Cranium amo

„A palackot magasra emelve

nyomjuk meg a szórófejet és

a helységben körben járva a

légtérbe 5 másodpercig

permetezzük ki a szert”

Ismeretlen szerző

On: Légy és szúnyogirtó aeroszol

Június 4. volt és szagos kávéházi hangulat. 1913-ban Blaise Cendrars megírja A transzszibériai expresszt… Ült egy párizsi kávéház teraszán, a téren mindenütt szürke galambok meg verebek – ahogy ennek lennie kell. (A reformkori neoklasszicista épületeken gyakran alakítottak ki galambfészket a padlástérben.) Nos, ilyen város Párizs. Tele galambdúcos házakkal és ténfergő igazságkeresőkkel. És ilyen Budapest is. Dúcos város. A Monarchia tette ilyenné. Szóval 1913. június negyedikén Blaise Cendrars ott ült egy kávéházi teraszon, előtte néhány papírfecni az öntöttvas asztalon, feje fölött meg az a jellegzetes század eleji ponyva. Sejtette ugyan, hogy valami nagyon meg fog változni a világban, de fogalma sem volt arról, hogy egy nép hét év múlva megéli legnagyobb tragédiáját. De miért is sejthette volna. Mi sem tudtuk. Amikor ott ültem 23-ban Kolozsvárott a Szentegyház utcában egy járdaszegélyen, még azt hittem, mese az egész: Iuliu Maniu meséje. Szóval fel kell menteni Cendrars-t. Ő egyszerűen nem volt magyar. És hogy őszinték legyünk, mi is tojtunk a franciákra. Hiába hatott oly erősen a 48-as hullám, meg a L’Opinion des Femmes, ebből még a nők sem tudtak kihúzni minket. De ez a június 4. amúgy sem Párizsban és nem is Pesten ért el, hanem Szegeden. És egyébként is eltelt már azóta, ha jól számolom, kilencvenegy év. Azt hiszem akkor én – a kolozsvári – már halott is voltam. Arra nem emlékszem pontosan, hogy miért, de megállt a szívem. Slussz és passz. Van ilyen. Ahogy az ember elveszítheti a fejét is, mondjuk akkor, ha találkozik egy bárddal, amit történetesen két vaskos marok szorít, és legalább 1793-ig mászik bele az időbe, hogy beálljon a sorba Marie Antoinette és a többiek közé. A franciák közül akkor sokan elvesztették a fejüket, és kénytelenek voltak fejetlenül formálni a történelmet. Hát olyan is lett. Szóval ugyanúgy megállhat a szív is, csak ahhoz nem kell pallos sem nyaktiló. Sőt semmi egyéb, csak egy szív. Anélkül nem megy a dolog még Kolozsváron s még Márianosztrán sem. A lényeg az egészben csupán annyi, hogy én is valami hasonló pózban, mint a fejetlen franciák, ültem Szegeden a Virág teraszán. Fejem fölött a ponyva, jól tudom, csak utánzat (de azért, ha őszinte vagyok, a ponyva is az lesz). És akkor én is hitelesebbé válva arra gondoltam, hogy írok egy történetet, a transzszibériai expresszről, olyan Agatha Christi-s gyilkossági mesét, csak ez most nem Orient, hanem szibériai lenne, és lenne benne valami furcsa misztikus dolog – mondjuk új szereplőket hozok a történetbe, mondjuk szibériai szölkupokat. Köztük egy picsegajjal ’táltos’, de lehetne mondjuk Scott Card vagy Asimov figurái közül valaki. És akkor a keleti misztérium a sámándob összefonódna a sci-fivel. De nem lett, és nem is fonódott össze semmi semmivel.

Valahogy úgy kezdődött volna a történet, hogy:

…ülök egy nap egy század eleji ponyva alatt egy régimódi kávéházban, és mint ilyen helyen szokás, kávét szürcsölök…

Az igazság az, hogy valami megzavart. Megzavart egy mindennapos jelenet: rám szállt egy légy. Banális dolog, de ez a légyrászállás mégis különleges volt, mert ez volt az első az évben. Hallottam, ahogy a szárnyai zúgnak, majd egy pillanat alatt elhallgat, csend lett. A szárnyak alatt keletkezett turbulencia megmozgatta jobb karomon a szőrszálakat, valahol a singcsont és az orsócsont közötti területen. Önkéntelenül is megrezzent a bőröm, amikor megéreztem a hat láb kapaszkodását. A légy nyomban tovább is repült. Az volt az évben az első. Az első, ami rám szállt. Hm (lehet, hogy nem tűnik különleges dolognak – pedig az, és ha még e kimerítő magyarázat után sem tűnik annak, akkor egyszerűen csak hm… és legyen ennyi elég). Egy perc sem telt el, és újabb jött. Még erősebb volt a zúgás meg a turbulencia, de ez már nem repült el a bőröm rezdülésétől. Kapaszkodott és zúgott. Odafordultam. Két légy volt. Basztak. Figyeltem őket, s megértettem a karonbaszás szépségét.

