Kút a nap alatt

Krizosztóm alig féléve volt novícius, amikor viszketni kezdett. Leginkább a hátán, de később a fejtetőn, a tarkón, a hajlatokban, s végül már nemcsak a hasán, de az arcán is. Eleinte nem tulajdonított a dolognak jelentőséget. Nyár volt, augusztus, a levegőben virágpor, az udvar csupa szalma, a várkörön szénásszekerek jártak, az árokparton nyakig ért a csalán; nappal millió légy lepte be a Hospoda alatti hizlalda falait, de még a porta speciosa vörös márványból faragott kőfonatai, konzoljai is feketélltek a legyektől; Kripli atya öszvérei körül bögre nagyságú bagócsok repkedtek, ha meg lenyugodott a Nap, füstfelhőbe tömörülve rajzottak a ciszterna fölött a szúnyogok. Viszketésre tehát volt ok épp elég, arról nem szólva, hogy a kapus fekete, nevesincs kutyája, a konyhafőnök Koleszterin atya macskáit kergetve napjában hatszor is széthurcolta bolháit az udvarban, ahonnan a földet söprő csuhák alsó csajkáiban gyorsan jutottak el a kolostor utolsó zugába, a legkisebb szobaoltárig is. Ugyan a viszketésnek nem látszott semmi nyoma, se bögölyre utaló, vizenyős duzzanat, se szúnyogcsípés után maradó búbos pír, és bolha tüsténkedését jelző apró, piros tűszúrásnyom se, ennek ellenére a monostorhoz tartozó falu szülötte, Krizosztóm testvér egész nyáron békésen vakarózott, s nem aggódott semmiért. Ősszel, amikor lehűlt az idő, és a ködben eltűntek a szúnyogok, böglyök, legyek, de még a kapus kutyájának bolhái is inkább a vackon húzódtak meg, semmint kalandos felfedezőutakra menjenek, végigkóstolni az összes atyát, testvért és diakónust, szegény jó Krizosztóm változatlanul, sőt ha lehet, egy fokkal jobban viszketett, mint augusztus folyamán. Ekkor aggódott először. Megnézte, hogy nem tetves-e, nem szedett-e össze valahol rühösséget; vagy netán a homoki bolha fészkelte be magát a bőrbe? Amiatt is aggódott, hogy a viszketés talán még világi életéből maradt vissza, s ha igen, és neadjisten kénytelen ez ügyben színt vallani, akkor miféle rosszallással találhatja szembe magát. Épp ezért, bár lopva csak, de alaposan kifigyelte a többieket is. Figyelt vesperáson, a vasárnapi nagymisén, esti zsolozsmán, vigílián. De még az ebéd alatt is azt figyelte, mások mikor, hol és mennyit vakaróznak. És amikor november végén megjöttek az első fagyok, lehullott a levél mind, a rovarélet teljesen megszűnt, éjszaka nyugtalan lúdcsapatok gágogását visszhangozták a borostyánnal befutott várfalak, nappal pedig darvak lágyan hullámzó rózsafüzérei húztak át alacsonyan a bazilika tornya fölött, látta, hogy vakaróztak a többiek is. A kapus, Koleszterin, Priusz, Fityusz, Papirusz és Trampli atya épp úgy, amint a kapus kutyája vagy Koleszterin macskái. De még Gigász apát is! Nem egyszer még Úrfelmutatáskor is. Egyik kezében a szent és fehér ostya, Krisztus úr teste, míg a másik kéz ez idő alatt önkéntelenül a reverenda takarásában vakar. „Ha egyszer mindenki vakarózik, és ugyanakkor senkinek semmi baja, mit aggódjak?” – gondolta Krizosztóm, egyszersmind azt se zárva ki, hogy ez a kóros önfigyelés nem más, mint a bűnös hiúság következménye. Amikor azon kapta magát, hogy azért imádkozik, ne viszkessen, elszégyellte magát. Egyrészt, mert ezek szerint nem hagyatkozik az Úrra, nem bízik az ő akaratában. Ha egyszer úgy akarja, hogy viszkessen, akkor meg kell vakarni – gondolta Krizosztóm –, de nem a viszketés elmúlásáért fohászkodni a vesperáson! Micsoda dolog az, amikor a faluban szegény koldusok, a városszélen meg leprások a túlélésért küzdenek! És ha már egyszer a viszketés ügyében fordul a Mennyei Atyához, akkor vajon nem volna-e sokkal helyesebb, ha Gigász apát úr viszketésének megszűntéért mondana néhány miatyánkot!?

Ám épp lelkiismeretességének köszönhetően nem tudott szabadulni a problémától. Gigász apát először megtévelyedésnek, gonosz tréfának, a gyónás szentségén való gúnyolódásnak vélte, amikor Krizosztóm testvér meggyónta, hogy vakarózik – és nem adott feloldozást. Szegény Krizosztóm szánalmasan összetörve töprengett azon, vajon mi lehet az Úr célja ezzel? Ha kicsapatja a klastromból, csak mert meggyónta ezt a vakarással kapcsolatos dolgot? Másnap Gigász apát úr magához hívatta, hogy megfeddje. Krizosztóm biztos volt abban, hogy eltávolítják. Gigász apát úr viszont, bár szigorú volt, döntéseit megfontoltan hozta. És bár a tanács hajlott arra, hogy Krizosztóm testvért kigolyózza, Gigász apát úr tudni akarta, mi végett gyón vakarásról. Hát meg is kérdezte. „Mivel jó ideje viszketek, arra gondoltam, hogyha az Úr viszketést küld rám, nem azt akarja-e, hogy tűrjem? Végül úgy láttam, hogy próbatétel ez, mint a cölibátus, és ha vakarom, ellenszegülök.” Gigász apát igencsak elcsodálkozott, és leültette Krizosztóm testvért, miközben arra gondolt, hogy ilyen jámborsággal, pontosabban efféle naivitással Krizosztóm testvérnek inkább a ferences barátok közé kellett volna állnia, semmint egy tudós szerzetesrend csuhájáért sorba állni. Fel is ötlött benne, hogy ez irányú javaslatot tesz, de hamar rájött: nehéz volna mindezt úgy kivitelezni, hogy a fraticellik meg ne sértődjenek. És ha megsértődnek, az bizony nagy kár lenne, mert Gigász apát úr, vérbeli-egyházi diplomataként, baráti viszonyt ápolt a barnacsuhásokkal, amint a dominikánusokkal, bencésekkel, sőt a karót nyelt jezsuitákkal is. Majd arra gondolt: „És ha azért vezette elém ezt a testvért az Úr, hogy pietizmusból példát mutasson nekem? Ki tudja, mi célja van ezzel? Lehet, hogy a testvérnek igaza van? És ami viszket, azt vakarni nem szabad? Bárhogy is, maradjon köztünk ez a jóember, míg ki nem derül, mi hasznát vesszük, vagy mi végett alkotta ilyen jámbornak az Ég.” Ezt követően Gigász apát elmagyarázta Krizosztómnak, hogy vakarózni szabad. Nincs egyetlen hely sem a Bibliában, amely a vakarást tiltaná! – Majd feloldozást adva elbocsátotta Krizosztóm testvért, aki megkönnyebbült, bár a vakarással kapcsolatos teológiai kételyei nem szívódtak fel maradéktalanul.

