Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. február – Perem / Perem / Napló (2007. augusztus, Hétes)

Napló (2007. augusztus, Hétes)

Az ózdi Hétes-telepen augusztus 18. és 27. között alkotó tábort szerveztem barátaimmal (Balogh Rodrigó színész, rendező, Gózon Francisco operatőr, Tóth Bernadett szociológus, Solti Gyöngyi tanár, Turai Katalin jogász, tanár) önkéntes alapon, a hétesiek (többek között a Budai család, Pongó Iván és családja, Tokió és családja, jelen esetben a család kifejezés a testvérek és unokatestvérek családjait is jelentik) kölcsönös, önkéntes és hatékony együttműködésével. Az összes hétesi családnak (65) kétszer három napos élelmiszercsomagot, a gyerekeknek (250) napi étkezést biztosítottunk, és az egyik napon az egész telep számára a telepiek közreműködésével nagy, közös ebédet főztünk.

Isten adóssága címmel 1998-tól 2000-ig forgatott dokumentumfilmemben Budai Barnabás hétesi családjának életén keresztül igyekeztem bemutatni egy mesterséges, ipari városban létrehozott romatelep totális lepusztulását. A filmet három évig forgattam, a családdal (két keresztgyerekemmel) és a teleppel azóta is tevékeny kapcsolatban vagyok. Kemény vaj című regényem hőseinek egy részét róluk mintáztam.

Ebben a naplóban intenzív, a további életemet meghatározó alkotótábori élményeimet írtam le. Az itt közölt részletében az indulás előtti napok érzéseiről és a program első napjáról olvashatnak, s egy kis ízelítőt is a befejezésből.

mínusz egyedik nap:

otthon haldokló, tíz éve magatehetetlen nagyanyám mutatja a Bibliában.

„Magasztaljátok az Urat, mert, jó, mert örökkévaló az ő kegyelme.” (Zsolt 118,1)

                     

nulladik nap:

jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni…” (Zsolt 118,8)

Ez pedig a Biblia közepén van, valami idegesítő körlevélben kapom szívet tépő fotókkal a fenséges természetről.

…stáb megbesz. Én az idegösszeomlás szélén, cél, ha meghalok, a hétesi alkotótábort akkor is meg kell csinálni, ezt megígértetem a hozzám közel állókkal, akik ezért önző dögnek tartanak, igazuk van.

…az önkénteseknek semmi olyat nem akarok mesélni, amitől tudom, hogy beparáznának a teleptől, a telepiektől, és ami távolságot növel, vagy előítéleteket gerjeszt, szegénységről, cigányságról, semmit, amitől prekoncepcióik lesznek, úgyis lesznek, mert maga a felkészülés prekoncepciók tömege.

…hibázok. (Azon túl, hogy komolyan veszem magam… de az sem mentségem, hogy komolyan veszek másokat is… hiszen őket is túl komolyan…)

ha valakiről kiderül, hogy az adott szituációban felsőbbrendűen vagy előítéletesen viselkedik, ráadásul full jóindulatból… vagy eleve katasztrófaturizmusra, esetleg túlélő túrára van berendezkedve, vagy egzotikus programnak tekinti a munkánkat, mint olyasmit, amit kívülről lehet nézni valamiféle biztonságos pozícióból, ahova azonnal vissza is lehet húzódni, jól megfürödni és szaunázni utána, vagy a hátamon bemászva, tíz év munkát, szenvedélyt, barátságot, dilemmákat, utat megspórolva a saját egóját és összes műveit igyekszik gyarapítani, vagy egész egyszerűen és minden jóindulat mellett sem tud megbirkózni az ellentmondásos helyzetekkel úgy, hogy pozitív állapotba lendítse magát, vagyis képes legyen adni magából, képes legyen nagyfokú toleranciára, empátiára és nyitottságra – na szóval, szeretetre, akkor úgy érzem, veszélybe kerülhet az egész program, mivel azt is sejtettem (bár annyira nem, mint ahogy végül volt), hogy extrém módon igénybe leszünk véve, hogy egymás tréningezésére, az események csoportos feldolgozására nem lesz idő, illetve ami lesz, kevésnek bizonyul majd a feszített tempó miatt, amit a helyzet (pénzhiány, kevés támogató) és az én energiáim-vágyaim bizonyára diktálni fognak.

