Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. január – Az új Noé / „Berlin blues”

„Berlin blues”

Sven Regener regényéről

Hamburger és döner háborúja robbant ki 2007 nyarán a berlini Kreuzbergben, amikor a McDonald’s hálózat új üzletet tervezett megnyitni a negyedben. Az eddig nemzetközi üzletláncoktól mentes, kis kocsmákkal, olcsó éttermekkel, kávézókkal és dönerárusokkal benépesített városrész lakói nagy felháborodással protestáltak az amerikai egyen-gyorsétkezde ellen, ami veszélyeztetni látszott kis lakóhelyük egyedi, bio-alternatív-baloldali légkörét. Mert az SO 36-ban élni nem pusztán egy lakcímet jelent, ahogy a rajta ragadt, ’89 előtti postai irányítószám sejteti, a városrész lakójának lenni identitásmeghatározó: bohémek, diákok, a két és fél évtized alatt megszelídült lakásfoglalók, és nem kis számban török bevándorlók élik itt a burzsoá életmódot megvető és a globalizációt elutasító életüket. Még erőteljesebb volt az elhatárolódás a többi városrésztől a német megosztottság idején: a Spree, a Landwehr-csatorna és a fal által határolt kis lakónegyed megfelelően perifériális hely volt ahhoz, hogy a város többi részének polgári életvitelét elutasító kívülállók itt telepedjenek meg.

Ebben a nyugat-berlini lakónegyedben játszódik Sven Regener 2001-ben megjelent és 2007-ben magyarra is lefordított, Németországban hatalmas sikert aratott regénye. Olyannyira ebben a negyedben, hogy a főhős, Frank Lehmann, vagy ahogy a harmincadik születésnapjához közelgő bárpultost barátai hívják, Lehmann úr (a német eredeti címe), még a gondolatra is elborzad, hogy kitegye a lábát Kelet-Kreuzbergből, hogy elbuszozzon a szomszédos Neuköllnbe, tömegiszonnyal kerülgeti egy kényszerű kirándulás alkalmából a Kudammon összegyűlt bevásárló embereket, és fényéves távolságból tekint Charlottenburgra. Az ő világa Kreuzberg, ami ebben az esetben nem más, mint néhány kocsma és török talponálló, ahol napjainak és éjszakáinak nagy részét tölti, valamint az itt megforduló néhány helyi alternatív művész, diák és homoszexuális, akik Frank Lehmann szociális közegét képezik.

Lehmann úr ugyanis nem Odüsszeusz típusú hős, aki a megismerés vágyától hajtva átutazza a világot, hogy újabb és újabb helyeket, embereket és életlehetőségeket ismerjen meg, sokkal inkább egyfajta Oblomov, aki szűk életteréből ki nem mozdulva teljes passzivitásba süllyed, sőt választott életprogramja a passzivitás. Katrinnal, a kissé kövér, de szép szakácsnővel történő első beszélgetése alkalmával fejti ki erről elképzelését, mikor Katrin kérdőre vonja, hogyan töltheti ki életét a kocsmai munka: „Mit akarsz ezzel mondani, hogy kitölt? Mit lehet beletölteni egy életbe? Az élet egy pohár, egy üveg vagy egy vödör, valamilyen tárolóegység, amibe valamit bele lehet tölteni? … Az ember él és örül ennek, ennyi bőven elég.” (56–57.). Lehmann úr ambícióktól mentes életének fő célja ennek a statikus állapotnak a megőrzése; minden olyan eseményt elkerül, ami mindig egyforma napjainak menetéből kizökkenthetné. Regener zseniálisan érzékelteti ezt a hermetikusságot a hosszúra nyúló, legtöbbször értelmetlen, a kocsmai életet soha meg nem haladó témájú beszélgetésekkel és eszmefuttatásokkal például arról, citrommal vagy citrom nélkül érdemes a búzasört inni, vagy hogy miért ellenszenvesek a vasárnaponként kávézókban ücsörgő reggelizők. A semmitmondó, igénytelen, mégis intenzív beszélgetések sármjukkal mindennek ellenére magával ragadnak és szórakoztatnak. Regener tökéletes stílusérzékkel és a legjobb helyen szakítja meg a banális beszélgetéseket egy-egy eltérítő megjegyzés vagy esemény közbeszúrásával, amik azonban még sem válnak meghökkentő fordulóponttá, nem dobják fel a dialógust, pusztán csak egy ügyes fogással kimenekítik a körkörösség zsákutcájából.