Amikor a karácsonyi ünnepek idején anyja meglátogathatta, abban az öt percben, amit Gigász apát engedélyezett, Krizosztóm a testvérei hogyléte felől tudakolódott, meg arról, hogy az anyja tud-e valami szert viszketés ellen. A tél második felében a szokottnál is csöndesebb volt a klastrom. Elmélkedéssel teltek a napok, Krizosztóm részéről viszont álmélkodással: hogy még mindig vakarózik. Fektében, ültében, állva is. Kibírhatatlanul viszket mindenütt! És egy este, amikor kinyitotta a bibliát Jób könyvénél, egészen apró, tejszínű bogarat látott meg, amint Jób könyve 20.17-től siet Jób könyve 21.10 felé. Gyorsan átlapozta a bibliát. Látott efféle, tetűszerű bogarat a Prédikátorok könyve 1.6-nál, Jeremiás könyve 50.51-nél, a Jelenések 16.8-nál hármat is! Krizosztóm testvér valósággal kétségbeesett. Becsukta a bibliát, keresztet vetett, levette az ágyáról a lepedőt, kinyitotta apró ablakát, és bár tilos volt, mégis kilógatta az ablakon, úgy rázta ki, majd az asztallapra tette, és szépen kisimította. Föléhajolt, és hosszan, vadul borzolta a fejét. Majd bogarat keresett. Ezt megismételte vagy tucatszor, míg végül a lepedőn is meglátott egy férget. „Istenem! Hát tetves vagyok!” – sóhajtotta Krizosztóm. Szilencium ide vagy oda, Krizosztóm, miután elrendezte az ágyat, kilépett a folyosóra, sietve a klauzúra felé vette az irányt, ahol egyenest az apáthoz rohant. „Mi történt veled, testvér?” – kérdezte Gigász apát, merthogy Krizosztóm csapzottan, verejtékezve, vadul vakarózva, szemlátomást a végső kétségbeesés határán állt meg előtte. „Tetves vagyok” – vallotta meg a novícius, kertelés nélkül, és szégyenkezve hajtotta le fejét. Az apát úr elgondolkodott, majd kitessékelte a szobából Krizosztómot. „Várj meg itt!” – mondta neki, és elment Jodid atyáért, aki később aprólékosan átvizsgálta Krizosztóm fejét, gallérját, sőt hónalját is, de nem talált semmit. Gigász apát bosszúsan csóválta a fejét: „Honnan veszed, hogy tetves vagy? Csak nem az a bizonyos viszketés?” Krizosztóm csendesen, tisztelettudóan, de határozottan ellenkezett. „Nem a viszketés miatt. Tetveket találtam. Rajtam alig van még, de a bibliámban hemzsegnek!” „A bibliádban?” – kérdezett vissza az apát. „Igen, a bibliámban, főként a Jelenéseknél.” Jodid atya elmosolyodott, de amikor tekintete az apát úr rosszallásával találkozott, elkomorodott ő is. „Szóval a bibliádban, a Jelenéseknél? Hát akkor hozd ide nekünk azt a bibliát!” „Igenis” – mondta Krizosztóm testvér, gyorsan összegombolta a csuhát, megigazította a skapulárét, és elviharzott a szobája felé. „Menjünk be!” – javasolta Gigász apát Jodid atyának, aki arra számított, hogy most, amikor a novícius elment, megbeszélik négyszemközt a dolgot. Tudniillik, hogy szegény Krizosztómnak, aki mindig is furcsa volt kissé, elment az esze. De Gigász apát nem szólt semmit. Az asztalához ült, és várt, míg Jodid atya a félig behajtott ajtó mellett, egy Mária-festmény alatt szobrozott. Nem kellett sokáig várni. A testvér lélekszakadva, két ujja közé csípve a szent könyvet, megérkezett. Gigász apát helyet csinált az asztalán: „Rakd ide!” Krizosztóm engedelmeskedett. „Nyisd ki a Jelenéseknél!” A testvér előkészítette a könyvet, Gigász apát felé fordította, de mielőtt kinyitotta volna, figyelmeztette elöljáróját: „Nagyon figyeljen az apát úr, mert gyorsak ám, és egy pillanat alatt eltűnnek a kötésben!” „Jól van, csak nyisd már!” Ekkor Krizosztóm a jelző segítségével megjelölt tetves passzusnál hirtelen kinyitotta a bibliát, Gigász apát és Jodid atya pedig szinte ugyanabban a pillanatban kíváncsian közelhajolt. És valóban, ezúttal is vagy négy-öt tejfehér, tetűszerű bogár szaladt szét. Krizosztóm megkönnyebbülve, mosolyogva egyenesedett fel. Nem mondott semmit, de valamiként büszke volt. Jodid atya megpiszkálta a bibliát, ujjbeggyel elnyomott egy elkéső, tejszínű, tetűszerű lényt, majd Krizosztómhoz fordult: „De hát testvérem! Ezek csak portetvek! Ezek nem szívnak vért. Tele van velük a könyvtár. Nincs miért aggódnod.” Krizosztóm még megkérdezte, hogy a portetű mit eszik, és megtudta, hogy papírt, port, bármit, ami régi könyvekben akad. Megkönnyebbülten és némiképp szégyenkezve lépett ki az ajtón, amikor Gigász apát úr utána szólt: „Krizosztóm testvér, még egy pillanatra! Azért gyakrabban porold le azt a bibliát, és kevesebbet foglalkozz a viszketéssel!”

Ebben a pillanatban maga Krizosztóm gondolt arra, hogy inkább a ferences barátokhoz kellett volna szegődnie, nem pedig egy ilyen tudós rendbe. Igyekezett eleget tenni Gigász apát úr intésének, és attól fogva naponta háromszor, minden közösségi ima előtt leporolta bibliáját, lapról-lapra átforgatta, és ha portetvet talált benne, elfogta. Továbbá igyekezett nem gondolni az egyre erősebb viszketésre. És nem vakart. A viszketés tűrését oly tökélyre fejlesztette, hogy végül ő volt az egyetlen a klastromban, aki nem vakarózott. Akkor se, ha beleizzadt. És soha többé nem szólt senkinek a dologról, nehogy újra felsüljön. Ennek köszönhető, hogy a felszentelését követő nyár elején megjelenő első dudorokról sem számolt be Gigász apátnak. Ezek a köldöke táján keletkeztek. Alig voltak nagyobbak a mustármagnál. Kicsik voltak, vörösek és kemények. Olyan helyen, ahol senki se látta. Később a hátán is megjelent néhány. Krizosztóm figyelte őket, de bizonyos idő után nem szaporodtak, és nem változtak; éppúgy viselkedtek, mint a fökény vagy a tyúkszem. És mivel azokra hathatós a vérehulló fecskefű megtört szárából szivárgó sárga, néha vöröses nedv, azzal próbálta kezelni a sajátos bibircsféléket is. De nem ért el semmiféle hatást. Nyár közepén viszont az egyik növekedni kezdett, s egy hét alatt akkorára duzzadt, akár egy barackmag, és igencsak fájt. Puha volt és középen sárga, mint egy hólyag. Krizosztóm néhány napig vívódott, majd egy este kiszúrta, kinyomkodta belőle a sűrű, gennyszerű lét, és amikor látta, hogy a hólyag elsimul, sőt, másnapra jelentősen alábbhagy a fájdalom, a seb szemlátomást gyógyulni kezd, megnyugodott. Kora ősszel viszont minden rosszra fordult – végleg. Az apró és kemény, piros dudorok szaporodni kezdtek, méghozzá rendkívül gyorsan, igaz, jó darabig elkerülték az arcát; de ugyanakkor a lábain, a hátán és hasán egyből kelésekké fejlődtek; ugyanolyan fájó, barackmag nagyságú, gennyel teli hólyagokká, mint az első. Krizosztóm nem győzte őket kiszurkálni, nyomkodni magából a nedvet, titkolni fájdalmait, kétségbeesését. Minden erejét összeszedve ájtatosan allelujázott, elvállalt minden többletfeladatot, felásta a füvészkertet, felmosta az altemplomot, és ügyelt a kápolna mécseire is, hogy soha ki ne fogyjon belőlük az olaj. De amint várható volt, hamarosan megjelentek a göbök a nyakán és az arcán is. Először mintha csak pattanásai nőttek volna. Gigász apát figyelmeztette is: mosson arcot gyakrabban! Krizosztóm nemcsak az arcát, de egész testét oly gyakran mosta, mint senki más. Hacsak egy módja volt rá, és nem látták, napjában hatszor-hétszer is. A füvészkertből levendulát vitt magával, és szétterítette az ágya alatt, mert a levendula elillanó olajától remélt gyógyhatást. Ám semmi eredmény nem mutatkozott, viszont rádöbbent, hogy amit tett, az nem más, mint lopás.

