Halál Budán

Ibis redibis

Mióta csak hazámat, a ködbe burkolt Albiont elhagytam, egyéb vágyam sem volt, mint hogy végre igazi ütközetet láthassak. Szülővárosom utcai csetepatéin, részeg matrózok késcsatáin kívül ugyanis a teremtő különös kegyelméből nem láttam egyebet, és amikor bárkánkkal Bécs fölé érkeztem, és Klosterneuburgban megtudtam, hogy az ostrom előző nap, szeptember 12-én véget ért, és legfeljebb már csak a felhalmozott hullahegyekben gyönyörködhetem, azt gondoltam, hogy ez már nem is a teremtő kegye, hanem az ördög incselkedése, aki mindenképpen meg akar akadályozni abban, hogy kíváncsiságomat kielégíthessem. Mert ami igaz, az igaz, rendkívüli, egészen szokatlan mértékű kíváncsisággal születtem, ebben kétségtelenül bőkezű volt velem a természet. Bárcsak óvatosságból, elővigyázatosságból és megfontoltságból is ugyanannyit adott volna! Na, de ne szaladjunk ennyire előre – úgy írok most, amilyen akkor voltam.

Tehát 1683. szeptember 13-án érkeztem Bécs fölé, egy szeles, barátságtalan napon. A hajós, ez a mogorva szeszkazán, nem volt hajlandó levinni a városig, ki tudja, mondta, nem kószál-e még arra egy-egy török őrnaszád. Ráadásul vigyázatlanul dobta utánam a csomagom a partra, hogy legjobb ruháim teljesen eláztak, ezért kénytelen voltam kopott utazóruhámban mutatkozni, ami talán még jobban kedvemet szegte, mint az a hír, hogy lemaradtam a látványosságról, mivel sokszor volt már alkalmam végighallgatni különféle utazók dicshimnuszait a bécsi nők szépségéről, és feltett szándékom volt, hogy magam is szerencsét próbálok. Szürke és jelentéktelen öltözékemben azonban a Klosterneuburg környékén sürgölődő parasztmenyecskék és polgárasszonyok közül egyetlen szempárt sem sikerült tartósan magamra irányítanom, ezért aztán elhatároztam, hogy kocsit szerzek, hogy mihamarabb elérjek az ostrom alól épp csak felszabadult városba. Hamar kiderült, hogy ez reménytelen vállalkozás: ahány kocsi csak volt a környéken, az vagy a halottakat, vagy a zsákmányt hordta: az előbbiekre érthető okokból nem volt kedvem fölkérezkedni, az utóbbiak közeléből pedig elkergettek, nyilván ebben is a ruházatom volt a ludas, de leginkább az az átkozott hajós. Képzelheted, olvasóm, milyen reménytelen és gyászos állapotban ácsorogtam az országúton víztől elnehezedett csomagjaimmal, miközben körülöttem mindenki a győzelmet ünnepelte! Szerencsére azonban a sors megkönyörült rajtam három jókedvű lengyel katona képében, akik éppen a város felé tartottak, és feltett szándékuk volt, hogy elvisznek néhány török fejet emlékbe, miután már zsákmánnyal bőven megszedték magukat, és nem csak megengedték, hogy csatlakozzam hozzájuk, hanem az egyikük a töröktől zsákmányolt lovára még a csomagom is felvette. Így hát, ha nem is könnyű szívvel, de könnyebb kézzel indultam Bécs felé, és hamarosan még könnyebbekké lettek a lépteim, miután a lengyelek pálinkáját is megkóstoltam.

Ezek a derék vitézek aztán út közben elmesélték, hogy esett a csata az előző napon, és mert én nem nagyon tudtam lengyelül, ők pedig angolul egyáltalán nem, csak az egyikük elbeszélésére hagyatkozhatom, aki valamennyire törte a németet. De mivel ez a történet az egész világon közismert, és máshol sokkal részletesebben olvashat róla az Olvasó, most inkább csak röviden összefoglalom, hiszen mondandóm fő témája nem ez – de mennyire nem ez!

