Tőzsér Árpád kulturális emlékezése

Hogy egy kritika a tárgyául választott művet megpróbálja elhelyezni egy alakulóban levő pályán belül, az műfaji alapkövetelmény; de hogy az előzményekkel való foglalatosság egészen különös késztetésként jelenik meg Tőzsér Árpád könyveinek recepciótörténetében, az már szimptomatikus. Minden bizonnyal a tőzséri költészet erősen önidéző jellege miatt van ez így, önmaga időbeni előzményeit ilyen mértékben tárggyá tevő költészetre nemigen tudnék példát mondani. A terebélyesedő Tőzsér-irodalomban számos produktív és redundáns elem található, s az utóbbi oka talán az lehet, hogy ezek az írások, még ha Tőzsért olvassák is, önmaguk előzményeit annál kevésbé.

A képlet Tőzsér Árpád legutóbbi kötetét tekintve sem változott. A Léggyökerek is már jelentős és egyöntetűen pozitív kritikai visszhangot tudhat magáénak, amely mindenekelőtt a korábbról jól ismert „Tőzsér-motívumokat” ismétli meg. Hogy csak néhányat említsek ezek közül: hatalmas tudásanyag, játék az identitás kérdéseivel, mítosz és történelem; de ide sorolható még a mindig megújulni képes költészetnek a (mindig visszatérő) hangsúlyozása, miközben joggal támadhat az az érzésünk, mintha ezen írások éppen e változás szerkezetét lennének képtelenek leírni. Természetesen vannak kivételek, de lehet, a tőzséri költészet hatásmechanizmusainak lényege rejlik abban, hogy a recepcióval újra és újra felmondatja a leckét, mintha újra és újra neki kellene állni ennek a korpusznak. Ez lehetne a tőzséri bevésődés fogalma. Olyan csapda ez, amelybe nagyon könnyű beleesni…

Talán nem véletlen, hogy a kritikai érdeklődés túlnyomórészt a Léggyökerek három versciklusából az elsőre, a Püthagorasz ipszilona címűre irányult. Mindez jelenthet értékválasztást is; vagy talán az itt található szövegek adják a kötet legfőbb újdonságát, annak ellenére persze, hogy található itt több, korábbi kötetből átvett vers is. Egyébként nem lehet ezen csodálkozni, hiszen ezekben a mitikus, az antik és a zsidó-keresztény hagyományt aktivizáló allegóriákban – szó szoros és figuratív értelemben is – megtörténik valami olyan kezdet, határkijelölés, ami az olvasás előrehaladtával nyer egyre nagyobb jelentőséget.

A kötet szövegeinek egymásutánja egy masszív, jól kivehető gondolati ívet tár elénk. Reményi József Tamás a kötet „pedáns időrendjének egyszerű szerkezetéről” beszél, ami Trójától Jeruzsálemen, Párizson át „egy mai pozsonyi kórteremig”¹ vezet. Ha ehhez az időrendhez tónusokat társítunk, akkor a kezdet mitikus, személytelen hangütésétől eljutunk a harmadik ciklus (A skarlát betű) személyességéig, ami valóban a lehető legpőrébben, a maga testi egzisztenciájára vetkőztetve mutatkozik meg, már amennyire ezt a szikár versbeszéd lehetővé teheti. A szétesőben levő, halálra készülődő test(iség) képei („részenként oszlom, / most ez a szervem / a vesém / van soron”) közé az ellentétes irányú emlékezés szólamai kerülnek. E kettősséget fogja egybe a kötet utolsó, címadó darabja is, hiszen az „idegenbe”, azaz a halálba, a „semmi”-be, a „kint”-be, a „túl”-ba növő lírai személyiség „szikomorfa léggyökerei” világosan utalnak Mnémoszüné és Léthé egymásrautaltságára, s a kezdet idejébe vonják vissza az olvasást, amely a kötet szövegeit egy önmagát állandóan túlhaladó és egyúttal tárggyá tevő kulturális emlékezés dokumentumaiként foghatja fel. Akár a következő barthes-i idézet is felelevenedhet az olvasóban: „Szavaim hangját makacsul visszamaradó tonalitás kíséri, amely az előző írásmódokból, sőt saját írásmódom múltjából származik. Minden írott nyom lecsapódik, akár egy kémiai elem…”, s így az „írás pontosan az a kompromisszum, amely egy szabadság és egy emlék között köttetett”².

