Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. július–augusztus – 1968 / A rettenetes kilencvenes évek

A rettenetes kilencvenes évek

Tőzsér Árpád: Szent Antal disznaja. Napló naplója. Kalligram, Pozsony, 2007

Az írói napló műfajának megvannak a maga bejáratott témái. A felidézett események általában irodalmi díjak átvételéhez, más írókkal tett utazásokhoz, könyvbemutatókhoz kötődnek. A napi elmélkedések egy részét pedig – jóllehet a napló közlése jellemzően az idősebb korosztályok kiváltsága – életkortól függetlenül általában a betegségek, bajok, nyavalyák sorjáztatása teszi ki, az alkotói önérzet és a saját tehetség fölötti kétség egyidejű kinyilvánítása, a fátylak megfontolt fellebbentése, műhelytitkok és olvasmányélmények ritmikus adagolása. S mindeközben a naplóírónak minden kortársához van egy-egy rossz szava.

Ránézésre hasonlóképp van ez Tőzsér Árpád Szent Antal disznaja című „napló naplója”, vagyis utólag, távlatból átfésült, megszerkesztett napi jegyzetei esetében is. A napló egyszerre lehet örökérvényű és időhöz kötött alkotás. Itt sem mellékes az a perspektíva, amelybe Tőzsér 1992 és 1997 között készített feljegyzéseit a megírásuknak és a könyvformában való közzétételüknek a távolsága helyezi. S amikor a kötet elején arról ír, vajon miért nem jutott neki sem eszébe meglátogatni a kevéssel korábban, 1991 decemberében elhunyt Vas Istvánt, voltaképp maga is a félmúlt érdektelenségére utal. Amely félmúltat viszont a kötet olvasója számára már bizony pontosan azok a kilencvenes évek jelentik, amelyeket e naplójegyzetek visszaidéznek. A félmúltról beszélni roppant kényes dolog, hiszen az, mondhatni, a legidegesítőbb távolság. Magunkra is ismerünk benne, meg nem is. Még nincs patinája, még nem idegen, de a régmúltnál mégis jóval avíttasabbnak tűnik föl. Mint amikor az aktuálisat éppen eggyel megelőző divat szerint viselt ruháinkban vagy hajviseletünkkel látjuk viszont magunkat. Valahai önmagunk kínos, valamikori világunk szegényházi jellege lesz a szembetűnő.

S így van ez bizony a Szent Antal disznajában fölidézett társadalmi, kulturális, politikai és irodalmi mozzanatok többségével is. Jól emlékezhetünk rá, mennyire kardinálisnak tekintettük őket akkor, de már az is világos, hogy az azóta eltelt csekélyke időben többségük tökéletesen érdektelenné vált. Még rosszabb, ha azzal szembesülünk, hogy az akkori problémák ma is megoldatlanok, vagy még megoldatlanabbakká váltak. A kötet világára nagytestvérként árnyékot bocsátó Vladimír Mečiar ma is könnyen behelyettesíthető figura. Ám ebben a tekintetben nem is a mindenkor bornírt és ócska politikai vagy irodalompolitikai vonatkozások az igazán lényegesek, mint az eltemethetetlennek tetsző népi–urbánus viszály. Az igazán hajmeresztő, hogy mi történt azóta némely akkor önmagáért jótállani látszó fogalmunkkal. Hogy micsoda súllyal bírt akkor például a „posztmodern” jelző kiutalása vagy birtoklása. Ma nehéz elképzelni ennél csekélyebb magyarázó érvénnyel bíró minősítést. Mennyire üresen is kong a valahai poétikai kisajátítások tolvajnyelve, a vita arról, hogy Tar Sándor szociográfus-e vagy posztmodern szövegbűvész. Micsoda kényszeres lépéstartás tükröződött mindebben a világ tőlünk távollévő szellemi centrumaiba képzelt teoretikus mesevilággal. S mekkora por száll föl, amikor felidéződik az ún. „nyelvnek” erre az időszakra jellemző abszolutizálása, az ún. történet-forma fetisizálása, a megfelelő kritikai szóhasználat mindenhatóságába vetett hit. Azt a széles körben osztott meggyőződést illetően, hogy úgymond a nyelv írja önmagát, a nyelv mindent tud, a mából nézve az látszik csak tisztán, hogy a nyelv akkor sem hordozott mást, mint használóinak rögeszméit. Önkéntelenül az itt felidézett korszakra is érthetjük a naplóban olvasható egyik, a századközép pesti szellemi életére vonatkozó Márai-idézetet: „Milyen primitív volt mindez…, ez a bátortalan, zavarában sokszor hetyke és gőgös, kezdetleges és fennhéjázó” ezerkilencszázkilencvenes évtized.

