Giccs és oligarchák

Kundera és Havel vitája azt mutatja meg, hogy nincs benne győztes – sem akkor, sem most. De ez nem azt jelenti, hogy aktualizálásában nem kellene hogy jelen legyen az értelem.

Tünetértékű, hogy egy olyan társadalom, ahol a baloldal nagy támogatottságnak örvend, nem reflektál saját hagyományaira, még a baloldaliakra sem, pontosabban: sokkal inkább a felejtés, mintsem az emlékezés társadalma ez. Ha mégis emlékezik, akkor csakis pillanatnyi, főként célzatos és gondolatnélküli emlékezésről van szó – éppen csak leleplezni Clementis emléktábláját, gyertyát gyújtani vagy koszorút elhelyezni Dubček lábánál, aztán gyorsan vissza a deformált valóságba. E hagyomány intellektuális kritikai reflexiója vagy hiányzik az abbéli félelem miatt, hogy a még mindig a kommunizmussal összekapcsolt baloldaliság vádja merül fel, vagy pedig a régi rend dogmatikus igazolgatásának, ha nem egyenesen bálványozásának szintjén áll.

Intellektuális diskurzus végül is más időszerű témák esetében sem folyik, miért létezne éppen a nem csupán jubileumi 1968-cal kapcsolatban. Az azóta eltelt négy évtized a történelemben olyan hosszú korszakot jelent, hogy talán már két nemzedék is szinte őskoriként tekint az akkori eseményekre. Számukra az 1948 és 1989 között létezett kommunizmus ideje már rég befejeződött és egy differenciálatlan masszaként állt össze. Csupán az idősebb generációk és a történelmi események veteránjai emlékeznek nosztalgikusan az ifjúságukra vagy felnőtté érésükre, mikor a hatvanas évek reform-idejében – mely kicsúcsosodásakor oly költői nevet kapott: prágai tavasz – Suchýval és Šlitrrel, Lasicával és Satinskýval szórakoztak, Forman, Menzel, Jakubisko, Uher filmjeit, Havel színműveit nézték, Mňačko, Johanides, Blažková, Hrúz, Kundera, Vaculík, Škvorecký prózáját és Kosík vagy éppen Lipták és Šimečka gondolkodói teljesítményeit olvasták, Galanda követői vagy Jankovič képzőművészeti alkotásait szemlélték, Zelienka zenéjét hallgatták, röviden: olyan időben éltek, melyben gyorsan elfelejthették az ötvenes évek gaztetteit, félelmeit, represszióját, mely valami soha addig nem látott és nem ismert illúzióját alakította ki fokozatosan, amit egy másik, nyilván még találékonyabb metaforagyártó „emberarcú szocializmusnak” nevezett el. Arról az időről van szó, melyre még ma is az „arany hatvanas évekként” emlékeznek, miközben már az „elvesztett negyven év” szókapcsolat is megszilárdult, melynek előbbi a részét képezi.

Éppen a siránkozó kortársak számlájára jegyzi meg az akkori idők egyik leghivatottabb tanúja, Milan Kundera Utak a ködben című esszéjében (melynek cseh nyelvű megjelentetése nem véletlenül maradt el mindezidáig): nem zárták börtönbe, nem kényszerítették emigrációba őket, nem vesztették el munkájukat, nem néztek rájuk ferde szemmel, mindannyian saját országukban, saját lakásukban, saját munkájukat végezve élték életüket, szabadnapokkal rendelkeztek, barátságokkal, szerelmi történetekkel. A „negyven szörnyű év” fogalmával életüket csupán politikai aspektusára redukálják, emlékezteti Kundera az életrajzukat orwelizálókat, akik ezzel el is értéktelenítik, sőt érvénytelenítik azt – annak a „negyven elveszett évnek” a nevében. Azonban a történelem, kiváltképp a kis történelem, a mindennapoké, az egyének élete szempontjából talán lényegesebb, nem így működik.

