A szavak súlya

„Havelnek a lezárt múlt és a nyitott jelen ellentétével kapcsolatos elképzelése nem csupán azért helytelen, mert felszínesen és egyoldalúan látja a múltat. Ez az elképzelés azért is hamis, mert nem tudja, mit mond, amikor a nyitott jelenről beszél.”

Az író országunkban mind ez ideig olyan tekintéllyel bír, hogy szavait senki se veszi félvállról. Ez a tekintély azon a feltételezésen alapul, hogy az író szakember a maga szakmájában, ti. a szavak terén, tehát tisztában van a szavak jelentésével. Az író szavait azért nem veszik félvállról, mert az író ismeri a szavak súlyát. S valahányszor az fenyegeti a nyelvet, hogy egy olyan misztifikáció részévé válik, amely elfedi az igazság és a valótlanság, a fennkölt és az alávaló, a jó és a rossz közti különbségeket, s nyálkás és bizonytalan állagú anyaggá próbálja változtatni a valóságot, kiszolgáltatva azt a manipulátorok kénye-kedvének, akkor a nyelv védelme felszabadító hatású tettet jelent. Az író küldetése volt és maradt, hogy visszaadja a szavaknak eredeti jelentésüket, és minden szót szónak tekintsen, azaz felfedje a jelentését. Ettől a követelménytől az író akkor sem tekinthet el, amikor egy másik íróval beszél, tehát polemizál. Épp az írók polémiájának kellene a leleplező vita szerepét játszania, melyben felszínre kerül, ami rejtve van, tisztázódik, ami homályos, a dolgok pedig olyannak mutatkoznak, amilyenek. A polémia ilyen vita lehet, ha nem becsülik alá a szavak súlyát.

Emiatt viszont olyan benyomás alakult ki bennem, hogy az a könnyelműség, mellyel Václav Havel bánik a szavakkal a vitairatában, megfosztja a polémiát objektív értelmétől, és egyéni mutatvánnyá degradálja. Havel arra szólítja fel a cseh hazafiakat, hogy „nézzenek farkasszemet” 1969 februárjának „könyörtelen, de nyitott jelenével”, és ne forduljanak 1968 augusztusának „jobb, de már lezárt múltja” felé. Tudatában van Havel, hogy mit mond, amikor lezárt múltként és nyitott jelenként állítja szembe egymással 1968 augusztusát és 1969 februárját? A lezárt múlt mindenekelőtt halott múlt, melynek gondolatai és tettei már semmit se mondhatnak a mának, színészei pedig – legyen szó akár osztályokról, nemzetekről vagy egyénekről – már eljátszották kettős szerepüket, s mások váltották fel őket. Hogyha az 1968-as évet nem látjuk másnak, mint gesztusok és szavak összességének, akkor az a téves elképzelés alakulhat ki bennünk, hogy ez a múlt lezárult: a jelszavakat, melyeket az augusztusi napokban írtunk a falakra, átmázolták, amit akkor „nyilvánosan hangoztattunk”, ma már nem kell megismételnünk, s amit valaha „kölcsönösen megígértünk egymásnak”, egyszer elfelejthetjük, és így tovább. Csakhogy az 1968-as esztendő múltja abban áll, hogy a gesztusok és a szavak vagy életre hívták, vagy kifejezték a népi mozgalmat, s csak ezzel a mozgalommal összefüggésben kaptak történelmi értelmet. Az 1968-as év jelentősége nem a követelések, proklamációk, jelszavak és gesztusok összességében keresendő, hanem egyetlenegy tényben, amely e követeléseket történelmi totalitássá változtatta: ez a tény nem más, mint a munkásosztály átalakulása, a bürokratikus manipuláció objektumából a politikai történések igazi szubjektumává való átváltozása. Ahhoz, hogy az 1968-as év múltja, amelyben ez az átalakulás lezajlott, lezárult múlttá váljon, lényegbevágó és messze ható változásnak kellene bekövetkeznie, melynek során a munkásosztály ismét visszasüllyedne a politikai passzivitásba, és egyetértene azzal, hogy megint a manipulált objektum szerepét játssza. Az 1968-as év múltja addig marad nyitott és ebből fakadóan élő múlt, amíg a szocialista megújulás alapvető társadalmi és politikai erői nem távoznak önként a színtérről, vagy el nem távolítják onnan őket. Havelnek a lezárt múlt és a nyitott jelen ellentétével kapcsolatos elképzelése nem csupán azért helytelen, mert felszínesen és egyoldalúan látja a múltat. Ez az elképzelés azért is hamis, mert nem tudja, mit mond, amikor a nyitott jelenről beszél. Szerinte a nyitott jelenbe ugyanúgy be lehet sétálni, mint a nyitott ajtón bemenni: ebből kifolyólag Havel „bepillanthat” a nyitott jelenbe, s keményen bele is avatkozhat. Akár bepillantásról, akár beavatkozásról (cselekedetről) van szó, a jelen már nyitott, mégpedig a bepillantástól és a cselekedettől függetlenül. A jelen már azt megelőzően nyitott, hogy látni vagy cselekedni kezdenénk, és a pillantástól vagy a cselekvéstől függetlenül az. Ez az elképzelés teljesen mellőzi azt a gondolatot, hogy csak a mi cselekvésünk, látásunk és gondolkodásunk nyitja meg a jelent, tehát a jelen nyitottsága vagy zártsága attól függ, hogy milyenek vagyunk és kik vagyunk. Ez a szavak értelmével mit sem törődő elképzelés azt is figyelmen kívül hagyja, hogy a jelen csak akkor nyitott, ha az, aki nyitja, azonos a jelennel, és nem csak önmaga vonatkozásában töri át a zártság korlátait, hanem a múltban és a jövő számára is. Ennek a jelennek jut az a szerep, hogy kinyissa a múltat, s ugyanakkor mindig eldönti, hogy mi az, ami élő, s mi az, ami halott a múltból (ti. az adott jelenben). Az 1968-as év azért sem lehet lezárt múlt, mert 1969 februárja és márciusa olyan jelen (még mindig), melyben történelmi erőként hat a munkásosztály és a népi mozgalom (még mindig), s a jövőt és a múltat nyitja mindkettő.

