A kereskedők istene; A hadviselés törvénye

A kereskedők istene

A gyermekkoromat agyonnyomta egy ígéret,

ami állítólag én voltam. Rajtam kívül

ma már senki nem emlékszik

létezésére.

Mezítláb állok a fürdőszoba mattvörös kövén,

a hátsó udvarban archaikus beszédfoszlányok lebegnek.

Zörgetem a szekrény mélyéről előtúrt

kabát bélésében a talált pénzt.

A váratlan gazdagsághoz emlékeim között keresek

egy fedezet nélküli álmot.

De félig éber gnosztikus vagyok,

nincsenek álmaim.

Azt álmodom, ami van. Lassan sötétedő hátsó udvart.

Csak kereskedni akarok.

Végül, mintha az enyém lenne, az udvarból felnéz

a szakállas parmenidészi filozófusarc.

A kereskedők istene, a minden-egy tanítója,

aki megmutatta, hogy mindegy, hol ágaznak szét

a Nappal és az Éjszaka ösvényeinek kapui,

mert be csak az egyiken mehetsz.

Minden egy.

Azt álmodom, ami van.

Félig éber, félig alvó főpapként emelem fel a karomat,

a visszacsúszó ruhaujjak alatt lúdbőrző hús,

mely megtanult beosztással élni.

Az udvarban kigyulladnak a fények, az ablakban állva

hallgatom a távolodó idegen érthetetlen mormolását.

A hadviselés törvénye

A virrasztás nehezen megy.

Hideg és dermedt bennem az élet,

mint egy szabadkőműves szimbólumban.

Ahogy elalszom, izzadni kezdek.

Egy metronóm üti lassan a halhatatlanság másodperceit.

A vibráló neontól percenként felriadok.

Felállok és benézek az intenzív kezelőbe.

A gépekkel telezsúfolt kamra üvege visszatükrözi

az ezeréves arcot. A misztériumok hajlékában járok.

Mindenütt jelek. Az orvosok homlokáról hieroglifákat olvasok le,

az egyiptomi halottaskönyv nyitó fejezeteit. Figyelem a perceket

a váróterem falióráján. Előbb gyorsak és kavarognak,

ahogy a szélroham, azután tarlótűzként folynak.

Kiismerhetetlen az idő, mint az éjszakai erdő.

Várom, hátha a gépek közé zárt élet megerősödik.

Egy olyan apró parázs, hogy bármilyen kis lehelet kioltja. Hajnalig

nem mehetek be. Megmozdulok a rámizzadt pulóverben,

a narancsszínű műanyag szék megcsikordul. Egy orvos azt mondja:

odabent tökéletes a defenzív technológia.

De ami igazán ért a hadviseléshez,

az úgy töri meg a sereget, hogy nem vív csatát vele.

Úgy foglalja el a városfalat,

hogy nem ostromolja meg.

A túlsó épület ablaka

idetükrözi a hajnali napfényt a nyugati szárnyba.

Kiolvasom az utolsó hieroglifát.

Semmitől, soha, semmi nem lesz jobb,

mint amilyen mi vagyunk.

Mögöttem az ablaktáblákat megrezegteti egy szélroham.

A vénséges kézben remegnek a roletták elkorhadt papiruszai.