Múmiák

[Az első rész három éve készült, s többször megjelent folyóiratban és antológiában, azzal a címmel: Pedig. Most (2008. január) elő kellett vennem, hogy tovább írjam. Magam sem tudom, miért, azt sem, hogy jobb lett-e vagy rosszabb. Olykor a novelláknak is van sorsuk. VM]

I.

Midőn az ember tízéves, még majdnem mindenre képes. Még rendben vannak a leletek. Még akár csoda is történhet. A papa, az egy félisten. A mama, az egy félangyal. Vagy tán egészen az. Mind a kettőben bízni kell. Föltéve, hogy együtt a család. Büszke atya viszi a kisfiát. Mindenüvé. Állatkertbe. Cirkuszba. Vidám Parkba. Focizni, le a Dunapartra. Tiszapartra. Bodrogpartra. Kőröspartra. Büszke anya viszi a kisfiát be az irodába. Odaülhet az írógéphez. Pötyöghet levelet a mama főnökének. Versben. Plitty, platty, bimm, bumm. Főnök elvtárs, te kopasz törpe, a mamáról mostan már szájj le, ne hívogassad túl órára, mert nekünk nem lesz vacsorára, s a papa terád nagyon mérges, elég volt ebből, Főnök elvtárs, jó lesz, ha meglapulsz te szépen, én írom eztet, hogy megércsed – satöbbi.

Midőn az ember tízéves, fogékony a magyarázatokra. Beéri velük. Elhiszi. Derűlátóan arra vár, hogy fölfogja a dolgokat. Ha múzeumba elviszik, sokat kérdez, mer a papa mondta, úgy tanul a gyerek, ha kérdez. Tetszik a szép festmény, szobor, főleg ha meztelen a néni, bár nehéz aztat fölfogni, hova lett a karja néki. És ott vannak a múniák, ijesztően torz pofák, szemük helyén sötét lyuk, azzal bámulnak ki rád, félni kell, fogni a papa kezét. Múmiák, a papának többször kell elismételnie, mire a tízéves megjegyzi. Először rosszul. Aggódik: Micsinálnak itt a múniák? Múmiák, emmel, javítja a papa. Jó, de micsinálnak? Hát alszanak. De, de, de mér az üvegben? Mert ott tisztább a levegő, az fontos egy bizonyos életkorban, szóval, idősen. Aha, értem, de, de, de mikor esznek? Éjjel, ha nincs látogató, akkor csinálnak mindent, isznak, kajálnak, pisilnek, kakilnak. Csak éjjel? Csak. Nappal nem kell nekik? Visszatartják. Aha.

Midőn az ember tízéves, még nagyon-nagyon kíváncsi. Fogja magát, s utánajár. A diákjegy fillérekbe kerül, s ha közel van a múzeum, szinte az utca végén, lehet odamenni sokszor újra, és rostokolni bent órákig. Akad teremőr, aki már ismerős, szinte családtag, a kontyos pénztárosnéni ránevet, ha nincs ott más, a pénzt se kéri, barátságosan int, sipirc be. Szevasz, Öcsi, megint a múmiákhoz? Szevasz, teremőrbácsi. Besüt a nap az alagsori terembe, fekszenek a múmiák a helyükön, szomorú csöndben, arcuk merev, biztosan éhesek, szomjasak, pisilni kell, kakilni kell. Fegyelmezettek. A papa megmondta, sokezer évesek. Sokezer, az mennyi? Több, mint a papa, aki negyvennyolc, most volt a szülinapja, kapott órát, karórát. UMF RUHLA.

Midőn az ember tízéves, egy napsütéstől téglaszínű délutánon fogja magát, és tervet sző. Kigondolja, hogy meglesi a múmiákat. Csak egy sarok az utca vége, ott a Hősöknek a tere, a kettő darab múzeummal. A túlsó a múmiás. Balra nézek, jobbra nézek, nem jön autó, biztonságos, átkelek a macskaköves úttesten, ahogy a papa tanította. Öt órát mutat az utcai a jugó követség előtt, a múzeum hatkor zár, de háromnegyedkor már nem engednek be. A tízéves rögtön a múmiákhoz kanyarodik. Most nincs bent teremőrbácsi, sem ismerős, sem ismeretlen. A tízéves fölméri a terepet. Hozta magával a koltját, az övébe dugva, teletöltve patronnal, szükség esetére. Hozott egy száraz kiflit is, a másik oldalon az övében, mintha két pisztolya volna. Látta, hogy az üveges szekrény alatt, melyet ő csak lábujjhegyre ágaskodva ért föl, jól elbújhat, ha tényleg itt akar maradni. Abban az üveges szekrényben egy krokodil lakik. Egy másikban pedig egy sólyommadár. A papa szerint ők is múmiák. Kitömve. Ezt nem értette. Majd megkérdezi. Már nem volt egészen biztos abban, hogy jó lesz neki, ha itt marad. Mi van, ha a mama vagy a papa keresi? Mi van, ha a múmiák bedühödnek? Menjek? Maradjak?

