Még egy évforduló

„A bírósági eljárás peranyaga is megmutatta és bebizonyította, hogy Nagy Imre és társai korábbi revizionista, burzsoá-nacionalista beállítottságuknak megfelelően, törvényszerűen jutottak el a burzsoázia legreakciósabb imperialista erőivel való szövetséghez, a munkáshatalom, a népi-demokratikus rendszer, a dolgozó magyar nép és a szocialista haza elárulásához.”

A Nagy Imre perében hozott ítélet szövegéből[1]

A perről és az ítéletről szóló hírt 1958. június 17-én hozták nyilvánosságra. Nagy Imrével együtt három barátját is kivégezték[2], akik 1956 októberének végén az MSZMP előkészítő bizottságának tagjai voltak.[3] Többeket sok évi börtönbüntetésre ítéltek, Nagy Imre közeli munkatársa, Losonczy Géza pedig meghalt a fogságban. Ez volt a vége az 1956 őszén lezajlott magyarországi eseményeknek, s annak az életpályájának, amelyet a magyar politikus és tudós, Nagy Imre tett meg, aki a sztálinistákhoz intézett szemrehányó szavaival – „megfeledkeztetek az emberről, a társadalmi viszonyokról s a hozzájuk fűződő morális és etikai problémákról” – már előrejelezte a mát.

Fejtő Ferenc, a magyar származású francia publicista azt írta, hogy Nagy Imrében az erkölcsi pátosz, a méltóság és a becsületesség a teoretikus félszegségével és a személyes dinamizmus hiányával párosult. Úgy hírlik, Nagy Imre a fogság idején egészen a kivégzése előtti utolsó pillanatig írt. A bíróság által fejére olvasott vádakat visszautasította. A korábbi perek számos, valóban véletlenszerűen kijelölt áldozatától eltérően a sztálinizmus céltudatos és meggyőződéses ellenfeleként halt meg.

Földműves családból származott; a kommunista mozgalommal Oroszországban ismerkedett meg az első világháború idején, előbb hadifogolyként, majd a Vörös Hadsereg katonájaként. Emigrációjának hosszú éveit is a Szovjetunióban élte le. A parasztság iránti vonzalma és a magyarországi agrárproblémák ismerete már a harmincas évek elején arra késztette őt, hogy vitába szálljon a magyar kommunista párt akkori, igencsak szektás vezetésével. Nagy Imre nem azonosult a parasztságot a forradalom potenciális, a szociáldemokráciát pedig legfőbb magyarországi ellenségének tekintő felfogással. Az 1938-as év nyarán Németországgal és a magyar irredentizmussal szemben kiállt Csehszlovákia védelmében.

Nagy Imre 1948-ban nem értett egyet Rákosinak a mezőgazdaság kollektivizációjára vonatkozó terveivel, s ezzel a két politikus között kialakult az első komoly konfliktus. A Rákosival folytatott hiábavaló viták után kijelentette, hogy a sors, amelyet a magyar parasztságnak szánnak, rossz út a szocializmus felé. Az 1953-as esztendő őt igazolta. A kegyvesztettség és a mellőzöttség évei után miniszterelnökként lépett színre, s új gazdaságpolitikát hirdetett meg, amelynek ki kellett vezetnie az országot a gazdasági hanyatlás állapotából. Programja, amelyet 1953 nyarán hozott nyilvánosságra, a gazdasági és a politikai életben is a korábbi gyakorlat megváltoztatását tűzte ki célul. Nagy Imre elutasította az önellátásra irányuló törekvéseket és a nehézipar erőltetett fejlesztésének koncepcióját. A jövőben a könnyűiparnak, s mindenekelőtt az elhanyagolt földművelésnek kellett előtérbe kerülnie. Nagy Imre a parlamentnek is vissza akarta adni eredeti feladatkörét, a kormányt pedig az államügyek irányításának teljes jogú szervévé kívánta átalakítani. Az értelmiséget és a parasztságot társadalmilag, az önkény áldozatait pedig bírósági úton kellett volna rehabilitálni.

