Tárgykapcsolat; Búcsú
Tárgykapcsolat
Az orosz nő már fél órája
csak egy borítékot gyűröget,
majd feltépi: színes gyermekrajz.
Alatta cirill betűkkel írott kiáltás.
A kisfiam, mondja, és féloldalas,
erőltett mosollyal hozzáteszi:
négy, négyéves. Fiú? Fiú.
Kilesem a kezét, ahogy simogatja.
Minden vonalat egyenként.
Minden színt megtapogat.
A formákat úgy nézi közelről,
mintha még épp csak húzná a kéz.
Az orosz nő végigszimatolja,
aztán szétmorzsolgatja a fecnit.
Hátha maradt valami nyom,
a tűnő papíron át valami valóság.
Búcsú
Akkor döbbentem rá, amikor elbúcsúztunk:
nem is szeretem, nem is féltem őt semmitől.
Megteszem, amit meg kell, mert tudom,
milyen a katonaság: parancsra adok puszit.
Így volt ez mindig nálunk, ritkán,
de kényelmetlenül, emlékszem,
a szülinapomra táviratot küldött:
Mestyán Ádám úrnak. Tízéves voltam.
A távolság a lényeg, ezt verte belém,
csak tisztán és kimérten, mondd görögül:
vizsgáztatott minden találkozáskor.
Te szerencsétlen vidéki főorvos,
mit képzelsz magadról, kicsit se bánt
a lelkiismeret, s ti meg elvárjátok, hogy
én legyek, aki megkönnyíti utolsó napjait:
szétrohadt ez a család, rohadj el te is,
jutalmazzon meg az Isten, nagyapám.