Jött a gyónás ideje. „Vétkeztem, atyám! – mondta. – Szívemből bánom, hogy vétkeztem, de loptam.” Trampli atya, aki akkor épp a gyóntató volt, megütközött: lehetséges? Hogy az oly jámbornak és igyekvőnek ismert Krizosztóm testvér meglopja a barátokat vagy a klastromot? Vezeklésnek tíz napos böjtöt, száz miatyánkot, száz üdvözlégyet és egy havi zsolozsmát írt elő, valamint hogy bűnét, a lopást vallja meg Gigász apát úr színe előtt. Krizosztóm persze szívesebben böjtölt volna harminc napot vagy zsolozsmázott volna évekig, csak az apáthoz ne kelljen mennie. De amint azt Trampli atya előírta, annak rendje-módja szerint bejelentkezett az apát úrnál. „Miről van szó, testvér?” – kérdezte Gigász apát. Krizosztóm azt gondolta: bár mondhatnám, hogy eldugult az öntözőcső, hogy kiszáradt a zsálya, bármit, csak ne kelljen azt mondanom: loptam. Nagyot nyelt, térdre esett, őszinte gyöngeséggel és őszinteséggel, és kimondta: „Loptam.” Csak ennyit. De Gigász apát nem tört össze, és nem ugrott fel. Higgadtan, csendesen kérdezte: „És ugyan mit loptál?” „Levendulát a füvészkertből.” „És tudtad, hogy bármit, amit onnan az ember szed, Varádics atyától kell kérni?” „Tudtam” – vallotta meg Krizosztóm. „És folyamodtál-e Varádics atyához?” „Nem folyamodtam.” „Hát akkor ez csakugyan lopás” – állapította meg Gigász apát. Elgondolkodott, és kissé ingerülten megkérdezte: „De mondd csak, mi a… szóval minek kellett neked levendula?” „A betegségemre.” „Krizosztóm testvér! Ugye nem akarod azt mondani, hogy a viszketésre!” – kiáltott fel kétségbeesetten az apát. „Nem, apát úr, nem! – kiáltott Krizosztóm is. – A keléseimre. A fekélyemre. Nem tudom, mi ez. Csak úgy nőnek rajtam.” Gigász apát kérdően nézett Krizosztómra, aki óvatosan feljebb húzta a csuhát, hogy kibukkanjon csupa hólyag, vértől és gennytől csatakos lábszára. „Mennyei Atyám!” – sóhajtott az apát. „Ereszd le! Ereszd le! – parancsolta. – Menj ki a folyosóra! Nem is. Várj meg a kerengő udvarán!” Krizosztóm búsan és valamiként mégis reménykedve álldogált a kerengő ciszternája mellett, és a már sokszor látott, a főbűnöket ábrázoló konzolokat úgy nézegette, mintha életében nem látta volna. A kerengő fölötti négyzetben azúrosan, akár Mária főkötője, kéklett az ég, és friss, hűs szél bukott alá a felhőkből; a négyzetben, akár egy freskón, épp középen hatalmas fehér madár keringett. Krizosztóm azon gondolkodott, mi az. Gólya? Az nem ilyen fehér. Kócsag? Óriási sirály? Fehér sas? Fehér holló? Fehér keselyű? Angyal? – Ekkor megérkezett Gigász apát és Jodid atya. „Jól van, fiam – mondta Gigász apát, nyugtázva, hogy szemlátomást türelmesen várakozik. – Most vetkőzz le!” Krizosztóm boldogan, időnként az égre és az óriási angyalsasra, hollóangyalfélére sandítva vetkőzni kezdett a hűs szélben, a ragyogó, szikrázó napsugárban, a kerengő udvarán. „Jézusom, irgalmazz!” – mondta Jodid atya, amikor végigmérte a pucér Krizosztóm testvért. Majd az apát fülébe súgott valamit. „Hát, testvérem – fordult Gigász apát úr a bárgyún mosolygó Krizosztómhoz –, ez alighanem olyan eset, amikor előbb érkezik a vezeklés, mint a bűn. Nem tudjuk, mi bajod” – mondta az apát, de Krizosztóm ettől se lett szomorú. Úgy érezte, hatalmas tehertől szabadult meg most, amint anyaszült meztelenül áll Gigász apát úr és Jodid atya színe előtt, Isten szabad és kék ege alatt, Isten üde és friss levegőjében-éterében, nem rejtegetve borzalmas sebeit, hanem megmutatva, mintegy megvallva azt is – amint bűneit és hitét vallja meg az ember. És ez az érzés úgy elhatalmasodott Krizosztómon, hogy akkor sem esett kétségbe, amikor az apát így szólt: „Mivel nem tudjuk, miféle bajod lehet, nem mehetsz vissza a testvérek közé!” Krizosztóm látta, amint az angyal fényes nappal egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik. „Alighanem el kell hagynod a kolostort egy időre. Míg meg nem gyógyulsz, vagy ki nem derül, mi bajod” – tette hozzá a tudós Jodid atya. Lassan jutott el a szavak értelme Krizosztómhoz. Ámulva nézett az apátra, esdeklően Jodid atyára, végül földre vetette magát. „Csak azt ne! Atyák! Apát úr! Ne távolítsanak el erről a megszentelt helyről!” – majd rögvest hadarni kezdte: „Mi atyánk, ki vagy a Mennyekben, szenteltessék meg a Te neved…” Jodid atya és Gigász apát szánakozva néztek össze. „Lehet, hogy nincs is olyan nagy baja” – súgta Jodid atya. „De a testvéreket nem tehetjük ki efféle veszélynek” – kontrázott Gigász apát.

A két atya ekkor visszavonult a klastromba tanácskozni. Összehívták a klérust, míg Krizosztómnak mozdulnia sem volt szabad a kerengőről. Ott állt egész délután. Beesteledett. A levegő alig hűlt egy kicsit. Megjelentek a csillagok, és velük Gigász apát, Varádics, Jodid és Trampli atya is. Gigász apát a szokottnál szigorúbb arckifejezéssel állt meg a fáklyafényben, így hát Krizosztóm egyből tudta, hogy nem beszél majd. És valóban. Trampli atya szólalt meg egy nagy sóhaj után: „Kedves fiam. Szánjuk a sorsod, és megértünk téged. De neked is meg kell értened, nem vállalhatjuk a kockázatot, hogy ezek a fekélyek átterjedjenek a többi barátra is. Így hát két választásod marad. Vagy elhagyod kolostorunkat, és majd ha meggyógyultál, visszatérsz. Ez volna szerintünk a legjobb. Neked és nekünk, s talán a Jóisten akaratával is leginkább megegyező. De látjuk jámborságodat, hát nem akarjuk bajodat, fájdalmadat újabbal tetézni. Ezért felajánljuk, hogy bár mindenkitől elszigetelve, a kolostorban lehess.” Krizosztóm reménykedve, kíváncsian hallgatta Trampli atyát, aki viszont pillanatnyi szünetet tartott, Gigász apát felé tekintett. Az apát úr alig láthatóan, finoman bólintott, mire Trampli atya folytatta: „Te is tudod, hogy a monostori kút hosszú évek óta száraz, és nem ad vizet. Hát az volna az egyetlen hely, ahol biztonságosan különíthetünk el a többiektől úgy, hogy ugyanakkor, hacsak félig is, de velünk maradj. De a kút nagyon mély, egyedül leszel, és ki tudja, meddig nem jöhetsz fel onnan. Tehát gondold meg jól!” – kérte Trampli atya, de Krizosztóm örömkönnyei választ adtak, és az apát úrhoz ugrott volna kezet csókolni. A testvérek és az apát is visszahőkölt. „Nem lehet, fiam” – mondta Jodid atya. „Non possumus!” – tette hozzá Varádics. „Szóval a kút?” – kérdezte Gigász apát. „Igen, apát úr! Az Isten áldja meg!” „Hát jó. Akkor várj itt. Trampli atya előkészíti a dolgaidat, és hoz kötelet is, amivel leereszthetünk.” „Máris?” – kérdezte Krizosztóm. „Meggondoltad magad?” „Nem, csak hát ilyen hirtelen?” Trampli atya súgott az apátnak valamit, mire az apát így szólt: „Rendben. Trampli atya itt marad veled az éjszaka. Virraszt veled, és imádkoztok a gyógyulásodért. A hajnali mise idejére kinyitjuk a Porta speciosa kapuit, hogy hallhasd, amint érted fohászkodik az egész klérus, és klastromunk egészségéért, aztán le kell ereszkedned.” Krizosztóm hálától elcsukló hangon még megkérdezte a távozni készülő apátot: „És a lopással mi lesz? Mi a penitencia?” Az apát elgondolkodott: „Azt hiszem, megbűnhődtél már. Feloldozlak. Légy ébren, és használd ki ezt az éjszakát!”