Terveit azonban nem válthatta valóra. Akadályukká vált az a kompromisszum, melynek értelmében Rákosi és hívei továbbra is vezetői pozíciókat töltöttek be a pártban és a nemzetgazdaságban. Nagy Imrét 1955-ben kormányzati tisztségétől és egyetemi katedrájától is megfosztották, revizionistának bélyegezték és kizárták a pártból. Ismét mellőzötté vált, s folytatta a szocializmussal kapcsolatos elképzeléseinek megfogalmazását; észrevételeit a Magyar Dolgozók Pártja központi bizottságának is elküldte, naiv módon arra törekedve, hogy megvédelmezze a nézeteit és elhárítsa a revizionizmus vádját. Ezeket a szocializmussal foglalkozó eszmefuttatásokat néhány nyugat-európai országban később könyvalakban is kiadták.

A totalitárius diktatúrát érintő bírálatának és humanista szocializmus-felfogásának köszönhetően Nagy Imre úgy jelenik meg előttünk, mint a demokratikus és nemzeti princípium jelentős képviselője a szocializmuson belül. Nagy abból a felismerésből indult ki, hogy a totalitárius rendszer, az idegen minták lélektelen másolása és a szervilizmus elválaszthatatlan egymástól. Azt írta, hogy a szovjet tapasztalatok átvételének következményeként a népi demokráciák népi és demokratikus jellegüket is elveszítették. Ebből fakadóan a demokráciához való visszatérést a nemzeti sajátosságok tiszteletben tartásával és a szocializmushoz vezető önálló utak kialakításával kapcsolta össze. Az ország szuverenitása és függetlensége az ő szemében a nemzeti sajátosságok érvényre juttatásának nélkülözhetetlen feltételét jelentette. Rákosinak a Szovjetunióval szembeni szervilizmusa és a szocialista országok közötti egyenlőtlen viszonyok arra a felismerésre juttatták, hogy a függetlenség záloga a katonai tömböktől való távolmaradás, a semlegesség. Tudatában volt viszont annak, hogy azonnali megoldásról szó sem lehet, mert a szocialista országok magatartását és a nemzetközi helyzetet a semlegesség tekintetében fontos tényezőként kell számításba venni. Nagy Imre elképzelései szerint Magyarországnak nem az volt a jövőbeni szerepe, hogy egy katonai tömörülés passzív tagja maradjon: nemzetközi aktivitásával a semlegessé válás feltételeit kellett megteremtenie.

Nagy Imre rokonszenve a számára e tekintetben példát jelentő Jugoszlávia iránt ebből a felfogásból fakadt. A szocialista világ politikusai közül valószínűleg elsőként írta le, hogy a jugoszláv kommunisták politikai és elméleti alapelveiben nem a marxizmustól való elhajlást, burzsoá ideológiát vagy imperialista ügynökök koncepcióját kellene látni, hanem a marxizmus alkotó szellemű érvényre juttatását az ország feltételei között. Jugoszláviát azonban nem kívánta minden tekintetben követni. Munkái arról tanúskodnak, hogy a munkásönkormányzatok, a decentralizáció és egyéb jugoszláv sajátosságok iránt változatlanul közömbös maradt. Az ottani politikai rendszer a jelek szerint nem volt rá ösztönző hatással. Magyarországot illetően nem vette fontolóra több politikai párt létezésének a lehetőségét, miközben másutt nem zárta ki a többpártrendszert. A demokrácia zálogát mindenekelőtt a párton belüli demokráciában és a polgárok aktivitásában látta. Már akkor, 1955-ben annak a manapság nálunk oly korszerűnek számító felfogásnak adott hangott, mely szerint a párt vezető szerepe nem érvényesülhet automatikusan, nem alapulhat szubjektív óhajokon, hanem folyamatosan a valós társadalmi befolyás mércéjét kell alkalmazni rá. Emellett „a hatalmasságok kisöprésére” alkalmas fegyverként „a tömegek kritikájának” érvényesülését is követelte.