De a nagy sem működött olyan egyszerűen, hogy benne a hatvannyolcasok egyszerűen (ahogy Petr Zídek, a Lidové noviny történésze írja) „elveszett nemzedékké” váljanak, bár 89-ben a vonat már más irányban haladt, mint amelyről ők megújító álmukat álmodták. Az igazság az, hogy már nem csupán Kundera, Kosík, Kohák, Bělohradský és más értelmiségiek – főképp azok, akik némi tapasztalatra tettek szert a valós kapitalizmussal – nem osztották a piac mindenható, de láthatatlan keze elkötelezettjeinek optimizmusát és lelkesedését, mely kéz oly szélesen és határtalanul tárult szét a konzum, a fogyasztás, a giccs, a médiák zsarnoksága és a globális kapitalizmus mint a történelem utolsó stádiuma előtt. A kapitalizmus előtt, melyben – ahogy Alvin Toffler mondja – a demokratikusan választott politikai hatalom egyre szembetűnőbben gyengül a mind nehezebben ellenőrizhető gazdasági hatalommal való viszonyában.

Talán valahol itt van annak az ellentétnek a magva, melyre itt a Tátra alatt nekünk is reflektálni kellene, ha kritikusan szeretnénk tekinteni közelmúltunk történelmének értelmére, de a jelenünkére is. A cseh Literárne novinyben már csaknem fél éve zajlik egy ilyesfajta intellektuális küzdelem a hatvanas évek reformtörekvéseinek, különösen 1968 tavaszának és őszének kritikai megértéséért, melynek kezdeményezője Milan Kundera és Václav Havel a „cseh sorsról” folytatott korabeli vitája volt. Ez a vita 1968 és 69 fordulóján szimbolikusan lezárta a kommunizmus egyik, ugyanakkor ténylegesen meg is nyitotta a másik „alkorszakát” Csehszlovákiában. És éppen ott valahol, a két cseh – akkor még csehszlovák – értelmiségi szinte már elfeledett vitájában talált egymásra két jövőkép, melyet mind a mai napig nem beszéltünk végig.

Mikor 68 végén – emlékezzünk, már Csehszlovákia tényleges megszállása után – Kundera a szimbolikusan Cseh sorsnak nevezett eszmefuttatásával jelentkezett, úgy látta, hogy „annak kísérlete, hogy végre (és eddigi világtörténelme során először) olyan szocializmus jöjjön létre, amelyben nincs jelen a titkosrendőrség mindenhatósága, de szabadon lehet írni és beszélni, a közvélemény meghallgatásra talál, a politika a nyilvánosságra támaszkodik, a modern kultúra szabadon fejlődik, az emberek pedig megszabadultak a félelemtől, olyan próbálkozást jelentett, melynek köszönhetően a csehek és a szlovákok a középkor vége óta először kerültek újra a világtörténelem középpontjába, s a világhoz intéztek üzenetet”. Sőt, Kundera a prágai tavasz egyre véglegesebb vereségének idején még ennél is tovább ment, mikor ama bizonyos felhívás margójára teljesen egyértelmű szavakat írt: „Megmutatni, milyen határtalan demokratikus lehetőségek hevernek mind ez ideig parlagon a szocialista társadalom vállalkozásában, s megmutatni, hogy ezeket a lehetőségeket csak akkor lehet kiaknázni, ha az egyes nemzetek politikai önállósága teljes mértékben megvalósul. Ez a csehszlovák üzenet –hangsúlyozta – változatlanul érvényes. Nélküle a huszadik század már nem volna huszadik század.” Kundera – abban az időben nem volt egyedül – elutasította a defetizmust, a megszállás utáni csehszlovák ősz jelentősége számára még a tavaszén is túlnőtt. Abban, hogy az új politika „kibírta ezt a rettenetes konfliktust”, hogy „meghátrált, de nem esett szét, nem omlott össze”, a jövő „csodálatos reményét” látta.

