Cseh sors

„…a közvélekedéssel ellentétben bátorkodom azt mondani, hogy a csehszlovák ősz jelentősége talán még a csehszlovák tavasz jelentőségén is túlnő.”

1.

Augusztus 24-e volt, barátom apjának kis házában voltam, messziről lövöldözés hallatszott, az asztalon egy tranzisztoros rádió szólt, én pedig szórakozottan nézegettem a könyvtár ódon köteteit, s végül egy Pavel Stránský[1] által 1633-ban írt könyvet húztam elő közülük: A cseh államról címet viselte. S olvasni kezdtem: „…ha bárki is megkérdez egy, a cseh dolgokban járatos férfiút, hogy Csehország szerződéses szövetségese-e a német birodalomnak, avagy hűbéres ország-e és vazallus, a mondott férfiú teljes határozottsággal fogja bizonygatni neki, hogy Csehország inkább barát az ősidőktől való szövetség kötelékében, mintsem egy bármi módon is szolgává vagy védenccé lett ország.”

És valamivel tovább: „S ha a legmesszebbmenőkig elismernénk is, hogy Csehország fölött a német császároknak volt és van főhatalmuk, s hogy a csehek megtagadták az irántuk való engedelmességet, a császároknak nem lett volna szabad az ellenszegülőkkel szemben előnyben részesíteniük a cselekvés és a fegyver útját a jog szerint megfelelő eljárás kárára. Mivelhogy jogosnak fogadtatott el, hogy aki erőszakkal akarja kikényszeríteni azt, ami jár neki, s nem törődik a jog szerinti eljárással, minden jogát elveszíti, mellyel csak bírt, valamint hogy nem helyénvaló nyomást gyakorolni ott, ahol a törvények szerint lehet cselekedni. Csehország állítólag már régen szövetséget, szerződéseket és barátságot kötött Németországgal, bizonnyal közelebbit és szorosabbat, mint bármely más királyság, de a szövetség és a barátság se a cseh, se a német nemzet önállóságából, törvényeiből, jogaiból, szokásaiból és szabadságából nem vesz el semmit… De ha bármikor is úgy tűnt, hogy e határokat a két fél valamelyike átlépte – mivel ha a barátok egyike erősebb a másiknál, szövetségük nemritkán az oroszlánnal való barátsághoz hasonlít –, megnyílt az út az ellenségeskedés előtt…”

S még tovább: „Elvégre a csehek azt kívánják, hogy inkább kerüljenek bármely helyre az önálló nemzetek sorában, mintsem hogy első helyre állítsák őket ama készséges szolgálattevők között, akiket a legragyogóbb szolgálatkészség fűz egybe.”

Az ablakon túli lövöldözés a jelenvaló pillanathoz láncolt, Pavel Stránský réges-régi mondatai azonban a lövöldözés dacára is visszavittek a cseh történelem mélyébe, mérhetetlen távolába, s azt adták tudtomra, hogy mindig egyugyanazon nemzeti történelmet éljük meg, melynek megvan a maga „örök” problematikája, s utóbbinak egyaránt része a szövetség és az önállóság közötti állandó ellentét, a szünet nélkül elérni szándékozott, de el nem ért szuverenitás és az érte folyó szüntelen harc, az a lövöldözés tehát, amit hallok, nem csupán az égből lesújtó villámcsapás, sokk és abszurditás, hanem olyasvalami, ami által újra és más módon az ősi cseh sors teljesül be.

2.

Az 1939-től a közelmúltig eltelt évek nem tölthették el különösebb büszkeséggel a cseh lelket. Kisszerűség, alkalmazkodás, az önálló politikához való bátorság hiánya, az irigykedő középszerűség uralma, a mindenütt jelenlévő otrombaság: mindez messzemenően szkeptikus töprengésekre késztetett bennünket a cseh jellemet illetően, és kegyetlenül éles fényt vetett a történelemre, amely ezeket a jellemeket kialakította.

Akkoriban gyakran gondoltam a cseh újjászületésre, amely a forrongó Európa közepén a maga kis homokdombját tapicskolta; az általános emberi értékek létrehozására képtelen újjászületésre; az aprómunkában serény, de a nagy tettekre képtelen újjászületésre. Ennek a kisszerűség jellemezte mentalitásnak az örökségére gondoltam, amely egyaránt rányomta a bélyegét a csehek huszadik századára, a harmincnyolcas évre, a második világháború utáni évekre, az ötvenhatos évre, amely képtelen volt következetes és jelentőségteljes választ adni a 20. kongresszusról[2] érkező ösztönzésre, s kiváltképp Antonín Novotný[3] időszakára, melynek jelentéktelenségében magának a cseh kisszerűségnek a géniuszát láttam megtestesülni.