Parázslott az ég. Meztelenül kuporodott a csuhára Krizosztóm, mégsem fázott. Enyhe éjjel volt. Éjféltájban Trampli atya, aki este nyolctól vele zsolozsmázott, így szólt: „Jól van, fiam. Ennél többet most nem tehetünk. Lesz még időd imádságra. Most pihenj és fogadd meg az apát úr tanácsát! Használd ki ezt az éjszakát. Dőlj hátra, és csodáld meg Isten tágas egét! Így teszek én is.” Krizosztóm ekkor egy szó nélkül elterült a csuhán. Most először nem viszketett. Vakaródzás nélkül feküdt hajnalig, és a csillagokat bámulta, a felhőket, az alkony pírját, amikor pedig kinyíltak a Porta speciosa kapui, és Trampli atya is intett, felkapta a csuhát, felállt, és várta, hogy felzendüljön a Dei Gloria; és úgy énekelte, hogy az odabent lévők is jól hallják. A mise végén pedig letérdelt a kút széléhez. Kisvártatva megjött Trampli atya egy jókora kötéllel. Rákötözte a hajdani csiga kampójára, megrángatta néhányszor, majd így szólt: „Nos, akkor mehetsz. Hamarosan leeresztjük a holmid, mindent, amire szükséged lehet. A testvérek már pakolnak.” Krizosztóm még egyszer felnézett az égre. „Az Úr legyen veled!” – mondta Trampli atya. „És a te lelkeddel” – válaszolta Krizosztóm, majd engedelmesen, csaknem boldogan fellépett a kút peremére, kezébe vette a kötelet, és ereszkedni kezdett.

A kút a környék legszebb, legtágasabb, legmélyebb kútja volt. Évszázadokig adott a barátoknak vizet, és amint leérve Krizosztóm láthatta, búvóhelyet is. Mert mi más célt szolgált volna a kút alsó harmadában, annak oldalából nyíló három jókora fülke? A harmadik szerencsére épp a kút legalján – amit hajdanán persze víz borított. A kút nem volt annyira száraz, mint ahogy azt Krizosztóm gondolta. Ráadásul néhány csont is volt az alján. A rendkívül hideg, csontba maró víz majdnem a térdéig ért.

A kötélen lefelé mászva, a derekáig felgyűrődő csuhában, a combjainak belső oldalát horzsoló, keléseit dörzsölő kötélen néha ide-oda lengve Krizosztóm annyira félt, mint még soha. De elhatározta, hogy kibírja. Nem sikít. Amikor leért, nagyon megkönnyebbült. Látva, hogy kisebb vízbe került, fel akart kiáltani, hogy merjék ki, de amint felnézett, megdöbbent, egy hang se jött ki a torkán. Amit a kötélen lefelé ereszkedve érzett, derű volt ahhoz az érzéshez képest, amikor meglátta azt a kicsi fényes korongot – ami ettől kezdve az ég! És az ég peremén azt az árnyat, ami Trampli atya távoli sziluettje. Krizosztóm olyan aprónak érezte magát, mint soha; apróbbnak a portetveknél is. Ráadásul valószínűtlenül sötét volt odalent. „Jól vagy, Krizosztóm testvér?” – kiáltott egy távoli, üreges, hideg hang, Trampli atya odafönt még barátságos, közeli, meleg hangja. Krizosztóm ajkai összepréselődtek, majd kipattantak, szája óriásira nyílt, és üvöltött. De hogy? Hang nem hagyta el – csak valami rettentő sötétség szállt ki belőle, mint templomtoronyból a denevér. Krizosztóm arcát elborította a zokszó nélküli könny, vonaglott, görcsölt, tátogott, mint a partra vetett hal, de egy hang nem hagyta el – annál inkább a remény. „Hahó! Krizosztóm testvér? Jól vagy? Felelj!” – kiabált a távoli hang. És minthogy Krizosztóm képtelen volt felelni, Trampli atya az ebédlőbe sietett, ahol az atyák reggelihez készülődtek. Gigász apát gyorsan elmondta az áldást, intett Jodid és Loggia atyáknak, és elviharzottak a kerengő irányába. Mire a kút pereméhez értek, Krizosztóm már jobban volt. Túljutott az első megrázkódtatáson, és buzgón, halkan a 23. zsoltárt imádkozta. Gigász apát és a többiek aggódva hajoltak a kútba, ahonnan halkan, a mélyből, a fertelmes sötétből ezt hallották: „Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.” Trampli atya a fejét fogta. Loggia atya azt mondta: „Húzzuk fel!” Gigász apát lekiabált: „Krizosztóm! Hallasz?” Lentről ez hallatszott: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.” Gigász apát dühösen fordult Trampli atyához: „Hogyan küldhettétek le lámpa nélkül? Azonnal hozzatok neki lámpákat!” Trampli atya elviharzott. Nemsokára a zsoltározó Krizosztóm előtt fény jelent meg – egy szép piros viharlámpa meleg, barátságos fénye. Krizosztóm magához ölelte, és felnézett, mintha maga az Úr hallgatta volna meg imáit. A kút peremén három árnyat is látott. És végre meghallotta a kiáltozást is: „Krizosztóm! Krizosztóm! Hallasz?” „Igeeeeeeen!!” – üvöltötte a testvér lelkesen.

A nap további része azzal telt, némiképp felborítva a kolostor rendjét is, hogy berendezzék Krizosztóm testvér új lakhelyét. Minthogy a kiabálás a visszhangos kútban igen kevéssé volt hatékony, először is a diakónusok terméből hoztak táblát, amelyből Nimbusz atya csinos darabot faragott le; a táblát pedig vagy tucatnyi kréta kíséretében leeresztették Krizosztómhoz, hogy írja fel: mi mindenre van szüksége. Hogy szegény testvér ne a vízben álljon, deszkákat eresztettek le, csapokat és szegeket, vásznakat, asztalkát, egy széket, ágyneműt, tükröt, borotvát, dézsát mosakodáshoz, és mindent, amit csak Krizosztóm kívánt. Igaz, nem sokat kért. A monostori kút körüli sürgölődés eltartott estig is. Amikor Krizosztóm nem kért már semmit, a barátok pedig látták, hogy a kút alján, a derengő fényben Krizosztóm apró alakja barátságosan felinteget, sőt kiált is – „Jól vagyok, testvérek! Menjetek a dolgotokra!” –, szép lassan elszállingóztak a kút mellől. Trampli atyát úgy kellett kisegíteni a kerengő udvaráról. Az előző éji virrasztás, majd a Krizosztóm leeresztését követő bizonytalanság, végül pedig a pánik a végletekig elcsigázta. Elkeseredett volt, és mardosta a bűntudat, bár Gigász apát később odament hozzá, és azt mondta: „Mi is gondolhattunk volna a lámpára! Vétkeztünk mi is.” De a lelkiismeretes Trampli atyát ez nemigen vigasztalta. A további afférok elkerülése végett az apát nem engedte, hogy a kutat magára hagyják; néhány napra őrséget szervezett, s az első éjszakán ezt a feladatot Kripli atya látta el.