„Ez az intim pillanat megengedi azt a hangnemet, amit a mélyen erkölcsös olvasók vulgáris kifakadásnak, vagy valami hasonlónak érezhetnek. És amúgy is: jól esik kimondani…”

Arthur Gordon Pym

(A kuzsetben Collodinak)

Amikor a legyek mellett döntöttem és nem a Scott Card-i, vagy az asimovi lényeknél, még nem tudtam, hogy rám talál az a valami… és valaki megír…

…A szibériai expressz robogott Oroszország sok ezer km hosszú sínhálózatán. A kuzsetekben ült Arthur Gordon Pym – az angol, aki Bengálban született, és aki egy fülkében utazott Collodival, az olasszal. Tévedés ne essék, ez a Collodi nem az a Collodi. (A Pinokkió szerzője.) Bár sokszor összetévesztették vele. Még hasonlít is rá, talán. És azt hiszem, az orra is nőtt, ha hazudott. De miért is fontos ő ebben a történetben? Egyszerűen csak azért, mert félig-meddig magyar volt, és mert ő a dédapám. A második nap reggelén, amikor valahol Kazany környékén jártak, a legkisebb kofferjéből elővett egy tükröt. Ovális női tükör volt, apró díszítéssel a kereten, rézfoglalattal. Utálta a tükröket, mert utált utazni. Pym nem szólt hozzá, de ahogy ez a vonatokon már csak lenni szokott, figyelte Collodi minden mozdulatát. Egy ilyen úton akarva akaratlanul is a szomszédjával összenő az ember. És ahogy az az orosz vonatokon orosz emberek közt szokás, hamar megisszák az isten-istent. (Ezt a tételt a jelen körülmények között félretehetjük, mert a két utas egyike sem orosz.)

Szóval a legyek kihasználtak. Döbbenten kellet ráeszmélnem, hogy eszköz lettem, egy erotikus játékszer. A legyek megrészegültek a kéjtől és a félelemtől. Annál jobb, minél durvább helyen csinálod, és a legyek számára – talán nem is véletlenül – az ember a legveszélyesebb környezet, a legdurvább hely. A helyzetet és a generálódott félelmet ahhoz tudnám hasonlítani, mintha mi egy templomban akarnánk csinálni. Az embernek, ha elég beteges és sokáig nincs barátnője, eszébe jut, hogy:

…térdelek Mária lábánál, kezében a gyerek. Aztán egy pillanat múlva lelép hozzám. Glória a feje felett, hideg, poros mutatóujját a számra teszi, és annyit mond: sziman tov ’jó előjel’, finom ruha szokott ilyenkor rajta lenni. A legjobb táliszszövő mester csinálhatta. Aztán a nyálamtól nedves ujjával kiemeli mellét a ruha alól. A feszes mell. Megremeg. Az egyik oldalon egy csoda, a másikon a kis Jézus – ő mosolyog rám. Azt hiszem, tudja, hogy mi fog történni… Zihálva térek magamhoz a piedeszta előtt. Összekulcsolt ujjaimat szétszakítom. Református vagyok, annak neveltek. A legyek is valami ilyet érezhetnek. Zihálva szakadnak szét, mint az ujjak. Rád szállnak. De nem mindegy, hogy hová. Ha ruhára szállnak, az nem is számít olyan nagy vaszisztdasznak. De ha közvetlenül a bőrre, akkor…

Két fő terület marad csak szabadon ilyenkor júniusban az embereken. A kar és a fej. A fej a legveszélyesebb, de az ígéri a legvadabb orgiát. Cranium amo… A legyek tökéletes pontossággal ismerik az emberi fej anatómiáját. A halántékcsont és a járomcsont közötti szakasz, valamint a homlok a legkedveltebb területük. Egy Attenborough-dokumentumfilmben láttam, ahogy egy végelgyengülésben elhalt afrikai széles szájú orrszarvút ellepnek a legyek. Látszott, ahogy egyetlen hely felé tülekednek. A száj volt az. (A legyek rendkívül élvezik, amikor a nervus facialis, az ’arcideg’ összerántja az izmokat.) A száj egy kapu. Megnyit egy ismeretlent. Átjáró. Talán olyan helyre vezet, ahol minden túlérett gyümölcs és nem holmi tehénszar. Azt hiszem, a legyek számára a száj a mennyország kapuja, és azt is hiszem, hogy ismerik Szt. Pétert a kulcsával együtt. Egyszóval a megváltásért tülekednek. Talán azért is nem fejlődtek tovább a legyek, mert nem tudták meghaladni ezt a súlyos misztikus orál-anális szakaszt. Akkor 23-ban Kolozsvárott én is egy dögön voltam. A Szamos partján egy hal tetemén. Ott tülekedtem a sorban a száj felé. Két első lábamat összetettem, és imádkoztam. A tömeg sodort magával ugyanúgy, ahogy abban a filmben az afrikai széles szájú orrszarvúnál. Hirtelen sötétedett el minden, amikor beléptem az üregbe. A sűrű tömeg elkopott mellőlem. Talán tízen lehettünk odabent. Mellettem Barabás és Muhi Lázár, az unokatestvéreim. Mi hárman egymás mellett álltunk, meredten. Ő pedig ott állt előttünk kezében a kulccsal. Fehér lepel borította szárnyait. A potrohon úgy terült szét a drapéria, mint a Piéta fején a fátyol. (Hiába, Michelangelo, azt hiszem, közel jutott a lényeghez) Rám mutatott, és azt mondta: Hm. Akkor hirtelen fény és…