A Püthagorasz ipszilonában megjelenő múlt mentes mindenféle nosztalgikus hangtól. A kötetkezdő Palamédész-versek a maguk mitikus témájával és modalitásával nem az eredetet jelölik, hiszen allegorikusan egy olyan alapvető törésről számolnak be, melyek majd visszaköszönnek a történelmi és az egyéni létben is. Esetleg valóban kezdetek ezek, retorikai értelemben legalábbis, az emlékezet végességét és kezdetét jelölik. Palamédész, a trójai mondakör marginális hőse, aki itt kettős értelemben is kulcsfigurává válik, nem véletlenül keltette fel Tőzsér Árpád érdeklődését. A diszkosz, a fárosz, a mérleg, s az ábécé betűinek feltalálója ő, akit Odüsszeusz elárul, s agyonkövezik. A Pecz Vilmos-féle Ókori lexikon teszi fel a kérdést, mi az oka hányattatásának, hiszen számos találmánya ellenére alig akad szent helye a görög világban. Találmányai alapján föníciai származásra lehet következtetni, vagyis a görögök közt idegen volt. Ez az aspektus nagyon fontos Tőzsérnél, a korábbi kötetekre nézve is. Az idegenség kívülállás is, olyan pozíció ami korának kritikusává, szatirikusává teheti a beszélőt, ugyanakkor e kötetben, legalábbis az utolsó versek tanúsága szerint, összefonódik a halál problémakörével. Miközben a saját test részei fokozatosan leválnak, elidegenednek az érzékelő centrumtól, addig ez ebben az idegenségben véli megragadni a halált is. Ezért írhatja A költészet lakozója című heideggeri ihletésű versben a költő: „az innen egyetlen lakozója a halál”. A halál az az abszolút idegen, de ez a tapasztalat a mitikus elbeszélések újramondása által (is) egyetemes tapasztalattá válik, amit minden egyes olvasó a saját idegenségeként tapasztalhat meg.

Másrészt Palamédész eszével és furfangjaival az ébredező logoszt képviseli a mitikus világban, s teszi azt láthatóvá. Ám a dolog paradoxitása éppen így kerül felszínre, hiszen a logosz megjelenése egyúttal a mitikus egység megbomlását is jelenti. A törésnek e mintázata szintén végigvonul a köteten, ennek alfabetikus jele az Y, a ketté váló szárakkal-utakkal. Ezekhez kötődve merül fel az augustusi aranykor kérdésköre is, ami a Cinnában neveződik meg először: „S volt nincs egy boldogságos kor, amelyben / a verstől a címzettek annyira féltek, hogy a szerzőt rendre / consulokhoz illő száműzetéssel tisztelték meg!” A második ciklus (Szomak) kezdő darabjában (Keresztút) Vörösmartyt és Madáchot idéző dikcióval, Molnár Albert maszkjában más aspektusból, a jövőre vonatkozó fenyegetettség értelmével kibővülve jön szóba a probléma: „nem jobb-e a nagy nyugalmas, / osztatlan éjszaka, melyben a tárgyat / még nem választja el a fény a tárgytól, / s az embert önmagától tudata?” S hogy a kötet ismétléses elrendezésére is utaljak, íme egy példa a harmadik ciklusból: „A tudat elcsúszkál helyéről / …A sötétben bútorok elmozdulnak, / szöveggyűrődés jelzi irányuk, / de hát mihez képest mellékes mindez?” (Éjszakai tudat)