A továbbiakban viszonylag olajozottan folytak a dolgok. Krizosztóm nem panaszkodott. Nem akart a barátok terhére lenni. Sokat imádkozott, főként a zsoltárokat, és odalent, a kút mélyén is pontosan tartotta a kolostor rendjét. A templomszolga, amikor hajnalban a bazilikába igyekezett, hogy a barátok székeire, padjaira kirakja a kottákat, meggyújtsa a kerengő gyertyáit, útba ejtette az udvart is, hogy a kútba kiáltson: „Hajnalodik!” Krizosztóm pedig, bár nem látta senki, azonnal felkelt, rendbe hozta magát és várt. Maga is meglepődött, de néhány hét múlva már egészen apró neszezéseket is érzékelt. Néha el-elkapott valamit a bazilikában zajló ceremóniából is. Hallotta a kiszökkenő gregoriánfoszlányokat, és így néha még azt is tudta, hogy odafönt a testvérek épp hol tartanak. Persze eltelt azért egy kis idő, míg kialakult a pontos beosztás. Melyik barát mikor megy a kúthoz felhúzni szegény Krizosztóm piszkát, ki engedi le neki a tiszta vizet, ki veszi át a ruháit, amit a kolostoron kívül eléget; míg Varádics atya összeállította, elkészítette azokat a kencéket, melyektől az egész klérus, a kapustól az apátig Krizosztóm mielőbbi gyógyulását remélte. Gigász apát maga is meglepődött, hogy mennyi apró problémát okoz ez a kútba engedett barát, de a könyörületesség nevében elvárta mindenkitől, hogy zokszó nélkül teljesítsék a kirótt Krizosztómmal kapcsolatos feladatokat. Krizosztóm nagyon-nagyon fázott odalent. A kút mélye nemcsak sötét és nyirkos volt, de állandóan hideg is. A monostor ciszternáját – ami fele olyan mély volt, mint a kút –, ha télen megrakták hóval, sokszor még májusban is, amikor már a cseresznye is elvirágzott, sőt itt-ott piroslott is, havat találtak benne! Hát el lehet képzelni, mennyivel hidegebb volt a kút! A ciszterna alját akkor is látni lehetett, ha üresen maradt. A kút alját soha! Krizosztóm a folytonos didergést is a vezeklés részeként fogta fel. De amikor egyszer – a növekvő hideg miatt – majd egy hétig aludni se tudott, hányt, és látomásai voltak, halálfélelem sanyargatta, azt gondolta: „Nem akarhatja az Úr, hogy megfagyjak! Nem lehet akkora az én bűnöm!” – és kérte az atyákat, küldjenek le neki tűzifát. Igen ám, de a füst a kútból alig akart felszállni, pontosabban csak bizonyos idő után; addig viszont megült a kút alján, és félő volt, hogy Krizosztóm megfullad. Ekkor újabb embert, Krizosztóm utódját, egy novíciust jelöltek ki arra a feladatra, hogy napjában kétszer Koleszterin atya óriási kemencéjén téglákat melegítsen, és azt a kútban betegeskedő testvérnek leeressze. Amikor esősre fordult az idő, Krizosztóm kérte, hogy ácsoljanak a kút szája fölé tetőt. Nimbusz atya másnap reggelre nagyon csinos esőfogót csinált, de amikor Krizosztóm rájött, hogy így még azt a keveset, azt az érményi foltot se látja az égből, rimánkodott: vegyék le, inkább behúzódik a kút oldalfülkéjébe, amikor esik. Sok efféle apró macerával járt a beteg barát. De Krizosztóm valóban igyekezett meghúzni magát, a testvérek pedig gyorsan megszokták, hogy a Krizosztómmal járó többletfeladatok a kolostor életéhez tartoznak. Egyetlen dolog volt, amiben Krizosztóm nem ismert mértéket: a gyónás.

Krizosztóm gyóntatását és áldoztatását – mivel még mindig lelkifurdalást érzett a lámpaügy miatt – Trampli atya önként vállalta magára. Nem tudta még, mibe vág! Krizosztóm állandóan gyónni és áldozni akart. Áldozni viszont csak mise keretében lehetett. Azt pedig nem volt ildomos táblán keresztül bonyolítani. Élőszóban pedig kínosan hosszú ideig tartott. Trampli atya bekiáltott a kútba: „Az Úr legyen veled – veled – veled – veled!” Krizosztóm megvárta, amíg a visszhang elül, és ahogy a torkán kifért, felordított: „És a te lelkeddel-del-del-del!” Vagy: Trampli atya lekiabált, hogy „Emeljük fel szívünket az Úrhoz-hoz-hoz-hoz!” Mire Krizosztóm rekedt hangja felordít: „Felemeltük az Úrhoz-hoz-hoz-hoz!” Bizonyos pontokon a szertartás úgy megviselte Trampli atyát, nemcsak a torkát, de a lelkét is, hogy kisebb szünetet iktatva a misébe a kút mellé roskadt. E szünetekben néha Krizosztóm, mintegy jelezve, hogy lélekben ott van még, felvonyított: „Áldott legyen az Úr neve-neve-ve-ve!”

Végül Trampli atya Gigász apáttal is megosztotta kétségeit. Tudniillik, hogy egyáltalán nem biztos abban: mindez méltó egy szentmiséhez. Gigász apát némi töprengés után, arra való hivatkozással, hogy Krizosztóm végtére is felszentelt pap, engedélyezte, hogy misézhessen odalent magának, sőt áldozhasson is. Ezt a hírt mint a kolostor és élete örömhírét, vagy az evangélium ígéreteit, úgy vitte Krizosztómnak Trampli atya. Már csak gyóntatnia kellett. A helyzet valóban sokat javult. Krizosztóm hosszan készült a kútban tartott miséire. Megkapta Jodid atya régi miseruháját. Krizosztóm álló nap hozsannázott, misézett, és ha épp tisztának találta magát, áldozott is. De épp ez volt a bökkenő. Bár egyre tisztább, ártatlanabb, elmélyültebb életet élt, egyre bűnösebbnek gondolta magát. Nemritkán épp csak megkapta a feloldozást, máris újra gyónni akart. Se Trampli atya, se az őt egyre többet helyettesítő szerzetestársak nem látták Krizosztómot. Nem láthatták szemében azt az őszinte, gyermeki vágyat, ami a makulátlant, a tökéletest kereste! Nem látták arcát, amely delíriumos, lunátikus fénnyel vibrált a nedves félhomályban, míg a kút pereméről vízcseppek koppantak a homlokára. Nem látták, nem érezték, amint Krizosztóm minden reménye, hite, szenvedélye, tisztasága, létének minden értelme, szenvedése, kínja, boldogsága a fölötte ragyogó kútkávára összpontosul – ahonnan a végső megbocsátást várja! Mit láttak mindebből a testvérek? Mindegy, mit húznak fel, kihűlt téglákat, vacsorája maradékát, rongyát, piszkát, mellette állandóan ott a tábla: „Gyónni akarok!” Hát azt már csak nem mondhatták, gyóntasd meg magad! Ráadásul miféléket kezdett gyónni! Először az volt a baj, hogy azt is bánta már, ha ízlett az étel. Sőt azt is, ha boldog volt gyónás vagy áldozás után! Később Krizosztóm egyszer meggyónta: „Hogy talán ő is egy szent!” Koleszterin atya tartotta a hallgatási fogadalmat, de azért finoman célzott Gigász apátnak arra, hogy Krizosztómnál nem igazán jó irányban haladnak a dolgok. Ezért néhányszor maga Gigász apát úr gyóntatta meg Krizosztómot, aki a szokásosnál is bővebben vallotta meg bűneit. Hosszú, nyugalmas időszak után Krizosztóm újra a kolostori mendemondák élére került és állandó vacsoratéma lett. Végül a klérus arra a következtetésre jutott, hogy bűnös és veszélyes dolog egy ilyen szerencsétlen jámbor lelket ekkora tehetetlenségre kárhoztatni. „Az a baj, hogy Krizosztóm unatkozik, nincs dolga semmi. Adjunk neki feladatot!” – javasolta Nimbusz atya, amivel Gigász apát teljes mértékben egyetértett. Mármost az maradt csak a kérdés, miféle feladatot láthat el valaki, aki keléses, fekélyes, vacogó testtel, betegen és talán már félőrülten kuksol immár több mint három éve egy huszonnégy méter mély, vaksötét, nyirkos és fagyos kút legalján! A következő vasárnapi nagymise után, miután a litániába ismételten belefoglalták Krizosztómot is, Gigász apát nem átallott a testvérekhez fordulni, némiképp szégyenkezve és megvallva, hogy a rangidős szerzetestársakkal együtt sem tudtak semmit kiötleni, vagyis Krizosztóm testvérnek méltó foglalatosságot adni. „Imádkozom, hogy valakiben gyújtson világosságot az Atya, és valaki találjon ki valamit beteg testvérünk megmentése érdekében. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen” – fejezte be a misét Gigász apát.

