Az utolsó hatvannyolcas

Ama híres-hírhedt hatvannyolcban – legalábbis világtörténelmi szempontból – kis bácskai falunkban nem került sor országos eseményre. A családi emlékezet csupán azt őrzi, hogy bácsikámat tartalékos tisztként kivezényelték a határba, miután a Varsói Szerződés lerohanta Csehszlovákiát. Titóék pedig mindig tartottak attól, mellesleg joggal, hogy a Szovjetunió ugyanezt tervezi Jugoszláviával. De nem történt semmi, nagybátyámék sokadmagukkal beásták magukat a csernozjomos kukoricaföldekbe. Különben meg, ha minden igaz, Titóék úgy tervezték, hogy a bácskai védővonalaknak csupán az a céljuk, hogy az első támadóhullámot lassítsák, amíg ők szépen bevackolják magukat a boszniai és szerbiai hegyek közé. A szovjet tankos armadát úgysem lehet megállítani a vajdasági tengeriben, hogy ilyen szépen bugyuta költői képpel éljek.

Családunkat azonban annál inkább érintették e hónapok, sőt, sorsdöntőnek bizonyultak az én életem szempontjából. Nem, nem akkor születtem, de anyám a fejemben megragadt legendárium szerint hatvannyolc szeptemberében került falunkba. Kis oromhegyesi kitérő után pályázott meg egy három hónapos állást, és az iskolaigazgató éppen apámat küldte Szabadkára, hogy kasztingoljon, nézze meg a jelölteket. Így került anyám a faluba, azaz így ismerkedtek meg apámmal, éppen hatvannyolc szeptemberében, amikor egész Jugoszlávia lázban égett, mozgósították a hadsereget, várva a szovjetek támadását. Apám a háborúskodás, az egyenruha helyett azonban anyámat választotta, neki kezdett el udvarolni. Januárban már össze is házasodtak.

A jugoszláviai „hatvannyolcnak” ekkor, szeptemberre már réges-rég vége volt: Tito június elején jogosnak ítélte az egyetemisták követeléseit, utóbbiak kólót táncolva ünnepelték, hogy a marsall melléjük állt, miután Belgrádban a rendőrség nagy erőkkel lecsapott rájuk. Örültek a lázadozó értelmiségiek is, hogy a begyöpösödött bürokrata kommunistáknak végképp annyi, de Tito elvtársuk 1972 végére minden köztársasági elitet – lett légyen az liberális vagy éppen nacionalista, esetleg ortodox kommunista – leszalámizott. Azt mondják, ekkor érte el hatalma csúcspontját, haláláig, 1980-ig megkérdőjelezhetetlen volt karizmája, amit az Öreg mondott, az úgy volt. Az összeesküvésekre hajlamosak viszont úgy vélik, Titót valójában egy klikk tartotta a markában, és a háttérből ez a titokzatos társaság uralkodott a diktátort kezelő szlovén orvosok praktikáinak segítségével.

Az augusztusi szovjet veszély már csak azért is jól jött ebben az értelemben, mert háttérbe szorította a belpolitikai történéseket. Ha háborúra készülődik a nép, akkor avval van elfoglalva, és nem mással. Megkértem nagybátyámat, a nyelvészet doktorát és helytörténészt, idézze fel, mi történt vele akkortájt. Egyébként nemcsak tartalékos tiszt volt, hanem éppen emiatt a gimnáziumban, ha úgy adódott, s nem volt ki az óraszáma, honvédelmet is tanítania kellett. A hadügyekben jártatlan kolleginákra mégsem bízhatták a hazát. Íme, ezt írta e-mailben:

1965. szeptember 17-én szereltem le alhadnagyi rangban. A hadseregben elvégeztem a gyalogsági tartalékos tiszti iskolát. Hazatérve megkaptam a beosztásomat, jelentkezési körzetem Bajmok, a behívó kézhezvétele után azonnal jelentkeznem kellett a helyszínen.

1968. augusztus 20-a, a csehszlovákiai bevonulás után olyan hírek keltek szárnyra, hogy Székesfehérvár térségében nagy erőket vont össze a Varsói Szerződés, amelynek feladata – a terjengő hírek szerint – Jugoszlávia esetleges megregulázása, sőt azonnali lerohanása lenne.