…ami talán a legnehezebb, az az önsajnálati effektus, hogy ajjaj, ezeket a félelmeimet és a belőlük fakadó feszültséget valójában nem tudom megosztani senkivel egészen.

…de a naplóba bele lehet panaszkodni: mert a szervezés éssat., amit nem nekem kellene csinálni, a nyakamba zúdul és minden energiámat elveszi a tartalmi munkától, ráadásul akik úgy tűntek, segítenek, negatív és kifejezetten akadályozó vagy fásult vagy csak lekezelő hozzáállásukkal fokozzák a káoszt, jó, hagyjuk a neveket, a pénzhiány megijeszt, rémes viszonyban vagyok a pénzzel, nekem soha sincs, és idegesít, ha van, a lóvé mindig kevés, pedig a lényeg most az, hogy a kevés lóvé meggondoltan legyen fölhasználva, úgyhogy nem marad más, mint a vízen járás, ami, félek, póznak tűnik majd.

                   

első nap, nulladik perc:

átlépek. Mindig tudom, hogy meg fog történni, csak nem tudom, hogyan, de eddig mindig megtörtént. Semmi sem sikerülne a saját korlátaim között. Akkor már nincs senki velem vagy körülöttem. Egyszer csak ott leszek megint, ahonnan jöttem. Ahol otthon vagyok. És az is nyilvánvaló, hogy erre nincsenek szavak. Nem szükséges, hogy legyenek. Alleluja van, meg ilyesmi…

…dél körül, mint a heringek, megérkezünk az adományokkal teletömött kocsiban az irodához. Úgy beszéltük meg, hogy a gyűjtött holmit átválogatjuk, rendszerezzük és telepakoljuk a furgont, aztán az ózdi megérkezéskor minden összeborulva, persze.

…nem tudom hova tenni, hogy Francisco, akinek tapasztalataira mindig számítok, aki kimerült lelkemet újra tudja tölteni, s aki már az előkészítésben, sőt az együttgondolkodásban sem tudott velem lenni, most sem indul velünk, csak másnap este érkezik, ne sírj, Kriszta, de mégis, mert a többi barátom lemorzsolódása is eszembe jut, akiknek sűrű és programdús életéhez végül már én sem tudtam alkalmazkodni, Beáé és Borié, akik (nem ők tehetnek róla) a hírekben viszont mindig kiemelten szerepeltek, bevallom ez is bosszant már, mintha ez a program tőlük volna érdekes, mert hát persze az újságírók szerint tőlük, de elég kibírhatatlan volt a média ostoba nyomulása és lustasága, nekik már az a kevés is túl komplex volt, amiben összefoglaltam mondjuk a Bódis-módszert (ez meg biztos számtalan ismerős és ismeretlen csőrét piszkálja, pedig hívhatnám akárminek, és tényleg, akkor legyen Akármi Módszer, úgyis én találtam ki, ezen nyomorú kis országunk negatív lelkülete sem változtathat), s valóban, ha megemlítették is, azonnal elegánsan átugrották, a hétesi modellprogramot úgyszintén képtelenek voltak pontosan idézni, nem beszélve arról, hogy mind azt akarta, azonnal adjak interjút, vagy azt, hogy lejöhessenek fényképezni, mint egy állatkertbe, na, tök negatív vagyok

…erre naná, hogy Ózd előtt Istvánnal lerobbanunk és neki vissza kell vontatni a kocsinkat

…végre este kilenckor mi megérkezünk

…Mari (hétesi komaasszonyom) már összeállította a programba részt venni kívánó családok listáját, negyvenöten vannak (előrebocsátom, hogy a program másnapján már hatvanöt család, vagyis az összes hétesi lakos jelzi részvételi szándékát, és egyre többen az együttműködésüket).

