A válaszadók nemzetiségi hovatartozásának megoszlása. (%)

Az alacsony válaszadási hajlandóságból származó adattorzulás a nemzetiségi hovatartozásról szóló kérdés esetében érezhető a leginkább. A 2000-es vizsgálat nemzetiségi megoszlása – tükrözve az 1991-es népszámlálási adatokat is – 88% magyar nemzetiségű és 9% szlovák, 2,3% roma és egyéb etnikai csoporthoz tartozó válaszadót jelöl.

A házastársak nemzetiségi hovatartozását firtató kérdésre adott válaszok feldolgozása lehetővé teszi a hipotézisünkben megfogalmazott – azaz a városban élő egyes etnikai csoportok tagjainak interakcióját, együttélését feltáró – kérdéskör megközelítését. A 60 házastársi vagy élettársi viszonyban élő válaszadó közül 16 szlováknak, 37 magyarnak, 6 romának, 1 vietnami származásúnak vallotta magát. Az ő társaik nemzetiségi hovatartozását vizsgálva a vegyes házasságok/élettársi közösségek aránya feltárhatóvá válik. Az eredmény a következő:

2.      táblázat. A válaszadók házastársainak nemzetiségi megoszlása. (%)

A fenti táblázat adatai alapján egyértelműen láthatóvá válik, hogy míg a legnépesebb nemzetiségi csoport – a magyar – esetében a házasulandók túlnyomó többsége (75,7%) azonos etnikai identitású társat választott, a lokális kisebbségben élő szlovák nemzetiségű lakosok, a klasszikus asszimilációs modellt követve, fele-fele arányban választanak élettársat a helyi közösség többségét adó csoport és saját csoportjuk tagjai közül. Azonban az 50%-os szlovák–magyar és a 21,6%-os magyar–szlovák választási arány a két csoport közötti átjárhatóságra, nyitott kommunikációra utal. A roma és a vietnami csoport esetében egy sokkal zártabb közösséggel állunk szemben. A hat roma válaszadó közül egy sem választott nem roma házastársat, habár a magukat magyarnak vallók közül egy személy roma élettárssal él. A Vietnamból származó válaszadók közül, mindössze egy él házastársi kapcsolatban, aki szintén a Dunaszerdahelyen élő vietnami közösség tagja. Vietnami házastársról sem a szlovák, sem a magyar, sem a roma válaszadók nem számolnak be.

Az egyes népcsoportok közötti átjárhatóság kérdését nemcsak a házas-, illetve az élettársak nemzetiségi hovatartozásának felmérésén keresztül kívántuk vizsgálni, hanem a társas kapcsolati hálók etnikai vonatkozásainak megragadása által is. Arra kértük válaszadóinkat, hogy közeli barátaik számának megadása után jelöljék, véleményük szerint milyen nemzetiségűek ők. Az így nyert adatok tanúsága szerint elmondható, hogy a mintánkat alkotó 86 fő átlagosan 13 közeli baráttal rendelkezik. 3-nál kevesebb közeli barátot a válaszadók mindössze 17,6%-a említett. A válaszadók jelentős hányada (54,6%) hatnál több szoros baráti viszonyt jelölt, közülük 20,6% 20-nál több személlyel ápol szoros baráti kapcsolatot.

Ezek az adatok kiterjedt informális hálózatok meglétére utalnak, azonban kevés esetben beszélhetünk etnikai csoportokon átívelő hálókról/hálózatokról. A nemzetiségi hovatartozás és a közeli barátok számának vonatkozásában szignifikáns különbség mutatkozik az egyes csoportok között: A magyar, a szlovák és a roma etnikumhoz tartozók több közeli barátot jeleznek, mint a vietnami csoporthoz tartozók, valamint különbség mutatkozik az egyes népcsoportok barátkozási szokásaiban is. A szlovák csoport tagjaira vonatkozó eredmények egységesen megoszlanak a közeli barátok számát jelző kategóriák között, azaz az önmagukat szlováknak vallók 27,8%-a 3-nál kevesebb, 16,7%-a 4–6, 22%-a 7–10, 16,7%-a 11–20, és szintén 16,7%-a 20-nál több közeli barátról számol be. Ellenben a magyar etnikum tagjainak döntő hányada (53,2%) 6-nál kevesebb közeli barátot érez a magáénak, a roma csoport tagjai pedig 10-nél kevesebb barátot egyáltalán nem jelölnek, 42,9%-uk 11–20, 57,1%-uk pedig 20-nál több közeli barátot említ meg.