Lehmann úr azon törekvése, hogy teljes érintetlenségben tartsa szeretett kreuzbergi világát, azonban nem valósul meg: ahogy a kreuzbergiek nem kerülhetik el a McDonald’s betelepedését kis családi vállalkozásaik közé, úgy Frank Lehmann is minduntalan olyan eseményekbe ütközik, amik megzavarják a lakása és munkahelye, az „Ötlet” nevű kocsma között zajló életét. Mindjárt a cselekmény első jelenetében egy kutya állja útját, megakadályozva szokásos hajnali hazatérését, de később is folyamatosan olyan erők hatolnak be zárt világába, amik számára ellenszenves, idegen világokkal ütköztetik: szülei látogatása, a Prinzen-fürdőbeli úszás, a kurfürstendammi buszozása mind csak nehézségek árán megoldható, lehetőleg elkerülendő feladatok elé állítják.

A zavaró események netovábbja a regény végére időzített falmegnyitás. A fal lebontása, amit a berlini lakosság nagy része eufórikusan élt meg, a regény szereplői számára csak újabb zavaró eseményt jelentenek, ami megbolygatja hermetikus világukat. A cselekmény furfangos szerkesztése azt a benyomást keltheti, hogy egyfajta „fordulat-regénnyel” van dolgunk, hiszen a falbontás hírének elterjedésével véget is ér a regény, úgy tűnhet, mintha minden szál a falmegnyitás motívumában futna össze. A szöveg ennek ellenére teljes mértékben apolitikus, a hír éppen csak eléri a főhőst, amit ő teljes közönnyel vesz tudomásul: „Lehmann úr körülnézett. A pultos elmondta a hírt másoknak, és hamarosan tudta az egész kocsma. De nem volt nagy izgalom, mindenki ivott tovább, mint addig.” (275.)

A két Berlin egyesülésének híre azáltal is veszít jelentőségéből, hogy a szerző éppen a falbontás napjára, november 9-ére teszi a főhős harmincadik születésnapját, ezáltal mintegy elhomályosítva a politikai eseményt. Mindaz a rendbontó történés, ami megzavarja Lehmann úr zárt világát, fokozatos elbizonytalanodása életfilozófiájának fenntarthatóságát illetően így mégsem a Németország és Berlin életét alapjaiban megrengető esemény, hanem a főhős kritikus harmincadik életéve felé közeledésének számlájára írható. A főhős kelet-berlini látogatása sem kap különösebb jelentőséget a többi epizódhoz képest, belesimul a cselekmény egyéb hétköznapi eseményeinek sorába. A határőrrel való konfliktust Regener nem ábrázolja nagyobb horderejűnek, mint a kudammi jelenet buszsofőrrel való konfliktusát, az incidens nem kap politikai jelentőséget, csak kellemetlen élmény marad a főhős számára.

A falbontás eseménye így annak ellenére, hogy a regény hangsúlyos pontján, a végén áll, mégsem kerül fókuszba, nem nyer jelentőséget. Inkább azt mondhatnánk, csak úgy „oda van biggyesztve”, mellékesen meg van említve, mintegy megfricskázva a „nagy jelentőségű politikai eseményeket”. És fricska a regény minden nagy horderejűnek gondolt eszmével és ideológiával szemben is. Frank Lehmann egyfajta posztmodern hippi, aki nem forradalmárként, nem baloldali ellenállóként vonul ki a polgári társadalomból, nem fűtik megváltó gondolatok, nem csak a nyugat-német össztársadalommal, de még saját életével kapcsolatban sem. De nem is kiábrándult; egyszerűen és teljes természetességgel éli kocsmai hétköznapjait, mintha másnak sem lehetne ennél több értelme. Regener fantasztikus hitelességgel ábrázolja ezt a szociális típust, egészen közel hoz az olvasóhoz egy kreuzbergi életművészt és vele egy berlini szubkultúrát. Nem csoda, hogy a regény hatalmas példányszámban fogyott különösen az egyetemisták körében, nagyon sokan magukra ismertek Lehmann úr alakjában, és üdvözölták a nagy berlini esemény alternatív megközelítését.

Szerencsére a magyar fordítást olvasóknak sem kell attól tartaniuk, hogy sokat veszítenek azzal, hogy nem eredetiben olvassák az opust. Jónás Péter fordítása jól visszaadja a regény világának báját, bár hozzá kell tennünk, hogy a szöveg nyelvezete meglehetősen egyszerű, kevés igazán nagy kihívást tartogatott a fordító számára.

Regener pedig azóta megírta a regény második kötetét, sőt 2008-ra a harmadik részt is be kívánja fejezni. A brémai kitekintés után a harmadik rész újra Berlinben játszódik, és újra Kreuzberg a főhős. Mert igaza van a magyar (és angol) fordítónak: Frank Lehmannból ugyan Lehmann úr lett, és ez fontos, mégsem más ő, mint egy berlini szólam: egy Berlin blues.