Abban az időben írtam egy darabot, melyről azt mondogattam a barátaimnak, hogy csehellenes. A darabban egy bizonyos kiszolgált őrnagy fiatal vejét oktatja. „A csehek sose jártak a barikádokra. A csehek a Sokolba[4] jártak. Egy talajtorna-gyakorlat többet tett a nemzetünkért tíz forradalomnál.”

Amikor két hónappal ezelőtt visszatértem Párizsból, utólagos meglepetést okozva tudatosodott bennem, hogy ottlétem idején a legkülönbözőbb vitákban és a nyomtatásban megjelent interjúkban is erősen hazafias (mi több, reményekkel teli) szólamokat hangoztattam. Hogyan jutott mindez az eszembe? Valamiféle nacionális fegyelmezettség nyilvánult meg ebben, amely arra késztetett, hogy külföldön dicsérjem a hazát? Nem, nem vagyok ennyire fegyelmezett. Álláspontom megváltozását az idei augusztus soha el nem felejthető élménye idézte elő. Az odahaza és külföldön folytatott számtalan beszélgetés során újra és újra arra a következtetésre jutottam, hogy nem egykönnyen akad olyan nemzet a világon, amely ugyanúgy helytállna egy hasonló próbatétel során, mint mi, és ugyanolyan szilárdságról, okosságról, egységességről tenne tanúbizonyságot.

Augusztus új fénnyel világította meg egész történelmünket. Nem mintha a cseh jellem szkeptikus bírálata érvényét vesztette volna, kiegészült viszont azzal, ami a másik oldalról látható: Igen, a Žižka[5] buzogányának hősi hagyományával való közvetlen kapcsolatot a cseh nemzet már elvesztette, de a huszitizmus többek között a nép hagyományát is jelenti, azét a népét, melynek kebelében „mindegyik nagyanyó jobban ismerte az írást, mint az itáliai pap”, s ennek a népi műveltségnek és gondolkodó hajlamnak a tradíciója nálunk mindmáig honos.

Igen, a cseh újjászületés a nagypolitika helyett csak a szerény népművelésben volt járatos, s a nemzetért vívott harcban a műkedvelő színház, a dal és a versek voltak a legfőbb fegyverei; igen, a cseh művészetet befogták a nemzetművelő törekvések zötyögős lajtorjás szekerébe, de nem kevésbé igaz, hogy ily módon a cseh nép léte első pillanatától kezdve oly sorsszerűen fonódott össze a kultúrával, mint kevés nép az európai nemzetek sorában, ennélfogva Európa e térfelén a gondolkodás iránti vonzalom és a műveltség tekintetében messze ez a nép a legelső, s nem hagyja magát valamiféle olcsó propagandával elkábítani.

Igen, igaz, hogy a cseh nemzet a múlt században kívülálló volt a nagy európai konfliktusokban; de nem kevésbé igaz, hogy ugyanebben az időben óriási dolgot vitt véghez: félművelt és félig elnemzetlenedett lakossági csoportból ismét visszaváltozott európai nemzetté, mégpedig a szakadatlan germanizációs törekvések s annak a hatalomnak a szándékai ellenére, melynek alávetették, s ebből fakadóan azóta a kedvezőtlen időszakokban nyújtja a legjobb teljesítményeket.

Igen, igaz, hogy a cseh nemzet nem a romantikus heroizmus lelkületével tűnik ki, de nem kevésbé igaz, hogy a romantizmus és a hősiesség hiányának a visszáját a józan ész, a humorérzék és a kritikus szellem jelenti, s e nemzet önmagát is általuk szemléli, aminek köszönhetően Európa legkevésbé soviniszta nemzeteinek egyike: hogyha nemzeti büszkesége felháborodottan fellobbant, az annak a jele volt, hogy szörnyűségesen megsértették; és azt is jelenti, hogy felháborodása nem pillanatnyi és nem gyorsan mulandó, mint az érzés, hanem konok, mint maga az értelem.