A királyuk, Sobieski János, akiről majd egyébként mesélek egy-két érdekes dolgot, a pápa unszolására, hogy teljesítse szerződésben vállalt kötelezettségét, és siessen a szorongatott helyzetben lévő Bécs segítségére, augusztusban összegyűjtötte seregét, és az aggasztó híreket hallva, kíméletlen gyorsasággal kergette át katonáit Morvaország és Csehország hegyein, és szeptember elején megérkezett Tullnnál a Dunához, ahol már várt rá a birodalmi tartományokból érkező bajor és szász sereg. A lengyel király úgy döntött, hogy a germánok vonuljanak a Duna mentén, és vonják el, amennyire lehet, az ostromlók figyelmét Bécsről, addig pedig ő a bécsi erdőn keresztül hátba kapja a pogányt. Úttalan utakon, a zord erdő barátságtalan félhomályában, egetverő fák között törtek utat maguknak, olyan terepen, ahol sem a kocsik nem boldogultak, sem az ágyúkat nem lehetett rendesen vontatni, ezért amit csak lehetett, darabjaira szedve, maguk a katonák cipeltek át a hegyeken, az ökörfogatok pedig a puszta földön vonszolták az ágyúcsöveket, de ettől legalább szép fényesre csiszolódtak. Mikor a hegyek gerincéről megpillantották a távolban a füstöt okádó várost, melyet az ostromlók sátortáborának fenyegető félholdja ölelt körbe, arcvonalba fejlődtek a fák fedezékében, és megvárták az alkonyatot, hogy a tiszta égbolton a lemenő nap éppen elvakítsa azokat, akik nyugati irányba tekintenek: nem is sejtettek a törökök semmit arról, hogy mi készülődik az erdő mélyén, mely így az ellenfényben számukra tökéletesen sötétbe borult.

Egy csapat huszár, mind bátor, halálra szánt fickó, feladatul kapta, hogy nagy zajt keltve, rikoltozva és hujjogatva törjön rá a törökre, és amennyire csak lehet, zavarja össze őket: a csel sikerült, és a törökök valóban ezt hitték, hogy a lengyel főerő csapott le rájuk, gúnyos kacaj közepette tehát valamennyiüket lemészárolták, és már éppen ünneplésbe fogtak volna, amikor a lengyel lovasság előtört az erdőből, és alig egy óra leforgása alatt valósággal elsöpörte a törököket Bécs alól. Mikor a Wien partjára értek, amelyet nem képletesen, hanem valóságosan is vér töltött meg, mivel a nagy sietségben azért még maradt annyi ideje a töröknek, hogy lefejezzék a keresztény foglyokat, akik még akkor is kirepedt borostömlőkként ontották magukból a vért, felhagytak a menekülő ellenség üldözésével, mivel már amúgy is besötétedett. A lengyel király a török vezér, Kara Musztafa sátrában két levelet írt még aznap éjjel: egyet a pápának, egyet a feleségének, majd pedig tisztjeivel és katonáival hatalmas ivászatba kezdett. Egész éjjel lobogtak a fáklyák és a máglyák, a katonaság és az ostromlott városból érkező bécsiek a török sátrakat és holttesteket fosztogatták. A derék lengyelek büszkén mutogatták a vastag aranypénzeket, drágakővel kirakott fegyvereket, arany- és ezüstszálakkal szőtt kelméket, amelyek olyan bőségben hevertek szerteszét a törökök sátraiban, mintha Konstantinápoly minden kincsét magukkal hozták volna a hadjáratba. S most, íme, mondták a vidám lengyelek, nemcsak hogy mindannyian meggazdagodtak, hiszen ennyi pénzből otthon szép házat, jó darab földet vehetnek, hanem egész Európa őket ünnepli, hogy megvédték a pogánytól a kereszténység legfontosabb bástyáját. Ezután a vitézek valamilyen lengyel dalra fakadtak, amely barbár vadságával egyszerre volt ijesztő és tetszetős, és mire az énekléssel végeztek, és még egyszer alaposan megitattak a pálinkájukból, elváltak útjaink, mivel megérkeztünk Bécshez. A vitézek vidáman folytatták útjukat a csatatéren heverő halottak felé, szablyáikat élezve, bárdjaikat suhogtatva, és nyilván eredménnyel is jártak, és nyergükön himbálózó, levágott fejekkel tértek vissza az övéikhez, de ezt már nem tudom biztosan, mert búcsút intettem nekik, és Duna-víz áztatta úti holmimat ismét hátamra vetve, gyalogosan indultam az ágyúgolyók ütötte gödrök és árkok szabdalta úton a város felé.

Ó, szegény Bécs! Hányszor néztelek metszeteken és térképeken nagybátyám műkereskedésében, hányszor lapoztalak föl világatlaszokban, s hányszor álmodtam veled! S most, mint a kislányt, akibe egykor gyerekkorunkban szerelmesek voltunk, s hosszú évek után más karján, gyermekei körében, ragyásan, csipásan és betegen pillantunk meg, hogyan is üdvözöljelek!