Az októberi események kezdetén, a 23-ról 24-re virradó éjszakán ismét ő lett a miniszterelnök; tagságát a Magyar Dolgozók Pártjában helyreállították. Olyan időszakban állt a kormány élén, amikor az események megelőzték őt; olyan helyzetek alakultak ki, amelyekkel korábban nem számolt – új politikai pártok, munkástanácsok jöttek létre. Az MDP a maga kilencszázezer tagjával megszűnt létezni. Nagy Imrére kívülről és belülről is nyomás nehezedett. Sokszor olyan embernek tekintik őt, akit magukkal sodortak az események, s képtelen volt cselekedni. A tanúságtételek némelyikében az olvasható, hogy a kormányzati funkció átvétele után néhány napig valóban nem volt semmiféle befolyása az eseményekre, mert az állambiztonsági szervek ellenőrzése alatt állt. Véleményem szerint Nagy Imre nem volt közönséges falevél a viharban, hanem tudatosan törekedett Magyarország semlegességének elérésére, s úgy gondolta, elérkezett a megfelelő pillanat. Annál inkább, mert a semlegesség és a Varsói Szerződésből való kilépés követelése azokban a napokban a közvélemény által nagy erővel képviselt össznemzeti követelés volt – az október végén megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt vezetősége is azonosult vele. Kiderült azonban, hogy ennek a vezetőségnek – Nagy Imrét is beleértve – csekély érzéke volt a nemzetközi viszonyokhoz. A nemzetközi helyzet ugyanis rendkívül kedvezőtlennek mutatkozott – elegendő a szuezi válságot említenünk. A publicisták némelyike Nagy Imre egyik sajátos tulajdonságára hívja fel a figyelmet – annak az embernek a naivitására, aki a valóság ellenében is megőrzi illúzióit és saját elméleteinek a rabja. P. Zinner amerikai történész Revolution in Hungary című könyvében[4] azt írja, hogy Nagy Imrét elragadta a döntés helyességébe vetett hit (a Varsói Szerződésből való kilépésről van szó – O. M.), és lelkesen beszélt arról, hogy a Szovjetunió méltányolni fogja a „semleges, de őszintén baráti Magyarország” létét. „Meggyőződése, mely szerint az oroszok egyet fognak érteni azzal, hogy egy »független, de baráti ország« terüljön el a határaiknál, elképesztő – írja Zinner –, de minden jel arra utal, hogy őszinte volt.” A miniszterelnök által a nagyhatalmakhoz intézett, Magyarország semlegességének garantálását célzó felhívás[5] egy olyan pillanatban született, amikor a szovjet tankok már özönlöttek az ország belseje felé; kétségbeesett lépés volt csupán és a nemzetközi viszonyokhoz való csekély érzék bizonyítéka.

Az országban uralkodó zűrzavar és a fegyveres bandák garázdálkodása megfelelő alkalmat nyújtott a szovjet csapatok beavatkozására, melyet a szocializmus védelmének szükségessége motivált. Tito már emlékezetes, 1956. november 11-i pulai beszédében bírálta Nagy Imre belpolitikájának határozatlanságát. Tito elnök akkor azt mondta, hogy Nagy Imre kormánya semmit sem tett a rend helyreállítása érdekében, helyette viszont kinyilvánította az ország kilépését a Varsói Szerződésből. „Mintha ez lett volna akkor a legfontosabb – jegyezte meg Tito –, mintha a Varsói Szerződésből való kilépés jelentett volna valamit.” Tito tisztában volt azzal, hogy Nagy Imre kormányának nem volt szabad ürügyet szolgáltatnia a beavatkozáshoz, s mindenekelőtt a hazai viszonyok konszolidálására kellett törekednie, hogyha az októberi napokban spontán módon megjelenő pozitív elemekre alapozva egy új típusú szocializmust akart megteremteni. A jugoszláv vezetők elsősorban a munkástanácsokra gondoltak, amelyek véleményük szerint egy új, demokratikus szocializmus alapjává válhattak volna. E. Kardelj[6] találóan fogalmazta meg a szovjet beavatkozás értelmét és Nagy Imre tévedésének mibenlétét, amikor kijelentette, hogy a szovjet intervenció esetében nem a szocializmus problémái játszottak döntő szerepet, hanem sokkal inkább a nemzetközi sakktáblán kialakult erőviszonyok.

