Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. január – Az új Noé / Ezer és 3

Ezer és 3

27

                     

Néhány éve elhatároztam, hogy kiköltözöm Pxxtről Sxxxxxxxxxxxxxxpre. Gyerekkoromban az összes nyarat itt töltöttem. Az a telek már nincs meg, egy hivalkodó, a kerthez képest túlzottan nagy építmény van a helyén, oda se pillantok, ha elmegyek előtte. Vásároltam egy régi házat, a testvéremétől kétszáznyolc lépésnyire. Beültettem a kocsimba a Jankovics bácsit, aki megmutogatta az eladó házakat. Nagy és, ezt a szót nem föltétlenül használnám, pedig találó, ódon, a harmincas évek elejének stílustalan stílusa, télikert is tartozik hozzá. Besüt a nap.

                 

Egész nap odasüt, ez a legjobb. Az egész a legjobb, és a télikert igazán legjobb ebben a legjobb-egészben. Hall, négy szoba, apró konyha, még kisebb fürdőszoba, átalakíttattam, az egyik szobából konyha lett, a konyhából fürdőszoba. Egyedül lakom és fűtöm. Tudom, hogy butaság, hogy nem helyes, egyedül lakni butaság.

                   

És nem helyes. A szüleim együtt maradtak. Nem hiszem, hogy a gyerekeik miatt. Ha csak miattunk, azt nem tették jól. Család, semmi eszményit nem keresek a dologban, de nagyon jó úgy, ahogy volt, családban élni nagyon jó. Eszményi volt, na. A szerelemhez hozzátartozik a család, (L) szerint. Szerintem. Ha szeretek valakit, miért ne vele éljek, miért éljek nélküle, miért senkivel sem, miért mással, ha vele élek, miért nem a feleségem, nem egyszerű társadalmi ügylet, egyetértek (L)-nel, a nősülés szép és nemes, fölemelő. Fennkölt. Egyetlen nővel?

                       

De egy nő? Egyetlen nővel élni, és senki más?

                   

Azért nem nősültem meg, mert a helyzet az, hogy végleg egy nőt nem lehet választani. Egyetlen nő, ez rigorózus hazugság, ha találsz egyet, aki örökre kizár mindenki mást, az összes többit, azzal ez a nő kiheréli, aki kiválasztotta, és akit kiválasztott. Így történik folyton és mindenkivel, a világ azért nem csupa herélő úrnők és kasztrált férjek gyülekezete, mert igazán meg van tanítva, hogyan lehet hazudni. Szinte csak ez. Általános kód. Nem a hazugság az alap, hazudni nem helyes, viszont hazudnak.

                     

Tilos és hazudozunk, nem az igazmondás, hanem a bűntudat a hazugság párja. Jó vagy rossz, működik, mindenképp fárasztó, az élet meglepően fárasztó annak, aki komolyan veszi. Majdnem mindenki valamennyire komolyan veszi, sokszor nem is lehet nem komolyan venni. Ilyenkor jobb betartani a játékszabályokat, egyszerűbb, úgyis minden annyira meg van komplikálva. Olyan, mint mikor jön a kalauz. Tudod, hogy jön.

               

Aztán jön az ellenőr is, erre már nem számítasz, túl fárasztó úgy, ha nincs jegyed, legegyszerűbb akkor már megvenni, és, ha megengeded magamnak, járul hozzá furcsamód egyfajta jóérzés is, a pénzedből fejleszteni fogják a közlekedést. Ráadásul ez így is van, akármilyen idiótán hangzik. Azt mondja ((787)), mert kérdésnek nem volt kérdés, hogy ugye nem csajozok.

               

Rajta kívül. Ő a csajom.

                   

Nem, mondom azonnal. Azt gondolja, hogy ő hozzám tartozik, igazából csodálkoznia kellene. Látom, hogy nem csodálkozik, inkább én csodálkoztam, még meg is döbbentem az őszinteségemen, ilyen fölöslegesen nyíltan válaszolok egy nem azért föltett kérdésre, mi van, lelkifurdalás van? Nem azért kérdez, hogy azt válaszoljam, ami van, ráadásul tudom is, akkor meg mit őszintéskedek itt.

           

Igazából nem is kérdezett. Nem ezt kérdezte, szépeket akart volna hallani, kegyeset, udvarlósat, vagy valami malacságot, de, te vagy, nagyjából ennyit, csak te szophatsz le, állandóan ugyanazt a lemezt. Majdnem mindenkinek majdnem mindig ugyanaz a kislemez, egyetlen számot játszottak fel rá. Nyugodtan el is mehetek onnan, fölkelek, otthagyom, forog magától. Ásíthattam volna egy hosszasat.