Václav Havel nem osztotta Kundera optimizmusát, nem hitt abban, hogy Csehszlovákia a normalitáshoz, értsd: a liberális demokráciához való visszatérés kísérletével a „világtörténelem középpontjába” került, mivel a szabadság és a törvényesség szerinte maga a normalitás. A vitában Havel, természetesen, idealizálta a Nyugat akkor még talán szociálisan érzékenyebb, nem annyira a fogyasztást és az anyagi sikert előtérbe állító „normalitását”. Azonban Kundera nem adta fel, és keményen az alábbi kérdést tette fel: „Csakhogy hol létezik körülöttünk normális szocializmus, hol és mikor létezett demokratikus és szabad szocializmus?” És talán fején is találta a szöget, amikor prognosztikusan szembehelyezkedett Havel véleményével: „Havelnek persze nincsenek illúziói a szocializmussal kapcsolatban, viszont illúziókat táplál azzal szemben, amit »a civilizált világ nagyobb részének« nevez, mintha az volna a normalitás ama birodalma, melyhez elég hozzásimulnunk.” Kundera szerint ugyanis az absztrakt szólásszabadság konkrét megvalósulása a civilizált világ szóban forgó többségében valami „olyasmit jelent, ami meglehetősen abnormális (elembertelenítő, elbutító): a kommersz érdekek és a kommersz ízlés uralmát”.

Talán valahol itt van a két eltérő irányultságú cseh és már akkor világirodalmi jelentőségű író vitájának üzenete, melyet ma némi egyszerűsítéssel a bal- és a jobboldali szemlélet intellektuális vitájának láthatnánk. Látszólag ez a történelmi vita úgy tűnik fel, mint a hagyományos liberális demokrácia védelmezőjének, a „normalitáshoz” való visszatérést hirdető majdnem konzervatív gondolkodású embernek, bár abban a pillanatban tulajdonképpen radikalistának a vitája az új társadalmi berendezkedés ideájának védelmezőjével (ma harmadik utasnak mondanánk), a bizonyos emberarcú szocializmusénak, miképp azt a prágai tavasz politikai és főleg értelmiségi elitje prezentálta. Ez az eszme, ahogy Kundera patetikusan mondja: szabadság, „amilyet még nem látott a világ”, garanciaként kell hogy szolgáljon a szabadság általános érvényűségére.

Kundera előrevetítette a piac „láthatatlan” kezének veszedelmét a globális világban, azt a problémát, mely csak később vált sürgetővé. A liberális demokráciához való visszatérésével Havel mintha eltávolította volna azt a bizonyos szabad, demokratikus, tehát utópikus, megálmodott szocializmust, és ténylegesen előrevetítette az 1989 utáni fejlődést. Kundera, belülről figyelve a szituációt, személyes részvétele következtében az utópista szocialista konstrukcióban olyasmit látott, ami betetőzi a történelmi cseh sorsot. Havel, aki kívülről, outsiderként szemlélte a folyamatot, határait, illuzórikus és utópikus voltát, valótlanságát hangsúlyozta.

Az a tény, hogy a cseh értelmiségiek – nem kizárólag az emlékezők – napjainkban megpróbálják folytatni a négy évtizede megszakadt diskurzust, nemcsak a múlt kritikai reflexiója iránti érzékükről tanúskodik, hanem utal e reflexió aktuálisabb területeire is (bár az emlékezők többségben vannak). Nem a befejezett történelem folytatása a lényeges, hanem az, hogy a társadalom (és tegyük hozzá, a szlovák társadalom is) manapság hol található. Ez a jelenléti szempont minden bizonnyal fontosabb, mint a szentimentális nosztalgikus emlékezés azokra az időkre, amikor egy pillanatra – s ez így volt – Európa központja voltunk.

Az igazság az, hogy az emlékezést, de 1968 történetét is mindmáig főleg a hatvannyolcasok alakítják, akik vaskemény rendszerességgel futják körbe az összes jubileumi találkozót, konferenciát, szimpóziumot – újra elérkezett az ő idejük. Ez rendben is volna, ha az emlékezésen kívül a történetírás kritikai reflexiója is működne, és ehhez az események óta már elég idő telt el, melyet nem csupán az olcsó antikommunizmus határozott meg.

A 89-es változások tényleg nem tekinthetők 68 folytatásának, még ha néhány naiv számára ez pár pillanatig így tűnt is. Sőt, Jiří Pehe azt írja, hogy 68 üzenete „nem maradt fenn sem politikailag, sem eszmeileg”, hogy már teljességgel „politikai kómában volt, amelyből 1989 sem keltette fel”. Talán a legpontosabban egy másik közvetlen résztvevő, Petr Pithart fogalmazta meg, aki szerint 68 történelmi jelentősége „sikertelenségében volt, abban, hogy az utolsó bizonyítékát adta a kommunizmus által inspirált szocializmus megreformálhatatlanságának”.

