Klütaimnésztra panasza I.; Klütaimnésztra panasza II.
Klütaimnésztra panasza I.
„és élve csaptad földhöz apró magzatom,
emlőimről ádáz erővel tépve le”
(Euripidész: Iphigeneia Auliszban)
A gyerek visított és engem elöntött a tej.
A szobalány nem mert odalépni, csak állt meredten,
én álltam fel, s téptem a kendőt ki kezéből.
De a tej azon is átütött (hisz csak akkor kezdtem
szoptatni épp), khitónomon nőttön-nőtt a folt,
mintha fel akarná falni, szétmállasztani a ruhát,
a szemem káprázott, ahogy a díványon hátradőltem,
bíborszínűnek láttam mindent, a nedves folt is
egyre sötétedett, a csiga bíbor vérét láttam
mindenütt, és kiabáltam: nem kell ez a köpeny
nekem, vigyétek, rá se nézhetek, az ételt is
el, el innen, szegény csigák, bíbor vérükkel
festjük ruhánk, s tetejébe még megesszük
őket is! Hallatlan! Hívják be az összes rabszolganőt!
Szedjék a csigákat össze innen is, az oszlopokon
csúsznak fölfelé, oly síkosak, aprók és nedvesek,
mint a gyerekek cuppanós ajkai, s úgy
tapadnak kisujjhoz, kőhöz, mellbimbóhoz is,
lassúak s nem tudnak elmúlni nyomtalanul,
ragadós bíbor máz lesz belőlük a kövezeten.
Klütaimnésztra panasza II.
Hónapok óta nem szoptatok, a mellem mégis
duzzadt és kemény. Ezért vonulok el, naponta
többször is, hogy nagy agyagkorsókba fejjem
a tejet. Csak gyűlnek a pincében és egyre telnek.
Édesszájúak a halottak: szeretni fogják.
A királynak azt mondom majd: oroszlántej,
s kiküldöm a cselédeket, hogy húzkodják
a kőoroszlán dermedt tőgyeit. Italáldozatként
a gyermeksírra ezt viszem. A kapu alatt állva
már érzem is, amint rám csöpög, látom a zsíros
foltot a mázsás kövön, aztán zubogni kezd,
nyakamba zúdul, s lepottyan az oroszlán egyik
kőszeme, vállamhoz ütődik egy sörénydarab,
majd egyre több, egyre sűrűbb és kemény:
mancsok, fülek, farkrészletek, végül a nagy
kövek is, a kapurésen áttűz a déli nap,
a korsóban szinte felforr a tej, a kopár sziklára
loccsan, perzseli, nem égethetem meg magam,
óvatos leszek: megrázom sörényemet,
s fölényes mosollyal fogadom a királyt.