Nehéz szavakat találnom. A város körül a pusztulás ezernyi arca: a felszaggatott föld élettelen emberi és állati tetemekkel tele, köztük, mint ártó szellemek seregei, a részegen tántorgó, tarkabarka göncökbe öltözött élők. A főurak díszes és hatalmas nyári palotái, melyek a várost körülölelő dombokon álltak, kormos romok, falaik vérrel telefröcskölve. A ligetek, a kertek sárkupacok, ágyúgolyók szaggatta fatörzsek meredeznek a romos szökőkutak körül. A város falain hatalmas rések, szakadások, a kőgörgetegekben megszürkült holtak. A városban alig van olyan ház, amelynek tetőzete ép maradt volna, a törökök ágyúgolyói és bombái összevissza lyuggatták a cserepeket, mintha a pokol kénköves tűzesője sújtott volna le rá, mint egykor Szodomára és Gomorrára. Az a furcsa gondolatom támadt, hogy a régi bölcsek talán azért is ünnepelhették úgy a háborút, mint minden dolgok mozgatóját, mert az emberi pusztítás, pénzéhség és hatalomvágy nyomán támadó pusztaság helyreállítja a világ eredeti rendjét: a hegyek kőgörgetegekké válnak és síksággá lapulnak, a síkföld kitüremkedik, a folyók kiöntenek, és az élők elpusztulnak: már csak a szférák zenéje hallatszik az elcsendesült földeken.

Sok mindenre gondoltam, amikor az ostrom hírére augusztus elején útra keltem Albionból, de ostoba módon eszembe sem jutott, hogy mi lesz akkor, ha az atyai ház megszokott kényelmét nem egyszerűen csak az útszéli fogadók kényelmetlen fekhelyeire, hanem egyenesen a puszta, esőáztatta, nyirkos földre leszek kénytelen cserélni. Azt gondoltam, az utazónak mindig jut annyi hely, hogy a csaták eseményeit valamilyen távoli, biztonságos és ráadásul kényelmes helyről követhesse, mint a tábori festők és rézmetszők, de rá kellett jönnöm, hogy mindez merő álmodozás és az éretlen ifjú hebehurgyasága volt. Amint ugyanis beléptem az omladékoktól még mindig alig megközelíthető kapun a városba, és valamiféle szállás felől érdeklődtem, úgy néztek rám, mint aki a holdról pottyant közéjük; valaki azt ajánlotta, menjek, és szerezzek magamnak sátrat, épp elég van odakinn, mások meg azt mondták, hogy most minden összevissza van, és elvileg bárhol szerencsét próbálhatok. A híres bécsi szépségek közül egyet sem láttam, akiknél szerencsét próbálhattam volna – persze az udvar és az előkelőbbek még többnyire nem tértek vissza a városba, és a gazdagabb polgárok is csak lassacskán szállingóztak vissza. Így aztán a nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy bejártam a várost, ahol néhány házat már elkezdtek rendbe rakni, főleg a tetőkkel siettek, mivel közeledett az ősz, és félő volt, hogy a fedetlenül maradt épületek még nagyobb károkat szenvednek a víztől, mint amit a tűz okozott bennük.

Mivel már leszállt az este, és egyre hűvösebb lett, csatlakoztam egy kisebb csoporthoz, akik egy nagy máglyát álltak körül, és vígan poharaztak. Szerény némettudásommal bemutatkoztam, elmondván, hogy angol utazó vagyok, akit az ostrom híre vonzott Bécsbe, s hogy jelenleg se szállásom, se élelmem, se száraz ruhám azon kívül, ami rajtam van. A tűz körül állók barátságosan fogadtak, és invitáltak, hogy melegedjek meg náluk. A legtöbben közülük bécsiek voltak, akik végigharcolták az ostromot, néhány magyar, akik a felmentő sereggel érkeztek – dunántúli nemesek, akik a lázadó és a törökhöz húzó Thököly fejedelem elől menekültek a császáriakhoz, három másik pedig a szász választófejedelem katonája, nagydarab, piros képű fiúk, kezükben egy-egy hordó méretű söröskorsóval. Néhány jelentéktelenebb külsejű nő is melegedett a tűznél, akik ilyen-olyan módon a katonákhoz tartoztak, és ügyet sem vetettek rám.

A tűz fölött egy szép darab nyársra húzott állatot forgatott az egyik magyar, s a sült felől felséges illatok áradtak, megkérdeztem, mióta sül az ökör, s hogy – természetesen fizetség ellenében – kaphatok-e belőle vacsorát. Erre valamennyien hangos kacagásra fakadtak, és csak nagy nehezen sikerült megértenem, amit magyaráztak: hogy a tűzön sülő állat nem ökör, hanem teve, mégpedig nem is akármilyen, hanem egyenesen fővezéri teve, Kara Musztafa kedvenc tevecsikója, amelyet keresztény asszonyok tejével táplált, piros pántlikán vezetett és a sátrában altatott. A lehetőség, hogy eddig nem kóstolt ízekkel ismerkedhetek meg, melyet a pogányon vett bosszú is fűszerez, most már végképp a társasághoz bilincselt, közelebb húzódtam tehát a tűzhöz, és igyekeztem megérteni, hogy éppen miről folyik köztük a szó.