…az adományosztás mint probléma (elsősorban elvi, ld. a Bódis-módszer leírásában), és a valóságos ellentmondáson az értelmiségi szkepszis nem feltétlenül segít, hogy vertikális viszony, sat. sőt. Én se vagyok hülye, de biza az van, ahogy Rodrigó is megfogalmazta, éhes gyerekekkel nem lehet dolgozni (még játszani sem nagyon), az ember, ha tud, azé adjon má ennie, nem? Persze azért, hogy az adományozás ne taszítsa a passzív kéregető és elégedetlenkedő infantilis pozíciójába a helyieket, minket pedig ne kényszerítsen a jótékonykodó pénzeszsákok valótlan és kellemetlen pozíciójába, valamint hogy ne fosszuk meg a hétesieket (és általában az adományozottakat) méltóságuktól, autonómiájuktól jóindulatú adakozással, magunkat pedig a kölcsönösség lehetőségétől, arra gondoltam, hogy a programokon részt vevő gyerekeket látjuk el élelemmel. Barnáék azonban úgy ítélték meg, hogy kedvezőbb volna a program fogadtatása, ha a családoknak kétszer háromnapi főznivalót osztanánk-biztosítanánk, és emellett kalkulálnánk a gyerekeknek szendvicset, gyümölcsöt, zöldséget és innivalót a programok alatt, amit az asszonyok közreműködésével a helyszínen készítenénk el, ezen kívül fölmerült, hogy jó volna főképpen gyerekruhát osztani, amit Pestről és Miskolcról nagy mennyiségben gyűjtöttünk is. Persze az osztás volt a program leggyengébb láncszeme, olyan izgatottságot és egyéb lelki mechanizmusokat indított el, amelyek szinte automatikusan kezdtek működni és azonnal elmúltak, ahogy az osztás véget ért. A jelenség (amit tízéves munkám alatt számtalanszor tapasztaltam) a következőképpen írható le: tolongás, elégedetlenség, verseny, szembehelyezkedés az osztókkal, az adományok kiosztása után pedig a hierarchikus helyzet indulatokkal történő kompenzálását minden esetben újra a barátságos és elégedett légkör visszaállása követi. Ezen az estén Marival átnéztük a családok listáját és megbeszéltük, hogyan történik majd a vásárlás és a porciózás.

…Mari listája azért is kiváló, olyan, amilyet mi soha nem tudtunk volna készíteni, mert a következőkkel számol: hétesi asszonyok főzési szokásai és tudása, ízlésvilág, olcsóság, bőség, beoszthatóság, létszám.

1 adagban:

1 kg zsír

3 kg farhát

1 doboz margarin

1 rúd párizsi

1 csomag (500gr) vegeta

2 kg liszt

két csomag száraztészta

egy csomag levestészta

1 doboz konzerv bab

1 csomag lencse vagy sárgaborsó

5 kg krumpli

A gyerekeknek az első napra májkrémet, kenyeret, paprikát, almát és málnaszörpöt vettünk.

                 

a start-nap

…reggel hatkor indulás a Tescóba, Dodi fölvesz engem és Dettust Mariéknál. Mi náluk szálunk meg, ők, Budai Barnabás és Mari a keresztkomáim, hat gyerekük van, Barnus tizenhat, Marika tizenöt, Zoli tizennégy, Aranka tizenhárom, a két kisebb, Beatrix Kriszta (hatéves) és Sára Glória (ötéves) a keresztlányaim, fél éve költöztek kijjebb a Hétesből, de családjuk nagy része hétesi, ezért mindennap lent vannak a telepen. 98 óta átlagban havonta jártam le hozzájuk (a mai napig), úgy gondolom a legjobb, ha náluk szállok meg Dettus önkéntessel, akiről azt feltételezem – és ez be is igazolódik –, a legalkalmazkodóbb, jól bírja a szokatlan körülményeket is, barátságos és nyitott, és erre hosszútávon képes.