Nem sokkal ezután hosszú, kézzel írott levelet kapott Krizosztóm, személyesen az apát úrtól, szépen lepecsételve, ahogy kell. A levélben ez állt:

„Krizosztóm testvérem! Sokat töprengtünk az atyákkal azon, hogy vajon megpróbáltatásaidnak mi lehet a célja. Mert abban bizonyosak lehetünk, hogy az Úr nem cél nélkül rendelte így a dolgokat. Utóbb azt kell megvalljam neked, hogy mi magunk is vétkesek vagyunk. Hamarabb kellett volna azon gondolkodnunk, mit üzen ezzel a Jóisten.

Rövid leszek.

A munka és az imádság mellett szent kötelességünk az elmélkedés is, főként Isten és teremtett világának ügyében. Azt hiszem, hogy mi, a monostor ügyeinek intézése közben kissé megfeledkeztünk erről. És talán ezért küldött épp hozzánk az Úr téged. És hozott ebbe a helyzetbe. Hogy megtehesd, amit mi elmulasztottunk. Hisz senkinek sincs annyi alkalma elmélkedésre, mint neked. Azt is mondhatnánk, hogy egy egész klastrom mulasztásait jóvátenni küldtek ide téged. Segíts hát nekünk! Erre kérlek én, személy szerint, de ugyanezt a kérést tolmácsolom a klérus, sőt egyházunk nevében is. Előadásokat, lelkigyakorlatokat szervezünk, főként a novíciusok és diakónusok részére. Azt szeretnénk, ha régóta tartó elmélkedésed és az imáid, virrasztásaid során gyűjtött bölcsességet, gondolataidat megosztanád velünk, hogy okuljunk belőle; idősebbek és fiatalabbak is. Véleményezhetnél teológiai iratokat, kifejthetnéd a dogmákkal kapcsolatos gondolataidat. Kérlek, gondold ezt át, és üzenj. Aláírás: Gigász apát – Laudetur Jesus Christus!”

Miután Krizosztóm hosszú, lelkendező levélben vállalta magára az egész kolostor helyett a vezeklést és az elmulasztott elmélkedések behozását is, hamarosan sok papírt, tintát és jó pár könyvet eresztettek le hozzá. Ugyan eltelt még néhány hét, mire Krizosztóm gyónásvágya csillapodni kezdett, de kétségtelen: a módszer bevált. És Krizosztóm ettől nem érezte magát bűnösebbnek. Talán életében először volt boldog. A templomszolga minden hajnalban leordított: „Hajnalodik.” A novíciusok reggel és este forró téglákat engedtek le, rutinosan hordták-vitték ruháit, piszkát, Varádics atya kikevert egyhavi kencét a sebeire, amit óriási tégelyben minden hó idusán a kútba engedtek, szóval olyan simán, megszokottan mentek a dolgok, hogy Krizosztómról voltaképp meg is feledkeztek. Tudták persze, hogy a forró tégla egy barátnak megy, amint az étel, az ital, a misézéshez egyre nagyobb mennyiségben fogyó bor, a papír, a temérdek gyertya, lámpaolaj, könyv, ruha, szenteltvíz, kence, de valamiként az egész olyanná vált, mintha pogány szertartásokat követve áldozatot mutatnának be. Krizosztóm első iratait Gigász apát úr megszemlélte, és látta: nagyon naiv, gyermeki ábrándozások. Teológiai mélységük semmi, nyelvezetük primitív. De nem volt szíve Krizosztóm lelkesültségét letörni. Hisz a célt elérték. Krizosztóm látszólag sokkal kiegyensúlyozottabb életet élt, és kevesebb volt vele a gond. Az irkálásba, fejtegetésbe pedig néhány hónap múlva belejött. Bármit küldött is fel, szennyest, vedret, a kence tégelyét, kiürült borostömlőt, mindig ott volt mellette a gondosan összetekercselt és összekötözött, legújabb irat. Amit azonban nem olvasott senki. Gigász apát bűnnek gondolta elégetni, mikor egyszer ő maga kérte Krizosztómot, hogy írjon, hát meghagyta, hogy a papírokat szórják be mésszel, és rakják a füstölőre. Erre a célra a füstölő oldalában külön rekeszt különítettek el, ahol Krizosztóm iratai nem kormosodnak, mégis átjárja őket valamelyest a füst.

Egy szép, verőfényes, tavaszi napon az akkortájt épp betegeskedő, ám mégis szolgálatkész Trampli atya volt soros, ő húzta fel Krizosztóm vedrét. És mivel az a nap éppoly illatos, derűs és szép volt, mint hajdanán az a nap, amikor Krizosztóm a kútba lemászott, Trampli atya fejébe szöget ütött, hogy rég nem látta gyónni; azt sem tudja, mikor hallott felőle bármit is. Továbbá elgondolkodott azon, hogy a fiatal barátok szinte versengenek Krizosztóm gyóntatási idejéért. Gyorsan rájött: azért, mert Krizosztóm időtlen-idők óta nem gyónt! A fiatal barátoknak tehát a rájuk kiosztott gyóntatás garantált pihenő volt. Többnyire még a kúthoz se mentek oda. Amikor ezt a dolgot átlátta, Gigász apát úrhoz ment. Mindenekelőtt felhívta a figyelmet az újonnan beöltözött szerzetesek vétkes hanyagságára és a jelek szerint elharapózó lustaságra. Másrészt azt tudakolta: mi van Krizosztóm testvérrel? Gigász apát őszintén megköszönte Trampli atya éberségét, és szégyenkezett amiatt, hogy ő mint a kolostor elöljárója nem vett észre semmit.

Másnap, ebéd után Gigász apát és Trampli atya a kúthoz ment. Gigász apát lekiabált: „Krizosztóm! Hallasz?” De válasz nem jött. „Krizosztóm! Hahó!” Végül a testvér visszakiabált: „Apát úr?” „Testvérem-rem-rem-rem! Mikor gyóntál utoljára-jára-jára-jára?” Hosszú szünet után, mely alatt Trampli atya és Gigász apát egymásra nézett, megérkezett a válasz is: „Nem tudom-dom-dom-dom.”