             

Több rövidet meg egy közepeset.

               

Válasz helyett beleásítok. Bármi helyetti ásítozás. Elalszom. Helyesebben, minél helyesebben élni. (L) előbb képzelte el a családot, s csak aztán a nőt, megfelelő sorrend, család, azután azok a nők, akik alkotják. Beleülök a fotelba, azonnal elalszom, ő meg mondja a magáét, nem veszi észre. Képzeld el, alszol, miközben arról volna szó, hogy mi legyen majd, ki mihez kezdjen, én mit tegyek, ő mit tegyen, éles a helyzet. Nem vagy ott, pedig hozzád beszél. Alszol, mert védekezel. Saját lélek, védekezik, így védelmezed, mert hát ez végre is a te lelked. Az enyimé.

                   

Magánlélek mint előírt minimum. Könyökölök a párkányon. Tele a Rózsa utca háborús foghíjakkal, mostanság kezdik beépíteni. Szemben, az egyik földszintes épületben 1947-ig működött egy bordély. Bezárták, beköltözött pár hangoskodó család, a házat pár éve lebontották, a grund szép lassan megtelt a környék szemetével. Egy cég kipucoltatta, autóparkolónak használták, most új házat építenek a helyére, mélygarázzsal, irodákkal, luxuslakásokkal, vajon mit tudnak erről az egész történetről az új lakók?

               

És miért is kéne tudniuk bármit? Mikor háború után a nagyszüleim ideköltöztek, anyámat figyelmeztette Horowitz úr, a házmester, hogy ’kisnaccságos, okosan teszi, ha nap közben többször is elsétál az előtt a ház előtt, hogy a lányok megismerjék, nehogy megtépjék nekem, ha este arrafelé kerül haza’. Az úttesten csokoládépapír-darabkát fúj ide-oda a szél. Behunyom a szemem, por ment bele. Ha csukva tartom, nem érzem, mikor kinyitom, szúr. A nyitott ablakon berepült egy légy, kereng körbe a falak mentén, teljes erővel vágódik újra meg újra az üvegnek. Honnan keletkeznek ilyen aránytalanul nagydarab házilegyek?

               

               

28

               

’A faterom egy paraszt’, közli ((205)). Észrevettem, látom magamtól is, nem az apját, hanem hogy paraszt, de nem azért beszél, hogy újdonságokat mondjon. Vagy fölvilágosítson. Mintha arról volna szó, hogy vigyázzak, egy küszöb, vagy hogy az ott a spájz, nem vécé, a vécé innen a második ajtó. Nyugodt tónus, nem taplót mond, vagy tuskót vagy taplót, hanem paraszt, és eszébe nem jutna, hogy a paraszt az földműves. Hogy valami mondjuk földműves, ilyen nem jut eszébe. Nyugodt a hangja, alig jön át, hogy csöppet sem nyugodt.

                 

Azért annyira mégsem nyugodt. Minden benne van, mindenféle van benne.

                       

Nem az apja miatt, az apja paraszt, az egy paraszt, ennyi az egész, jelentsen bármit is. Összeszorított ajkak, úgy pattintja ki a szót, tökmindegy, nem érdekli, semmi tragikus, bár azért nem találja mulatságosnak sem, nem gondol rá. Ha eszébe jut, valószínűleg bosszantja kissé, igen, de miért jutna eszébe? Az anyja budai úrilány, gazdag zsidó család, paraszt és értelmiségi, ez lett alaposan összekavarva, összeragasztgatva.

               

Paraszt. A faterja lakása, feljöttünk baszni a pparaszthoz, meg a nővényeit meglocsolni, nézegetem a könyveit, úgy látszik, ezeket olvassa az öreg, ilyeneket gyűjtött be a papád. Mutatom neki, oda se néz. ’Olvastál már Németh Lászlót?’

                   

’Összes Püspöklilába Csomagolt Művei? N. L.-tól bármit?’ Nem is felel, ilyenkor, ha valami tőle merőben másról van szó, semmit nem hall, nem vesz tudomást rólam, nem vagyok ott, ez a könyörtelen kizárás imponál nekem. Bizonyos dolgok ellenállás nélkül hatolnak át rajta, nem eljátssza, így lett megkonstruálva a ((205)). ’Az Anna Kareninát?’

                 

’Biztos olvastad, vagy nem?’ Ezt mintha meghallotta volna, szélvészgyors, egyből rájön az összefüggésre, hogy már másról van szó, nem reagál. Így reagál.