Midőn az ember tízéves, alaposan meglepődik, mert senki ember fia be nem dugja be többé a fejét a múmiák termébe. Hallatszik a múzeumban dolgozó bácsik és nénik tereferéje az előcsarnokból, cipősarkak csusszannak és dobolnak a kövön, kulcsok csörögnek, ajtók csapódnak. Tart a zajongás sokáig, a tízévesnek nincs órája, nem tudja, meddig. Volt, Pobeda, de elvesztette az iskolában. Tornaórán, az átöltözéskor. A mama nagyon kiabált vele. Szeret órát adni szülinapra, a tízéves is arra kapta. Három hónapig se tudtál vigyázni rá, mit gondolsz, lopom én a pénzt? A tízéves nem értette, mér gondolná ő azt, hogy a mama lopja a pénzt csupáncsak azért, mert az óra az öltözőben elveszett. Vagy ellopták. Mindegy, volt, nincs. Ekkor a plafonon lógó lámpák elaludtak. Csak az ablakon beszűrődő bágyad fény maradt a szobában. Sűrűsödő félhomály. A tízéves erre nem számított. A végén még sötét lesz? Hozhatott volna elemlámpát, vettek neki a táborozáshoz. Ott ritkán kellett. Itt hasznát venné. Immár szinte teljes a feketeség, épp csak derengenek az üvegszekrények, s bennük az embert formázó fakoporsók és a múmiák. A tízéves megrémül, hiszen ő odahaza is fél a sötétben, azért kell a kis olvasólámpát a mamának égve hagynia. Villódzik a szem, káprázik az agy, rémek sziluettje suhan a teremben. Idővel kiderül róluk, hogy nem léteznek. Nyirkos a kéz, feszül a gyomor, remeg a térd, zakatol a szív. A múmiák egyelőre nyugton fekszenek a helyükön, nyilván még nincs elég késő. Éjfélkor? – bár azt a kísértetekről mondta a mama. A papa szerint viszont kísértetek pedig nincsenek. Múmiák viszont vannak. Mikor lesz éjfél? Óra híján ki tudja. Csak szilveszterkor maradhatott fönn tizenkettőig. Amióta iskolás. Szilveszterkor sebesen múlt az idő, most… múlik egyáltalán? Lassacskán megnyugszik, a teremben nincsen mozgás. Szeme hozzászokott a sötéthez, a múmiák ugyanúgy fekszenek átlátszó kalickájukban, ahogyan szoktak. Mi lesz, ha majd fölkelnek? Hogyan jönnek ki az üvegből? Széttörik? Á, nem valószínű, akkor minden nap új üvegezés kéne. Kinyitják valahogy? Esetleg átsuttyannak rajta, mint abba a filmben, az Aki átmegy a falonban? Csak ne kéne annyit várni.