a hétesiek, amikor a telepre megérkezünk, azonnal azt akarják tudni, meddig maradunk, és egyszerűen nem hiszik el, hogy egy hétig. „Ez egy ilyen gyereknap?”, kérdezik, mondom: „Igen, de egy hétig tart.” „Az jó – válaszolják –, legalább lesz egy kis öröm, lesz karácsony.” De a szemükön látszik, hogy erősen kételkednek, ahogy a gyerekkezek szorításán is érezem ezt, az öleléseken minden reggel: „Holnap is jönnek? Kriszti néni?” Arra különösön odafigyeltem aztán, hogy beszéljek arról, és az önkéntesek is, hogy meddig maradunk, mi lesz, mikor megyünk, hogy mikor jövünk vissza.

a sátorépítésben már a hétesiek is részt vesznek, a kamasz fiúk a kartonszékeket állítják össze, az egész tábor hangulatát zaj, hatalmas érdeklődés és sokaság jellemezi, ezért nagyon hangosan kell beszélnünk, hogy a hangunk messzire eljusson, és koordinálni tudjuk a sok esetben spontán munkát. A földre nejlont terítünk, mert nincsenek asztalok, egy szőnyeget szerzett Gyöngyi önkéntes, ez végig nagyon hasznos, csakúgy, mint a furgonunk, mely raktár és bázis egyszerre, nélküle nem tudtunk volna semmit csinálni, sőt ebben utaztunk Ózdon fel-le, bent dülöngélve, veszett romantikusan, bujkálva a rendőrök elől, félig nyitott ajtóban lógva, hol öten, hol tízen, hol akárhányan a hétesi segítőinkkel, Barna fiaival és lányaival, éppen kit kellett szállítani. Most a szőnyegre, ahogy az a földre terül, ragyogó arccal rátelepednek kicsik és nagyok, kérem, hogy vegyék le a cipőjüket, ez felesleges hülyeség persze, ugyanis bizonyos körülmények között és határokon túl lehetetlen megbirkózni a porral, kosszal, a minden hiányával, vagyis a szegénység körülményeivel, ezért az ember, ha nem tud megküzdeni (én sem tudtam), akkor hozzászokik, hogy nem lehet kezet mosni (egy kút van, elég messze a házaktól, és a kannákból gyorsan fogy a víz), hogy leülünk a földre, hogy nem tudjuk mindenhonnan összeszedni a szemetet, mert mindig van egy kupac valahol, hogy a lépcsőre tesszük a tányért, és egyet, mert sokan vagyunk, tányér meg kevés, de az étel megosztható, majd, ha eszembe jut, sorolom még, miért nem jutott eszünkbe a hepatitisz, az ótvar, influenza, szalmonella, a férgek és a halál.

…hirtelen teljesen használhatatlannak tűntek a közös játékok, és fölöslegesnek a szokásaink, ismereteink, tudásunk a világról, és a módszer éppen erre a tabula rasa élményre alapszik…

ott állok a szőnyegen ülő, várakozó tekintetek kereszttüzében, a hangzavarban, és akkor hirtelen kitalálok egy játékot, mintha most csöppennék ide, pedig hogy készültem, de ez volt az első pillanat, az átlépés pillanata, a transz, utazás a varázsszőnyegen, jó kezdés volt, szép kezdés, ígéretes, összehangolós. Később kiosztom a papírokat, színeseket, krétákat és filceket, valamint az aszfaltkrétákat, hogy kezdjük végre el, jöjjön egy kis kóstoló, miközben állandóan féken tart, hogy milyen kevés az eszköz, milyen kevesen vagyunk ahhoz képest, hogy mennyire várnak, hogy mennyire szükség volna minderre, amit mi most hozunk, és hogy tulajdonképpen ez milyen jó is, hisz biztosan tudtam már akkor, hogy a dolgok (tíz év ide vagy oda) éppen most kezdődnek el, eddig egy család, a Barnáéké, most azonban talán bizonyos szempontból az egész Hétes megcélozható valamiféle együttműködésre az eredményes kiút reményében, és azonnal megrohamoztak: „Kriszti néni, aggyon má egy lapot, aggyon má egy ceruzát, aggyon má egy…”