A barátok nemzetiségi hovatartozását firtató kérdésre adott válaszok elemzése rávilágít arra, hogy annak ellenére, hogy a válaszadók átlagosan nagyszámú közeli barátot jelölnek, a szlovák csoportot leszámítva, a többi nemzetiséghez tartozó megkérdezettek döntő hányada csak az önmagával azonos etnikai csoporthoz tartozókkal ápol szoros baráti kapcsolatot. A szlovák megkérdezettek mindegyike megemlíti, hogy van magyar származású barátja, valamint néhányan egy-két roma és vietnami barátról is beszámolnak. Azok a magyar nemzetiségű válaszadók, akik a más etnikai csoporthoz tartozókkal is tartanak fenn baráti viszonyt, főként szlovákokkal (36 fő) barátkoznak, és mindössze 10 fő jelöl roma barátot is. Vietnamból származó baráttal egyetlen magyar válaszadó sem rendelkezik. A roma csoport tagjai főként romákkal barátkoznak, de négyen közeli szlovák, és heten közeli magyar barátjukat is megemlítik. Vietnami barátról egyetlen roma válaszadó sem tesz említést. A társas hálók etnikai vizsgálata arra világít rá, hogy az egyes etnikai csoportok közötti átjárást, átjárhatóságot – e kis minta esetében – inkább a szlovák származású válaszadók biztosítják.

A kérdőív főtémáját, a különféle etnikumokkal kapcsolatos lakossági előítéletesség mérését, a képzőművészeti projekt kapcsán használt Bogardus-féle skálával mértük. Módszertani megjegyzésként fontos megemlíteni, hogy a felmérés akkor készült, amikor már a város közterein több hete olvashatók voltak az egyes kérdések, így a válaszadók többsége – saját bevallása szerint – nem a lekérdezés során szembesült először a kérdésekkel, tehát nem spontán válaszokat adott.

A skála által nyert eredmények bemutatását a kérdőívbe bevett etnikumokkal (szlovák, magyar, roma vietnami, kínai, fekete) szembeni előítéletekre vonatkozó átlagértékek elemzésével kezdjük. A skála természetéből következik, hogy minél magasabb átlagértéket kapunk valamely etnikum tekintetében, annál erősebb a tagjaival szemben megnyilvánuló etnikai (faji) előítélet.

3.      táblázat. Az egyes etnikumok elfogadási sorrendje. (átlagok szerinti sorrendben)

A táblázatból kitűnik, hogy a mintán belül a magyarokkal szembeni előítélet a legkisebb, és legmarkánsabban a vietnamiakkal szemben tanúsított intolerancia fogalmazódik meg. A magyar és a szlovák csoport tagjait a válaszadók nagymértékű elutasítása nem kíséri. Mindkét etnikum tagjait a megkérdezettek mind saját, mind gyermekük társaként is el tudnák képzelni. Fontos kiemelnünk hogy a „szlovák–magyar” csoportot a válaszadók a skálán szereplő többi népcsoporttól elkülönítve kezelik, éles határ- s egyben törésvonalat vonva közéjük. A „szlovák–magyar” csoport tagjaival ellentétben, a „roma–fekete–kínai–vietnami” csoport tagjaival a válaszadók nem szeretnének személyes kapcsolatba kerülni. A leginkább elutasított vietnamiakkal és kínaiakkal egy városban igen, de egy lakókörnyezetben a legtöbb megkérdezett nem szívesen élne. A roma etnikum tagjaival szemben az átlag ehhez képest megengedőbb, nemcsak a város és a szűkebb lakókörnyezet közös használatát fogadják el, hanem akár közös szomszédságot is vállalnának