Látom a lakást a kicsi párizsi palota teteje alatt, hallom Aragon haraggal teli hangját, az erőszakot átkozó hangot, látom Aragon arcát, amelyen csak az országom sorsa fölötti aggodalom tükröződik, aztán saját szavaimat hallom, melyeket többször is elismételek: „A legcsodálatosabb hét volt, amit valaha is megéltünk.” Félek, hogy ez az állítás abszurdnak tűnt ott és különösnek, de honfitársaim megértenek. Hiszen ez volt az a hét, amikor a nemzet hirtelen önnön nagyságával szembesült, melynek létezésében már nem is reménykedett.

3.

Ha most visszagondolok Párizsra, egy kiskocsma jelenik meg előttem a latin negyedben, ahol Carlos Fuentesszel[6], e kiváló mexikói íróval, kortársammal ebédeltem. Fuentes azt kérdezte tőlem, tudom-e, hogy a cseheket Mexikóban hagyományos rokonszenv övezi. Aztán arról beszélt, hogy a múlt század közepén három európai hatalom megelégelte Juárez[7] elnök liberális politikáját, megszálló csapatokat küldött Mexikóba, s akkor az osztrák katonasággal érkezett cseh alakulatok megtagadták, hogy részt vegyenek egy szabadgondolkodó ország megszállásában. Sokan közülük ott maradtak Mexikóban, s mivel számos zenész volt közöttük, a mexikói zenei élet sokat köszönhet nekik. Emléküket mindmáig tisztelet övezi.

Mert van dicsőség, amely a hódítóké, s van dicsőség, amely azoké, akik történelmük során sose voltak hódítók. A Napóleonjainak és Szuvorovjainak hadjárataival dicsekvő nemzetek gőgje mellett ott van azon nemzetek büszkesége, amelyek sosem exportálták a Szuvorovok durvaságát. Van nagyhatalmi mentalitás, és van mentalitás, amely a kis nemzetek sajátja.

A nagy nemzet léte és nemzetközi jelentősége automatikusan, pusztán lakosainak lélekszáma által is biztosított. A nagy nemzet nem kínozza magát létének okát és jogosultságát firtató kérdéssel, mert nyomasztó természetességgel létezik és fennmarad. Léte önnön nagyságán alapul, s nem ritka, hogy megmámorosodik a nagyságától, mintha az önmagában is érték volna. Siroka sztrana moja rodnaja, mnogo v nyej polej, leszov i rek.[8]

Ezzel szemben a kis nemzetnek, ha egyáltalán van valamilyen jelentősége a nagyvilágban, akkor e jelentőséget naponta és állandóan újra meg kell alapoznia. Abban a pillanatban, amikor az értékteremtést abbahagyja, létjogosultságát is elveszíti, s megeshet, hogy végül megszűnik létezni, mert törékeny és elpusztítható. Az értékteremtés nála magának a létezésnek a kérdésével kapcsolódik össze, s talán ez a magyarázat arra, hogy a kulturális és gazdasági értelemben vett alkotótevékenység miért sokkal intenzívebb a kis nemzeteknél (kezdje a sort, mondjuk, a régi görög városokon), mint a nagy birodalmaknál.

A nagyság, a számosság, az elpusztíthatatlanság tudata teljesen áthatja a nagy nemzetek gondolatvilágát: mindegyikükben van valami a „sokaság gőgjéből”; mindegyikük hajlik arra, hogy nagyságát olyasminek tekintse, ami világmegváltásra predesztinálja őt; mindegyikük hajlamos önmagát (a maga megszámlálhatatlanságával) a világgal, saját kultúráját a világ kultúrájával azonosítani, tehát politikai értelemben általában extrovertáltak (figyelmük távoli befolyási övezeteikre irányul), kulturális szempontból azonban fölöttébb egocentrikusak.

Ó, boldogtalan nagy nemzetek! Szűk a kapu, amely az emberiességhez vezet, s ti oly nehezen juttok át rajta…

Hiszek abban, hogy a kis nemzeteknek fontos küldetésük van a mai, a nagyhatalmak kényének-kedvének kiszolgáltatott világban, melyet e hatalmak szeretnének lehengerelni és saját mértékükre szabni. Azáltal, hogy a kis nemzetek szüntelenül az arcukat keresik és formálják, hogy az önállóságukért küzdenek, egyúttal arról is gondoskodnak, hogy ez a földgolyó ellenálljon a rettenetes uniformizáló hatásoknak, hogy a hagyományok és életmódok sokszínűségétől legyen ékes, s hogy az ember egyedisége, csodálatossága és különössége otthonra találjon rajta.

4.