                 

Nem hallja és nem reagál, hallja és nem reagál, nem mindig látom a különbséget. Van? Nem akarja, hogy gyerekei legyenek. A saját sorsára gondol, sors, oké, ezt a szót nem használja, arra gondol, miként alakult az élete, és nem akar gyereket. Meg van elégedve, azt hiszem, azzal, ahogy alakult, az apján keresztülnéz, nem kerüli, mégis elkerülik egymást, mindennap randevúzik az anyjával, beülnek kávézni egy körúti presszóba, megbeszélik a nem tudom, mit. Ezt a szart, ami van. Rendszer, magyarok. Bejelenti, hogy terhes.

                 

Megmondta az anyjának is?

               

Egy gojtól. Persze az anyjának is egy gojtól lettek gyerekei.

                   

És lett így ez a helyzet. Hasalok az ágyon, olvasok, bejön a fürdőszobából, megáll az orrom előtt, ’terhes vagyok’, mondja, és kimondja a nevem is, ezt nem szokta. Csak ritkán.

                   

Ugyanabban a mondatban, közte semmi, terhes vagyok, és a nevem. Egész közel áll hozzám, maga köré tekert, nedves törülköző, combjával a vállamhoz ér, hozzám akar érni. Jó az illata. Néha kimondja a nevem, olyankor mintha viccelődne, lassan mondja, angolos kiejtéssel. A fülembe susogja, mikor elélvez, sokáig elhúzza a végét. Sokat kell dolgozni rajta, dolgozunk rajta, nehezen élvez el, ha sikerül, olyan az arca, mintha meghatódott volna. Nem gondolom, hogy meghatódna bármitől. Fölmegyünk a bátyjához, meghívtak vacsorára, a gyerekek szerelmesek belé, ahogy megpillantják, azon nyomban beleszeretnek, csüngnek rajta, nem tudom, tetszik-e ez neki. Tetszik.

                 

Nem hiszem, hogy nem tetszik, nekem is tetszik, ő is, meg az, hogy a négy-ötéves unokaöccsei csimpaszkodnak rajta, és nem a kölykök, nem is a csimpaszkodás, hanem ahogy mindezt kezeli. Semmi túlzás, minden mozdulat a helyén, őszinte a hangja, nem színészkedik, pontosan annyira és addig figyel rájuk, mint szükséges, nem rázza le őket. Nem velük foglalkozik, hanem a bosszúsnak látszó, kicsinyei miatt féltékenyen pislogó sógornőjével beszélget, mégis úgy érzik, hogy kizárólag rájuk figyel. Ettől valahogy lassanként lenyugszanak, lemásznak róla, megunják vagy mi.

                     

Nem megunják, hanem tulajdonképpen elérték, amit akartak, de úgy, hogy közben meg, az ilyesmit pontosan megérzik, nem tudták teljesen birtokba venni. Kirohannak a szobából, ((205)) mintha észre se venné, hogy a gyerekek, akik addig le nem szálltak az öléből, egyszer csak, pillanatok alatt mintha már el is felejtették volna, rá sem hederítenek. Semmi nem zavarja? Áll mellettem, maga elé fogja a törülközőjét, árnyalatnyival mintha mélyebb volna a hangja, terhes vagyok, ez biztos, na, mit szólsz hozzá?

                   

Lehet, hogy ez se zavarja? Néz rám, nem ünnepélyes, mégis másmilyen, mint szokott lenni. De milyen szokott lenni? És én?

                     

Én meg milyen pofát vágok? Ijedtemben? A meglepetéstől? Lehet, hogy nem is a meglepetéstől? ’Jó kis zuhé volt’, írja. 22 év múlva. ’Itt vannak a képeid, teljes méretben küldtem, just in case.’ Küldött fotókat.

                 

Találkoztunk, csinált rólam fotókat, elküldte. Én is csináltam róla. Az USA-ban él. ’Különben nyilván tudod, hogy nem azt akartam mondani, hogy nem voltam beléd esve, vagy valami. És természetesen lehetett volna bármi. Szeretni egymást, de hát a fene egye meg. Majd megpróbálhatunk levelezni. Vagy skype-olni. Van neked skype-od?’

                     

Nincs skype-om. Éreztem, hogy akarja azt a gyereket. Hogy nem vicc, eddig nem kellett neki, most igen. Nem és igen, semmi és igen, átmenet nincs, nincs határ, az a határ, hogy eddig semmi, és mostantól fogva igen, eddig úgy tudtam, hogy nem kell neki gyerek, most biztosan tudom, hogy kell. Tudja, hogy nekem viszont most biztos nem.

               

Azt is, hogy ettől a bejelentéstől semmi, de semmi nem változik meg bennem, mégis mondja, és vár, mert mi mást tehetne, és olyan tökéletes hangon, mint aki így, egyből meg akar változtatni. Meg is változtat. Na, tehát mégiscsak változok, mi az, hogy nem változok! Zavar, bűntudat, felelősség, zavar, zavar, szégyen, nem is az jut eszembe de azonnal, hogy úristen, hogy’ a picsába’ kerültem ide, hanem hogy ebből miként fogok kijönni. Sehogy se. Jól van ez így!