22-én megkezdődtek a behívások, ezeket a kora éjjeli órákban kézbesítették ki. Én 25-én, vasárnap éjfélkor kaptam a behívót, azonnal mennem kellett. Lementem a községháza elé, ahol már gyülekeztek a behívottak, különböző helyekre, elsősorban a magyar határtól kb. 40 kilométeres zónába irányították őket. Szállítóeszköz nem volt, menj, ahogy tudsz. Én egy mopeden jelentem meg, mire a katonai ügyosztály vezetője, Simon János lecseszett, hogy még mindig itthon vagyok (kb. 30 perc telt el a behívó átvételétől). No, mármost a mopeden elrobogtam Csantavérre, ahonnan a városi közlekedési vállalat autóbuszai szállították az álmos és megriadt embereket Szabadkára egy központi gyülekezőhelyre. Innen azután talán (ma sem tudom) Aleksa Šantić határába kerültem, ahol az út mellett halomban állt a felszerelés. Egyetlen tótumfaktum sem volt a helyszínen, csak a tartalékosok. Ott hevertek dobozokban mindenki szeme előtt a tartalékosok kartonjai. Majd megjelent egy tartalékos százados (a Szabadkai Rádió mérnöke), aki összeszedett bennünket, tartalékos tiszteket, és megkezdtük az emberek felszerelését. (Megjegyzem, én kaját nem vittem magammal, szombaton lakodalomban voltam, és vasárnap macskajaj kerülgetett, majd éhen haltam már hétfő este. Szerencsére egyik csantavéri ismerősöm megmentett az éhhaláltól!) Szóval, estig felszereltük az embereket, majd elszállítottak bennünket Bajmok térségébe, a madarasi útra (azt hiszem, ma ez az út vezet a határátkelőhöz), ahol néhány éjszaka a kukoricásban, a sorok között ásott árokban kellett aludnunk, olyan helyzetben, mint a heringek a dobozban.

Közben másnap már kiderült, hogy a kiosztott lőszerek nagyobb űrméretűek, mint a kiosztott puskák, azt csak az M-53-as golyószórósok használhatták.

Én a kísérő szakasz parancsnoka voltam. Aknavetőkkel és vagy három tonna lőszerrel. (Olyan édeset lehet aludni a lőszeres ládák tetején.) Vagy egy hét után sátort is verhettünk, és abban aludhattunk. A részleteket, tisztálkodás és más, ne részletezzem.

Az első napokban mindezek ellenére, mert a muszkákat vártuk, valóban jó volt a „ratni moral” (a háborús morál). Az emberek hajlandók lettek volna a ruszkikkal szembeszállni. Megjegyzem, a határtól talán három km-re lehettünk legfeljebb. Semmiféle védelmi rendszert nem építhettünk ki, a kukoricás leple alatt kellett volna védekeznünk.

A hivatásos tisztek a tehetségtelenség iskolapéldáját mutatták. Ezredparancsnokunkat nem sikerült megismernünk, mert naponta más és más volt, magyarán naponta váltották le azokat.

Az otthoniakkal nem tudtunk kapcsolatba lépni. Szerencsénk volt, mert szakaszomban volt Suhajda János bajmoki belevaló parasztfiú, aki esténként engedélyemmel mindig lelépett, hogy megetesse a jószágokat. Ő vitte titokban a postánkat, meg hozta a választ, a híreket. Természetesen ezek nem hivatalos forrásokból származtak, egy részük álhír, más részük rémhír volt. Mivel a tiszti állományhoz tartoztunk, minket, tartalékos tiszteket illet volna tájékoztatni az eseményekről, sajnos, érdemleges felvilágosítást nem adtak.

A hozzánk eljutott hírek arról is szóltak, hogy már ez és ez leszerelt. Két hét elteltével jöhettek először csak hozzánk a látogatók. Ezek megjelenése, meséi tovább rontották a már amúgy is rossz hangulatot. A behívott emberek, 30-50 évesek, a tétlenség és a szemmel látható értelmetlenség miatt jogosan lázadoztak: mi a fenét keresünk mi itt, amikor a ruszkiknak eszükbe sincs a baráti látogatás.

Voltak reguláris egységek is kivezényelve, de a védelemre kiszemelt egységek legnagyobb része tartalékosokból állt. A tartalékosok, élükön tartalékos tisztek, altisztek egy része az ötvenes évek elején, sőt egyesek a negyvenes évek végén voltak tényleges katonák, s voltak, akik leszerelésük után kaptak rangot. Nekik halvány gőzük sem volt 68-ban a korszerűnek mondott fegyverekről.

Kishegyes körzetében nem voltak csapatösszevonások. Zobnatica térségében viszont elég nagy egységek táboroztak. Mindenütt, beleértve az utakat is, teljes volt a zűrzavar. A behívottak rengeteget ittak, történt halálos közlekedési szerencsétlenség is emiatt, így Topolya alatt is.

Az általános hangulatra egyfajta bizonytalanság volt a jellemző, volt félelem az emberekben, akik elsősorban a behívottakért aggódtak.

Én az utolsók között, szeptember második felében (katonakönyvem szerint 14-én, meggyőződésem szerint 20-a után keveredtem haza).

Ebben a helyzetben a Jugoszláv Néphadsereget a totális zűrzavar jellemezte. A szerencsénk, hogy nem indult be a varsói hadigépezet, mert akkor az Adriáig nem álltak volna meg.

Ezt a fejetlenséget, tehetetlenséget mi sem bizonyítja jobban, hogy az események csillapodtával leváltották Ivan Gošnjakot, a vezérkar főnökét. Az alacsonyabb beosztásúak leváltásáról nem értesültünk.

A 68-as csehszlovákiai események után új honvédelmi koncepciót dolgoztak ki: az általános honvédelmi háború koncepcióját, amelyet Miloševićék megjelenéséig erőltettünk (opšte narodna odbrana [általános népi védelem]). Aminek egyik hozadéka lettek a területi védelmi egységek, meg a társadalmi önvédelem megalakítása, amelyek egy része (például a szlovéniaiak) nagyszerűen vizsgáztak, azzal az eltéréssel, hogy nem a külföldi agresszorral vívtak sikeres háborút, hanem a saját népe ellen fellépő és agresszorként viselkedő Jugoszláv Néphadsereggel szemben, holott ennek elsődleges feladata lett volna Jugoszlávia polgárainak megvédése mindenféle támadástól.