Másnap újra levelet kapott Krizosztóm az apát úrtól, amelyben azt tudakolta, miért hanyagolja el a bűnbánatot. Hisz az legalább annyira az elmélkedés része kell legyen, mint a szinoptikus evangéliumok összevetése, az exegézis tanulmányozása vagy az istenbizonyítékok keresése-kutatása. „Vagy talán már nincs vétked egy sem?” – tette fel a költői és kissé ironikus kérdést az apát. Krizosztóm nem értette, miért kap ilyen levelet, hisz naponta írja, küldi fel jegyzeteit, többek között a gyónásról is. Igaz, arról igen régen írt, úgy látszik, az apát úr már elfelejtette, ami benne állt. De ha azt akarja, hát gyónni fog. Később az apát megjelent a kútnál: „Krizosztóm! Hahó-hó-hó-hó!” Mire a testvér felkiáltott: „Tessék-sék-sék-sék!” „Nem akarsz gyónni-ónni-ónni-ónni?” Krizosztóm ordító válasza: „Dehogyisnem-nem-nem-nem!” Az apát ekkor a kötélre akasztotta a kosárkát, és engedni kezdte lefelé, miközben lekiáltott: „Küldd fel a bűneidet-idet-idet-idet!” A kosár alig ért le, máris jelezte a kötél rántása, hogy az apát húzhatja Krizosztóm bűneit. Amikor a kosárkából kivette Gigász apát a papírt, legnagyobb megrökönyödésére ezt olvasta: „Egy dolog nagyon bánt. Hogy nem bánok semmit.” Az apát nem hitt a szemének. Újra elolvasta, de nem volt mese. Ezt nem lehetett félreérteni. Nem volt a mondatban semmi kétértelműség. Lenézett a kútba, mintha látni akarná: valóban Krizosztóm firkantotta ezt? Ki más? És a következőt írta válasz gyanánt: „Jól tudod, hogy ez alól nem adhatok feloldozást!” Tépelődött egy kicsit, majd a papírt galacsinná gyúrva behajította a kútba. Előredőlt és hallgatózott. Hosszas várakozás után megérkezett alulról az ordítás: „Tudom-dom-dom-dom!”

E botrányos esetet követően Gigász apát felháborodva, szégyenkezve, ironkodva, zavartan, dühödten, igen vegyes érzésekkel rohangált fel és alá, míg a könyvtár bejáratánál rá nem talált Trampli atyára. „Hol vannak Krizosztóm iratai?” Trampli atya ijedten mondta: „Kripli atyának adtam.” Az apát átvágtatott a könyvtáron, ki a bazilikába vezető átkötő folyosóra, át a főhajón, át a kerengőn, vissza a monostorba, ahol kopogás nélkül rontott be Kripli atya szobájába. Kripli atya térdeplésből ugrott fel a szobaoltár elől. „Hol, vannak, Krizosztóm, i-ra-ta-i?” – kérdezte tagoltan Gigász apát. „Tifusz testvér szokta lerakni a sekrestyében” – makogta rémülten Kripli atya. Erre az apát, amint jött, de épp ellenkező irányba, átvágott a monostoron, át a kerengőn, gyors térdhajtás kíséretében átviharzott a bazilikán, ahol a templomszolga épp a frissen mosott oltárterítőket hajtogatta. Az apát rátámadt: „Hol vannak Krizosztóm iratai?” „Itt szoktak lenni, az ostyatartó alatt.” Az apát vadul kutatott a misszálék, zsolozsmák, kották és könyörgések között, de nem talált semmit. Kérdően a templomszolgára nézett, mire az széttárta a kezeit, és annyit mondott: „Ha már sok van, valaki átviszi a füstölőbe!” Az apát visszament a bazilikába, újabb térdhajtás kíséretében elhaladt az oltár és az altemplom bejárata előtt, az átellenes oldalhajóból kiszökkent az átkötő folyosóra, onnan a könyvtárba. Olyan svunggal vágtatott el a csodálkozó Trampli atya mellett, hogy még a skapuláréja is meglebbent. Az apát kirohant a napsütötte bástyára, leszaladt a kopott kislépcsőkön, végig az árnyas nagy várkör juharfái alatt, egyenesen a hizlalda felé, ott pedig a füstölőhöz. Csakhogy a füstölőben épp három disznó sonkája, kolbásza lógott, az ajtajából pedig ömlött a füst. Az apát az udvart sepregető bérest kérdezte, hol van Koleszterin atya, mire a béres a hizlalda túloldalára mutatott: „Arra ment az előbb.” Az apát felhúzva reverendáját átvágott a vértócsákon, és a hizlalda mögötti árnyékszéken megtalálta Koleszterin atyát. Bekopogtatott: „Koleszterin! Bent vagy?” „Igen” – nyögte Koleszterin atya. „Siess!” – parancsolta Gigász apát, és mikor szerzetestársa cihelődve előmászott, azt kérdezte tőle: „Hogyan tudom kivenni Krizosztóm iratait a füstölőből?” Koleszterin atya a tőle megszokott, ábrándos nyugalommal kezdett a válaszba: „Hát, amikor a sonkákat megfüstöltük…” „Most! Rögtön! Most hogyan tudjuk kivenni?” „Beküldöm érte a bérest” – mondta Koleszterin atya, majd elmagyarázta a béresnek, mit keressen és hol, kendőt kötött az arca elé, és betaszigálta az ajtón, aki néhány perc múlva köhécselve, görnyedve került elő a füstből. Gigász apát kikapta a kezéből a nagy köteg iratot, és már indult is volna, de a béres azt mondta: „Van még.” „Hozd ki mindet!” – utasította az apát. A béres már a negyedik fordulót tette meg. Koleszterin atya kerített egy taligát, és abba pakolta. Amikor végeztek, a taligát a rendház elé vitetette, odahívta a Hospodába igyekvő Varádics atyát is, majd felhordtak mindent az apát szobájába.

Az esti misét Gigász apátnak kellett volna celebrálni, de késett. Jodid atya ment fel, hogy megnézze, nincs-e valami baj. Az apát az asztalánál ült, a jókora összekormolódott irathalmot studírozva, és csak annyit mondott: „Misézz helyettem!” Jodid atya meglepetten hagyta magára az apátot, aki a másnapi vecsernyén ugyan megjelent, de a kellős közepén váratlanul elment. Ebédnél pedig elbóbiskolt. Jó pár hétig ment ez így. Az apát alig misézett, sápadt volt, kialvatlan, szótlan. Ha kérdezett valamit, akkor is csak azt, mintegy véletlenszerűen: „Krizosztóm jól van?” Máskor pedig a novíciusokat és a diakónusokat faggatta, hogy szokták-e olvasni, amit Krizosztóm felküld. Néhány hét múlva megtiltotta, hogy a fiatalabb szerzetesek, a novíciusok vagy a diakónusok a kerengőre menjenek. Még a templomszolga sem szólhatott le a kútba: „Hajnalodik!” A szerzetestársak aggódni kezdtek, és már azt fontolgatták, szólnak az érsek úrnak, hogy Gigász apátnál nincs minden rendjén.

Az apát úr zavarát az okozta, hogy a füstölőből kivett iratok gyökeresen különböztek az első Krizosztóm-féle ájtatosságoktól. Olyannyira szöges ellentétben álltak azzal, hogy Gigász apátban komolyan felmerült: már nem is Krizosztóm van odalent! Az iratok többsége pallérozott, gördülékeny stílusban, majdnem kifogástalan latinsággal, gondosan megírt jegyzet volt. Becsületére vált volna a legigyekvőbb, legokosabb teológusnak is. Ugyanakkor vérlázító gondolatmenetek foglalata volt mindegyik. Az apát nem értette: a pietizmustól miként juthat valaki efféle okkultizmusig, spiritizmusig, a telekinézis emlegetéséig! Hogyan lehet egy iratnak ezt a címet adni: SKOLASZTIKA ÉS SLAMASZTIKA!!? Csupa eretnekség, istenkáromlás, sőt! Az utolsó két év iratai már nem is egyházi dolgokról szóltak. Mindenféle emberekről, történetekről – de nem a szerzetestársakról vagy a monostor történéseiről, hisz arról Krizosztóm jó ideje semmit se tudhatott. Leginkább még a monostoron kívüli életről, de arról is aligha. Mert bármilyen életet élt is Krizosztóm mielőtt a kolostorba novíciusnak felvették, aligha hihető, hogy barátai repülni tudtak volna! Márpedig Krizosztóm irataiban repülő emberek, négymellű nők, törpék, beszélő múmiák, éneklő kutyák, emberekkel párzó hattyúk, maguktól száguldó szekerek, a csillagok között úszkáló békák, vitatkozó nadályok, lázadó giliszták, gyalogló fák, és ki tudja még, mi minden szörnyűség szerepelt. Krizosztómra nyilván máglya várt. Az apát azt se tudta, hová fusson. Ördögűzőt vagy inkvizítort hívjon? Végül egyik szerzetesére rövid levelet bízott, és átküldte a jezsuitákhoz.