                 

               

29

               

Fogalmam sincs, hogyan. Kijövök, visszacsúszok, meg vagyok változtatva, ahogy kikászálódok, attól kezdve már egy egészen másban vagyok nyakig. ’A fiam sajna fennmaradt és megnézte a döntőt, és eléggé kiakadt Zidane miatt. Másnap elmagyaráztam neki, hogy ez pont olyan, mint az őrület, amit a Héra küldött időnként Héraklészre’, írta ((205)). Az a gyerek 22 lenne.

               

22 vagy 21. Inkább fájdalmas volt vele, mint nem. A Bovarynét olvastuk föl egymásnak. A regény egyetlen erotikus jelenete a kocsikázás. Úgy tárgyalják ezeket a viszonylatokat, hogy igazából nem nyúlnak hozzá. Komoly 19. századi, igazából csak a szerelemről szóló könyvek erotika nélkül, a test nélkül. Trancsírozza valakinek a lábát egy orvos, vagyis Flaubert, részletezi, bármi szóba jöhet, a női testről nincs szó. Nem meri? ((205)) olvas, mikor én következem, közben nyomorgatja a talpam, neki sokkal jobban megy, mint minden, csaknem bármi. A nyomorgatás is, a felolvasás is, most nem sorolom, jobban áll, kézre áll, a nők egyszerűen jobbak.

                       

Bonyolultan jobbak. Bőven túlél engem, erre készüljek föl, évtizedekkel, jobban bírja a strapát, ellenáll, rugalmasan szakad el, amitől muszáj elszakadnia, ha beteg, nem nyafog, nem is beteg. Kevésbé nyafog, mint én, és kevésbé beteg.

                     

Beteg, viszont nem nyafog, és ha nyafog, nem beteg, ilyenekkel nem foglalkozik. Mit tudom én, milyen, olyan, mint (az) én(bennem folyvást velem ellenkező valami). Szép. Föláll tőle a faszom. Azért írom ezt a könyvet, mert nem tudom eléggé, milyen is. Panaszkodik, de nem a rosszullétére vagy a fájdalmaira, a panaszt másra tartogatja, beváltja szemrehányásra. Ami persze mi más, mint fájdalom. Ezt meg azt tudni vélek, azért kezdtem bele, meg azért is, hogy a végére azért összeálljon valami.

                   

Egész pontosan ne valami, hanem minden. Történet, történelem, a végére kerülni, egyszer és mindenkorra a végére járni annak a dolognak, hogy igazából mit kezd egymással férfi és nő, konkrétan én velük.

                 

Már ha az Igazság nőnemű, ahogy Nietzsche véli a Bálványok alkonya elején. A Történelem is nő, fehér leplekbe bújva-burkolózva, és az én csupa színes cicoma, lepel és fátyol történeteim ennyiben mindenképp különbözzenek tőle. Véld megtalálni bennük, találd meg, ha jót akarsz, a meztelen igazságot. Mondjam azt, hogy akarj jót?

                 

Akarj jót. Igazságra lelni, a végére járni, bejárni, utánamenni, hozzá érni. Megy amúgy is a heves keresgélés, aki ír, ezek után az alakok után kajtat. Az írás férfias, semmilyen előnyt nem becsül, nem fogadja el, nem veszi figyelembe, ha előnybe kerül. Mint mikor Montmorency hercege – Ranke szerint – számára túl kedvező pozícióba kerül IV. Henrik csapataival szemben, és hiába figyelmeztetik erre tapasztaltabb társai, bíztatják, hogy használja ki, fölösleges kockázatot vállalva vágtat az ellenség közé. Nem éri el, amire vágyik, látod, ahogy súlyosan megsebesül, lovát ellövik alóla, fölöslegesen esik el: de csakis úgy képes (nem) elérni, amit akar, ha akarja.

                 

Az által létezik az a valami, hogy valaki akarja – még ha nem is érheti el. Fölösleges, ahogy elpusztul az utolsó Montmorency, szegény feje, ugyanis Richelieu bíboros gond nélkül lefejezteti a toulouse-i városháza udvarán, viszont nincsen utolsó Montmorency, ha nincs ez a merő fölöslegesség. Írni fölösleges.