Kicsit hosszabbra sikeredett a pár mondat, de én így láttam akkor is, és ma is így látom ezeket az eseményeket.

Apámat, mint jeleztem, nem vonultatták be (később, hogy Újvidékre jelentkezett át, mert ott volt a munkahelye, de persze otthon lakott, az egész paksamétája eltűnt, s örökre „elveszett” a honvédelem számára), és ő úgy emlékszik, hogy falunkban is voltak katonák, a Széles utcában. Ott volt jó barátja (rokonunk ex-férje), Feri sógor Szemafórhoz címzett vendéglője, amely abban az időben igencsak jól ment: esténként akadt, akinek már nem is tudott teríteni, de a hoppon maradt vendégek addig követelődztek az igen nívós vacsoráért, hogy autójuk motorháztetőjét borította le kockás terítővel, s ott terített nekik az utcán. Feri sógor hatvannyolc augusztusában azonban rosszul járt: a tartalékosok oda jártak potyázni, s végül fizetség nélkül léptek le, miután „gyorsan” tovább kellett haladniuk. A kollektív emlékezet szerint Feri sógort a jugó néphadsereg kiitta a vagyonából. Ismervén őt, ezt aligha hiszem, gondolom, utána visszanyerte a réven azt, amit a vámon elvesztett.

A történelem ismétli önmagát (és ismét nem komédiaként): harmincegy évvel később, kilencvenkilenc tavaszán a NATO-bombázások miatt mozgósított tartalékosok a falunkban is állomásoztak, hosszabb ideig. Kiitták a Pöndöl sörkészletét, de nemcsak hogy nem fizettek, de a berendezésben is jelentős kárt okoztak. A helyiek emiatt inkább alkalmi zugkocsmákba jártak, a Pöndölbe nem merték betenni a lábukat, hisz e tartalékosok java már nem is magyar volt.

Azt is megtudtam, hogy a hírre, mozgósítás van, várják a szovjeteket, az otthon tartózkodó (hisz nyár volt, szabadságolások ideje) gasztarbajterek rögtön bevágták magukat Mercedeseikbe és húztak vissza dolgozni, mert elterjedt az a rémhír is, hogy lezárják a határokat. Ami, legalábbis Magyarország irányában, nyilván meg is történt.

Hatvannyolc hát az udvarlás és a lánykérés éve volt. Esténként a könyvtárba jártak szórakozni a Kollár Lajoshoz (apám barátsága a könyvtárossal később nekem sokat ért, hisz szabadon válogathattam a polcokon, igaz, Marx A tőkéjét nem akarta Lajos bácsi kiadni, mondván, hogy tizenegy évesen úgysem érteném). Ott volt tévé, oda járt a fiatal entellektüel réteg társasjátékozni (verseket írtak, úgy, hogy az előző sort a másik nem láthatta, aztán nagyokat derültek), esetleg egy üveg bort, vermutot inni. Konszolidált világ volt az: a hatvanas évekbeli képeken a férfiak zakóban, nyakkendőben, fehér ingben ülnek a törökkávéjuk előtt, amit akkor még dzsezvában főztek. Kirándulni jártak autóval, táskarádióval, ilyen fényképből akad bőven a családi albumban. Miközben apámék már a fecske típusú fürdőgatyában és a vietnáminak nevezett strandpapucsban pózoltak valamelyikük új Fityója előtt, akkor még élő nagyapám, kitől cakli-pakli örököltem igazi vezetéknevem és nevem, fehér ingben, vasalt nadrágban, hibátlanul kisuvickolt cipőben (hogy is ne, cipész volt) feküdt a fűben, ölében a táskarádióval. Mellettük boroskancsó. Már csak e kép alapján is azt gondolom, hogy akkor és ott, egy jugoszláviai magyar faluban a fiúk éppenséggel nem lázadoztak, főleg nem a szüleik iránt, mint a hatvannyolcasok. Miért is lázadtak volna? Szüleik nem voltak háborús bűnösök, hanem elszenvedték a háborút, a beszolgáltatások időszakát, a titói diktatúra kezdetét. Az apáknak még ekkor sem adatott meg az, hogy éljenek, mint hal a vízben, hogy elkapja őket úgymond a fogyasztói társadalom hedonizmusának gépszíja. Az öregek annak örültek, hogy van mit enni, tudták iskoláztatni gyerekeiket. És a gyerekek pontosan emlékeztek az ötvenes évekbeli nélkülözésre, a kíméletlen munkára a földeken. De látták, van kiút, ki lehet törni, utazhattak már külföldre is, autót vásárolhattak, stílbútort, lakást meg az államtól kaptak.

