Szlovák, magyar, osztrák művészet – lesz-e közös nevező?

A Győri Városi Művészeti Múzeum részeként működő, 2006-ban felújított – és alapvetően a Vasilescu Gyűjteménynek otthont nyújtó – Zsinagógában 2007 nyarán kiállítás volt látható az Első Szlovák Befektetési Társaság gyűjteményéből. Az anyag két évvel korábban bemutatkozott már az Ernst Múzeumban, alapos katalógussal. A rendszerváltás után megalakult cég 1992-től gyűjt, Zuzana Bartosová művészettörténész koncepciója szerint; ő részt vett a két magyarországi kiállítás rendezésében is. Az alapgondolat a korábbi rendszer által el nem ismert művészek fontos munkáinak összegyűjtése. Ezért vont a kollekció időhatárt: az 1960–1990 közötti alkotásokra fókuszál. Szigorúan véve nem fiatal, hanem inkább klasszikus kortársak gyűjtéséről van szó. Ám az érintett művészek többsége él, a jelenben is alkot, és gyűjtésük abban az értelemben valóban úttörő jellegű, hogy korábban múzeumba vagy gyűjteményekbe nem rendszeresen, inkább csak elszórva kerültek fontos műveik. A kollekcióban található több mint háromszáz tétel zöme festmény, míg a grafika és kisplasztika – sajnálatosan megszokott módon – háttérbe szorul; mindazonáltal néhány akcióművészeti dokumentum (fénykép), konceptuális objekt és installáció is bejutott az anyagba.

Az anyag először a cég tizedik évfordulóján kapott nyilvánosságot Pozsonyban, majd ugyanabban az évben Passauban szerepelt kiállításon, párhuzamosan a Szlovák Nemzeti Galéria gyűjteményéből válogatott, a vonatkozó évekből származó munkákkal. Azóta Bécsben és Krakkóban, továbbá Kassától Eperjesig több szlovákiai városban mutatkozott be a szemle. „A prágai Vencel téren található attraktív Gallery Art Factory pedig az Első Szlovák Befektetési Társaság gyűjteményéből készített válogatás bemutatásával kezdte meg működését 2002 végén”, írta alig rejtett büszkeséggel már a budapesti tárlat katalógusának előszavában a cég igazgatója, Peter Vajda. Ha a büszkeség csupán a sikeres marketingnek szólna, nem érne több szót a kezdeményezés, ám szerencsére a vállalat kollekciója igen színvonalas.

Az anyagban nemzetközileg jegyzett alkotók is helyet kaptak, például Juraj Meliš, Július Koller és Jozef Jankovič. A Szlovákiában élő magyar művészek sem hiányoznak, mint Bartusz György, Németh Ilona vagy Rónai Péter. Bizonyos művek történelmi, politikai üzenetükkel (Lubomír Ďurček), más alkotások a líraiságukkal tűntek ki (Marián Cunderlík). Nagy súlyt kapott a geometrikus avantgárd tradíció folytatása posztmodern olvasatban (Mária Balážová, Danuta Binderová). Milan Dobeš szinte kötelezően az optikai-kinetikus kísérleteivel van jelen a kollekcióban, míg Rudolf Uher farönkjeinek tömörsége egy hagyományos anyagfajta mai lehetőségeit kutatja. Számos esetben nyilvánvaló magyarországi kortársművészeti párhuzam található bizonyos szlovák alkotók műveinél (Milan Paštéka, Laco Teren, Anastázia Miertusová). Egy-egy fiatalabb művész esetében látható az igény a kapcsolódásra a kilencvenes években indult nemzetközi festészeti folyamatokhoz (Martin Knut, Simona Bubánová-Tauchmannová).