Addig is, míg a választ várta, elmélyedt a Krizosztóm-iratok tanulmányozásában. Míg Krizosztóm odalentről, ha épp nem írt, sokat figyelte a kút peremét és a verebeket leste. Egyedül ők szálltak a kútra; egyedül a verebek hangját hallhatta. A fák suhogása, az eső kopogása, az ereszek kora tavaszi csöpögése már csak emlék formájában volt jelen. Viszont valósággal társasági életet élt odalent. Számos emberrel beszélt, vitázott és tivornyázott – akik azonban valóságosan nem voltak jelen. Krizosztóm fantáziájában annál inkább. Bár némiképp lanyhult odalent a hangulat, amikor Gigász apát megtiltotta, hogy misebort adjanak neki. Az apát félelmei beigazolódtak, amikor Krizosztóm egy szó nélkül vette tudomásul a szankciókat. Ebből biztosan tudta: Krizosztóm régóta nem misézik, és a misebort egyre növekvő mennyiségben nem megszenteli, hanem saját örömére megissza.

Már úton volt három inkvizítor, amikor Krizosztóm arra lett figyelmes, hogy a szokottnál jóval nagyobb kosár ereszkedik le. A kosárban annyi élelem, sonka, bor és gyümölcs, cipó, ruha, lámpaolaj volt, amennyi csak elfért. És benne egy levél:

„Úgy hírlik, jönnek a svédek! Fosztogatnak. Nem tudni, mi lesz. Ez amolyan vésztartalék. Éjszaka legyél ébren. Engedek még le pár dolgot. Ha esetleg baj van, húzd meg magad. Ha meg minket érne valami, próbálj meg a küldött kötelekkel és vasakkal kijutni a kútból. Laudetur! Trampli atya.”

Éjszaka – ahogy azt Trampli atya megígérte – még ötkosárnyi holmi érkezett. Többek között Krizosztóm iratai. Az apát úr ugyanis már a monostor védelmével volt elfoglalva. Krizosztóm még aznap éjjel bezabált és berúgott. Gondolta: „Ha történik is valami, az nem ma történik.” De tévedett. Alig világosodott, irtózatos csetepaté zaját hallotta föntről, üvegablakok csörömpöltek, szerzetesek jajgattak, svédek üvöltöztek, paták kopácsoltak a kerengő gránitlapjain. Nem mintha láthatták volna, mégis jobbnak látta a sok holmit gyorsan behúzni és elrendezni az oldalfülkében. Nehogy fáklyát hajítsanak a kútba, és akkor minden meggyulladjon. Krizosztóm a fülkében lapult, időnként felpillantva, hátha meglát valamit. Már azt tervezgette, miként fog kimászni onnan. Teljesen elmerült afölötti merengésében, hogy mihez kezd majd odafönt-odakint, amikor tompa puffanást hallott a kút alján. Felnézett, hogy lássa, áll-e valaki a kútnál. Amikor úgy látta, hogy nem, óvatosan meggyújtott egy viharlámpát, és a kút aljára világított. Jodid atya teteme hevert ott.

Ez a pillanat váratlan fordulatot hozott Krizosztóm életébe. Mert a hosszú, kútban töltött, homályba vesző évek során megszokta, hogy nem gyógyul. Hogy állapota folyamatosan, fokról-fokra rosszabbodik. És a kezdeti, önmagával kapcsolatos undora is feloldódott. Természetesnek vette, hogy elvesztette bal lábfejét, amit nem küldött fel, hanem a szemközti oldalfülkében tartott – pontosabban már csak a lábfej csontjait. Hozzászokott, hogy bal kézzel ír, mert jobbján, a kézfejen, a kéztőcsontok kikandikálnak a húsból. Nem érezte már saját szagát, nem bántotta már a belőle megállíthatatlanul csordogáló genny sem. Sőt, bizonyos idő elteltével nem érezte már ezt oly fontos különbségnek saját maga és a többiek között, mint amilyen jelentős differenciának eleinte tűnt. Ám most, amikor Jodid atya mellé zuhant, és a viharlámpa imbolygó fényénél meglátta őt, megdöbbent. Még így is, összetörve, átvágott torokkal, így is: gyönyörű volt! Fehér volt a bőre! Ép a kézfeje! A haja rövid és selymes, a homloka fényes, combjai erősek, mellkasa telt – bár törött dárda állt ki belőle! Krizosztóm moccanni se tudott a látványtól. Látta Jodid atya finom, hosszú ujjait, és köztük a halványan csillogó rózsafüzért, ugyanakkor saját kezét is, amely a lámpást tartja. Kéz? Az egyik felén már csaknem leszáradt, a másik felén pedig gennytől csöpögő, dögletes csúfság! Kéz? Krizosztóm még fel sem fogta, hogy az elmúlt évek alatt megszokta: nem más már, mint egy félholt, oszlásnak indult tetem – amikor Jodid atya után, gyors egymásutánban megérkezett Koleszterin atya és Gigász apát is. Már nem is emlékezett az apát arcára – ami teljesen épen maradt, minthogy a hamarabb érkező Koleszterin atya puha, kövér testére zuhant, bukfencezése során pedig a kútfalat szerencsésen elkerülte. És Gigász apát arcán most is az a fenséges, az a megbocsátó, meglepett és kíváncsi arckifejezés ült, mint amikor bevallotta neki, hogy a füvészkertből lopott. Egy jó, egy szép, egy nagyszerű ember, egy férfi, egy szerzetes, egy okos és diplomatikus apát klasszikus arcéle!

Így hát Krizosztóm nagy nehezen felépített identitása viharosan bomlott fel. Mintha taszították, lökdösték volna lefelé. Röviddel az után, hogy Trampli atya teste is elé zuhant, némi kiáltozást követően ismeretlen, fiatal novícius huppant Gigász apát mellkasára, mintha menedéket keresve hajtaná oda szőke fejét. Mire a vérengzés véget ért, és a szerzetesek tetemei csaknem befalazták a tizenhat évig lakott oldalfülkébe, Krizosztóm számára világosság vált: nincs értelme felmenni onnan. Fertelmességére, hitehagyására, létére nincs bocsánat. Semmiféle kence, balzsam, krizma, semmi ír! Így hát – miután a miseborból beivott – kimászott a testvérek hulláira, és háton fekve elterült. Világosodástól egészen délig nem mozdult. Alig pislogott. Azt a kerek, egyre fényesebb foltot nézte, amely számára az ég volt. A világ, az Isten, az ember maga. Minden!

Dél körül megjelent a kút fölött a Nap. Először rézsút sütött a kútba. Krizosztóm látni vélte, hogy a perem csupa vér, és rongyok – talán összekaszabolt csuhák – lógnak róla. Látta a káva alatt, a kút belső oldalán növekvő páfrányok távoli legyezőit. Ekkor a Nap még inkább a kút fölé hajolt, végül épp középre ért, és levilágított a kút legaljáig. Tizenhat év alatt a Nap fénye egyszer sem jutott el odáig. Most felizzott a kút fala, teljes hosszában, narancsvörösen. Mintha élne, mintha nem volna más, mint egy óriási nyelőcső. Krizosztóm látta, ahogy csordogál oldaláról a víz, látta, hogy a legfelső kútgyűrűnél gyöngyházfényű pára lebeg. És nem győzött csodálkozni, hogy a Nap megáll. A kút melegszik, majd a Nap elindul lefelé, jól láthatóan elhagyja a kút peremét, szép lassan, csöndesen, alig hallható, belső suhogással, duruzsolva a kútba ereszkedik, mintha egy óvatos kéz zsinórmértéken engedné le hozzá – addig-addig, míg Krizosztóm látja, hogy többé nincs már a kútban, bár hogy onnan, ilyen csodával határos módon, a leszálló Nap segedelmével hová került – nem tudja még.