Ez a réteg, nevezzük fiatal magyar falusi intelligenciának, azonban gyökeresen más volt, mint az, amelyet a hatalom kiemelt. Akikből magas rangú funkcionáriusok lehettek, vagy írók, újságírók, rendezők, kultúrmunkások, vagyis értelmiségiek. Akik többet láttak, többet kételkedtek, többet is tudtak, ám többet is kaptak. Akik például ekkortájt az Új Symposiont szerkesztették Újvidéken (noha többen közülük éppen a szomszéd falvakból származtak), s akik hatvannyolcban lázadoztak a bürokraták ellen és a többi. És akik később mégis úgy emlékeznek vissza, mint egy szörnyű időszakra, amikor is megbukott az idealizmusuk, amikor szembesültek a tényekkel. És akiknek, ahogyan akkor is, ma is mindenben igazuk van, és akik már akkor is megszokták, hogy nekik mi minden jár. Hisz értelmiségiek, a proletariátus élcsapata.

Apámék kevésbé gondolták azt, már ha efféle politikai dolgokról elmélkedtek, hogy nekik mi minden jár. Az volt a jellemző, hogy a falusi értelmiségi munkaidő után otthon dolgozott tovább, nyulat tenyésztett, kapált, szőlészkedett, szóval, a gazdaságban folytatta. De legalábbis mindenféle pluszmunkát vállalt, ha tehette. Apám például magánzeneórákat adott, aztán nyúlászkodott, birkákat vett, tanyát később, földet is. Ő az az első generációs értelmiségi, akibe még belenevelték a föld tiszteletét, a földművelés, az állattenyésztés fontosságát, hisz ebből van az, amit megeszünk. És ő az, aki élete végéig már nem is feledi ezt.

Ez volt az a némiképp atipikus időszak, amikor kocsmai verekedésből is kevesebb lehetett. Már nem verekedtek egymással a magyar fiúk a lányokért, nem bicskáztak, nem ment egymásnak részeg béres és parasztgazda, hogy aztán a csendőr tegyen rendet, nyilván a gazdagabb, egyszersmind a tekintélyesebb javára. Ez volt az az időszak, amikor a falu fiatalsága nem verekedett össze bicikliláncokkal a másik falu crnagorac és szerb fiataljaival, hogy végül a szocialista rendőrök avatkozzanak be a testvériség-egység titói szlogenje jegyében: a szerb és crnagorai rendőr, illetve a magyar is a sajátjait verte, hogy ebből aztán ne legyen valaminő etnikai incidens.

De nehogy azt higgye valaki, jól mentek akkor a dolgok. Az ötvenes évek gyorsított modernizációja, a fejetlen iparosítás, a kollektivizálás kitermelte a maga baját: a hatvanas években hatalmas gazdasági válság bontakozódott ki Jugoszláviában. Tito megengedte a szelepet, és a munkanélkülivé vált, illetve valójában az éhezés küszöbén lévő rurális népségnek megengedte, hogy ott keresse meg kenyerét, ahol a fiatalok éppen amiatt gyújtották fel az autókat, mert úgy vélték, a jólét elidegenít és végül az emberiség az unalomba fog belehalni.

Több hullámban százak távoztak falunkból is, volt, aki egy évig bírta kinn, volt, aki negyvenig. Aztán Mercedesekkel jöttek haza, emeletes és fürdőszobás házat építettek – a javuk ma is üres, főleg, hogy a kinn született gyerekek végképp nem tértek vissza –, mosógépet, tévét, földet, traktort vettek, ki miképpen tervezte további életét. Micsoda megalkuvás! – mondanák a hatvannyolcasok, akiket ma is arról ismerünk fel, hogy mindenben igazuk van, de a hedonizmust sem vetik meg, csak elvetik a pitiáner, stílustalan fogyasztást, és inkább a drága borokra és a szivarokra szavaznak, miközben négyszobás, nagypolgári módon berendezett lakásuk öblös füles foteljében még mindig Lukácsot olvasgatják.

Aki viszont már hatvanhatban azt nyilatkozta, amikor Budapesten járt a hírhedt diákvezér, Rudi Deutschke, hogy izé, elvtársak, nem az ő 1920-as Taktika és etikájából kéne meríteni, mely szerint az igazságért minden feláldozható. Lukács arra kérte őket, ne az ő műveivel legitimálják ideológiájukat – de a hatvannyolcasok szartak e kérésére. Részletek nem ismeretesek.

Apám azért lázadó típus volt, és noha huszonévesen, a hatvanas évek elején belépett a Jugoszláv Kommunista Szövetsége, a helyi hatalmasságokkal való összetűzése miatt – a Szocialista Ifjúsági Szövetség elnöke, magyarán ifielnök is volt, bazént építettek, kiásták az új iskola alapját, táncmulatságokat, színelőadásokat rendeztek – épp valamikor a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kilépett a pártból. Érdekes mód karrierje ezt egyáltalán nem sínylette meg, igaz, aztán már az Újvidéki Rádió zenei szerkesztője lett. Később tért vissza a politikába, a kilencvenes évek elején, amikor a hatvannyolcas kommunistákból nacionalisták lettek. Akkor a Milošević-rendszer ellen lázadt a maga módján, segítette a katonai szolgálatot megtagadókat, s ki mert állni eléjük, illetve az ő képviseletükben a hadsereg képviselői elé is. Persze nem lehetett tudni, hogy mindennek mi lesz a vége, lehetett volna más is. Mondanom sem kell, hogy az egykori szerbiai hatvannyolcasok – noha gyökeresen más politikai platformon álltak, mint Milošević – vagy ultranacionalisták lettek, vagy éppen behúzták fülüket-farkukat az államtól kapott lakásaikban, amelyeket ezekben az időkben lehetett húgyért-szarért megvenni az államtól. Na, de apámból se gyártanék mártírt hirtelen, csak hogy a hatvannyolcasokat mószeroljam.