A kérdéskör figyelemre méltó megfogalmazását találjuk a Panem et circenses című versben, mely a jelen távlatából beszél az időszámítás kezdetéről. A kezdet nullája nemcsak az állítások szintjén lesz a kétirányúság kiindulópontja, hanem a vers öntükröző alakzatainak köszönhetően ennek médiuma is. A bedekkerek szerint a polai amfiteátrumot Augustus nulla táján építtette, amely felülnézetből is 0 alakú. Alapjait talán akkor rakták le, amikor egy reggel Augustus arra ébredt, hogy „a lába helyén is fej van / s az időszámítás előtt / és időszámítás között / húzódó egyenes úgy szeli / ketté akár a kártyák királyait / a felező vonal”. A test szétszerelését eszünkbe idéző kép a maga allegorikus olvasatát is előhívja. Sőt, a szöveg tipográfiai elrendezése – vizuálisan olyan képet mutat, mintha a nulla vertikálisan ketté lenne vágva, s a két oldal amolyan egymásnak háttal fordított zárójelként mutatja a két irányt: a múlt s a jövő felé – az emlékezésnek a matériára, illetve a médiumra való ráutaltságáról beszél, s bár a nulla mindkét oldala a végtelen felé nyitott, az emlékezés véges, akár az anyag vagy az emberi test, az eredet és a halál titkai nem hozzáférhetők. Ezáltal azonban az örök visszatérés, az ismétlődés létértelmező elve tér vissza, hiszen a beszélő nézőpontja jelenbeli, s a jelzett poétika által a latin panem et circenses toposza korkritikai attitűddel gazdagodik, s a jelenre is érthető lesz, és fordítva: a jelen perspektívája mutathatja meg nagyon leegyszerűsítve a dolgot, sosem volt ez másképp.

Végezetül nézzünk meg közelebbről egy olyan verset, amely kiválóan képezi le a kötet körkörös szerkezetét, s néhány olyan aspektust is felszínre hozhat, melyek gazdagíthatják a Léggyökerekről alkotott képünket. A Sebastianusról van szó, amely már a Finnegan halála³ kötetből is ismerős lehet, s magát az újraközlést is éppen az általa megképzett poétika igazolja majd.

Első pillantásra elrugaszkodottnak tűnhet az analógia, de felvezetésként idézzük fel a Kocka című film néhány elemét. Adott néhány gyanútlan szereplő, akik ismeretlen okokból egy kockában találják magukat. Ennek minden oldalán egy kijárat, de a menekülés szinte lehetetlen, legalábbis a többség számára, hiszen bármelyik utat választják is, csak egy újabb kockában találják magukat, már ha sikeresen választanak, s elkerülik a halálos csapdákat. (Erről utólag megtudjuk, csak a véletlennek köszönhetik.) Lassan kiderül, hogy ez egy roppant szerkezet, mely állandó mozgásban van, bizonyos időközönként a cellák eltolódnak, változtatják helyüket, s mozdul az is, melyben fogyatkozó létszámú hőseink éppen tartózkodnak. Egy idő után döbbenten veszik észre, hogy körbe-körbe járnak… A szerkezet pontosan beállított, kívülről nézve nincs helye a véletlennek, nem úgy, mint a szereplők nézőpontjából.

A Sebastianus mintha hasonló struktúrát működtetne, itt is egy ismert történet, a cellájában raboskodó mártír legendájának újramondásáról van szó. Az első strófa kijelentései olyanmód ismétlődnek a versben, mintha az egy helyben járás műveletét idéznék fel, változnak a kulisszák, a sebestyéni legenda lassan kibontakozik, de mindig ugyanott vagyunk. A vers utolsó sora aztán egy az egyben megismétli az elsőt, legalábbis látszólag: „ne panaszkodj. Máskor más, most meg ez”, s ott tartunk megint, ahol elkezdtük, mintha véget érne a mitikus idő egy szekvenciája, s nyugodtan odakanyaríthatjuk a vers végére a híres babitsi kitételt: S megint elölről. A vers végső soron a cellájában ülő Sebestyén vigasztalásaként is érthető, hiszen arról olvashatunk, hogy itt is van kijárat, mint a filmben, igaz itt csak egy, de a nyereség jóval nagyobb, hiszen az ablakon át fel lehet nyújtózkodni egy égi sorba. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy az említett sor retorikai elhelyezkedésének okán kétértelműségre tesz szert: hiszen míg a felütésben a retesz felpattanását, a szabadulást ígérte, addig az utolsó sorban éppen ezzel záródik be a versbörtön, ez utóbbi retorikai aspektusait H. Nagy Péter elemzése már nagyszerűen bemutatta⁴. E kettősség már a vers szereplőjét szituáló paratextusban is felötlik, megtudhatjuk, hogy arról a Sebastianusról van szó, aki – a legenda szerint is – miután az agyonnyilaztatását túlélte, és halálra kínzatása előtt börtönbe zárták. De ez a túlélés nagyon is kétséges: testileg ugyan lehetne erről beszélni, de a főhős amolyan katatón állapotban vegetál: „Élj, ahogy a szélütött hold neszez.” Két strófával lejjebb Sebestyént szokásos attribútumaival: nyilaival, sebeivel együtt láthatjuk, ahogy az ismert Mantegna-képen is, s ezt olyan jelzésként kell olvasnunk, hogy allegóriáról van szó,: „nyakadból esendően áll egy fanyíl ki, / nyitva a mell, s a száj nem tud kinyílni”. Az elnémulásra, a beszédképtelenségre való utalás alapvető jelentőségre tesz szert a versben.