Összességében már ez a kis merítés is tanúsítja, milyen széleskörű a gyűjtemény; mindkét magyarországi bemutatkozása nagyobb visszhangot érdemelt volna. Miért maradt ez el? Talán az a baj, hogy ismeretlenül csengenek a szlovák nevek. Pontosan ugyanannyira, amennyire a magyar művészek neve mond keveset a határ túloldalán. Például a dunacsúnyi Danubiana Múzeum (hivatalos nevén, holland alapítójáról és fenntartójáról elnevezve: Meulensteen Art Museum) 2007 első felében megrendezett nagy magyar tárlatán. A kortárs magyar művészet expresszív tendenciáit szemléltető, N. Mészáros Júlia rendezte kiállítás pazar névsort kínált, El Kazovszkijtól Bukta Imrén és Soós Tamáson át Ujházi Péterig. A fogadó intézmény részéről Eva Trojanová sem győzte hangsúlyozni, hogy ez a „legnagyobb magyar kiállítás Szlovákiában”, egyszersmind a 2000-ben megnyílt Danubiana történetében a második alkalom, hogy egy teljes kiállítás erejéig a régió egy másik országára tekintenek ki. Hét év alatt két ilyen kiállítás nem nevezhető soknak, de dicséretes a felismerés, hogy szükség van a regionális nyitásra; tekintsük ezt egy most lendületet szerző folyamat elejének. Ám a sok és kizárólag magyar művésznév nem segített a potenciális szlovák közönségnek abban, hogy legalább néhány ismertebb fogódzót találjon.

Bár ez a hermetikus különválasztás ne működne tovább! Legalább a régión belül keverjük a kártyákat, s ne csupán a hagyományos kétoldalú csere keretében „exportáljunk” zárt, nemzeti kiállításokat egymáshoz, a szélesebb közönség megszólításának esélye nélkül, hanem egymás kölcsönös kontextusában állítsuk ki a művészeket, műveiket! Képzeljük el, micsoda lehetőséget kínálna, ha az Első Szlovák Befektetési Társaság gyűjteményében magyar (vagy ugyanilyen logikával: osztrák, cseh, lengyel, ukrán) művek is lennének, és a már említett, csupán néhány év alatt lebonyolított több mint tíz kiállításán nem egy zárt szlovákiai anyagot mutatna be, hanem vegyes szegmenset két, három ország, esetleg a régió kortárs művészetéből. Vagy ha az idén nyári dunacsúnyi magyar kiállítás nem hangsúlyozta volna még azzal is az anyag kizárólagosan magyar merítését, hogy piros-fehér-zöldbe öltöztette már a meghívót is!

A múzeumi szervezésű tárlat mellett a kritika ugyanennyire vonatkozik a szóba jöhető hasonló magyarországi privát gyűjteményekre (Unicredit Bank, Strabag, Magyar Telekom, MKB Bank). A talán legjelentősebb budapesti kortárs céges anyag, a Raiffeisen Gyűjtemény 2007. májusi kiállításán a bécsi Collegium Hungaricumban például a névsor ugyan magáért beszélt a minőség szempontjából (Szirtes Jánostól Maurer Dórán át Mulasics Lászlóig), de sajnos annyiban is, hogy a 2000-ben indított, s immár háromszáz művet felölelő kollekcióban egyetlen külföldi sincs (még – tegyük hozzá reménykedve). S így nem csoda, hogy a kiállítás Bécsben ugyanolyan visszhangtalan maradt, mint a szlovák céges anyagé Magyarországon.

Van kiút? Valamit a dunacsúnyi víztározó mellett, egy hajó alakját követve felépült Danubiana is sejt, hiszen a Vincent Polakovič jogász által vezetett múzeum gyűjteményében rangos szlovák alkotók (Peter Pollág) mellett legalább utalásszerűen van már kitűnő osztrák művész munkája is (Markus Prachensky). Hátha végre több figyelmet és pénzt áldoz ennek az iránynak a fejlesztésére majd a holland mecénás is, ha már saját privát kollekcióját teljes természetességgel nemzetközi szálakon szövi (Sam Francis, Pierre Alechinsky).

Szintén ígéretes a pozsonyi Milan Dobeš Múzeum, amelynek a nevét adó élő klasszikus művész állandó kiállítása mellett szerény méretű, de kezdettől nemzetközi kitekintésű gyűjteménye van. Ez a konstruktív anyag az olasz Getulio Alviani, a szlovén Julije Knifer, a svájci Peter Lohse, az Argentínába emigrált szlovákiai magyar Kosice Gyula és számos szlovák (Miloš Urbásek), sőt egy-egy magyar (Fajó János) alkotó munkáiig terjed. Az időszaki tárlatok is nemzetköziek. A múzeum 2001-ben Sonia Delaunay műveivel nyitott, majd Josef Albers, Max Bill, Lucio Fontana, Victor Vasarely vagy éppen Michel Seuphor következett. Az egyetemes szemlélettel itt tehát nincs baj, csakhogy a nyugat-európai tanácsadók szempontjaiból adódóan nincs érdemi regionális fókusz sem.