Midőn az ember tízéves, elfárad a cingár lába, didereg is, mackóruhában kellett volna jönni, nem a kék kantáros rövidnaciban, amit a mama kolléganénije kötött, kifejezetten az ő számára. A mama vette a fonalat, a kolléganéni pedig a méretet a centivel, aztán a hosszú tűket addig kocogtatta egymáshoz, mutatta, hogyan, míg meglett a naci. A két kantárt egy vízszintes csík is összeköti, oda a kolléganéni belehímezte a tízéves teljes nevét, így nem lehet ellopni, sem a tornatermi öltözőben, sem az uszodaiban, ahova néha a papával járnak. Jó naci, csak picit szúrja a combja tövét, ahol a bőrrel érintkezik, már megszokta. Elveszve az időben teljesen, a tízéves, saját magát is meglepve sírva fakad, pedig tart tőle, hogy hüppögésére fölfigyelnek a múmiák, az is lehet, hogy erre ébrednek, akkor aztán morcosak lesznek, mint anya meg apa, ha fölkelted őket, nem volna jó. Óvatos léptekkel az ajtóhoz surran, talán mégis inkább majd máskor... Hiába rángatja a hideg kilincset, kulcsra zárták. Fogság. Börtön. If vára. Nyomorultak. Bastille (ejtsd: Basztille). Most rémül meg igazán. Nincs mese, itt kell rostokolnia reggelig. Bőg. Taknya, nyála. Kellett nekem kíváncsiskodnom. Igaza van a mamának, mindenbe beleütöm az orrom. Tessék akkor, egyem meg, amit főztem. Nem is vacsoráztam. Mennyivel jobb volna azt megenni, amit a mama főzött. Hogy lehetek ilyen hülye? Istenem, istenem, segíccs rajtam. A mama szerint imádkozni kell, akkor a jóistenke megold mindent. A papa szerint jóistenke pedig nincsen. Kísértet sincsen, boszorkány sincsen. Én viszont itt vagyok a sötétségbe bezárva, és ha fölkelnek a múmiák, lehet, hogy pont engem esznek meg, mi kaja van más a teremben? Vagy rejtekhelyen tartják? Akkor se fognak örülni a hívatlan vendégnek. Hívatlan vendégnek mars a neve, ezt a papa mondja, amikor a mama kollégája, a Laci bácsi beállít. Erre mér nem gondoltam, amikor idejöttem? Zúg-búg a feje az elkeseredéstől. Tolvaj léptekkel keresztezi a termet, a saroknál lévő ablak alatt van egy szék, arra szokott letelepedni az ismerős teremőrbácsi, akinek fáj a visszere a sok ácsorgástól. Ha ráállok, elérem a párkányt, talán ki tudok mászni! E gondolattól tetterős lesz, kapaszkodik föl, húzódzkodni kéne, de a karizma nem elég erős, tornaórán a bordásfalnál épp úgy kudarcot vall, mint a kötélen. Hajtogatta a kopasz tornatanár, akit diákok, szülők és tanárok is csak Erőlevesnek hívtak, hogy édes fiam, egy egészséges fiatalembernek föl kell tudni másznia a kötélre puszta karizommal, te kézzel-lábbal se bírsz, mi lesz teveled, édes fiam? A tízéves most, életében először, igazat ad Erőlevesnek. Szerencsére a talpát a falhoz passzírozva sikerül a párkányra ügyeskednie magát. Dereng kint a Hősök tere, oldalról a hét vezér lovon, s a hosszú oszlop legtetején az angyal a kereszttel. Kétoldalt a harci szekerek. Sajnos az ablakra kívülről rácsot szereltek, annak a résein akkor se juthatna át, ha meg tudná mozdítani a kilincset.

Midőn a tízéves ezt megérti, már azon imádkozik, hogy valamiképpen visszajuthasson a földre, a síkosra vikszelt parkettára, ott azért biztonságosabb a várakozás, illetve a találkozás a múmiákkal. Lefelé még jobban hiányzik a karizom, s kevesebb segítség a szandál talpa. Zuhan inkább, mintsem ereszkedik, a szék mellé huppan a padlóra, összeveri a derekát és a bal térdét. Mind a kettő vérzik. Ezt főzted magadnak, állapítja meg némán. Fáradt, fázik, fél, fáj. Elege van az F-ekből. Veszteg marad, hanyatt dőlve. Pillanatokra elbóbiskol, feje a hűvös falhoz ér. Páni rémületben ébred. A múmiák tovább váratnak magukra. Meddig? Nem bánná, ha ezen az éjszakán nem ennének, nem innának, nem pisilnének, nem kakilnának. Elalszik. Fölriad. Elalszik. Fölriad. Míg állni látszik az idő, bár a szekér halad. Tanulták ezt magyarból. De mintha nem úgy volna, hogy látszik, hanem látszék. Mi az, hogy látszék? Látó szék? Hülyeség. A tízéves már ott tart, hogy az apja véleményére fittyet hányva imádkozik. Miatyánk kivagya mennyekbe, szenteltessék meg a te neved… Nem tudja tovább. Énistenem, jóistenem, lecsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva atyám, amíg alszok, vigyázz reám.