A lírai én beszéde egy én–te viszonyban aposztrofálja Sebestyént, tehát olyan tropológiáról van szó, amely a költői beszéd velejárójaként képes olyan dolgoknak is hangot kölcsönözni, amelyek különben élettelenek lennének, de mindenképpen képtelenek a beszédre. Tehát Sebestyén csak ily módon, egy költői tropológia keretében élhette túl az agyonnyilazást, így a vers nemcsak börtön, hanem a szabadulás egyetlen helye, itt üzenhet az, akit a nyakába fúródott fanyíl elnémított. Paradox módon a vers beszélője is e halott által, e fiktív megszólításban nyerhet arcot.

Fentebb utaltam már a vers egyik fontos motivikus szálára, ez az égi és a földi létezés dimenzióira épül: „a vers ablakán kihajolva / fölnyújtózkodsz egy égi sorba, / kikattan halkan a földi retesz” – írja a költő. Talán nem véletlen, de Nietzschének a kockadobásról szóló eszmefuttatásaiban az említetteket a szükségszerű és a véletlen kérdéskörével kapcsolja össze. Deleuze olvasatát követve a kockadobás két táblán játszódik le, földön és égben: „A föld az, ahol feldobjuk a kockákat, az ég az, ahol visszaesnek.” A feldobás a véletlen, a visszaesés a szükségszerű, a szükségszerű a véletlenben affirmálja magát, és fordítva. „Maga az ég is a véletlenek egének”, „az ártatlanság egének” nevét viseli⁵. Film és irodalom itt találkozik: a Kocka kiszámíthatatlan játéka úgy hozta, hogy egy ártatlan, autista fiatalember szabadult meg, aki Sebestyénhez hasonlóan szintén képtelen volt artikulált beszédre, de rendelkezett olyan képességekkel, amelyekkel mi, „normális” emberek nem, amelyek magasabb összefüggések meglátására teszik képessé.

A mítosz szerint a kockadobást is Palmédész fedezte fel, ezt, igaz, a Tőzsér-versek elhallgatják.

A mítosz idejében élet és halál nem nagy ügy. A lapokat a szükségszerű véletlen osztogatja, ahogy olyan locsogva, de vigasztalón mondja a költő: máskor más, most meg ez. És éppen ezen a ponton kapcsolódhatunk vissza a püthagoreus hagyományhoz. Az egyik töredékben ez áll: „Megtörtént, hogy bizonyos szenvedélyeket és betegségeket, mint mondják, a szó szoros értelmében ráénekelve gyógyítottak, és valószínű, hogy innen valahonnan vált közismertté a ráéneklés neve.”⁶ Talán ide is kötődik a mítoszok és más történetek újramondására való tőzséri hajlam, hiszen ennek a költészetnek komoly tétjei vannak, s ezeknek közük van bizony a vigasztaláshoz és a jobbításhoz is. De szinte lehetetlen vállalkozás lenne meghatározni, mik is ezek pontosan, hiszen olyan tapasztalatot kellene parafrazálnunk, amely hatalmas áttételek, különböző ontológiai síkok egymásra írásának, széleskörű poétikai eszköztár aktivizálásának útján nyílik meg, s válik rendkívül izgalmas olvasmányélménnyé.

1. Reményi József Tamás: Mi a vers. Népszabadság, 2006. május 27.

2. Barthes, Roland: Az írás nulla foka. In uő: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Budapest, 1998, 12.

3. Tőzsér Árpád: Finnegan halála. Kalligram, Pozsony, 2001.

4. H. Nagy Péter levele Tőzsér Árpádhoz. In Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Forum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum, Somorja–Dunaszerdahely, 2003, 230–231.

5. Deleuze, Gilles: Niezsche és a filozófia. Gond – Holnap Kiadó, Budapest, 48–49.

6. Görög gondolkodók I., Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1996, 59. (Kiem.: V. G.)