Hatvannyolc szellemisége valamikor a hetvenes években érkezett el falunkba, és még ma is tartja magát, bár egyre kevésbé. A masszív drogozás a kilencvenes években jelent meg a háborúk nyomán, előtte maximum a ragasztózás dívott tinédzserek és művészhajlamúak körében. Ki akartam próbálni, de túlságosan hiányzott a levegő. A füvezés is ekkortájt jelent volna meg, ha valaki be tudja rendesen csavarni, és nem veri át az érdeklődőket a díler valami fűre hasonlító kapcadohánnyal. A NATO-bombázások alatt azonban már beindult a nagyüzem a terjesztés és a fogyasztás terén, sőt egyesek termelték is. A rendőrség már vagy kétszáz ember nevét írta össze a besúgók révén, s mint a diszkót tartó barátunktól megtudtam, én nem voltam a listán (még csak az kellett volna, nem is füveztem), bár tartottam tőle, mert körülöttem csak a tárgyak nem szívták az anyagot. Egyik általános iskolai osztálytársamat meg azért vágták börtönbe a kilencvenes években, mert a kertjében egész parcellányi füvet termesztett, de repülőből lefényképezték (a mítosz szerint). Keménydrogokról sosem esett szó, bár a külföldön tanuló diákok révén a speed kismértékben begyűrűzhetett. Mára, negyven év után, a kábszerek tekintetében falunkban véget ért hatvannyolc.

Azt mondják, ehhez az évhez köthető a szexuális felszabadulás is, bár a szexuális kizsákmányolás aztán éppen a szabad szerelem jelszava alatt folytatódott. Hogy volt-e falunkban szabad szerelem? Gruppenszex? Biszexualitás? Homoszexualitás? Orgiák? Talán, bizonyosan, később. A falusi urban legends szerint már több jeles családapát kaptak el fiújával, eseteket is megnevezhetnék, de ez ízlésem ellenére való. De az, hogy nagyon is számon tartják, s megvetik az „elkapottakat”, jelzi, a prűdség megmaradt. A válás már megszokottabb, de a házasságtörésre fatva jár, és az a harmincéves lány, aki nem ment még férjhez, vagy ronda és kövér, vagy kurva, mert különben? Mondanom sem kell, rólam azt feltételezhetik, buzi vagyok, mert harmincöt múltam, és sehol egy feleség. Legalább egy elvált feleség! (Jut eszembe, legközelebb ezt mondom, ha erre kérdeznek rá otthon: hát, nemrég váltam el, Rózsika néni! – Jaj, ne is mondd, Gyurikám – mondaná Rózsika néni, aki szintén elvált, úgy negyven éve.)

Hovatovább inkább megvetik, lekurvázzák azokat, akik csak úgy, egy vacsoráért odaadják magukat a férfinak, mint aki esetleg üzemszerűen kéjelg. Erről persze mende-mondák járták csak, pontos történet semmi. Leginkább pincérnőket hoztak hírbe, tény, hogy e munkaköri poszton nagy a fluktuáció, talán hálózatok is voltak, a vendéglősök-kocsmárosok egymás közt cserélgették-köröztették a lányokat pár hónap elteltével. Ebben meg éppen semmi hatvannyolcas sincs. Bár e tekintetben legtovább éppen az a Zetkó Pali vitte, aki ugyan ha tízéves volt célkeresztben lévő évünkben, de valahogyan mindig olyan hatvannyolcasnak tűnt. Sakkozott és pingpongozott is, a klubból ismertem, bár egy jó tízes van köztünk, és mindig is legendák keringtek körülötte. Kócos, szőrös, büdös volt, többnyire katonai bakancsban és köpenyben züllött a kocsmákban, ha éppen tönkrement. Ha viszont jól ment dolga, igazi ficsúrként öltözködött. 1987 táján még egy riportot is írtak róla a Képes Ifjúságban, ami akkor igazán kemény, már-már ellenzéki lap volt. Akkor fűtőként dolgozott a szomszédos városka mezőgazdasági és állategészségügyi középiskolájában, s fiatal kora ellenére már megfordult vagy tíz munkahelyen, mint az a cikkből kiderült. Amolyan csavargónak lett beállítva, aki azonban mégis a munka világában keresi a boldogulást, vállalkozó szellemű, íme, itt most mezőgazdasági hulladékkal fűtenek, ami a jövő útja, hisz elfogy az olaj, a szén, a fa… Még a cikket is kivágtam és eltettem.