                       

Az irodalom fölösleges, az írás ilyesfajta fölösleges kockázat, lovasroham, véletlenszerű, a közvetítettséget kerülni vágyó, a legdirektebb, a legkevésbé megfontolt. Leg, leg, jó-jó, ez is csak szójáték – azzal a szóval, hogy retorika. A szöveg retorika, minden szöveg, és ez szervezi meg az úgynevezett valóságot, amiről mintha referálna. Ezért olyan a valóság, mintha szövegek fecserésznének róla. Ezért nincs vége sem.

                 

Nem lesz vége, ahogy például Tolsztoj rendesen végére járt Anna Kareninának. Legalábbis abbahagyta, letolatta egy vonattal, mondhatni, idejekorán.

                     

Nem-nem, ő befejezte, ha esetleg nem is igazán ügyesen, én fogom ügyesen-ügyetlenül abbahagyni. Százvalahány év előny vagy hátrány, akkoriban bejátszhatatlannak tűnhetett a nők és férfiak között tátongó űr, amelyet a mai korrektnek titulált diskurzusok oly könnyen elfödnek és áthidalnak. Mert két ember, egymástól leginkább különböző férfiak és nők is végtelenszer jobban passzolnak egymáshoz, mint egy kifejlett hím majom ahhoz az amúgy rá rettentően hasonlító atyafihoz, aki a szomszéd kertben hadonászik, és a feleségét macerálja, de azért rájuk ismersz, nem? Egyikről a másikra?

                     

Ahogy, de ne mulass!, mulatságosan ugyanazt csinálják, ugyanazokat a, na még egyszer, nevetséges, mégis véresen komoly dolgokat, leuralják a terepet, a nőstényüket megmásszák, rámordulnak a kicsikre, iszonyúan bevadulnak vagy sunyin meghunyászkodnak, ha egy konkurens hím igyekszik elérni valamit a területükön. ’Ki méltóztatik szállni’, kérdezi A.-t a kalauz, ez nem fordulhatna elő.

                 

Hogy egy semmi és senki őt csak úgy megszólíthatja, ha a közelben tartózkodik egy férfi, ha A. egy férfi társaságában van. Rá se nézhetne büntetlenül.

                   

Nem is jutna eszébe. Ijesztő, nem hiszed el a jelenetet az Ezeregyéjszakában, mikor háremhölgyek néger rabszolgákkal közösülnek az udvaron. Pontosan emlékszem az izgalomra kisfiú koromból. Ezeket aztán lemészárolják, mármint a rabszolgákat, a császár lekaszaboltatja őket más néger rabszolgákkal.

                   

Akik közben pillantást sem vethetnek a szeppenten ácsorgó, ettől a jelenettől különösképp beindult nőkre, pedig, azt hiszem, legtöbbjük boldogan meghalna közülük, ha azok közt a szerencsések közt lehetett volna, akiket épp most ölnek halomra. Az ilyesmik, hogy valaki kalauz, pincér, postás, nem azt jelenti, hogy kalauz, pincér meg postás, hanem hogy nem jut neki nő. Szolga az, akinek nem jut nő. Akkor jut, ha bármi megfontolásból odalöknek neki egyet, ha meg van neki engedve, sőt rá van parancsolva. Igazság szerint a szolgáknak nem jut nő.

                 

Viszont nincs igazság. Egy pincér egyáltalán nem juthat nőhöz, ha csak úgy, minden további nélkül nőhöz jut, akkor vagy nem pincér, vagy elromlott a szisztéma. Vagy én adtam oda neki. Dehogy nincs igazság. ’Igen, levegőzöm egyet. Nagyon meleg van itt’, válaszolja A. a kalauznak, rosszul teszi.

                 

             

30

                             

Mert az égvilágon semmi köze annak a páriának, egy kalauzszerűségnek vagy mi, szóval egy szolgának ahhoz, hogy A. szerint meleg van-e, A. testéhez, hogy levegőzni akar vagy nem. Ha ilyen nők bármit válaszolnak, sőt kérdeznek, az utasításon kívül bármit odavetnek a szolgálatára rendeltnek, ráadásul egy testével kapcsolatos dolgot, szinte hagyják, hogy hozzájuk nyúljanak. Engedi magát megbaszni. Nem hiba, hanem túlzás.

                     

Nem is a kalauz szólította meg egyébként, hanem, kicsit véletlenül összekeverem, a cselédlány – akit amúgy szintén Annának nevezett el a szerző.

                   

Viszont így jobb, mert csakis a túlzások és a hiba működik rendesen. Ezért lehetséges az, hogy szinte semmi sincs rendesen, hanem amolyan átabotában. A. állt a peronon, két úr ment el mellette, a szájukban égő cigaretta, ezeket miért veszi észre?

