Havannák – bőrülésen
avagy Mikszáth Kálmán képviselő
1
„Stallumot énnékem!” – ilyesmit sose szólt,
csak gondolt rá (az isten háta mögött).
De nem mivel „három az igazság”, s főként
nem, mert még magyar is lenne. Korteskörút volt.
S csak a harmadik, persze, ott, ahol tizenhárom sem sok
évente, szentigaz. Kövek s mocsárvizek közt
vezetett át útja. – „Vagy tucatszor tömör,
letaposott ösvenyt haladni! – „Mire jó?”
– „Szétkoncentrált gyönyör!” (Egy contradictio
in adjecto.) Nos, kopasz és zörgő bokrok.
Suhogás, szárnykabát. Diszkrét Kora-Ginsberg.
2
A hasi elhízás durvult fokáról
nem szól a fáma. Lényege: hátradől, akár-
ha otthon lenne, mintegy terén, végleg, az ember.
(Mely máig dukál őnéki; hja, márványkabátú
férfiú!, s kávéház van épp erre…) Lebensraumba
temetkezik szinte. – „Süketek ezek a
balfékek?” – dörmögi – „Követelek partnerséget,
félrenézést nemzetiségi barátaimnak!” Nos, fácánkakas
csetteg fel zsombékos rétek alján: színes visítás
ez. Füstgomoly, hahogy lőnek (rá), délkeleten… –
Elfújja, mintha dzsinn lenne. A lámpás?, sem ég már.
Szobányit lép, nagy alak. Térmélység. (Sonntag a szakirodalom.)
3
Nincs rá száz év, hogy megemésszük őket!
„Tíz sincs, őszintén szólva, s felzabálnak. Itt
látom magam előtt: mégpedig nyomtalanul, amice.
Önmagában, persze, nem rossz ez még; estebéd lesz
akárhogyan is… Csak ám kortesek, választók helyett
savanyú levesek jóskái penderülnek elő majd. Ugatják:
»Hasad a hajnal!, a kákabélűeknek hasad! Egy-
szerűen gyomor kérdése, mennyi kerül bele.« Bestiális
fundámentum kreálódik így a szomorú, múló
jómódhoz, s aztán rá(m)mutatnak: »Akinek van,
annak még adnak« – hangzik az útálat – »akinek pedig
nincs, annak jobb, ha választás sincsen, Magyarországon.« Na,
mi lesz avval a beígért halvacsorával, mamlasz Tocque-Vili?”
4
„Micsoda fess póz ez!”: Mint aki munkából
felfuldokol, és látja, kézirathullám üti el fejét. Hát,
nem annyi csak, hogy „fekete város”!, ellenben kormozott
üvegen át: földrész. (S üszökcsonkoltan…, nem az az
Afrika…) Melynek leeső részein játékkocsisor-sárkányként
jár körbe az Imperiálvasút szikrazötyögő, vak táviratszövege,
circulusa – egy tényleg széttört ország-kontinensen: -vitiosus,
-vicinális, s elringat („Edisontól, Alva…”). – Hopp!, meglendűl,
felijed a nagy mesélő. „Ezt majd sose mondd el! Mert
ilyet még te sem tudhatsz elképzelni!” „Jaj, én
mindent!, egyszerűen; például: pökhendin a Párizs
melletti gyászkastélyban. S akként el is van intézve. Szivar
csak a szájban, ott sincs más, akárha ajaki kismáglya.”
Parázs elektricitás az amputált testben, zárlatos ér háló z’ – – –
5
Bűvészinas vagy?, lányos fiú?, Hanna műlovarnő?! Annyi
biztos, a saját bőrüléseden ülsz vajdajánosast, ha állsz vagy szét-
terpersztesz, „semlegesen” akár. Megújra befürödsz a paraván mögött,
parfümösen fel-alá járkálsz. Libegő kávélélek! Hanem a Mestert
ha meglátod neglizsében, szolid belszörnyed halott. Tudod: délben
jár el otthonról. Este mi van – koronként változik. A Club
belső, titkos szobarendje magába nyeli önfeledten, téged
szintén; ja, kérem, a koloniál vagy egyenesen mindjárt kalózos
berakások, netán hazárdak talán… – „De a délután az írásé!”
Ülőgarnitúrára gondolsz ekkor, mire másra? Magányos a fotel, míg
ölbe nem pattansz te is. Szó-szó? Hetven-harminc százalék vagytok!
De a keleti szófa másfél személyesen is csak párnázott és magasított
egyes. Ám mondódjék a dívány, és főleg a három együtt, akár
otthon, akár máshol, s a háttámlából kivált hát lesz, a garnitúr’ gruppent
ad ki. Az éj hajnalt: működni riad veletek Budapest Székesfőváros.