Az egyik bécsi polgár azt mesélte, hogy az ostrom szörnyű hónapjai alatt, amikor a törökök föld alatti aknái néha egész háznyi darabokat omlasztottak le a várfalból, amelyen csak úgy özönlött befelé a birodalom megannyi nemzete, zsákmányra és vérre éhesen, a legválságosabb pillanatokban mindig megjelent egy magas, nyúlánk férfialak, hosszú, lobogó hajában pánt, testét vért nem fedi, fehér selyeminge lobog a szélben, és ez a férfi, kezében egy szál karddal, a beözönlők közé rontott, minden szúrása halálos, minden vágására fej repül, kar szakad, tüdő nyílik, belek omlanak, a védők ezt látva újra erőre kapnak, lelkesültség önti el a szíveket, és immár senki sem gondol a halálra, és megsokszorozódott erővel mindannyiszor visszaverik a támadást. Szemében, mondták, eszelős láng lobog, nem emberi fény; karjaiban az arkangyalok ereje, lábában a hegységek nehézkedése.

A selyeminges férfit néha egyszerre több helyen is látták, egyazon pillanatban, máskor viszont, hacsak nem a legnagyobb veszély idején, senki nem találkozott vele sem a szállásokon, sem ételosztáskor, sem a tisztek között, sem az egyszerű katonáknál.

Erre megszólalt az egyik szász vitéz, aki azt mesélte, hogy nem lepi meg a dolog, hiszen ugyanez a férfi, ugyanígy, egy szál selyemingben, egy szál karddal egymaga megfordította a philipsbourgi csata kimenetelét, de nem valamiféle szellem ő, nem is maga Krisztus, hanem egy olasz önkéntes, akit úgy hívnak, hogy, na, nem jut eszébe.

– Michele! – mondta a másik. – Michele d’Aste!

– Úgy van! Pontosan! Michael Ast!

– d’Aste! És olasz! Michele!

A bécsi polgárok azonban csak ingatták a fejüket.

Nem lehet élő személy, mondták. Ha élő személy lenne, már réges-rég nem élne, mondta ki az egyik bécsi a kellemesen paradox mondatot. Ő már csak tudja – olyan sűrűségben jöttek ott a Löbel-bástyánál a lövedékek, a nyílvesszők, az ágyúgolyók, hogy teljes képtelenség, hogy élő ember akár egy percig is kibírta volna sebesülés nélkül. Nem, nem – ő maga Krisztus, vagy ha nem Krisztus, akkor valaki más, talán Mars, vagy Aeneas, de nem e világi eredetű, higgyük el, ők élték át az ostromot, tudják, mit beszélnek.

De a szászok csak ragaszkodtak hozzá, hogy él, hívják, ahogy hívják, és úgy tudják, valóban Bécsben volt, de már elment, üldözi a törököt a Duna mentén.

Épp meg akartam kérdezni a szászt, hogy hogyan tudnék a titokzatos hős közelébe kerülni, de ekkor az utcasarkon egy zajos, tarkabarka menet kanyarodott be, amely mindannyiunk figyelmét magára vonta.

A menet élén egy dobos haladt, pontosabban maga a dobos nemigen látszott a ráaggatott temérdek ütőhangszer alatt, melyek mindegyikét a töröktől zsákmányolták, de láthatatlanul is óriási zajt csinált: összevissza püfölte a sokszínű dobokat, melyek némelyike akkora volt, mint egy kocsikerék, némelyike meg egészen apró, mint egy kupa, aztán volt rajta számtalan csörgő, réztányér, kavicsokkal töltött lopótök, ezeket rázta-ütötte, néha saját magát is eltalálta, amivel aztán nagy derültséget váltott ki az utána jövőkből. A dobost zenészek követték, akik a török hangszereket fújták-vonták-recsegtették, egyszerre űzve gúnyt a hangszerekből és a törökök zenéjéből: nyakatekert, hamis dallamok töltötték be a romos utcát. A tömegből egyesek arra bíztatták a zenészeket, hogy játsszanak török zenét, mások arra, hogy olyat játsszanak, amely kigúnyolja azt, megint mások pedig azt ordították, hogy ezek a zenészek törökök, keresztény álruhában, hiába is próbálják önmagukat gúnyolni, elárulja őket hozzáértésük, és hogy legjobb volna felkoncolni őket. A zenészek végül talán csak azért menekültek meg, akárkik is lettek légyen, mivel egy másik utcatorkolatból egy újabb zajos menet érkezett. Ezt nem vezették zenészek, ám annál nagyobb tömeg hömpölygött utánuk: nem másokat hoztak ugyanis bőrszíjon vezetve, mint a török táborban elfogott háremhölgyeket. A derék angol ifjú, aki eme események elbeszélője, titokban alighanem egész nap vagy talán már hónapok óta erre számított: mivel vért is és húst is látni akart, mindegy, hogy milyen sorrendben. És mivel a tömeg azt harsogta, hogy „a bordélyházba velük!”, amit a felajzott férfiak ujjongva helyeseltek, az ifjú angol sebesen szedte a lábait, hogy le ne maradjon a kínálkozó látványosságról és élvezetről.