Midőn a tízéves újra fölrebben, jeges izzadságban úszva, a hajnal pírja már szürkésbarnára festi a nappal citromszínű falakat. Ó. Ha kijöttek a múmiák, lemaradtam róluk. Legalább nem bántottak. Talán észre se vettek. Megvan nekik a maguk baja. Immár csak arra várt, hogy fölbukkanjanak a múzeum dolgozói, nyisson be a teremőrbácsi, és ő szabadulhasson végre rabságából. Erre is tudott Petőfitől egy verssort. Mérhetetlenül sokáig tartott, mire a jól ismert zajok és hangok beszűrődtek az előcsarnokból. Gyorsan visszabújt a krokodilos szekrény alá. Hamarosan nyílott az ajtó, de nem jött be senki. A tízéves várt még, elszámolt háromszor hatvanig magában. Aztán fürge léptekkel odaszaladt, kislisszolt a résre hagyott ajtószárnyon. Az előcsarnokban senki, csak egy pénztárosnéni ült a pénztárban, nem a kontyos, vastag szemüvege az orra végére csúszva, pénzt olvasott. A tízéves a filmekből tanult csellel, négykézláb mászott el a fapult előtt, hogy a néni meg ne lássa. Sikerült. Onnan már rohant a bejárat felé, minden erejét beleadva. Ki a hatalmas oszlopok közé, le a lépcsősoron, át a lándzsakerítés közepén lévő vaskapun. Onnan visszanézett. Senki nem üldözte. Ennek ellenére futólépésben ügetett haza, a Délibáb utca tizenkilencbe. Óvatosan nyitotta a kulccsal az ajtót. Mikor már az előszobában lopakodott, hallotta a tompa dörrenéseket. Zuhantak le a nagy kövek a szívéről. A konyhaajtó tárva. Rántotta illata. Összeszalad a szájában a nyál. Te vagy az, Öcsikém, kérdezte a mama a sparhelt mellől, reggeliztél már? Még nem. Mosakodtál már? Ööö… igen. Akkor ülj le! – a mama tányért tett elébe, aranyszínű rántottával. Hamarosan a papa is föltűnt, az ingét gombolva, melléje telepedett, jóétvágyat. És ettek némán. Szuszogva. Magyar ember evés közben nem beszél. Megúsztam, gondolta a tízéves. Észre se vették, hogy nem voltam itt.

Midőn a tízéves összekészíti a táskáját, s indulna a suliba, a papa meg a mama teli szájjal kineveti, szombat van, édes Öcsikém! Jaj, de jó. Ledől az ágyára, s töpreng a múmiákon. Eltelt a hétvége, ahogyan szokott, folytatódott a napok rendíthetetlen körforgása, amint a hónapoké s az éveké is. Már húszéves. Harminc. Negyven. Ötven. Nincs túl messze a hatvanadik. Gondolni kell a visszavonulásra. Emlékpróba. Számvetés. Leltár. A hajdani tízévesnek agyába ötlik, hogy töltött ő egy éjszakát a múmiáknál, a Szépművészeti Múzeumban. Hogy a papa meg a mama észre se vette. Ő pedig e kalandot önkéntelenül lenyomta a tudatalattijába. Idáig szinte soha nem gondolt rá. Senkinek nem mesélte. Gyanítja az okát. Nehéz elhinni, hogy a szülei ennyire nem törődtek vele. Pedig így volt. Egymással sem törődtek. De azért mégis, elképzelhetetlen, hogy a három gyerek közül, kiket ő maga e világra nemzett, bármelyik eltölthetne egy éjszakát házon kívül, tízéves korában, anélkül, hogy észrevenné. Hogy hiányozna. Hogy keresné. Akkor tehát? Ilyen szülők pedig nincsenek. Ahogyan kísértetek és boszorkányok sincsenek. Múmiák vannak, de nem esznek, nem isznak, nem pisilnek, nem kakilnak. Mindezek fényében lehetséges, hogy ez az egész történet sincsen. Álmodta a hajdani tízéves? Kitalálta? Lehet. Pedig… tisztán emlékszik az egészre. De annyi mindenre emlékszik az ember, ami nem úgy. Nem akkor. Nem vele. Nem velünk. Mit tehetnénk? Legokosabb, ha elmegyünk a múzeumba, megnézni a múniákat. Iker kisfiainkat vigyük kézen fogva, szigorúbbak a mai teremőrök. Ha pedig a srácok kérdik, micsinálnak ezek? – ne hazudjunk. Az igazat, csakis a tiszta igazat. Legjobb tudásunk szerint. Abból lehet a legkisebb baj.

II.

Az ember, mikor ötvennyolc, már sok mindenre nem képes, már nincs rendben néhány lelet, túlontúl sokat nyom a vér, túl keveset bír a visszér, nő a tata, a prosztata, sok a kol, a koleszterin, meg a dio, dipotria, nem bírja úgy a csigolya, az izület, szív és tüdő, ludas a talp, elhull a haj, izom lazul, velő hígul, csontban és agyban, sok a kár, nő az orr, meg a hasi háj, fogyókúra és torna kell, kéne, de nincsen akarat, vagy ha van, annyi nem elég, az ember végül csak kihűl, oszlani kezd, vagy sssssz, elég, aztán porlad a föld alatt, lelke fölszáll vagy elmerül, leghűbb barátod már a múltad, egyszersmind leghűbb ellenséged, kísért nappal és éjszaka emlékek zsivaj kórusa, hús-vér barát kevés maradt, a többség meghalt, disszidált, megorrolt avagy rád utált, hű ellenséged sincsen sok, mit elszúrtál, az nem javul, nem javult, javulni nem fog, haljon a múlt, éljen a múlt, elkergetheted, itt marad, az időgörgeteg ragad, ragad rád, s te ragadsz belé, hogyha fested át, mit sem ér, mondhatsz kis bé helyett nagy á-t, a múlt keményen visszavág, lehúz a sár, megüt az ág, a rím, a ritmus sem segít, nem könnyebbít, nem oldja föl, a túlsó partra nem visz át.