annak ellenére, hogy láttam, néhány gyerek (érthető módon, a túlélési stratégiák szerint a lehető legjobb döntés alapján – amit megszereztél, az a tied) hazaszaladt egy-egy ceruzával, tollal satöbbi, valójában az eszközök percek alatt kifogytak és elkoptak a tömeges és intenzív használat közben.

felnőttek is rajzolnak, talán ez a legkülönösebb, főleg az anyukák vesznek részt, és később közülük választottunk eszközfelelősöket, és ez nagyon jól be is vált. A gyerekek az általunk ismert átlagnál sokkal kitartóbbak, lelkesebbek, érdeklődőbbek, együttműködőbbek és türelmesebbek, főleg amikor kiderül számukra, hogy tényleg velük vagyunk, hogy számíthatnak ránk, és mi tényleg velük akarunk foglalkozni, nem győzöm hangsúlyozni a megrendítő kiéhezettséget, és azt, hogy a legapróbb tárgynak, ötletnek, a legegyszerűbb játéknak is hogy tudnak örülni, azt hiszem, szégyenkezem is magunk miatt, elkényeztetett gyerekeink miatt.

ha elfáradunk vagy telítődtünk a nyúzással: „Kriszti néni, Dettus néni, aggyon má valamit” típusú automatizmusokkal, amelyek miatt pusztán pszichikai védekezésből percekre képesek vagyunk droid üzemmódba kapcsolni, ami jelzi, hogy hol vannak a határaink. Állandóan ismétlem, hogy az eszközök nem oszthatók szét, mert napról napra ezekkel dolgozunk stb., és annak ellenére, hogy a jelenség nem számolódik fel, érteni vélem, hogy olyan praktikus kommunikációs és viselkedésbeli mechanizmusokat, stratégiákat működtetnek, amelyek nagyon is adaptívak, és valóban a mindennapi fennmaradáshoz szükségesek. Ezt a stratégiát etnocentrikus hozzáállásból nem ítélhetjük el, szerintem ettől a stratégiától nem foszthatjuk meg azokat, akik élnek vele, sőt életük ez által biztosított. Alternatívát mutathatunk csak, hogy van kiút, amit mi magunk ugyanúgy keresünk még, ahogy ők.

ha esik, vagy tűz a nap, ma hol ez, hol az, bemenekülünk az omlófélben levő régi bolt lyukas falai közé, este ide szervezik immár helyi önkénteseink Marika energikus vezetésével s Barna hifijével a táncversenyeket, később az önfeledt össztáncokat, amelyek egy-egy nap gazdag történéseit lezárják.

…de most még csak az első délelőttnél tartunk, s a módszer alapján kidolgozott menetet, a csoportok kialakítását nem tudom elkezdeni, majdnem mindenhol ott kell lennem, olyan kevesen vagyunk ennyi emberhez, és csodával határos módon – viszont nagyon megnyugtatóan – az ismeretlen terepen mozgó önkéntesek feltalálják magukat, és a módszer szellemében elfogadóan és nyitottan helytállnak, micsoda nagy szavak…

…délben a vészesen beboruló ég alatt Melán kis asztala fölé görnyedve tompa késekkel nyeszeteljük Ilony és én a kenyeret, Dettus a paprikát, és kenjük a májkrémet Gyöngyivel, Arany, Mari és Hermin, Kati tálcákon osztják az első uzsonnát, húsz kiló kenyér fogy, sok rúd májkrém, zsák paprika, és az almának is nagy sikere van, aztán az üdítőnek, közben hatalmas vihar támad, még a romházba (a volt boltba) menekülés közben is etetjük a kisebbeket, csitítjuk a kenyéren vitázókat, „legalább esznek”, bólogat az egyik asszony, közben a dokfilmes foglalkozás is körvonalazódik, néhány kitartó riporter és kameraman már kipróbálta magát, rögzítik az eseményeket és mindent, ami érdekli őket, míg Kati fotós foglalkozásán a portréfotózás a sláger, fáradhatatlanul és olykor nehezen követhetően ismétlődik. („Kati néni, én is hagy csinájjam má, engem fotózzon le”, hát így.)