A jelen és a múlt viszonyának torz felfogása Havel történelemmel kapcsolatos elképzeléseinek a része, s a „csehszlovák tavaszhoz” fűződő magyarázatát épp rájuk alapozza. Havel szerint 1968 Csehszlovákiája olyan ország volt, amely be akarta vezetni a szólásszabadságot – tehát olyasmit, ami a civilizált világ nagyobb részén természetes dolog – és meg akarta akadályozni „a titkosrendőrség önkényét”. S mivel, ahogy a továbbiakban megtudjuk, „a szabadság és a törvényesség jelenti a társadalmi organizmus normális és egészséges működésének első alapfeltételét”, a csehszlovákiai népi mozgalom 1968 januárja és augusztusa között tulajdonképpen csak puszta normalizálásra törekedett. Arról volt szó, mondja lakonikusan Václav Havel, hogy „egyszerűen csak normalizálódjunk”. De ha tudjuk, hogy a „szabadságért és a törvényességért”, tehát a szólásszabadságért és a titkosrendőrség önkényének megszüntetéséért vívott első nagy küzdelem modern kori történelmünkben már százhúsz évvel ezelőtt, az 1848–1849-es forradalom idején lezajlott, akkor felmerül a kérdés, hogy az 1848. évi normalizálás és az 1968. évi normalizálás között van-e egyáltalán valamilyen különbség. Írása egy másik helyén Havel azzal világítja meg az 1968-as megújhodási mozgalom értelmét, hogy a rendszer kísérletéről volt szó, melynek során igyekezett „kiküszöbölni azokat a képtelenségeket, amelyeket korábban nagy fáradsággal saját maga hordott halomba”. Szó se róla, ilyen jogosultsággal Havel bármelyik más ország, sőt az egész történelmére alkalmazhatná a „normalizációval” és a „saját képtelenségek fáradságos kiküszöbölésével” kapcsolatos normáit. Franciaország 1789 utáni történelme úgy is értelmezhető, mint a rendszer által halomba hordott képtelenségek kiküszöbölésének a története; hasonló módon s bizonyos értelemben az emberiség története is képtelenségek kiküszöböléséből áll, amiket maguk az emberek vittek véghez, s újra és újra megtesznek.

Kérdés persze, hogy az olyan absztrakt elképzelések, mint a „normalizáció” és a „képtelenségek fáradságos kiküszöbölése” nem fedik-e el a történelmi események különösségét és egyedülálló voltát, s nem jelentenek-e visszatérést a történelem vulgarizált felvilágosodás kori sémájához. Az 1968. évi csehszlovák tavasz nem törekedett és objektíve nem is törekedhetett az ahhoz való visszatérésre, ami a civilizált országokban magától értetődő, s nem is a „normalitással” azonosított dolgok iránti vonzalom motiválta. Ellenkezőleg, 1968 csehszlovák tavasza azon fáradozott, ami a „civilizált világ nagyobb részén” nem magától értetődő, s ami az eddigi, pontosabban a normális társadalmak történetében jószerivel csak kivételként és különleges pillanatként nyilvánult meg. Az eddigi történelemben és a fennálló „civilizált világban” inkább csak felvillanásként s nem mindennapi „normalitásként” tarthatjuk számon azokat az időszakokat, melyeket a nép aktivitása, valamint a forradalmi bölcsesség és kezdeményezés jellemzett, s amelyekben a termelés közvetlen résztvevői a politikai törekvések szubjektumává és a kollektív tulajdon igazi gazdáivá válnak, és hozzálátnak az ember tényleges felszabadításához vezető gyakorlati lépések megtételéhez. Az a társadalom, amely a „csehszlovák tavasznak” köszönhetően ölthetett volna formát, nem arra volt hivatatott és nem is érte be volna azzal, hogy csak „normálisan és egészségesen működő társadalmi organizmus” legyen, mert igazi, a kapitalizmust és a sztálinizmust is tagadó társadalommá akart válni.

Az augusztusi tapasztalat (s persze más dolgok) fényében különösen ironikus színezetet kapnak a Havel által hangsúlyozott megállapítások: „sorsunkat mi magunk alakítjuk”, „sorsunk tőlünk függ”. Milyen értelemmel telítődnek ezek a szavak? A bátorító agitációt szolgálják? Vagy csak valamiféle polemikus egyoldalúságot testesítenek meg, amely a nemzeti sors vak szükségszerűségével a „választás aktusának” éppoly elvont fogalmát állítja szembe? De a történelemben, a csehekét is beleértve, nem a vak szükségszerűség s nem is a választás aktusa nyilvánul meg. Aki a passzivitással vagy az illúziókkal az „elkötelezett és kockázatvállaló magatartást”, a „nyitott jelenbe való kemény beavatkozást”, a „jelen égető kérdéseit kockázatos módon érintő nyílt cselekedetet” s annak szükségességét állítja szembe, hogy „minden kockázatot világosan tudatosítva virrasszunk”, egyéni bátorságról tesz tanúbizonyságot, egyúttal azonban annak a veszélynek teszi ki magát, hogy ezek az elvont pszeudoradikális frázisok a valóban radikális tett sírásói lehetnek.

Karel Kosík írása a Plamen című folyóirat 1969/4. számában jelent meg először.