Attól kezdve, hogy kényszerűen Romániába távozott (ahova állítólag a szovjet rendőrség hurcolta el, amikor elhagyta a budapesti jugoszláv nagykövetséget[7]), egészen a peréig Nagy Imre volt az a céltábla, amelyre a Jugoszláviának szánt össztűz zúdult. Őt a nemzeti kommunizmus ideológusává, a nemzeti kommunizmust pedig hazaárulássá és a szocialista tábor egységének szétverését szolgáló eszközzé nyilvánították. Megjegyzendő, hogy a nemzeti kommunizmus vált a Nagy Imre elleni per fő motívumává. A perről szóló közlemény túlságosan is emlékeztet bizonyos, mifelénk jól ismert bírósági dokumentumokra, tőlük eltérően azonban anonimitásba burkolózik. Nem tartalmazza a pert lefolytató személyek nevét, a per időpontját és helyszínét, elhallgatja az ítélet végrehajtását.[8] A közlemény szerint Nagy Imrére rábizonyították, hogy vezető szerepet játszott az ellenforradalmi felkelés előkészítésében. Megvádolták, hogy odahaza és a nemzetközi színtéren is a legreakciósabb erőkkel szövetkezett. Az ítélet szövegének stílusa a Kominform[9] 1949-ben meghozott, a Titóról és kémeinek s gyilkosainak bandájáról címet viselő határozatára emlékeztet. Tények helyett politikai frázisokat és szidalmakat tartalmaz (pl. azt a megállapítást, mely szerint Nagy Imre és csoportja „a »nemzeti kommunizmus« kalózlobogójával lépett fel”, s ehhez hasonlókat). A magyar jog szakértőinek némelyike arra hívja fel a figyelmet, hogy a közlemény híján van a magyar jogalkotást jellemző ún. stylus curialisnak, s hogy a szovjet és magyar állambiztonsági szervek rosszul leplezett akciójáról van szó.

Nagy Imre halála még inkább diszkreditálta a szocialista világot, s ezt az antikommunisták céljaiknak megfelelően ki is használták. A szocialista országokban örömujjongással fogadták, a világ demokratikus közvéleménye azonban tiltakozott. A jugoszláv kormány is tiltakozó jegyzékkel reagált: megkérdőjelezte a per törvényességét, visszautasította a vádat, mely szerint Nagy Imre elárulta a szocializmust, s azon véleményének adott hangot, hogy halála egy ideológiai ellenfél likvidálását jelentette.

Nagy Imre kivégzése jeladás volt a jugoszláv revizionizmus elleni kampány megindítására, melynek első lépéseként drasztikus bírálatnak vetették alá a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének 1958. áprilisi programját. Ez a kritika volt a bosszú azért, hogy Jugoszláviát nem sikerült a „szocialista táborba” visszaterelni. Ezen túl pedig preventív célzatú fenyegetés volt a többi szocialista ország valamennyi revizionistájának s mindazoknak a címére, akik valamiféle nemzeti kommunizmus megvalósítására törekedtek. Többek között a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetősége is megszólalt: a párt mind ez ideig némileg másképp ítélte meg a magyarországi eseményeket, s a szocialista országok többi kommunista pártjától eltérően nem tekintette őket egyértelműen ellenforradalmiaknak. Gomułka[10] egyetértését fejezte ki az ítélettel, és cáfolta, hogy tiltakozott a kivégzés ellen. A Politika című jugoszláv lap június 23-i számában arról írt, hogy Nagy Imre kivégzése szörnyűséges fenyegetés azokra nézvést, akik ellenzik a sztálini politika újjáélesztését, s romlást idéz elő Jugoszlávia és a többi szocialista ország viszonyában. A szocializmushoz vezető önálló utak elvetése és a nemzeti kommunizmus elleni hisztérikus hadjárat nagyon is jellemző volt erre az időszakra.