Mire a menet belsejébe sikerült furakodnia, ahonnan már érezni vélte a keleti illatokat, amelyben e kényes leányok bőre gyermekkoruk óta pácolódik, s amelyek az ifjú képzeletében eddig is valamilyen távoli, szélre bízott illatként jelentek meg, ahogy nagybátyja képkereskedésében érezte, miközben a török háremeket ábrázoló metszeteket nézegetve beszívta az utca túloldalán fekvő fűszerüzletből átsurranó nehéz aromákat, melyek mintha éppen az ő kedvéért érkeztek volna, hogy életre keltsék a holt képeket, a menet eleje már meg is érkezett a bordélyház elé, amely a szakadékba tekintő Maria am Gestade temploma mellett magasodott. A bordélyház persze egyáltalán nem volt lakatlan, sőt, a győzelem hírére és a török táborban zsákmányoló katonaság mesés kincseinek csábítására az összes örömlány, aki csak érte, a felszabadított városba futott, és még tisztes polgárasszonyok is pénzért árulták magukat, ki azért, mert a vagyona odaveszett a törökök és a tatárok kezén, ki azért, mert az általános örömmámorban akart osztozni. A nagy tülekedés persze óhatatlanul összezördülésekhez vezetett. Az ifjú angol nem tudhatta, hogy a bordélyház, ahová nem kevéssé felajzva éppen készülődik, ezekben az órákban két rivális háborúságának ad otthont.

Az történt ugyanis, hogy Maria Bridelli, az egyik régi és jól működő intézmény tulajdonosnője a városvezetés rendelkezései ellenére sem hagyta el a török ostrom kezdetén a várost, hanem meghúzódott a pincében. Velencei nő volt, aki gyerekként került török fogságba, és alighanem ott is halt volna meg Konstantinápoly sötét sikátoraiban, ha nem siet segítségére egy induló hadjárat, amelybe gazdája, egy gabonakereskedő kíséretében egyszerre a Kanizsát ostromló seregben találta magát. Fürge, éles eszű lány volt, és kihasználva az alkalmat, amikor az osztrák felmentő sereg megrohamozta az álmatag és elbizakodott törököket, a kavarodásban átszaladt az ellenséghez, pontosabban egyenesen beleszaladt egy öreg tüzér karjaiba. Tizennégy éves volt ekkor, de már kész nő. Mikor három évvel később a tüzér meghalt, Maria Bridelli előtt nem maradt más választás, mint hogy testével keresse meg a kenyerét. Török ruhában, török táncokkal keltett feltűnést, és kíméletlen kitartással sikerült magát felküzdenie. Negyvenéves volt, mire az egész házat megvehette, és onnantól fogva nem érdekelte más, csak a bosszú. A kormányzása alatt álló lányok szolgáltatásait levágott török fejjel is ki lehetett fizetni, egy török fogolyért cserébe pedig akár több napra is bekvártélyozhatta magát a házába a szerencsés katona. A ház homlokzatát sok tucat levágott fej díszítette, és az egyik legnépszerűbb mulatság is az ő házában zajlott: a török foglyokat kalodába zárta, és a melléjük függesztett ártáblázat szerint ki-ki kipróbálhatta rajtuk az erejét: a fenékberúgás volt a legolcsóbb, a pofon már drágább, az orr eltöréséért pedig két korsó sör árát kellett fizetni.

Maria Bridelli tehát nem akarta magára hagyni a házat, amelyért olyan sokat szenvedett, elhatározta tehát, hogy az ostrom idejére is ott marad. Két napig a pincéjében iszogatva hallgatta az ostrom zaját, átadva magát az egyedüllét még sosem kóstolt élvezetének, aztán az asztalra csapott, férfiruhát vett, haját lenyírta, kardot kötött, és kiment a falakra harcolni. Este, amikor három levágott török fejjel a zsákjában visszatért a házhoz, már csak üszkös romokat talált. Fél órán át káromkodott, az oly sokszor elátkozott Istent még egyszer elátkozta, aztán rövid gondolkodás után bevette magát a szomszédos bordélyházba, ahonnan viszont már az ostrom előtt mindenki elmenekült.