                   

Hogyhogy észrevette! El van rontva, Tolsztoj elrontja a nőket, hogy kezdhessen velük valamit, hajlítgatja, hogy kedvére valók legyenek. Talán nem mindet, de ezt itt igen. Két idegen férfi, képtelenség, hogy észreveszi őket, nem szabad észrevennie. Szerinted, olvasó, létezik rajtad kívül más, aki érti, amiről itt szó esik? És ne hízelegjek, te sem érted, vagy ha érted is, elfelejtetted, le van tiltva benned is az ilyesmi értés?

                 

Nem akarod? Nem az a helyzet szerinted, nem úgy érzed, hogy aránytalanul sok minden tilos? Rettenetes orkán. Végül is a nők hozzámennek valakihez, még idejében.

                   

Bárki jó nő, ha annyira akar, márpedig annyira akar, férjhez megy. Bármikor, nagyon sok mindenkihez. Nem ahhoz, akihez szeretné, mert az nem veszi el, nem azt kapja hát, akit akar, hanem valakit, de valakit mindenképp. Nem föltétlenül páriát, viszont kénytelen lejjebb adni, sokszor jelentősen lejjebb. És aki kicsivel lejjebb adja, nagyon lejjebb adja.

               

Körülbelül minden nő lejjebb kell, hogy adja. A. olyan férfi mellett kötött ki, akivel mindenki megtiszteltetésnek tartja megismerkedni, mégis mérhetetlenül lejjebb adta. Hideg, mutatós alak, ezzel él, viszolyog tőle, és ha vélnéd, hogy az elején még nem, gyerek is lesz, évekig mintha bírná ezt a mutatós Karenint, tévedsz, egy pillanatra se bírta.

                   

Egyetlen pillanatra sem volna szabad elviselnie. Nem bírta, úgy viselte el. Én istenem, miért is van akkora füle!, ez – a világirodalom egyik alapmondata – kicsit durván hangzik, egyszerűnek, viszont ilyen egyszerű. Annyit jelent, hogy egy asszony épp kénytelen belátni, mekkorát tévedett, amikor azt hitte, el tudja adni saját magának, hogy nem is olyan rossz, ami olyan rossz. Hogy korán ébredt.

                     

És most undorodik. És tehetetlen. Nem alhat vissza, ahhoz már nagyon is felébredt, ha más nem, a kisfia folyton föl kell, hogy ébressze. Arra van kárhoztatva, hogy komoly energiájába kerül kibírni annak a közelségét, aki sokáig mindenki másnál közelebb volt hozzá, noha egy pillanatra nem kellett volna ezt megengednie neki. Mert nem tudta, hogy akkor lehet némi esélye, ha idejében ébred, és nem idejekorán, akkor nyitja ki a szemét, ha az hajol fölé, aki jár neki. Csakis Csipkerózsika esélyes, igazán egyetlen egyszer van esélye annak, aki ezt egyáltalán felfogja. Minden nő egyszer esélyes, az összes többi próbálkozása veszteség, nincs női tapasztalat. Minél többet tapasztal, annál kevesebbet ért.

                   

Annál kevesebbet ér. A nők mint emberek tapasztalnak ezt meg azt. A férfiak tapasztalatok után vadásznak, a női tapasztalat elementáris, nincs szükség vadászni, mintegy megterem magától. Rá kell bukkanni, le kell szakítani. Egy nő eséllyel megtapasztal(ja az egészet), tapasztalja, hogy nem lehet több férfié.

               

Egy és egész, nem adhatja oda magát másnak, mivelhogy kizárólag egy férfi van, és azt vagy eltrafálja, vagy nem. Gyakorlatilag lehetetlen eltrafálni, a nők helyzete reménytelen. Senki nem alszik úgy, mint Csipkerózsika.

               

Addig és olyan mélyen, megzavarhatatlanul, ahogy kellene. Maximum: álmodozás. És minimum: álmodozás. Pedig igyekeznek, nem az a baj, hogy nem igyekszik, hanem az a baj, hogy hiába. Nem tud nem pillantgatni, villogtatja a szemét, egy kislány természetesen éppúgy észreveszi a kisfiúkat, mint a kisfiú a kislányokat, nincs letiltva. Egyre rosszabbul, ügyetlenebbül tiltják, ha tiltják, és nem is tiltják, ki húzna a lánya fejére csadort.

               

Vagy a feleségére.

               

Olyasmi fityulát, amilyet iszlám nők hordanak tüntetőleg, öntudatosan és boldogan keresztény országokban? Vagy fátylat. Fátyol, ilyesmit is nem árulnak, oda van illesztve egy nyolc centiméter szélességű fátyolcsík a menyasszony kalapjára, ezzel letudva a fátyolozás. Honnan tudnák, hogy az a lány nem veszít, aki nem akar nyerni, az jár jól, aki csakis a győztest veszi észre? Az egyetlen férfit látja, egyébként meg nem csupán behunyja a szemét, de igazából szunyókál?