A fekete bőrű lakosokra vonatkozó kérdéssor kontrollkérdésként került a skálába. Ezáltal lehetővé vált annak a mérése is, hogy mennyire befogadók a válaszadók egy olyan népcsoport tagjait illetően, akikre vonatkozó konkrét személyes tapasztalattal egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán rendelkeznek. Szociálpszichológiai közhely, hogy a zárt (etnikai) közösségekben az „ismeretlen idegenekkel” szemben egyfajta ellenséges, minimálisan távolságtartó attitűd alakul ki. Ebben az esetben azonban a „feketék” elfogadási átlagértékei megelőzik a kínaiak és a vietnamiak kapcsán mért értékeket: azaz fekete bőrű – ismeretlen – lakosokat inkább elfogadnának a város állandó lakóiként, mint a már itt lévő kínaiakat vagy vietnamiakat. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy itt egy olyan etnikumról van szó, amelyhez egy dunaszerdahelyi átlagembernek különösebb személyes élménye nem kapcsolódik, az elutasítás mértéke rejtett, de intenzív faji előítéletre utal.

A válaszok mögötti látens dimenziók feltárást a főkomponens-elemzés módszerével kíséreltük meg. Az így nyert három faktor segítségével sikerült az előítéletesség három dimenzióját feltárnunk. Egyrészt létezik egy viszonylag elterjedt (52,2%) általános intolerancia, amely a magyaron kívül minden más nemzetiséget elutasít, ezeken belül is főként a kínaiakat, vietnamiakat és a feketéket. A roma csoport tagjainak elutasítása is erőteljesen megjelenik, de arányaiban két fokozattal kisebb mértékben, mint az előbb említettek. Másrészt a másik két faktor egy-egy népcsoporttal szemben támasztott nagyfokú, de nem széles körben osztott előítéletességet fejez ki. A második faktor (16,6%) magyar-, a harmadik faktor (15,1%) pedig szlovákellenességet.

Megvizsgálva ezeket a kategóriákat a jövedelem, az iskolai végzettség, az életkor, a nemi és nemzetiségi megoszlás tekintetében, szignifikáns kapcsolatot csak az életkor és az általános intolerancia faktor vonatkozásában találtunk: minél fiatalabb valaki, annál inkább jellemző rá az előítéletes magatartás.

A 2000-ben mért előítéletességi adatokhoz képest a mostani mérési eredmények jelentős elmozdulást mutatnak. Hét évvel ezelőtt, az akkori minta esetében a roma volt a leginkább elutasított etnikum. Az akkori válaszadók nagy része a romákat a város lakóiként ugyan elfogadta, de a saját, szűk értelemben vett lakókörnyezetében már semmiképpen sem. A válaszok tükrében úgy tűnt, a roma csoport tagjait a helyi környezetben egyedüliként megjelenő, látható idegenekként aposztrofálták, akikkel a legtöbb nem roma válaszadó nem kívánt érintkezni. A véleményformálás háttérdimenzióit vizsgáló akkori faktorstruktúrák nagymértékben elterjedt általános előítéletet és ettől elkülönülten megjelenő, de nem általános véleményként jelenlevő szlovákellenességet mutattak. Magyarellenesség önálló kategóriaként nem lépett fel, a magyarok elleni attitűd az első faktorba tagozódott be.

Az elmúlt hét évben a kínai és a vietnami származású lakosok (kereskedők) megjelenése átalakította a város lakosainak idegenség/másság fogalmát. A roma népcsoport tagjait azóta is a már megszokott módon idegenekként értelmezik. A velük szemben táplált előítéletesség átmenetet képez a „szlovák–magyar” és a „fekete–kínai–vietnami” csoport tagjai ellen megnyilvánuló között. A cigányellenesség önálló válaszalakító tényezőként nem jelenik meg, így nem is osztható fel etnikai dimenziók mentén, azaz nem lehet az elemzésnek ezen a szintjén megállapítani, hogy melyik népcsoport tagjai viseltetnek inkább elutasítóan a romák iránt.

[1] A 2000-ben készült vizsgálat eredményeit lásd: Németh Szilvia – Papp Z. Attila: Többségi-kisebbségi médiahasználat és tolerancia. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2000/3, 19–41.