Mire véget ért az ostrom, az új ház homlokzatát elborították a levágott török fejek, és ami a bosszút illeti, Maria Bridelli kezdett valamiféle megelégedést érezni. Másrészt meg abban reménykedett, hogy a ház korábbi tulajdonosnője, Judith, hátha nem tér vissza. Ki tudja, talán a győztes lengyelekhez csatlakozik, vagy a törököt üldöző csapatokkal tart. Maria Bridelli azonban hiába reménykedett: nem sokkal az előtt, hogy a háremhölgyeket hozó menet a ház elé érkezett, beállított a jogos tulajdonos, és teketóriázás nélkül ki akarta penderíteni. Mivel Maria most is kardot viselt, a jogos tulajdonát követelő asszony nem mert mindjárt nekiesni, hanem kitárta az ablakot, és az utca népétől kért segítséget. A háremhölgyeket hurcoló menet ekkor érkezett a ház elé, és a katonák, akik a zsákmányt a magukénak tekintették, azt követelték, hogy a bordély fizessen nekik a lányokért, és mindjárt bocsássa is őket a rendelkezésükre. A két asszony azonban nem nagyon figyelt arra, amiről a katonák beszéltek, hanem Judith a birtokán esett sérelmet panaszolta, míg Maria azt kiabálta, hogy egyedül védte hónapokig az egész várost (egyedül védtem hónapokig az egész várost), vérben-porban-sárban csúszott-mászott egész nyáron, amíg a többiek biztonságban és békében kéjelegtek, selyemlepedőn hágtak és pancsoltak a langyos Dunában. Neki ennyi jár, tessék, meg lehet nézni, mennyi törököt vágott le a saját kezével, mennyi is ez, száz?, százötven? Ő maga többet vágott le ez idő alatt, mint amennyivel Judit hágott, tehát az övé a ház, és punktum. Erre aztán véget nem érő civódás kezdődött, a két nő megint egymásnak esett, egymás hajába akaszkodva legurultak a lépcsőn, végighempergőztek az utcán, miközben a tömeg hasát fogva röhögött. Végül a katonák elunták a dolgot, és azt mondták, hogy őket nem érdekli, eladják máshol a nőket, tessék, meg lehet nézni, van köztük szűz is, tessék, itt van, hát mi ez, ha nem szűzhártya? Na és az a dundi, tessék, ott is! Az is szűz, pedig milyen dundi! Ott a szűzhártya, tessék! Ők akkor is bemennek, mert joguk van szórakozni, ha így nem, hát akkor úgy. Erre a két nő kicsit kijózanodott, és Judit azt mondta Mariának, hogy rendben, övé a ház, hogyha kifizeti a katonáknak a háremhölgyeket. Erre aztán egymás tenyerébe csaptak, Mária előhozta a pénzt, kifizette a katonákat, és kezdődhetett a mulatság.

Az ifjú angol mindebből nem sokat értett, csak azt látta, hogy nagy a veszekedés, aztán hirtelen nagy az egyetértés, s hogy az illatos leányok már gazdát is cseréltek, és lehajtott fejjel, engedelmesen lépkednek be a bordély kapuján, és a kapu előtt nagy tülekedés támad az elsőbbségért a férfiak között. Ő is beállt tehát engedelmesen a sorba, és jókat húzott a borospalackokból, amelyek kézről-kézre jártak. Mire a szűk kapubejáróba ért, már egészen kótyagos lett, és hirtelen rájött, hogy a női illatok csábításának engedve felelőtlenül hátat fordított a tűz fölött forgó tevecsikónak, amelyet a többiek azóta már biztos jóízűen falatoznak, talán az utolsó falatig meg is ettek, ő pedig itt áll korgó gyomorral. És ahogy eszébe jutott az éhség, egyre kevésbé tűnt vonzónak az illat, amely a bordélyház bejárata felől áramlott: egyre inkább a mocsár szagára emlékeztette. Ahogy lépésről lépésre beljebb jutott, a tömeg kacaját egyre jobban elnyomta az emeleti szobákból lehallatszó sikoltozás, könyörgés, jajveszékelés és nyögés. És mire a lépcsőfeljárónál szétváló sorok egyikében a szoba elé ért, ahol már ő következett, csak sűrű verejtékszagot érzett, és hányinger kerülgette.

Amikor kinyílt előtte a szoba ajtaja, először nem is vette észre az ágyat, a lányt: a látványt a falnál álló Maria Bridelli uralta, aki szétálló, vörös hajával szinte bevilágította a teret. Határozott kézmozdulattal parancsolta be az ifjú angolt a szobába, és az ágyra mutatott, ahol lekötözve feküdt egy rémült tekintetű lány. A száját Maria Bridelli ronggyal tömte be, hogy ne visítson annyit, és miközben az ifjú angolt az ágy felé terelte, egy nagy dézsa vizet öntött a lány szétfeszített lábai közé. A spermával és vérrel keveredett, iszamós víz nagy tócsában állt az ágy körül a padlón. Ekkor az ifjú angol elfehéredett, szemgolyói felakadtak, és rongybabaként zuhant arccal a mocsokba.