Igen, meggyőződésem, hogy a kis nemzeteknek fontos küldetésük van. Meggyőződésem, hogy egy olyan világ, melyben a guatemalaiak, észtek, vietnamiak vagy a dánok hangja nem kevésbé lenne hallható, mint az amerikaiaké, kínaiaké vagy az oroszoké, jobb és kevésbé szomorúbb világ volna. De tudom, hogy a kis nemzetek sorsa csalfa és nehéz. Vannak időszakok, amikor letargiába esnek és szunnyadnak, miközben a nagy nemzetektől eltérően minden szunnyadás azzal fenyegeti őket, hogy nem ébrednek fel többé.

Annak gondolata, hogy a cseh nemzet is újra az élet vagy a tengődés, a lét vagy a nemlét kérdésében dönt, már évekkel ezelőtt elháríthatatlanul az agyamba fészkelte magát, amikor tudatosítottam, hogy a felvilágosulatlan politika fojtogató hatással van a cseh életre, és egy európai provincia említésre se méltó szintjére süllyeszti a cseh kultúrát. Schauer[9] lényeglátó kérdése merült fel bennem: Volt-e értelme annak, hogy Európa kellős közepén megteremtettük a mi kis nemzetünket? Milyen értékekkel gazdagítja és akarja gazdagítani az emberiséget?

Amikor tavaly nyáron az írók kongresszusának szószékén[10] feltettem ezt a kérdést, nem sejtettem, hogy a következő évben egész Csehszlovákia milyen drámai választ ad majd rá. Annak kísérlete, hogy végre (és eddigi világtörténelme során először) olyan szocializmus jöjjön létre, amelyben nincs jelen a titkosrendőrség mindenhatósága, de szabadon lehet írni és beszélni, a közvélemény meghallgatásra talál, a politika a nyilvánosságra támaszkodik, a modern kultúra szabadon fejlődik, az emberek pedig megszabadultak a félelemtől, olyan próbálkozást jelentett, melynek köszönhetően a csehek és a szlovákok a középkor vége óta először kerültek újra a világtörténelem középpontjába, s a világhoz intéztek üzenetet.

Ez az üzenet nem abban állt, hogy a csehszlovákok a szocializmus eddigi modelljét egy másik, ugyanolyan autoritatív és exportképes modellel akarták felváltani. Az effajta messianizmus idegen a kis nemzet mentalitásától. A csehszlovák üzenet értelme másban rejlett: Megmutatni, milyen határtalan demokratikus lehetőségek hevernek mind ez ideig parlagon a szocialista társadalom vállalkozásában, s megmutatni, hogy ezeket a lehetőségeket csak akkor lehet kiaknázni, ha az egyes nemzetek politikai önállósága teljes mértékben megvalósul. Ez a csehszlovák üzenet változatlanul érvényes. Nélküle a huszadik század már nem volna huszadik század. Nélküle a holnapi világ más világ lenne, mint amilyen majd lesz.

Az új csehszlovák politika túlságosan is mélyreható jelentőségű volt ahhoz, hogy ne ütközött volna elkerülhetetlenül ellenállásba. A konfliktus persze sokkal drasztikusabb volt, mint sejtettük, a próbatétel pedig, melyen az új politika keresztülment, kegyetlen volt. Én azonban visszautasítom, hogy nemzeti katasztrófának nevezzem, ahogy a meglehetősen sok könnyet ontó nyilvánosságunk általában nevezi. Mi több, a közvélekedéssel ellentétben bátorkodom azt mondani, hogy a csehszlovák ősz jelentősége talán még a csehszlovák tavasz jelentőségén is túlnő.

Ugyanis olyasmi történt, amit senki se várt: Az új politika kibírta ezt a rettenetes konfliktust. Igaz, hogy meghátrált, de nem esett szét, nem omlott össze. Nem állította vissza a rendőruralmat; nem egyezett bele a szellemi élet doktrinér gúzsbakötésébe, nem mondott le önmagáról, nem árulta el alapelveit, nem szolgáltatta ki az embereit, s nem csak hogy nem veszítette el a közvélemény támogatását, hanem ellenkezőleg: épp a halálos veszély pillanatában tömörítette maga mögött az egész nemzetet, lévén belsőleg erősebb, mint augusztus előtt. S még valami: Hogyha e politika reprezentánsainak számolniuk is kell azokkal a lehetőségekkel, amelyek jelenleg adódnak, a nemzet széles rétegei s főleg az ifjúság megalkuvásoktól sértetlenül őrzik meg magukban az augusztus előtti célok tudatát. S a jövőre nézvést ez jelenti a csodálatos reményt. És nem a távoli, hanem az egészen közeli jövő tekintetében.