Az ember, mikor ötvennyolc, nem érti, mért alakul úgy: maguktól állnak össze szépen a sorok bágyadt napsütésben, dús esőben és nyári reggel, tavaszi szélben, téli esten, zsolozsmát ver a szó, a mondat, vagy munkadalba sorakozgat, az ember ebbe beleborzad, átkozza azt a dobszólót, mely a testéből tör elő, bilincsezve a szöveget, az ember ettől őrül meg, kíván pokolba ütemet, melyet a szíve düböget, hagyjad a francba a formát! – trombitálva fújja orrát, nem, nem, inkább törli a szemét, hogy ne rímeljen a… rohadt. – – – –, ebből elég. Csak lassan, okosan, barátom, ne lüktess, inkább szótagolj. A pró-za ter-mé-sze-tes-sé-ge töb-bet ér! Messzebbre juthatsz általa. Tégy pontot hát mindenüvé. A gyermekkorod véget ért, amikor meghalt a papád, addig se vigyázott terád, mégse… mégis. Míg élt, úgy hitted, biztonságban vagy, számíthatsz rá, ha kell, megvéd. Balatonról tértél haza, a nővéred állt a föltáruló a bejárati ajtóban, vörösre sírt szemmel, tartotta a csöndet, s mire kinyitotta a száját, már gyanítottad, mit fog mondani: Meghalt az apu. Sejtetted. Érezted. Tudtad. Legalább két éve számítottatok erre, csakhogy épp annak a hétnek az elején történt a mesébe illő fordulat, a papa, aki már hetek óta nem volt képes talpra állni, hirtelen fölegyenesedett, kikászálódott a fehér vaságyból, s mosolyogva megkerülte azt. A betegtársak vastapsoltak. Te persze nem voltál ott. Soha nem voltál ott, amikor kellett volna. Tizenkilenc múltál, s annyi minden tűnt fontosabbnak, mint a kényszeredett látogatások a kórházban. Nem tudtad, hogyan szerezhetnél örömet apádnak, pontosabban annak a csonttá fogyott és szürkére aszalódott testnek, mely apád helyett feküdt a sápadt vörös állami pecsétekkel ellátott ágyneműk között. Bármit vittél be, legyintett, ellátnak itt, másra költsed a pénzed. Ő úgy mondta: péndzed. Idősödvén, visszatért a szájára szülővárosa laza kis tájszólása, elsősorban a köll, meg a kúcs. A mama sosem találta a lakáskúcsot, és a papa szöget kalapált az előszobába, mindig oda köll akasztani a kúcsot. A mama persze fütyült a szögre, meg a kúcsra, nem szerette, ha bármit köll, így aztán majdnem mindennap keresni köllött a kúcsot. A kórházban is sok szó esett a kúcsról, a fehér féméjjeliszekrényt a papa kis ELZETT lakattal zárta, annak a kúcsát a pizsamája mellényzsebében őrizte. Ha kérdezted, mire volna szüksége vagy gusztusa, rázta a fejét, semmire. Érdeklődésed kelletlenséggel, beszámolóid fáradt pillantásokkal viszonozta, sosem derült ki, örül-e, ha bemész hozzá. Ehhez járult a kórterem hervasztóan súlyos szagegyüttese, a betegtársak idétlen viccelődése, és anyád szemrehányó pillantása, ha összefutottatok a papa ágyánál. Anélkül, hogy észrevetted volna, ritkítottad látogatásaidat, úgy hitted, ők sem veszik észre. Egyikük sem tette szóvá. Furdalt a lelkiismeret, azzal próbáltad elfojtani, hogy apának most inkább terhére van a személyed, anyádé még inkább, ezt áperté közölte veled, arra kért, igyekezzél megértetni vele, fölöslegesen rohangászik be minden áldott nap. Attól nem gyógyulok meg, sőt! Bólogattál, noha azt nem mondta, hogyan adhatná ezt az anyja tudtára a fia, képtelenség, el is bliccelte.