                 

Honnan tudná, hogy minél többet pislog erre meg arra egy ilyen elkeveredett CsipkeRozé, egy elbizakodott, magával eltelt fiatal lány, annál nagyobb lúzer? Tudja vagy nem, ki foglalkozik ilyesmivel, ha a saját anyja nem?

               

Ha nincs apja, nincs kéznél, vagy nagyon is kéznél van? Előbb vagy utóbb aztán a legostobább is észreveszi, ha nem is ért belőle sokat, hogy miért, mit rontott el, de jóvátehetetlenül. Mikor A. először megrökönyödik a hozzá tartozó férfi testrészén, és pont a fülén, bármilyen eszes is, nem viszi végig a dolgot, nem jár a végére, ezért vár rá a vég. A Jó Nagy Szenvedés.

           

Amit mindjárt összehozunk neki. Miután így megszemélyesítettük.

               

Mert hogyan oldja meg ez a nagyon szép, nagyon intelligens, nagyon előkelő, nagyon gazdag, még fiatal, zavarba ejtően tökéletes teremtés azt, hogy egy ilyen fülkarima kúrja már hat vagy mennyi éve? Amikor csak rájön, kedve szottyan? Mert erre aztán rájön, nincs mese. Mellette hortyog.

               

Ez hortyog mellette, ez tolja bele ünnepélyes önelégültséggel a farkát.

                     

Ráadásul (V) ott is volt, ott van, nem pont ott, a közelben. De még nem hozzá tartozik, az asszony egyedül állt a peronon, készült leszállni, kiszellőztetni a fejét, talán látszik is rajta, hogy nem csupán egyedül van, de túlzottan is kiszolgáltatott elsősorban saját érzelmeinek. Ezért merészelte megszólítani az az ökör. Mármint a kalauz. De most nem róla van szó, egy férfinek nem lehet olyan füle.

               

Amit a hozzá tartozó asszony így észrevegyen, mert akkor már nem tartozik hozzá, és soha nem is tartozott. Ha ahhoz tartozik, akihez nem tartozik, vesztes.

             

                   

31

               

Amúgy meg egyetlen nő van, akárhogy is, de nőkből éppúgy egy darab van aktuálisan, és az nem a feleségem, viszont ez az egy kapja az egész adagot, igazán nagyvonalú megoldás. Pazarló és lefegyverző, mintha az úgynevezett természetnek is volna úgynevezett lelke, nagyúri lélek, pazarolna és mulatozna a természet. Túl azon, hogy, rendben van, mégsem lehet minden gyerek az én gyerekem, mind féltestvér, nem hasonlíthat mind rám is, nem tartozhat minden nő ide, igaz, hogy nem egészen értem, miért ne. Tehát egy, és csak aztán a másik egy, mindig az, aki megkapja az egészet.

                 

Kivéve azt a meglepő változatot, amikor egyszerre három előtted térdeplő csaj arcára élvezel, akik közül kettőt alig több mint háromnegyed órája ismersz úgy, ahogy, amennyiben ismeret az, hogy ((865)) rövidke unszolás után mégis fölcipeli hozzád a barátnőit, mert azok közölték vele egy bulin, ahol együtt láttak minket, hogy szíves örömest leszopnának.

                 

És a konyhában azon röhécseltek, hogy nem találod sehol a sörnyitót. Így persze nem, ha így vesszük, akkor nehezen jön ki végösszegnek az egyetlen egy nő, rövidre zárva, ez a fajta térdepeltetés, meg az ajtókeretre fröccsent, a küszöbre csorgó sörhab nem számít bele. Nem számítanak, mert kizárólag a mélyen alvók számítanak.

                   

Beleértve ezeket a picit szeppent pofijú lánykákat a geciddel az arcukon, ha aludnának, vagyis eddig aludtak volna, és most ébredeznének, csak még le-lecsukják a szemüket. Hogy bele ne fröccsenjen valami.

               

Egy kis oda nem illő. Alszik, és mondjuk bugyit cserél, alvás közben elvégzi az összes ügyes-bajos dolgát, sok az elintézendő, aludnia kell, vásárolni magának három darab ugyanolyan márkájú, majdnem egyforma, igazából fölösleges trikót, tanulni a vizsgákra, táncolni tanulni, barátkozni, barátnőzni, becsípni velük, kicsípni magát, kölcsönözni filmeket dévédén, szívesen diskurálni szinte bárkivel, szívesen mosolyogni szinte bárkire. Olyan trikót vesz, mint bárki. Olyan trikót, amilyenből már van egy.