Ha már itt tartunk – és erre később térek rá –, több kocsmát is ún. kurváskocsmának tartott a köznép (de hogy ott mi történik, nyilván csak az odajárók tudták). Így a temető melletti Horizontot, amikor menekültek tartották, s amely bezárt, miután egy O. Lajos nevezetű rendőr ott lőtte magát főbe, a rossznyelvek rögtön hozzáfűzték, legalább közel volt a temetőhöz. Vagy a szinte név nélküli, az egykori törzshelyünkből lett, a Mystic helyén, a benzinkút melletti kocsma, no és Vladó kocsmája, az Ivanhoe, ahol tán táncosnő is dobálta a csípőjét, mígnem Vladó magát és feleségét is, akit kikötött egy fához a falu határában, fölrobbantotta egy kézigránáttal, miután elrabolta a nejét, aki nem volt hajlandó visszaköltözni hozzá, s emiatt be kellett volna vonulnia a börtönbe. Miközben ő elrabolt feleségét hurcolászta magával állig felfegyverkezve, addig helikopterrel érkeztek falunkba a kommandósok. Erről bővebben majd máskor. És kurvának tartották a Marcsát is, de másképpen őt: kocsmáját csak Marcsának hívták, és igen rossz híre volt egy ideig, hisz a világháború után a parasztok tökeire kötötte a téglát, hogy azok bevallják, hová rejtették a terményt. Igazi beszolgáltatási szakember volt, és tán jutalomból kapta a pártház egy részét, ahol aztán megnyitotta műintézményét. Férjét a háborúban vesztette el, SAS-behívóval riadóztatták urát, akivel alig egy hete házasodott meg – valahol a Don-kanyarban veszett oda. Mária néni később nem házasodott meg, de állítólag a hatvanas-hetvenes években több crnagorác szeretőjét is kiiskoláztatta – a fiatalemberek a diploma után már nem látogatták kitartójukat.

De vissza Zetkó Palihoz: már csak a háborús időkben hallottam újra felőle, mint oly sokan, akik munka nélkül maradtak – s hát a hiperinflációs időkben minek dolgozni, ha mindent elvisz a pénzromlás? –, szóval ő is csempészett, nyerészkedett. Végül kocsmát nyitott az alvégben, a ma Munkácsy Mihályról elnevezett utcában, amit korábban Élmunkás utcának hívtak. (Miután nemrég Munkácsyról nevezték el, a helyi Művelődési Egyesület elnöke – az egyesületet persze Petőfiről neveztek el anno –, aki éppen ebben az utcában lakik, kikelt a döntés miatt, mondván, a festő most forog a sírjában, hogy az ő koszos, sáros, ronda utcájukat nevezték el róla.) De akkor még Élmunkás utcának hívták, a sors minő iróniája, hogy az egyik legnagyobb léhűtő itt alakította át a családi örökségbe kapott házat krimóvá. Ám társtulajdonos is akadt, és mintha csak valami cukrászdát alapítanának özvegyasszonyok délutáni teázásához, Mimózának keresztelték el. Álcázni egyébként minek álcázták volna, vastagon benne volt akkor a rendőrség mindenben, csempészni, nem adózni, bűnbarlangot működtetni éppen az ő részvételük nélkül nem lehetett. A Mimózában nem csak kártyáztak, vedeltek, verekedtek, játszottak a külfönféle gépeken és a többi – bár jómagam sosem jártam ott, akkortájt ún. egyetemi tanulmányaimmal voltam elfoglalva, ráadásul ha otthon is voltam, tőlünk távol esett és már rossz híre volt e kocsmának –, hanem a szóbeszéd szerint ukrán kurvák szórakoztatták a nagyérdeműt, privátin is. Mondhatni, falunkba ukrán lányok hozták el hatvannyolc eszméjét, ők szabadították fel a testet a modernitás elnyomása alól, a farkak itt mondtak nemet a legújabb kor tekintélyelvű agressziójára. Igen ám, csakhogy amíg a kizsákmányolt férfitestek felszabadultak, addig szegény lányokat rabszolgasorsba taszajtották.