Nagy Imrének a szocializmussal kapcsolatos elképzelései angolul és franciául is megjelentek, franciául az alábbi kifejező címmel: A kommunizmus, amely nem feledkezik meg az emberről.[11] Kívánatos volna, hogy nálunk se maradjanak ismeretlenek azok a gondolatok, amelyek oly sok mindent előrevetítettek, s ma már valószínűleg kevésbé ijesztőek.[12]                        

[1] A szövegrészt az alábbi kiadványból idézzük: Az igazság a Nagy Imre ügyben. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság klub közös kiadása, Budapest, 1989, 198. o. Az ítélet szövege ugyanebben az évben egy másik kötetben, a Tóbiás Áron által szerkesztett In memoriam Nagy Imre. Emlékezés egy miniszterelnökre címet viselő, gazdag kortörténeti anyagot felvonultató könyvben is megjelent (549–557. o.; a művet a Szabad Tér Kiadó adta közre). Miként Osvald Machatka írásából is kiderül, az ítélet megismerését nem a küszöbön álló rendszerváltás tette lehetővé: propagandisztikus megfontolásokból a Kádár-rendszer illetékesei sem haboztak közzétenni – a kivégzéseket követő napon a Népszabadság publikálta, nem sokkal később pedig bekerült a forradalmat a torzítás és a befeketítés szándékával felidéző Fehér Könyvek sorozatának 1958-ban kiadott utolsó, ötödik kötetébe (10–16. o.), amely a Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése címet kapta. (A sorozat előző, az Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben című kötetei 1957-ben láttak napvilágot; a Fehér Könyveket a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának Tájékoztatási Hivatala adta ki.) Az ítélet szövegét az akkori igazságügyminisztérium „közleményként” bocsátotta ki, Osvald Machatka is ezt a kifejezést használja.

[2] A szerző e ponton téved: a néhai miniszterelnökkel együtt nem három, hanem két elítéltet végeztek még ki: Maléter Pált és Gimes Miklóst. A tévedésre azonban magyarázattal szolgálhat, hogy a június 17-i közleményben említik először a Nagy Imre-per vádlottai közé sorolt, de már korábban elítélt és 1958. március 24-én kivégzett Szilágyi Józsefet. A hatóságok nem csak az ő haláláról hallgattak, de Losonczy Gézáéról is, aki nem sokkal 1957 karácsonya előtt hunyt el a börtönben, minden valószínűség szerint az erőszakos mesterséges táplálás következtében. (A hivatalos közlemény szerint „betegség következtében” halt meg.) A többi vádlottat – Donáth Ferencet, Tildy Zoltánt, Kopácsi Sándort, Jánosi Ferencet és Vásárhelyi Miklóst – börtönbüntetésre ítélték.

[3] A jóvátehetetlenül diszkreditálódott s a forradalom alatt a széthullás állapotába került Magyar Dolgozók Pártja az elnökség döntése nyomán 1956. október 31-én feloszlott, s utódpártként még ezen a napon megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt. A cikkben kissé pontatlanul említett Intéző Bizottságnak Nagy Imre, Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Kopácsi Sándor, Kádár János és Lukács György is tagja volt.

[4] A szerző teljes neve: Paul E. Zinner; munkája 1962-ben jelent meg New Yorkban és Londonban az University Press kiadásában.

[5] Nagy Imre november 1-én rádióbeszédben jelentette be, hogy a „magyar nemzeti kormány a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét”. A semlegesség kinyilvánítása természetesen a Varsói Szerződésből való kilépést is jelentette. A miniszterelnök a döntést még aznap közölte Jurij Andropov szovjet nagykövettel és Dag Hammarskjölddel, az ENSZ főtitkárával, akitől a semlegesség garantálásának reményében azt kérte, hogy az ENSZ tűzze napirendre a magyar kérdés megoldását. Az egyre intenzívebb és fenyegetőbb szovjet csapatmozgások hatására Nagy Imre a következő napon, 2-án újabb táviratot küldött Hammarskjöldnek, melyben arra kérte az ENSZ első emberét, hogy „szólítsa fel a nagyhatalmakat Magyarország semlegességének elismerésére, és utasítsa a Biztonsági Tanács a szovjet és a magyar kormányt a tárgyalások azonnali megkezdésére”. Mint tudjuk, a segélykérés nem lehetett több pusztába kiáltó szónál: Moszkvában október 31-én megszületett a döntés a forradalom katonai erővel történő leveréséről, s Hruscsovék abban a tudatban hozhatták meg határozatukat, hogy a nyugati hatalmak nem fognak cselekvően föllépni Magyarország védelmében. (Nagy Imre novemberi 1-i rádióbeszédének részletét Ómolnár Miklós 12 nap, amely…1956. október 23. – november 4. című, 1989-ben Debrecenben, a Szabad Tér Kiadónál megjelent kötetéből idézzük [378. o.]; az ENSZ főtitkárának küldött november 2-i távirat szövegét ugyanonnan, a 407. oldalról.)