Az ember, mikor ötvennyolc, csodálkozva tapasztalja, hogy van föltámadás, ha nem is úgy, ahogyan a katekizmus állítja, a régóta halott szülők biztosan föltámadnak, legalábbis őbenne, újra szólnak hozzá, a régi sirámok és szemrehányások elhangzanak újra, a rég begyógyult sebek fölszakadnak. Eszedbe jut a papa hideg verejtéke, melytől annyira irtóztál, de nem kerülhetted ki, ha át akartad ölelni, meg akartad csókolni. A betegágyon már kizárólag a savanykás folyadékba cuppanthattad a búcsúpuszit, magyar ember kettőt ád, jobbra-balra, vihetted aztán magaddal, s a folyosón, amikor a papa már nem láthatta, letörölted az alkaroddal, olyan erősen, hogy belesajdult a szád. A mamád arcán a zsíros krémekbe voltál kénytelen belepuszilni, melyekkel egyre szárazabb és repedezettebb bőrét igyekezett karban tartani. A krémek íze még az izzadságénál is hánytatóbb volt, a mamádon olykor vegyületté állt össze a kettő. Szégyen-gyalázat, hogy erre gondolsz, normális ember csak a szépre emlékezik, továbbá holtakról jót vagy semmit. Próbálsz szépet és jót keresni a múlt mély tavában, de a csúfot és a rosszat nem tudod lenyomni az iszapba, a víz felszínén örvénylenek, mint a tengerbe ömlött olajszennyeződés.

Az ember, mikor ötvennyolc, már képzeleg a saját végéről, latolgatja, kit szeretne haldoklásában maga mellett tudni, s kit nem. Szúr ez a leltár, mint megannyi mérgezett nyílvessző, hallik a lovas nomádok ordítása a háttérben, ők lőtték ki íjukból az égbe mindazt, ami rád záporoz, gyötrelmes látni, amint a háztartásodban élő két kisfiú felnőtt alakban olyasféle viszolygással, sőt undorral tipródik a reménytelen magyar egészségügy valamelyik lerobbant kórtermében, ahogyan annak idején te a papánál, később a mamánál is. Mostan jössz rá, hogy az utolsó hetekben a mama helyett szintúgy csonttá fagyott és szürkére aszalódott test hevert a vaságyon, e végső állapot volt az egyetlen, amelyben a szüleid kísértetiesen hasonlítottak, mert amíg éltek, a szó valódi értelmében, addig keresve sem lehetett találni két ennél különbözőbb emberi lényt. A mamának örökké járt a szája, a papa mindig hallgatott, a mama jönni-menni akart, a papa szívesen gubbasztott a fotelban, a mama társaságra vágyott, a papa magányra, a mama örökké koncertre akart menni, egy Beethoven ötödik, kisfiam, az tenne boldoggá, ta-ta-ta-tamm! Soha nem spórolta meg neked a ta-ta-ta-tamm-ot, a közismert futam úgy landolt rajtad, mintha négyszer hátba vágtak volna homokzsákkal. A papa csendet akart, munka után őt békén köll hagyni. Különös, hogy a mama miért nem ment el soha a Zeneakadémiára, ha annyira akarta a ta-ta-ta-tamm-ot, a szocializmusban a koncert is olcsó volt. A mama inkább csak ábrándozni szeretett a szimfóniákról, boldoggá egy kis itóka tette, ahogyan ő mondta. A Hubertus-t szerette, és a meggylikőrt. Suttyomban ivott. Ha becsípett, mindig elénekelte: Egy kis itóka ha bennem van, holnapig ünnepi kedvem van, s áldotta a drága Kazal Lászlót. Boldoggá tette a mamát egy fincsi hamika is, ahogyan ő mondta. Ha ízlett neki az étel, szemét lehunyta, orrlikai remegtek. A papa kényszerből evett, alkoholt szinte soha nem ivott. Azt, hogy csekély étvágya és itvágya nullára csökkent a kórházban, nem érzékelted, voltak pedig gyanús jelek, például amikor az előző héten bevitt narancsokat megtaláltad az éjjeli szekrényen érintetlenül. Ha mentséget akarsz, tessék, éppenséggel föltételezhetted, hogy bár az akkor tájt nehezen beszerezhető déli gyümölcsöt nem kívánta, mást azért evett. Az egyszerű kosztot szerette, a főtt tésztát, a pörköltet, a gulyást, emezek gyakran érkeztek a kórház alumínium zsúrkocsiján. Csakhogy a papa, mint később a mama összegezte, gyakorlatilag semmit nem evett, nyomta a nyelőcsövét valami, a boncolás után értesültetek róla, a szíve volt ez a valami, normális méretének két és félszeresére nőtt. Fölöslegesen kezelték tüdőtágulással és embóliával, akkoriban még nem használtak ultrahangot, a röntgen nem mutatta a hatalmasra duzzadt szívet, az préselte a körötte lévő szerveket, s nem fordítva, főképp a tüdőt meg a létfontosságú csöveket, az étel és a levegő főútjait, így a táplálkozás és a lélegzés egyre kegyetlenebb fájdalmat okozott, nem maradt más választása, mint abbahagyni ezt a kettőt, ilyen sorrendben, ezért fogyott csontvázzá, ezért aszott szürkévé. Most úgy érzed, mintha falat többé nem menne le a torkodon, s levegőd sincsen elég.