A félreértések elkerülése végett jelzem: mindezért a naplóírót nem terheli felelősség. A kínosság érzete annak szól, hogy e valahai posványból mai téveszméink, élet-halál harcaink eljövendő unalmát hallhatjuk előásítani.

Nyilvánvaló hát, hogy nem a korrajz, ami a Szent Antal disznaját lebilincselő olvasmánnyá teszi. Hiszen a kilencvenes évek, ma, félmúltként, menthetetlenek. Fonák módon az a vonatkozása emeli ki belőlük a kötetet, amelyet a naplóíró maga unalomig rágott, szégyellni való gumicsontként, ugyanakkor eleven, esetenként fenyegető valóságként tár elénk. Nevezetesen a kisebbségi lét, pontosabban a többnyelvűség, még pontosabban a kultúraköziség kérdése. A tárgyban tett éles elméjű, meggondolkodtató okfejtései mellett felvillanyozóak gyakori etimologizálásai, a különböző szótárak, összegubancolódó kulturális és nyelvi eredetmondák szembesítései. A szavak, helynevek archeológiájának nyelvjátékai, a naplóíró személyes nyelvtörténeti tanúságtételei töltik meg a másoktól talán üresnek ható frázist, miszerint saját nyelvünk ismeretlen tulajdonunk, ahogy mások, idegenek, így a szlovákok nyelve, nemcsak ismerősünk, de a sajátunk is lehet. A számos nyelvben és nyelvjárásban járatos szerző irigylésre méltó komparatív képességei és lehetőségei láttán igaztalannak érezzük, hogy, mint megtudjuk, pozsonyi egyetemi hallgatói a háta mögött „Dr. Fűrészpornak” nevezik.

Mi adja e mozzanatok különös erejét? Nem más, mint hogy ami ott és akkor bizony magának a naplóírónak is kisebbségi nyavalygásnak hangzott (szemben a Pesten hömpölygő posztmodern hablattyal), az mára vágyott új európai identitásunk legfontosabb, talán egyetlen lényegi kérdésévé lett. Mi a haza, van-e anyanyelv egyáltalán, mik lehetnek a saját és az idegen arányai a hamarosan mindannyiunkra ráköszönő eredendő nyelvek-közöttiségben? Ami ott és akkor, a centrum és periféria viszony keserűségei és kisszerű torzsalkodásai jegyében még a naplóíró számára is pusztán önsajnálatba fúló témája lehetett csekély látogatottságú irodalmi ankétoknak, mára közös ügyeink legtávlatosabb megközelítésévé lett. Amikor az abból fakadó dilemmáiról olvasunk, hogy egy másik felvidéki, magyarul írott költeményei után szlovákul verselni kezdő költő szövegeit fordítja magyarra, minden más, ennél kevesebb áttételen keresztül bonyolódó irodalmi gyakorlat reménytelenül kisszerűnek tetszik.

Nem véletlen, hogy hasonló problematika mozgatja a Kalligram Kiadó másik naplóírójának, Kibédi Varga Áronnak az Amstelveen–Freiburg–Kárpát-medence háromszögben született szövegeit. Nem véletlen, hiszen az egyszerre kívül és belül lenni álma és kudarca közös a határon túl, közel s távol. Csakhogy felőlük nézve, eltérő arányokban ugyan, de egyaránt a centrumként tekintett anyaország (ahonnan egy-egy kedvező visszhang, büszkén idézett levél érkezhet) lesz peremvidékké. S válik nevetségesen pökhendivé az a Mándy Iván is, aki valahai pozsonyi látogatásakor a saját városából, Pozsonyból oktatta ki az őt vendégül látó naplóírót. A Szent Antal disznaja olvastán a provinciális átalakul tulajdonképpeni európaivá. És megfordítva: a magát térségi központként számon tartó, s ebben a hamistudatban tetszelgő magyarországi magyar glóbusz lesz szánni való. (Ennek a belátásához az is hozzásegíthet, ha mostanában Budapestről Pozsonyba látogatunk.)

Aligha lehet túlértékelni annak a naplóíró által a nyelvváltásról tett megállapításnak az érvényét, miszerint „ami tegnap még csak a kisebbségi körülmények között vetődött föl, azt most, íme, az európai »fejlődés« veti föl”. Joggal került idézőjelek közé a fejlődés szó. Ám mégsem csupán az átöröklött elveszítésének veszélyéről van szó, hanem valami elnyerhetőről is. A kisebbségi lét szellemi, olykor fizikai fenyegetettségéből immár olyan tudás lett, amit, ósdi szóval, az anyaországban is el kell sajátítanunk. Legalábbis, ha nem kívánjuk politikai és gazdasági pirulnivalóink közé társadalom- és kultúraszemléletünk avíttságát is odasorolni.