[6] Edvard Kardelj (1910–1979), szlovén politikus, a jugoszláviai kommunista mozgalom neves reprezentánsa. Tito legközelebbi munkatársai közé tartozott, meghatározó szerepe volt a „jugoszláv szocializmus” ideológiájának kidolgozásában; 1948 és 1954 között külügyminiszterként, 1953-tól 1963-ig miniszterelnök-helyettesként, az 1963 és 1967 közötti időszakban pedig a szövetségi gyűlés elnökeként tevékenykedett.

[7] Nagy Imre és munkatársainak, híveinek, valamint azok családtagjainak 43 főből álló csoportja a Magyarország ellen indított szovjet támadás első óráiban, november 4-én reggel kért és kapott menedéket a jugoszláv nagykövetségen, ez a viszonylagos biztonság azonban nem tartott sokáig. A magyar és a jugoszláv illetékesek megegyezése nyomán – s miután Kádár János garantálta, hogy a csoport tagjai szabadon hazatérhetnek, s nem fenyegeti őket felelősségre vonás – Nagy Imre és társai november 22-én elhagyták a követség épületét, csakhamar kiderült azonban, hogy csapdába csalták őket: a csoportot szállító autóbuszt a KGB fegyveresei eltérítették és Mátyásföldre, a szovjet államvédelmi hatóság ottani parancsnokságára irányították. A Kádár-kormány prominens személyiségei közé tartozó Münnich Ferenc a csoport tagjainak felajánlotta a „megtérés” lehetőségét, amivel azonban nem kívántak élni. Másnap, 23-án repülőgépen a romániai Snagovba internálták őket, ahonnan Nagy Imrét és több, „főbűnösnek” tartott társát 1957. április 17-én – immár fogolyként – visszaszállították Budapestre, hogy lefolytassák ellenük a hosszasan és nagy gondossággal előkészített pert.

[8] Ez az állítás téves – a közreadott szöveg utolsó, LXII. pontja az alábbiakat rögzíti: „Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották.”

[9] A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának az orosz elnevezésből kialakult rövidítése. Az 1947-ben szovjet kezdeményezésre létrejött Kominform korántsem csak a tájékoztatást szolgálta: mindenekelőtt koordinációs központként működött, melynek révén Sztálin érvényesíthette befolyását a közép-kelet-európai országok kommunista pártjainak körében (a saját útját járó titói Jugoszláviát kivéve, amellyel a Szovjetunió és csatlósai 1948-ban szakítottak).

[10] Władysłav Gomułka (1905–1982), lengyel kommunista politikus, 1956–1970 között a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára. A kommunista önkényuralom áldozatának nimbuszával, reformer hírében álló vezetőként került a párt s következésképp az ország élére, melynek lakossága a rendszer humanizálását és demokratizálását várta tőle, ő azonban képtelen volt túllépni ideológiai korlátain, s bukott politikusként kellett távoznia a hatalom csúcsáról.

[11] A szóban forgó könyv Nagy Imre 1955–1956 folyamán papírra vetett, a politikai és a gazdasági élet kérdéseihez kapcsolódó vitairatait és beadványait tartalmazza; magyarul először 1957-ben, majd a forradalom idején elmondott beszédek szövegével kiegészítve, A magyar nép védelmében címmel 1984-ben jelent meg, magától értetődően nem Magyarországon. A szerző által említett angol és francia kiadások a következők: Imre Nagy on Communism: in defense of the New Course. (Nagy Imre a kommunizmusról: az új irányvonal védelmében), New York, F. A. Praeger Publishers, 1957 (második kiadása: Westport, CT, Greenwood Press, 1957.); Un communisme qui n’oublie pas l’homme, précédé d’un Portrait d’Imre Nagy par François Fejtő. (A kommunizmus, amely…, bevezetőként Fejtő Ferenc Nagy Imréről írott portrévázlatával) Paris, Plon „Tribune Libre”, 1957.