…eláll az eső, de már késő délután van, Mariék magnót szereznek, és kezdődhet a tánc, mi is megmutatjuk, mit tudunk, Kati „kever” (ahogy Gyöngyi naplójában olvasható, a „Kati táncol” két jelzővel szerepel: „nagyon és sokat”). A gyerekek folyton smúzolnak, hogy hol tanultam ilyen jól cigányul táncolni… hát hol…

feltűnik János, a hallgatag és jóképű macsó (Simont mintáztam róla valamikor a Kemény vajban). Mindenhol ott van, de semmiben nem akar különösebben részt venni, ha kell, rendet tesz vagy parancsol, cipel és emel. Két lányt fűz felváltva az önkéntesek közül is, komolyan és szépen, ahogy kell, s közben találkozik a tekintetünk. A két lány, annak ellenére, hogy nem kerülheti el figyelmüket János többirányú tevékenysége, mégis elsősorban magát tartja számon János autentikus érdeklődésének célpontjaként. Én figyelmeztetem őket, azonnal (jogos) irigységet feltételeznek a részemről, bár a tények (János két nőt hülyít) még tények maradnak, ám az ember rettentő irracionális lény (lány), és ritkán hallgat a szóra, meg a józan eszemre.

                     

János és ízelítő az utolsó előtti napból:

a furgonban előhúzom az összes textilt, amit gyűjtöttem, a selymeket és anyagokat, bizsukat, és jelmezbe öltöztetem a gyerekeket, királyok, királynők, cigányok, táncosok, Barbiek, pengék, hősök és hősnők akarnak lenni, valahogy az egész beöltözés spontán kezdődik. Az egyik Pongó fiúnak lapot, ollót nyomok a kezébe, és elmagyarázom, hogyan csinálhat koronát magának, s mikor visszatér a fecnikkel, akkor nyilall belém, hogy nem értette, Gyöngyiék megcsinálják az első korona-mintadarabokat, és máris mindenki nekilát, hogy koronát készítsen, az egész telepen hercegek és hercegnők tündökölnek fehér koronákban, amiket aztán nagy lelkesen ki is festenek, közben előveszem az arcfestéket is, állnak sorban a gyerekek, átszellemült, gyönyörű kis arcokra festek csillámport, pillangót, aranyat, hú de szép, lelkendeznek egymásra nézve, mivel tükrünk nincs, csak a visszapillantó, de egymás tekintetéből nézik az eredményt, a fiúkból indián és Bódy Guszti lesz, János ül mellettem, néha ellát tanácsokkal a színeket és vonalakat illetően, egészen szokatlan, hogy ilyen nyitottan részt vesz az alkotásban, már ezt valahogy a módszer győzelmének tekintem, ha lehetek ilyen elfogult, s akkor egyszer csak János kér tőlem festéket, és egy új sort nyit, ahol már ő festi ki a gyerekeket, János, a diszkó kidobó embere, a drogdíler, a heroinista fő gonosz macsó belefeledkezve az arcfestés örömébe, éppúgy, ahogy imént a karon ülő kisfiát sétáltatta egyébként. És még azt is hagyja, hogy a gyerekek dokfilmes stábja fölvegye, ahogy alkot, azt hiszem, csúcsélményem van, és észre sem veszem, hogy három és fél órán keresztül tart szakadatlan, addig, amíg a sorban állás, de nem a hétesiek adják fel. A jóból ugyan nem elég nekünk sem, de mi kérünk kegyelmet.