Az ember, mikor ötvennyolc, mind gyakrabban jut eszébe a gyerekkora, eleinte csak éjjel álmodja magát vissza a gimibe, az elemibe, az óvodába, aztán jönnek az éber álmok, fokozatosan tisztulnak a képek és a hangok, parányi részletek kerülnek a helyükre, ahogyan antik váza darabkái a restaurátor asztalán. Mikor a papa hazahozta hétvégére a farkaskutyát a bőrgyárból. Meg amikor a mama leverte az ólomkristály vázát. Meg amikor a papa a térdére fektetett, hogy életében először és utoljára véresre verje a fenekedet, mert hazudtál, nem mondtad meg, hogy írásból bukásra állsz. Meg amikor a mama… Meg amikora papa… Megamikor… Remeg a kézben a csipesz, ha összeáll egy-egy emlék, ó, istenem, a mama se kapott levegőt, neki tényleg tüdőtágulása volt, őrá legalább haragudhattál, amiért a legszigorúbb orvosi tilalom dacára is ragaszkodott a rohadt cigarettáihoz, még a János kórházban is pöfékelt, a folyosón, a tüdőosztályon, ahol tucatnyi nőt zsúfoltak abba a sokadik emeleti kórterembe. Mindannyian ugyanazzal a problémával feküdtek ott, nem, általában ültek vagy lézengtek, és nem problémával, mert az néha megoldódhat, míg a daganat, ha rosszindulatú, nem oldódik se meg, se szét. Amilyen mértékben vesztették el azok a lányok-asszonyok az étvágyukat és az életkedvüket, azzal fordított arányban nőtt a testükben a duzzanat mérete és zabálhatnékja, előbb-utóbb fölfalt mindent odabenn, olykor osztódással többszörözve önmagát. Anyádról megállapították a kórboncnokok, hogy csak a végtagjaiban nem keletkezett áttét, az agyában, a gyomrában s valamennyi mirigyében annál inkább, csoda hogy idáig húzta, mondták neked az alagsori lépcsőbejáratban, a kopott ajtó előtt, amelyen át kihallatszott a jégszekrények közönyös zúgása. Már tudod, hogy semmi különös nem történt veled vagy velük, nagyjából mindig ez a vége, a főorvos közli a rokonokkal: nem szenvedett sokat, amazok sóhajtozva fogadják e kegyes hazugságot, arra a föladatra összpontosítva, hogy valamiképpen át kell adni a borítékot, égeti a zsebet, a mozdulat végül a lehető legidétlenebbre sikeredik. Később állni köll egy-két idegennel az ajtó előtt, mely mögött a föltrancsírozott szülőt tárolják a hűtött fémrekeszben, s elhangzik a fölmentésnek szánt kijelentés, hidd el, őneki már megváltás az, ami történt. Bólogatsz, mi mást tehetnél, a borítékot itt is átadtad, s vetted az ígéretet, hogy a halottat a temetésre rendbe fogják hozni, nem is látod majd a vágások nyomát, ez még soványabb vigasz, mint a nem-szenvedett-sokat. Láttad, érezted, átélted, mennyit szenvedett, s az, hogy egyfelől talán a legeslegutolsó pillanatban viszonylag kevés fájdalommal siklott át a nemlétbe vagy az öröklétbe, másfelől a tetemet kellő szakértelemmel csinosítják, sem téged, sem őt nem kárpótolja azért, ami történt.

Az ember, mikor ötvennyolc, rémülten kérdi a semmitől: hogyan lehetséges, hogy a papa és a mama ugyanúgy ment össze, ugyanúgy halt éhen s légszomjan, miközben a papával a háborúban szerzett szívbaj végzett, a mamával viszont a tüdőrák? Avagy minden halálos betegség ekként működik? De miért volt tökéletesen azonos kinézetű a két kórházi vaságy, noha az egyik Budán, a Jánosban szolgált a mama fekhelyéül, a másik Pesten, a Péterfyben jutott a papának? Nyilván központi raktár látta el az egészségügyi intézményeket. A lepedő, a párna és a huzatok is egyformának tűntek, nem beszélve a fehérre mázolt féméjjeliszekrényekről, és a nyilvános ürítésre rendszeresített hokedlikről a beléjük erősített bilivel. Jézusom, mintha a doktorok is azonosak lettek volna, noha a papánál a főorvosi pozíciót férfi, a mamánál pedig nő töltötte be, hiába, emlékezetedben mind a kettő kimért, szálas, szemüveges, kásás beszédű, a kelleténél hosszabb, gyűrött köpenyt viselő, fölső zsebét az okuláré kemény tokja dudorítja. E dramaturgiai ponton odaképzeled magad a papa ágyára, aztán a mamáéra, látod fölötted a repedezett plafont, melyet itt is, ott is májbajos sárgára pingáltak, egyként repedezik, sőt fekélyesedik mindkét helyen, vakolatdarabok lehullása várható, a neon világítótestek zümmögnek, azaz kettő a háromból, a harmadik, a bal szélső kiégett. Hihető ez? Hogy mind a Jánosban, mind a Péterfyben épp a bal szélső neoncső krepált be? Megeshet, hogy idegrendszered csalfa játékot űz veled, egymásra kopírozza a múltfoszlányokat, összegubancolódnak a szülők, a kórok, a boncnokok, az orvosok, az ágyak, a termek, a halálok, teljes a zűrzavar, amelyet életnek nevezünk.