Ez legyen a legkisebb gond, végre van a környékünkön széles távlatokban gondolkodó művészeti intézmény. Hasonló elismerés illeti a veszprémi Vass László Képtárat, ahol ugyanígy a geometrikus iskola mentén nemzetközi gyűjtési és kiállítási munka folyik a 2003-as megnyitó óta, de (érthetően) ennek sincs regionális prioritása.

Pedig ha a nemzeti és az egyetemes között keresünk olyan szintet, amely önálló figyelmet vívhat ki, az a regionális lehet. Egyelőre az osztrákok járnak ebben az élen. Az alsó-ausztriai tartományi múzeum harmadik éve viszi regionális tárlatsorozatát: a 2007. tavaszi szlovák–osztrák válogatás után 2008 májusában Magyarország lesz a fókuszban. Az egyik vezető bécsi műkereskedő, Ernst Hilger évek óta a régióra szakosodik, s meggyőzte mind a Siemens, mind az Austrian Airlines művészeti szponzorálási bizottságát, hogy azok is ezekre az országokra profilírozzák magukat. A bécsi Erste Bank túlzás nélkül múzeumi rangú gyűjteménye az egykori keleti blokk konceptuális művészetéből az elmúlt három évben jött létre, s vaskos katalógussal együtt már kiállításon volt látható Bécsben, Belgrádban és Pozsonyban; jelenleg tárgyalások folynak magyarországi bemutatásáról. A három éve megújult bécsi nemzetközi művészeti vásár a régió kapujaként határozza meg önmagát.

A legújabb szereplő a kismartoni Esterházy Alapítvány, ahol 2007 nyarán a kastély újonnan felújított termében, komoly katalógussal, rangos szakemberpárossal (Hilger és a jelenleg a Saint-Étienne-i Múzeum igazgatójaként működő Hegyi Lóránd válogatásában) kortárs kiállítási sorozat nyílt Central Europe Revisited I. címmel. Az első merítésben szlovák (Erik Binder, Petra Feriancová, Dominika Horáková, Marek Kvetán és az XYZ elnevezésű művészpáros Matej Gavula és Milan Tittel), illetve magyar (Szépfalvi Ágnes, Moizer Zsuzsa, Trombitás Tamás, Németh Hajnal, Adorján Attila) alkotók dominálnak, horvát és osztrák művészek mellett. Az alapítvány az arisztokrata család egykori regionális szerepére vezeti vissza döntését, hogy a kortárs művészetet ezen országok együttesében vizsgálja. S tény, ha valakiről hiteles azt állítani, hogy regionálisan, nem nyelvek vagy országhatárok elválasztása mentén gondolkodott, akkor az a hercegi család volt. Már az első kiállítási anyag szolgáltat művészeti bizonyítékot is, hiszen hasonló témák, megközelítési módok fedezhetőek fel a művek között: éppen ezért a cikk illusztrációit is erről a kiállításról választottuk, a szlovák, magyar és osztrák résztvevőket arányosan képviselve.

Nem véletlen, hogy az eddigi intézményi példák között viszonylag kevés múzeumi anyag s több magángyűjtemény, egyéb privát kiállítási kezdeményezés akad. A régió múzeumai nem kis részben a nemzetállami koncepció mentén jöttek létre – gyakran megkésve, még a huszadik században is. Bécsben a Belvedere, Pozsonyban a Szlovák Nemzeti Galéria vagy a budai Várban a Magyar Nemzeti Galéria: szigorúan véve mind huszadik századi alapítású, tehát az európai értelemben vett nemzetállami korszak után, de mégis a kisnemzeti identitás művészeti reprezentációjára létrejött intézmények. Gyűjteményeik, kiállításaik ma is az autochton belső művészeti fejlődést próbálják sulykolni országukról. Ezzel szemben számos alapítvány, vállalat, tehetős mecénás-magánember gondolkodik a határokon túli léptékben. A régió civil társadalmának nemes hozzájárulása lehet e terület új identitásának formálásához egy új kiállítási, művészeti felfogás terjesztése. A példa a közgyűjteményeket, regionális önkormányzati szerveket is jó irányba terelheti. Ilyen új kezdeményezés az Eurégió-díj, amely Burgenland, illetve Vas, Zala és Győr-Moson-Sopron megye, összességében a Nyugat-Pannóniai Régió közös képzőművészeti programja.

Bár sok követője lenne e kortárs mintának!