5.

S ha ez az új politika olyan sokáig fog hátrálni, hogy végül észrevétlenül visszaváltozik a régi politikává? S ha az engedmények deklarált ideiglenességéből évtizedekre szóló ideiglenesség lesz?

Természetesen nincs rá garancia, hogy az 1968-as évet a jövőben nem fogják elrontani és semmivé tenni. De az embernek vagy az emberiségnek van-e bármire is garanciája? Garantáltak-e valaha is valamit a cseh nemzetnek, amely, hogy ismét Pavel Stránskýt idézzük, arra ítéltetett, hogy barátságban éljen az oroszlánnal? Nem lépeget-e évszázadok óta azon a keskeny pallón, amely a szuverenitást az alávetettségtől, a világgal szembeni nyitottságot a provincializmustól, a létet a nemléttől elválasztja?

A középkor vége óta a tisztánlátó ember számára már az Isten sem bizonyosság többé, sokkal inkább afféle pascali fogadás. Azok, akiket ma depresszió és defetizmus kerít hatalmába, s azon siránkoznak, hogy nincsenek meg a kellő garanciák, hogy mindennek rossz vége lehet, hogy visszasüllyedhetünk a cenzúra és a perek nyomorúságába, hogy ez meg az történhet, egyszerűen gyenge emberek, akik csak a bizonyosság illúzióitól áthatva tudnak élni.

Amikor államférfijaink ötfős csoportja szeptember elején felhívást adott közre, melyben visszatérésre szólította fel a külföldön tartózkodó csehszlovákokat, és az aláírók nevében garantálta teljes biztonságukat, akkor néhány embertől ezt az ellenvetést hallottam: hogyan akarják szavatolni a mi biztonságunkat, hogyha a sajátjukat sem tudták garantálni?

Senkit se ítélek el, aki úgy döntött, hogy külföldön fog élni; meggyőződésem szerint mindenkinek joga van hozzá, hogy ott éljen, ahol akar, csak a fenti érveléstől határolom el magam, amelyből mindenfajta fennköltség hiányzik: A cseh polgár valóban képtelen azt a kockázatot vállalni, amit az államférfija vállal? Valóban csak úgy tud élni, ha semmit se kockáztat? De hát nem éppen attól függ a mindenkire kiterjedő viszonylagos biztonság mértéke, hogy a bizonytalan időkben hány ember mer a helyén állni?

A tisztánlátó józanság mindig is imponált nekem a cseh hazafiságban. Már a nemzeti újjászületés emberei is tudatosították mindazon hátrányokat, amelyek a cseh sors vállalásából következnek, s a nemzet öntudatra ébredése nem csupán feladatot, hanem problémát is jelentett számukra. A legnagyobb cseh hazafi azzal kezdte pályáját, hogy szétzúzta a hazafias illúziókat és mítoszokat, könyvének pedig jellemző módon a Cseh kérdés címet adta. A cseh hazafiság nem a fanatizmusban, hanem sokkal inkább a kriticizmusban gyökerezik, s épp ez az, amit nemzetemben imponálónak találok, s amiért szeretem.

Csakhogy a cseh kriticizmus ma kétféleképpen nyilvánul meg. Az egyik esetben a kritikus magatartás szokássá, avagy inkább rossz szokássá, önkéntelen mozdulattá lesz, amely bármiféle reményt automatikusan (tehát gondolkodás nélkül) elutasít, és minden reménytelenségre bólogat; ez a gyengék kriticizmusa, amely merő pesszimizmussá korcsosult; az effajta kriticizmus már nem racionalista hozzáállást jelent, hanem csak rossz hangulatot, pszichózist, amely ideális előkészítője a vereségnek.

De az igazi kriticizmus is jelen van, amely ellensége a pszichózisoknak, és tudja, hogy a pesszimista magatartás éppoly csalóka, mint az optimista; ez a kriticizmus képes arra, hogy leleplezze az illúziókat és a vélt bizonyosságokat, ő maga azonban messzemenően öntudatos, mert tudja, hogy ő az erő, az érték, a hatalom, amelyre a jövőt alapozni lehet. Ez a kriticizmus, amely az egész csehszlovák tavasz előidézője volt, ősszel pedig ellenállt a hazugságok és az irracionalitás támadásainak, nem csupán valamiféle elit sajátja, hanem, mint kiderült, az egész nemzet legfőbb erénye.