A Mimózához címzett műintézmény nem sokáig húzta, helybéliek nem is merték betenni oda a lábukat, háborús nyerészkedők, horvátországi és boszniai menekültek, rendőrök és egyéb kétes elemek tivornyáztak itt a hegyi tangóra, már ahogyan a délszláv műnépzenét hívják. Palit sem kerülhette el (újabb) végzete, nagy szerencsejátékos lévén hamar dobra került minden. Végül a cserepeket is leszedte, a tetőszerkezetet, az ablakokat-ajtókat is eladta, a ház – ház?, „ház” – úgy néz ki, mintha a NATO hatszor megbombázta volna, az egész délszláv háborúk által letarolt területeken nincs már egy ennyire romos épület. Hősünk Belgrádba távozott, egy építkezési vállalatnál dolgozott, barakkban lakott, és valahogyan egy gyereket is összehozott egy szerb asszonnyal (hiába, nagy sarmőr). Ezt már a kishegyesi Pöndölben mesélte el, koszosan-büdösen és egy fitying nélkül, már szokványosnak mondható, újabb züllési futamán körözve. Porzott a gigája mán korán reggel is, ahogy Robi, a pincér mondta, de már arra sem tellett, hogy felüljön a belgrádi buszra, itt meg már mindenki ismerte, senkitől sem tudott egy húszast sem kicsikarni, ami a legolcsóbb, ún. húszdináros pálinkára futotta volna. Hát velem próbálkozott, az ismeretlennel, nem emlékezett rám, mint kiderült, bár aztán nagyban bizonygatta, hogy igenis. És miután mondtam, újságíró lennék, gálánsan felajánlotta, elmeséli igen regényes életét, mondjuk, legyen ötven euró, de csak nekem, Belgrádban egy ilyen sztoriért ötszázat is megadnak. Igen?, mondtam, akkor vigye oda, mert én eléggé ismerem már élete egyes etapjait, azért tehát eleve nem adnék egy fityinget sem, sőt eladom neki azt a cikket, ami róla szól, és megőriztem (hazudtam), és ez bizony szíven ütötte, hogy valaki ennyire emlékszik arra az időszakra, amikor ő híres lett (lett a fenét, de ez mindegy is). És, folytattam, nem tudom, mit ér életútja maradék része, mondjuk, egy sört hajlandó vagyok fizetni, csak úgy, de vesztére ezt nem fogadta el, úgy saccolta, lehet itt még alkudozni, egy sörnél többre van ő nálam, akár egy kisebb berúgásra is levehet, nézegetett, bámult rám, szóval előbb el kellene mondania, hogy mi ér annyit, de ha meg már hallottam, minek venném meg, hisz már megvan, ez nem olyan, mint egy lóvásár, hogy odamegyek, és megnézem a fogait. Pali, aki egyébként lovakkal is foglalkozott, kupeckodott (ami a lótolvajlás szebbik neve mifelénk, eufemizmus), e logikai kavarásnál már megállt, látta, semmire sem megy velem, és magában már magát szidta, hogy miért nem fogadta el azt az egy sört idejekorán? Ha jól hallottam, mostanság a belgrádi börtönben kúrálja magát egy régi ügyből kifolyólag, de ez biztosan nem az az ügy, amikor még kocsmárosként egy másik kocsma udvarából lopatta a sörösüvegeket Dragan cigányékkal, hogy így pótolja azt a rengeteget, amit mulatozás közben törtek össze üzlettársai, cimborái és a kedves vendégek.

Ha előbb és Nyugaton születik, Palit nyughatatlan lelke bizonyára a barikádokra vezeti, aztán maoista lett volna, kibucba költözik, palesztin táborban terroristává képzik ki, a RAF tagjaként robbantgat, hogy végül börtönben kössön ki. Az életút vége azonos lenne, gondolom. De hogy ő lett volna falunk első és utolsó hatvannyolcasa, alig hiszem.

Akkor már inkább Egér, az utolsó hippi. Nem tudom, hány éves, ötven elmúlt, az bizonyos, de mint már utaltam rá, falunkba minden késve érkezik. Egér, mióta csak ismerem, ugyanúgy néz ki: hosszú haj és szakáll, kék munkásoverall, farmerdzseki, papucs. Régi fekete biciklijén teper a munkába, kiváló fémmunkásnak tartják. El lehet képzelni: a legnagyobb hippi mint élmunkás! És tényleg az, délutánonként maszekol, haveroknak segédkezik. Egyszer jártam nála – ott lakik nagybátyámék sarokházának végénél, az utca túloldalán egy felújított parasztházban –, volt osztálytársam, Pista, a hippi – ikertestvére Dubrovniknál esett el – vitt el hozzá pálinkázni, ősrégi lemezeket hallgattunk, a hetvenes évek rockklasszikusait, meg Doorsot főleg, a Doors a csúcs a falusi hippiknél. Nem mondanám, hogy valami emlékezetes este volt, inkább csak az tűnt fel, hogy falunk hippimozgalmának guruja meglehetősen egyszerű lélek, mármint nem egy pallérozott elme, ám szavain csüngtek a hívei, az akkor húszas éveikben járó új hippik, ezek a posztmodern vajdasági magyar hippik, akik egyszerre esküdtek a Doorsra, a Jethro Tullra, az EDDÁ-ra, a Beatricére, de ha berúgtak, legszívesebben a 3+2, a Szivárvány, a Betyárok és a többi bácskai és bánáti lakodalmas rockegyüttes muskátlizenéjére mulattak és a Kombiné, kombiné, csipkés kombinét gajdolták. S mondom, volt abban valami ironikus, hogy a minden tekintély ellen lázadó hippimozgalom odáig módosult, legalábbis a mi falunkban, hogy megkérdőjelezhetetlen tekintéllyé vált a legnagyobb hippi, Egér, legalábbis a többi hippi körében, igazi vezér, aki megmondja, mi a jó zene (olvasni persze semmit sem olvasnak, maximum Rejtőt), hogyan kell viselkedni, hogyan kell egy jót kúrni, hovatovább mi is számít jó kúrásnak, hová kell pecázni járni, tanácsot ad az élet apró-cseprő dolgaiban, de a legnagyobbakban is, hovatovább, hippi létére igazán nagy tekintélyre éppen a munka világában, a fémgyárban tett szert. És fölöttébb rendes ember, aki semmiféle zűrbe nem keveredik már, és csupán megfakult legenda, hogy régen igazi hippi módjára lázadozott.