Másnap reggel késlekedés nélkül a Duna partjára mentem, hogy hajót szerezzek, amellyel utolérhetem a törököt üldöző sereget. A gyomrom – minden bizonnyal az előző napon elfogyasztott, félig nyers tevehús miatt – elég rossz állapotban volt, a legkevésbé sem alkalmas hajózásra, de az a gondolat, hogy találkozhatok a titokzatos selyemingessel, segített legyőzni a vízzel szemben érzett idegenkedésemet. Hajnalban, mialatt az utcákon bolyongtam, találkoztam egy különös férfival, aki az ostrom alatt sebtében elhantolt holtak sírjaiban kutakodott, mondván, azokat a szörnyszülötteket keresi, akik a város fölött az ostrom idején lebegő mérges felhőből zuhantak ki, és még a minap is erre kószáltak. Mielőtt egy szót is szólhattam volna, tetőtől talpig végigtapogatott, belenézett a számba, hosszasan vizsgálgatta az ujjaimat, majd miután zaklatottsága alábbhagyott, valami összevissza történetbe kezdet, aminek a negyedét sem értettem. Mikor elbúcsúztam a furcsa idegentől, aki mindenképpen arra akar rávenni, hogy életem szenteljem az általa felfedezett különleges lények kutatásának, már hajnalodott, és a jeges, szeptemberi szélben vacogva húzódtam meg egy kapualjban, és egy cseppet elszenderedtem. Egészen reggelig zűrzavaros álmok gyötörtek, amelyeknek felébredve nem tudtam értelmet adni. Kábán, vacogva tántorogtam le a Duna partjára.

A romos falak tövében, ahol a kavicsos partot még mindig a szétlőtt török hajók roncsai borították, melyeket épp deszkákra bontottak a német hajóácsok, igyekezvén megmenteni a használható faanyagot, már rengeteg utazni vágyó tolongott. Szanaszét a parton felpuffadt holttestek hevertek, amelyeken zavartalanul lakmároztak a madarak, és a lassú folyású vízen is mindegyre hullák bukkantak fel, és lassan tovaúsztak a pannon föld felé, ahova én is igyekeztem. Azonban egészen délig hiába várakoztam, a nagy tülekedésben mindig épp lemaradtam, hol erőszakos matrónák penderítettek hátrébb, hol kivont karddal fenyegettek felbőszült, kapatos férfiak. Már egészen erőt vett rajtam a csüggedés, és úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, most már akkor magam is erőszakhoz folyamodom, és nyomatékul elővettem vékony pengéjű, ám fenyegető hosszúságú olasz tőrömet, amelyet nagybátyám búcsúzáskor nyomott a kezembe, és minden elszántságomat latba vetve, előrenyomakodni készültem az egyik pallón, amely zsúfolásig volt emberekkel, amikor egy erős kar ragadta meg a vállamat, és valósággal visszarepített a partra. Mikor megfordultam, hogy az arcátlanságért fegyverrel vegyek elégtételt, az erős marok gazdája, egy nálam jó fejjel magasabb, fekete bajuszos férfi, ékes latinsággal így szólt.

– Ha jól látom, ön valami messzi ország fia! Tegye csak el a tőrét, jól jöhet még, ha tényleg komoly veszély fenyegeti!

A pallérozott latinságtól és az idegen barátságos arckifejezésétől megenyhülve csúsztattam csinos ezüsttokjába a fegyvert, és a következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy nagy kortyokban engedem le torkomon a felém nyújtott kulacs tartalmát. Mivel a bort fenségesnek találtam, nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem, miféle nedű volt, amire az idegen azt válaszolta, hogy sajnos nem tokaji, amelyet jelen pillanatban a legszívesebben inna, hanem valami olasz bor, tegnap este osztogatták, de azért egészen iható. A tokaji emlegetésére természetesen azonnal megkérdeztem, hogy ő ezek szerint magyar-e, amelyre igennel válaszolt, és elmondta, hogy Túróczy Györgynek hívják, és éppen felső-magyarországi birtokára igyekszik vissza, miután elvégzi a teendőit Esztergomban; majd pedig barátságosan érdeklődött, hogy én ki vagyok, és miféle cél vezérelt erre a veszélyes vidékre. Erre sebtében nem tudtam, mit válaszoljak, azt feleltem tehát, hogy hazám Anglia, és éppen egy olasz férfit keresek, Michele d’Astét, aki a hírek szerint Győrnél jár már, és a törököt üldözi. További bíztatására pedig azt is megvallottam, hogy a török ostrom híre vonzott Bécshez, és a további harcok menete érdekel. Erre Túróczy felajánlotta, hogy legyünk útitársak: az ő hajója nemsokára érkezik, kényelmes, tágas bárka, bőven lesz hely kettőnknek, pontosabban hármunknak, mert egy genovai ifjú is velünk tart, akinek már korábban megígérte, hogy magával viszi; a hajó napszálltakor érkezik, addig viszont ideje lenne, hogy együnk valamit. Minthogy már lassan egy napja mardosott az éhség, nagyon megörültem, hogy végre valami tisztességes ételhez juthatok, és a magyarra bíztam magam, aki a Dunához tolakodó emberáradaton biztos révészként kormányozva át, rövidesen egy földszintes épület előtt állapodott meg, ahonnan hangos énekszó szűrődött ki. Három hosszút és két rövidet kopogott a kapun, amire rövidesen egy véreres, csipás szem jelent meg a kémlelőnyílásban. Kísérőm megmondta a nevét, mire az ajtó kitárult, és az orromat megcsapta a fűszeres disznósült illata. Kísérőm észrevette, hogy kis híján összeesem az éhségtől, és gyorsan helyet kerített nekem egy hosszú asztalnál, ahol már sokan falatoztak. Néhány perc múlva egy hatalmas tálon gőzölgött előttem a pecsenye, és egy jókora palack bor is lekoppant az asztalra! Mire mindkettővel végeztem, olyan álmosság vett erőt rajtam, hogy a szemem képtelen voltam nyitva tartani, és ott helyben, asztalra koppant fejjel, elaludtam.