Egy ilyen erénnyel bíró nemzetnek minden joga megvan ahhoz, hogy csorbítatlan öntudattal nézzen szembe a következő év bizonytalanságaival. Az 1968-as év végén több joga van hozzá, mint bármikor máskor.

Milan Kundera írása először a Listy című folyóirat 1968/7–8. számában látott napvilágot.

[1] Pavel Stránský (1583–1657), cseh protestáns író, 1627-től a felekezeti üldöztetés miatt külföldön élt, a vallási okokból száműzetésbe kényszerült csehek, az exulánsok sorait gyarapította. Szóban forgó műve Respublica Bojema (cseh fordításban: O státě českém) címmel látott napvilágot.

[2] A Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956. február 14-e és 20-a között lezajlott XX. kongresszusán kezdődött meg valójában a sztálini korszak emberiesség elleni bűncselekményeinek – a „személyi kultusz” idején elkövetett „törvénysértéseknek” – a feltárása, ekkor hangzott el Nyikita Szergejevics Hruscsov Sztálint leleplező titkos beszéde. A kommunizmus sok hívét és szimpatizánsát a kongresszus révén ismertté vált tények ébresztették rá a rendszer valóságára.

[3] Antonín Novotný (1904–1975), cseh kommunista politikus, 1953 és 1968 között a párt első titkára, 1957-től 1968-ig köztársasági elnök. Dogmatikus, korlátolt, a szlovákokat nacionalista megnyilvánulásokkal irritáló vezető volt, ugyanakkor paradox módon az ő idejében, a hatvanas évek első felében bontakozott ki a szellemi élet liberalizációja, amely végül az 1968. évi Prágai Tavaszban tetőzött.

[4] 1862-ben létrejött, országos hatósugarú és nagy tömegeket megmozgató testnevelési egylet, melynek fontos szerepe volt a cseh hazafias mozgalom megerősödésében, a nemzeti öntudat megszilárdulásában. (Eredeti s teljes neve: Česká obec sokolská.)

[5] Jan Žižka (1360–1424), a cseh huszita mozgalom legendás, a nemzeti hősök között számon tartott hadvezére, kora egyik legkiválóbb képességű katonája, a defenzív taktika alkalmazásának mestere.

[6] Carlos Fuentes (1928–), mexikói író, korunk latin-amerikai irodalmának kiemelkedő reprezentánsa.

[7] Benito Pablo Juárez Garcia (1806–1872), indián származású mexikói politikus, 1861–1863, valamint 1867–1872 között köztársasági elnök, a demokratizmus és a liberalizmus eszméinek képviselője. A külföldi hatalmak, elsősorban Franciaország támogatásával az ő ellenében lett Mexikó császárává a Habsburg-család legtehetségesebb tagjai között számon tartott Miksa főherceg (1832–1867), aki végül alulmaradt a Juárez csapataival vívott küzdelemben, és kivégzőosztag előtt fejezte be életét.

[8] Nagy az én szülőhazám, sok benne a mező, az erdő és a folyó. (Egy ismert orosz dalból.)

[9] Hubert Gordon Schauer (1862–1892), cseh író, irodalomkritikus, publicista. Erősen foglalkoztatta a cseh nemzeti lét és történelem értelme: nagy vihart kavart, amikor feltette a kérdést, hogy az emberiség szempontjából nem volna-e hasznosabb, ha a csehek beolvadnának a német népbe, és szellemi erejükkel a magasabb szinten lévő német kultúrát gyarapítanák. Schauer felvetése Kunderát még idős korában is elgondolkoztatta, miként arról A függöny címet viselő esszékötetének Egy elfelejtett születés című fejezete is tanúskodik.

[10] Utalás a csehszlovák írók 1967. június 27–29. között Prágában ülésező IV. kongresszusára, amely alighanem a legjelentősebb volt a Prágai Tavaszt megelőző és előkészítő események sorában. A kongresszus az „írók lázadásának” jegyében zajlott, több ismert szerző (Ludvík Vaculík, Pavel Kohout, Ivan Klíma s maga Kundera) is élesen bírálta a diktatúrát, „eretnek” nézeteket hangoztatott, s nyilvánvalóvá tette, hogy az értelmiségi elit egyre inkább a kommunista párt ellenzékévé válik.