Havel visszatérése a liberális demokráciához, a „normalitáshoz” 1989 után nehéz próbákat állt ki, és majdnem húsz év után, a privatizációs rablásokat követően és mostanság, az oligarchák és üzleti érdekek dajkálta demokráciában, a giccs fogyasztása közepette, talán már nem az az ideál lebeg a szeme előtt, melyről az 1969-es év kezdetén meg volt győződve. Az 1968-as és 1989-es események alapján azonban minden bizonnyal jogos a kérdés: milyen ideálok, milyen közös gondolat egyesíti a társadalmunkat ma?

Kundera és Havel vitája azt mutatja meg, hogy nincs benne győztes – sem akkor, sem most. De ez nem azt jelenti, hogy aktualizálásában nem kellene hogy jelen legyen az értelem.

P.S.

Majdnem negyven éve, felocsúdva és felháborodva főleg az augusztusi megszállás következtében, viszonylag hosszan írtam Kundera és Havel vitájáról a Matičné čítanie című lapban, mely a Kultúrny život megszűnése és a Literárny život betiltása után az egyetlen szlovák aktuális periodikum volt, és akkori elkötelezetlen outsiderségemmel (ez oly mértékű volt, hogy Milan Šútoveccel aláírtam a Nem Elkötelezett Pártatlanok Klubjába szóló jelentkezőlapot) összhangban kissé jobban szimpatizáltam a racionálisabb és józanabb Havellel, mint a patetikusabb és érzelmileg lekötelezettebb Kunderával. Magával ragadott Peroutka Přítomnostának, Čapek esszéisztikájának és publicisztikájának, de a harmincas évekbeli Matuškának is az olvasása, a demokratikus atmoszféra – melyről egyébként egészen mást is hallottam –, amiknek következtében szép illúzió szilárdult meg bennem az első Csehszlovák Köztársasággal, vagyis a liberális demokráciával kapcsolatban, mely – ma már tudjuk – szintén nem oldotta meg mindenki szabadságának és demokráciájának kérdését, a szlovákokét éppúgy nem, mint a németekét vagy a magyarokét. Négy évtized elmúltával, melyből lassan kettő már a piac látható kezének irányítása alatt telt el, Kundera elképzelése vonzóbbnak, bár még mindig utópikusnak tűnik. A Literárne noviny kissé Don Quijote-i igyekezete ellenére, hogy jelenvalóvá tegye ezt a cseh és jelentős mértékben a szlovák sorsért és nemzedékekért folytatott vitát, melyet lassan inkább archeológiai, mintsem történelmi jelentőségében lehet érteni, azt gondolom, hogy a vita intellektuálisan inspiratívnak mondható. Egyik eredeti résztvevő sem tért már hozzá vissza. A negyven évvel ezelőtti időket tekintve ez érthető, de azokban az időkben sem tették ezt, amelyek mindkettőjüket távolra vezették. Milan Kundera több mint három évtizede emigrált, azóta nemcsak kiváló, világszerte ismert prózáival jelentkezik, hanem esszékkel is, melyekben mégis megpróbálkozik összecsomózni a cseh sorsról folytatott elmélkedés elszakadt fonalát, kissé eltérő összefüggésekben. Mintha már – teljesen természetesen belefáradva – nem szeretné olyan sürgetően csupán a cseh sors képviselőit megszólítani. Václav Havel gondolatvilágával az emlékezetes vita óta nem találkozik. Életútjukra mindketten más irányba indultak, melyek elkerülik egymást, miképpen addig sem nagyon találkoztak.

Nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet rekonstruálni a rekonstruálhatatlant – vagyis a szocializmust. De úgy tűnik, hogy – a kapitalizmust sem. Valószínűleg az értékeket mellőző fogyasztás ideje jött el, amit a történelmi tapasztalatok híján lévő nemzedékek a jómód csúcsának is gondolhatnak. Szomorúság uralkodik a világban, Kundera és Havel úr…

Rudolf Chmel hozzászólása a cseh sajtóban újra megindult vitához a Sme című pozsonyi liberális napilap 2008. június 28-iki számában jelent meg