[12] Osvald Machatka itt közreadott írása eredetileg az 1968. évi csehszlovákiai reformkísérletben igen fontos szerepet játszó folyóirat, a Literární listy (Irodalmi Lapok) 1968. június 13-i számában, Také jedno výročí címmel látott napvilágot – különös véletlenként épp azon a napon, amikor Alexander Dubček (1921–1992) vezetésével csehszlovák párt- és kormányküldöttség érkezett Budapestre. A „revizonista” szellemű írásra természetesen Magyarországon is felfigyeltek: a Népszabadság június 27-én Azoknak, akik nem tanultak címmel rövid, s magától értetődően kritikus és elutasító hangú cikket közölt, amely egyértelműen a hivatalos álláspontot tükrözte. A cikk szerzője – Gosztonyi János főszerkesztő – leszögezte, hogy bár a nyugati propagandisták előszeretettel használják ki az 1956-os eseményekhez kapcsolódó évfordulókat ellenséges hangulatkeltésre, erőfeszítéseiket nem koronázza siker. Próbálkozásaikkal azonban nem hagynak fel: „Legutóbb Nagy Imre kivégzésének tizedik évfordulóját találták egyes nyugati rádiók és újságok alkalmasnak arra, hogy feltegyék agyonjátszott lemezeiket. Az igazságnak tartozunk annak megállapításával, hogy ebbe a kórusba már Nyugaton is kevés sajtóorgánum kapcsolódott be. Annál sajnálatosabb, hogy a szomszédos, baráti Csehszlovákiában is akadt ugyanakkor egy lap, a Literarni Listy (sic!), amely most állt be a sorba. Neki sem lesz azonban több sikere, mint azoknak az ellenséges propagandahangoknak, amelyekkel ez esetben egy követ fúj.” Mivel Osvald Machatka lényegesen pozitívabb képet rajzolt Nagy Imréről, mint a hivatalos magyar propaganda és történetírás, Gosztonyi fontosnak tartotta általánosságban, de kétségkívül az egykori miniszterelnökre (is) célozva leszögezni, hogy a szocializmus „árulóiról” csak elítélően lehet vélekedni, mert „az osztályellenséghez álltak át, a kezére játszottak”, és „sok haladó ember, sok becsületes forradalmár életének kioltásáért felelnek”. A Népszabadságban közreadott válaszreakció burkolt fenyegetést is tartalmazott mindazok címére, akik változtatni akarnának az ország politikai viszonyain (s következésképp a nemzetközi erőviszonyokon): „Aki a szocialista rendszer ellen támad, azzal szemben az államhatalom eszközeivel is harcolni kell. Ez volt és ez marad az elvünk.”

Machatka cikke kétségkívül irritálta a Kádár-rendszer kisebb-nagyobb rangú korifeusait, amit az „ideológiai harcban” kiemelkedő szerepet játszó Berecz János 1970-ben megjelent, Mi a csendes ellenforradalom? című könyve is tanúsít. (A publikációt a Kossuth Könyvkiadó adta ki a Napjaink kérdései sorozatban.) Berecz – miután koncepciójának megfelelően ismerteti Machatka eszmefuttatását – „durva rágalomnak” minősíti azt a feltételezést, hogy Nagy Imre pere és elítéltetése a szovjet és a magyar állambiztonsági szervek akciója volt, s a dátumok fentebb említett egybeesését szem előtt tartva erősen sérelmezi, hogy a Literární listy cikke épp akkor jelent meg, amikor a csehszlovákiai kommunista vezetők „Budapesten tárgyaltak és hasznos tapasztalatokat szerezhettek az ellenforradalmi támadás felszámolásának módjáról”. (Id. mű, 37. o.) Berecz Machatka írásán kívül az akkori csehszlovák vezetőket is kárhoztatta, akiknek „érdekük lett volna e támadás leleplezése, de helyette a CSKP elnöksége »helytelen és tapintatlan« dolognak nevezte a cikk megjelentetését”. (Uo.) Csehszlovákia 1968. augusztusi megszállása és az utána következő „rendteremtés” azonban viszonylag rövid időn belül lehetetlenné tette a Még egy évfordulóhoz hasonló „eretnek” írások legális közlését – a nyolcvanas évek végéig legfeljebb az „ellenforradalmi” publicisztika iskolapéldáiként kerülhettek szóba.