Például én sokáig úgy tudtam, hogy az a híres-hírhedt templomi eset is az ő nevéhez kapcsolódik, ti. valamikor a hetvenes években a vasárnapi mise idején egy motoros behajtott a templomba, megfordult az oltárnál, gázt adott, brummogtatta a masináját, majd kihajtott. A nyolcvanas években, tinédzserként azt gondoltam, ez ám a lázadás netovábbja, az egyházellenesség megnyilvánulása a hippi ellenkultúra részéről, bár hogy ennek az akciónak mi értelme volt, akkor sem értettem. Számtalan verzió keringett a történetről, meglehet, egyik sem igaz, és az sem rémlik, miért Egér nevéhez kötődött az esemény, már ha egyáltalán, vagy csak az én képzeletemben mosódott össze Egér és a motoros eset (különösképp, hogy mindig biciklin láttam). Jóval később amúgy is azt hallottam, hogy a „tettes” egy, a megbolondulás útján már erőteljesen haladó – motorozó – alak volt, így végül megbüntetni sem tudták közbotrányokozásért, bár a hetvenes években inkább dicső tettnek számított a hatalom szemében a vallás, az egyház megszentségtelenítése.

De Egér sem az utolsó hatvannyolcas. Ha már, akkor Gyuri az, egyik jó barátom jó barátja. ’61-ben született, s noha sem nem lázadó, sem nem hippi, nem harcol a tekintélyelvűség ellen, sem nem jár orgiákra, gruppenszexelni sem, sőt egyáltalán nem is nőzik, mintha cölibátust fogadott volna, és nem kocsmázik, néha megiszik egy pohár bort, ez a dőzsölés netovábbja. Nem, Gyuri egyszerűen kivonult a világból, nem vesz részt semmiben. Ezért igazi hatvannyolcas ő. Olykor éjszakánként futottunk össze vele, mi az esti sörözésből tinglitangliztunk hazafelé, ő viszont egyszerűen biciklizett. Az Egérénél is rosszabb, öregebb és feketébb kerékpárral járta a sötét utcákat, ilyenkor merészkedett ki. De nem fél ő az emberektől, nem bolond, mármint a hagyományos értelemben bizonyosan nem az. Magának való, s igaz, ez már falun elég is, hogy bolondnak nézzék. Nem házasodott, anyjával él otthon, nem dolgozik, nem jár sehová, nem vesz részt a társadalmi életben, nem sportol, nem művészkedik. Anyja a férje, azaz Gyuri apja után kap kis öregségi nyugdíjat, árendába kiadják pár hold földjüket, aztán valahogyan ebből tengődnek.

Gyuri tehát kivonult a világból. Eredetileg kertész volt, és ugyanabban a fémgyárban dolgozott, mint Egér. A gyár kertjét művelte, igazán nagy gondossággal, mesélik. Aztán, amikor minden tönkrement, így a fémgyár is, az elsők közt volt, akit elbocsátottak, hiszen egy fémgyár kertésze üzletpolitikai szempontból az első, aki feleslegesnek nyilvánítható. A kert azóta tönkrement. Gyuri akkor vonult vissza, munkát nem keresett, és azóta otthon ücsörög a szobájában. Tizenéve, hogy utoljára jártam nála, de már akkor is megállt ott az idő: a bútorokban, a szagokban, a gobelinfestményekben, a könyvesszekrényben, melyekben az Állatorvosi Szemle hatvanas évekbeli példányait őrzi. Hogy azok miképpen kerültek oda, nem tudom, de Gyuri ezeket lapozgatja. Mondhatni, ez az ő Bibliája, amiből jósol. Mert igazi hatvannyolcas létére mindenről megvan a véleménye, és igazában még ennél is biztosabb mindenben. Akármi történik a világban, azt mondja rá: „no, én megmondtam előre”. Akár egy próféta: mindent tud előre is, meg hátra is.

Hedonistának sem mondanám, saját dohányát csavarja, pár tyúk kapirgál a kertben, amit kertész létére persze gondosan megművel. Utoljára a nyolcvanas években vásárolhatott ruhadarabot, gondolom én, hisz a templombúcsú napján mindig egy bordó ingben feszít – ekkor kijön az utcára nappal is –, s ebben teszi tiszteletét. Kissé cinikusan mosolyog, és mivel abszolúte biztos benne, hogy a világ tönkrement, és már csak kicsit kell várni a világ végéig, nem idegeskedik semmin. Olykor megjavítja egy-egy szomszéd rádióját, ehhez is ért. A világvevőkből tájékozódik, de nem mondanám, hogy naprakészen. ’96-ban még mindig a Szovjetunió összeomlása foglalkoztatta, mert hirtelen ez jutott eszébe. Pedig kommunista sem volt soha. Csak úgy, mert ez jutott eszébe, hát ezen meditált, a birodalom összeroppanásán. Merthogy végül majd minden összeroppan, összedől, tönkremegy, mert megérdemeljük.

Ő, Gyuri hát a mi utolsó hatvannyolcasunk, az utolsó.