Most nyilván azt gondolod rólam, kedves olvasóm, hogy én afféle javíthatatlan fecsegő vagyok, mint a szomszédasszonyod vagy húgod társalkodónői – mert a feleséged még véletlenül sem merném említeni (olvasóm!, ugye, férfi vagy!?) –, akik ahelyett, hogy lényegre törő és magvas történetekkel derítenének jókedvre, semmirevaló és ostoba részletekkel traktálnak; nos, kedves olvasóm, mint tudod, a látszat olykor csal, hiszen az a tény, hogy én akkor olyannyira jól lakhattam, s ezt megelőzően az, hogy a vitéz magyarral összetalálkoztam, teszi egyáltalán lehetővé, hogy a történet további kanyarulataiban, sőt talán vízesésein, vagy, ha úgy akarod, Szküllái és Kharübdiszei között biztos kézzel tovább vezethesselek. Ott folytatom tehát, ahol én is magamhoz tértem: a hajón.

Amikor kibotorkáltam a fedélzetre, Bécs már messzire maradt mögöttünk, csak egy távoli füstpászma pengéje lebegett a reggel ellenfényétől bevilágított nyugati égen. A fedélzeten útitársaim már javában reggeliztek. Kissé zavartan telepedtem le közéjük, mivel fogalmam sem volt, hogy előző este hogyan keveredtem fel végül is a hajóra, de Túróczy, félszegségemet látva, megnyugtatott, hogy nem okoztam semmi kényelmetlenséget, mivel egy kupa borért fogadott két embert, akik csomagjaimmal együtt saroglyára raktak, és lehoztak a hajóig. Szemügyre vettem másik útitársamat is, az ifjú olaszt, akit magyar pártfogóm mindjárt be is mutatott. Gemelli Careri, mint mondta, igen értékes ifjú, nagy jövő előtt áll, s most, mint Nápoly megbízottja, beutazza a töröktől elfoglalt országok határvidékeit. Az ifjú igen kellemes benyomást tett rám: magas, izmos fiú volt, formás lábának izmai szinte szétfeszítették testére simuló nadrágját, márványszobor tökéletességű kezei méltóságteljes nyugalommal kísérték beszédét. A hangja lágyan, mély tónusban zengett, egy pillanatra sem vált harsánnyá, a tekintete szelíd volt, de érdeklődő, és a szája szélét sosem hagyta el egyfajta gunyoros, sztoikus mosoly, amellyel a világot szemlélte. Mindjárt kaptam az alkalmon, hogy kifejtsem, az az érzésem, sok közös van bennünk, hiszen jómagam is utazó volnék, jóllehet nem megbízóim érdekében, pusztán a saját érdeklődésemtől hajtva keltem útra, mire az ifjú olasz megnyugtatott, hogy ha nem kapott volna megbízást, akkor is felkerekedik, hogy felkeresse apja egykori iskolatársát és jó barátját, aki nem más, mint maga Túróczy György. Nem állhattam meg, hogy kíváncsiságomat ki ne elégítsem, ezért megkérdeztem pártfogómat, miként került protestáns létére barátságba egy katolikussal, mire Túróczy azt felelte, hogy szívesen elmeséli a történetet, hiszen az időnek bővében vagyunk. A hajós friss cipót, sonkát és főtt tojást tett elém, és egy jókora korsó bort, és miközben nekiláttam a reggelinek, pártfogóm hozzáfogott, hogy elmesélje a történetét.