                 

Meg egy olyan színűt is, egy lilásat, amilyen még nincs. Behunyt szem, jégbehűtött érzékek, nem így nevelték, nem is nevelték, mégis tudja.

                 

Ha nem tudja, álmodja, mert alszik, nem túlzás, még jó, hogy nem horkol. Horkol is. Magát neveli, még ez sem, nem nevelődik, erre mondják, hogy gyárilag ilyen, és ezt kapom meg. Őt, akiért Wotan föláldozná a fél szemét, már föl is áldozta, akiért Zeusz gondolkodás nélkül mindenféle idétlen alakot öltene, derék lovagok kaszaboltatnák le magukat, megkapom őt, akitől én sem látok más senkit és semmit. Idétlenkedek miatta, mint a csimpánzok, és hagyom kaszabolni magam.

               

Amíg meg nem kaptam, és utána valameddig. ((821))-t valahogy ráveszem, ez egy írótábor, nem irodalmár, a barátnőjével jött, csak a buli miatt, addig ügyeskedek, amíg rá nem veszem, hogy jöjjön át a szobámba. Aztán a végeérhetetlen alkudozás, és mikor már feladom, megkeresi a szatyrát, és kibányászik belőle egy kotont.

                 

Aztán meg alig bírom rávenni, hogy menjen vissza a szobájába, a barátnője mellé, mert egyedül akarok aludni.

               

((408)), arra emlékszem, hogy csúnyácska az arca, szép mellek, és szűz, ha jól számolom, a harmadik szűzlány, és valahogy meg kell szabadulnom tőle. Nincs mese, meg kell szabadulnom tőle.

                 

Rávenni valamiképp, hogy utazzon haza. Txxán sétálunk a tóparton, ((443))-ra gondolok, aki délután érkezett, látom magam előtt, ahogy izzadtan és meglehetősen elveszve várja a recepción, hogy kapjon egy ágyat, és a hülye kollégáim a legdurvább módon nyomulnak rá. Vagy amikor végképp elveszítem őt.

                 

Majd végképp elveszítem ((443))-t, mert nem fogtam fel igazából, és csak a magam kétségtelen jogát ismertem el, nem vigyáztam, elrontottam, rosszul csináltam. Ilyenkor cárnak érzem magam, úgy érzem, eleddig szétszórt, eltékozolt erőm egy nyalábba gyűlik, s rettenetes erővel tart egyetlen boldog cél felé, a nem mozduló felé.

                   

Az énrám váró felé. De ő honnét tudja, hogy várnia kell, hogy meddig várjon és kire? Mert úgy nézek rá? Úgy nézek az emberekre, mint tárgyakra, és ő az a tárgy?

               

Megmondták neki? Várjál, kislány, de addig is csukjad be a szemecskédet, biztos, ami biztos? Tudja, hogy a lehunyt szem, a tágra zárt tekintet maga a várakozás? Meg lett alaposan regulázva? Csak a szigorú nevelés ér valamit, és az sem ér semmit? Meg a heves szeretet, a szétomlóan lágy szeretet és szigorúság?

                       

Ezt a mondatot a fejezet végére szántam, de túlzottan ide kívánkozik az, hogy mennyire éberen alszik, visszaalszik, mert föl-fölébred, mennyire érti félre magát Csipkerózsika. Hogy a legidétlenebb testtartásban csókolózik a kapujuk alatt valami kis hülye, pattanásos osztálytársával, beleszeret egy vérszegény angol mukiba, mert az angol, magyarán angolul beszél, képes lefeküdni azzal, aki elég meggyőzően, meggyőző flegmasággal löki neki a szépet, vagy bármit, amit szépnek tud hallani, képes lefeküdni azzal, akiről feltételezi, hogy csakis a legjobb csajokkal kúr, együtt lakik egy magát maga se tudja hol és mikor végképp elhagyó, az öntudatlanságig önző, csóró, senki drogossal, hátha, mint kedvesnővér, kivezetheti majd őt a franc tudja, miből, képes a leglaposabb, de milyen fészekmeleg brancsba keveredni, félostoba, félvad, egészen ostoba és egészen vad, tanulatlan proligyerekek közé.

               

Otthagyva miattuk az iskolát, hazudozni a szüleinek, szégyellni, amit tud, és amire vágyakozik, kiiratkozni mindenből, amiből lehet. Na, és ő Csipkerózsika mégis. Alszik mégis. Halálos álom, sokáig kell őt rázogatni. Most valaki nagyon is konkrét nőre gondolok?

           

Más meg férjhez megy. Gyereket szül az urának. ’Hja igen, az uram’, gondolja. Miért? Vagy én gondolom, és összekevertem magam? Nem is kell összekeverni? Karenin fáradtan pillantott (V)-ra.