Szeged. Szép város. 1879-ben – amikor az ükapám és az ükanyám karján a dédapámmal ideérkezett – elmosta az árvíz. Aztán elhangzott a híres „Szeged szebb lesz, mint volt”, és mert Ferenc József mondta, hát az is lett. És lassan a vár helyébe paloták nőttek, a poros múlt helyébe jelen és kávéházak. Akkor március volt. Most meg ez már mindegy. Az árvízről én csak Vágó Pál festményét láttam, meg néhány fotót az IFI ház egyik folyosóján. Nos akkor lenyűgözött a Grand Art, ahogy a franciákat a Huszárság története. Mégis azt hiszem: Vágó nem ült vázlatok fölé hajolva a Virág akkor még igazi ponyvája alatt, pedig azt mondják róla ő volt az ecset Petőfije.

Azt nem tudom, hogy átjutottam-e a kapun, de másnap kiütötten az ágyamban ébredtem, s a szárnyaim is nedvesek voltak a „háton fekvéstől”. Kivert a víz, lázas voltam, és még éreztem magamon a súlyos misztikus oral-anális szakaszt… Mellettem egy darab rongyos, elsárgult papír hevert, rajta a cím: Cranium amo – Collodi írta, közvetlenül azelőtt, hogy azon a bizonyos vonaton elővette azt a bizonyos ovális női tükröt rézkeretben.

A kávéház teraszán, még mindig ott feküdtek előttem a jegyzetek. Pont úgy, ahogy akkor, 1913-ban Blaise Cendrars előtt. A kávé már elfogyott, és a cukor mindkét kis zacskójából csákót hajtogattam. Akkor egy légy szállt a karomra. Az volt az évben az első, de rögtön tovább is repült. Néhány perc és egy újabb és sokkal erősebb zúgás. Két légy. Szinte majdnem ugyanoda érkeztek, ahova az előző, de ezek… Basznak! Felkészültem, van időm cselekedni, ez az utolsó esély, június négy…

Erős ütés volt. Bevallom, fájt – ha mástól kaptam volna, felordítok. Nem gondoltam, hogy ennyi erő van a bal karomban. Az egyikük – a nőstény – a díszburkolatra zuhant. Egy reccsenés. Széttaposom. A másik darabokban, a karomon. Elkenődött. Kb. hét és fél centis csík. Az egyik lába felakadt egy szőrszálamban, és a sárga bél egy része, mint egy fonál feszült ki a test többi darabja között. Mintha csak Tézeuszt kötötte volna az élethez. A maradék a fej, a tor és a potroh egyszerű masszává vált: sárga, néhol pirosas foltokkal és fekete kitindarabokkal. Megcsillant rajta a júniusi fény. Olyan volt, mint amikor idegesen a Balaton jegén a kesztyűs mutatóujjal és egy gyors mozdulattal elintézi az ember az orrát. A kesztyűn néhány pillanatra egy kb. hét és fél centis csíkon megcsillan a gyenge, téli fény, majd a szemek, az arc, az orr, a száj. Tükör lesz belőle. Átjáró. De ott – korcsolyázva a Balaton jegén – egyszerűen átugrod ezt a jelenetet, és a csillogó váladékot hagyod csendben megfagyni…

Ha június van, akkor nincs menekvés. A tükröt a nap melegen tartja, s amikor megcsillan a csíkon a napfény, és kirajzolódik a szemed, az arcod és a szád, akarva-akaratlanul is belebújsz az időbe, és nyakadba kapod a teret. A jelen 1913 lesz a múlt meg a ma, és egy végeláthatatlan körforgásban elveszel a mindenben, s mint a legyek Nils Horgersonja téped a hajad, amiért nem hoztál magaddal egy kurva Chematoxot, hogy megállítsd végre saját magad.

Collodi akkor eltűnt a fülkéből. A tükörbe bújt bele, amit én a szegedi ház padlásán találtam egy ósdi bőröndben fotók, kis keresztek és molyrágta ruhák között. Visszament Párizsba. Leült Blasie mellé és cigarettával kínálta. Aztán Pymről beszéltek, és megálmodták a szegedi Virág teraszán azt az asztalt, rajta a jegyzeteimmel, a kávéval és a csákóvá hajtogatott cukros zacskókkal, és közben várták a legyeket, hogy tovább utazhassanak.

Ezt a szöveget a CAOLA ALFA Rt.-nek ajánlom, aki a Chematox gyártója és 50 ml-t ajándékba adott ahhoz a 200 ml-es termékhez (Légy és szúnyogirtó aeroszol), amit kétezer kettő negyedik hó huszonötödikén gyártott, és amit én kétezer három június negyedikén vettem a szegedi Rubin ABC-ben…