Az ember, mikor ötvennyolc, beléhasít, mi mindent hagyott ki, mulasztott el, tett tönkre, és amint fekszik a vaságyakon a szülei helyetteseként, a japán harci kard marcangoló döfése a fölismerés: te állat, mért nem vitted őket haza? apád esetében a mamád is megtehette volna, s hogy ő mért nem tette, az kérdés, de nem magyarázat, nem mentség. Tény, hogy sosem fordultál oda hozzá: anya, vigyük szépen ki innen a papát, hívjunk egy taxit! – nem mondtad, eszedbe se jutott, csupán annyi tellett tőled, hogy egyszer, egyetlen egyszer, a főorvos engedélyével civilbe öltöztetted az apádat, s letámogattad a Rózsák terére. Száz tétova lépés az út, nem több, belékarolva húztad, leültetek a padra, néztétek a galambokat, öreg néni etette őket, az ablakból dobálta kenyérdarabkákat. Baromság, dünnyögte az apád, csak úgy magának, a madaraknak árt a kenyér. Tényleg? – csodálkoztál, megjegyezted, hogy mindenki azzal eteti őket, akkor mindenki barom? Apád rád nézett, bólogatott, menjünk vissza fiam, nyomja a seggem az ülés. Bántott ez a nyers mondat, a doktor úr szerint jót tesz a friss levegő. Apád hallgatott, próbált fölállni. Neked is fáj most az ülés, mert eszedbe jut, hogy a papa fenekéről addigra elfogyhatott minden hús, a puszta csontokon kellett gubbasztania, naná, hogy fájt. Anyádat egyetlen egyszer sem vitted ki a kórházból, még a kertbe se kísérted le, úgy ítélted, nincs ahhoz elég jó erőben, ítélgetés helyett megkérdezhetted volna tőle, ha érdekelt volna, hogy mit szeretne, beszélni tudott még.

Az ember, mikor ötvennyolc, sokszor álmodja azt az estét, éjszakát és hajnalt, midőn a múmiákkal hált, kísért a sötét rémület, a pánik, föloldás a reggel selymes fénye, mely megnyugtatta azt a srácot, aki a múzeumban éjszakázott. Sok kérdés tör rád újra s újra. Mért olyan rémes ez az emlék?, fölfoghatnád másképpen is, meglepő, milyen bátor voltál tízévesnek, hová lett az a vakmerőség?, kevés gyerek szánná magát rá, hogy belopózzék a halottakhoz. A múmiákat nem értetted, de azt hallottad a papától, hogy azokban a díszes ládákban teszik a földbe a halottat, raknak melléjük ételt, italt, edényt, serleget, olykor kedvenc állatukat is, ezért van kiállítva a sólyom és a krokodil, szintén bebalzsamozva. A balzsamozást részletesen megmagyarázta, a gyorsan romló szerveket eltávolítják, s a testet vegyszerekkel tartósítják, olyan ez, mint amikor a mama fölvágja a halat, kidobja, ami benne van, irdalja, s kívül-belül alaposan besózza, tartósítás az is. Amikor régen hosszú tengeri útra indultak, előtte szárították a húst, úgy vitték magukkal, hogy soká elálljon. Erőlteted az agyad, hogy fölidézd a mamát, amint pontyot belez, esetleg keszeget, mást aligha lehetett kapni azokban az években. Balatonszabadiban Sanyi bácsi fogott néha halakat, legtöbbször ragadozó őnt, a mama készítette el, meg kellett tisztítania, föl kellett vágnia a hasát, a méregfogát ki kellett vennie, nem emlékszel, lehet, hogy Sanyi bácsi magának tartotta e feladatot, a szakértelem jegyében? Ragadozó őn… tényleg így hívták?, még jó, hogy nem ragadozó én. Ellenőrzöd a világhálón. Az őnök nemzetségébe megnyúlt testű, oldalról kissé lapos halak tartoznak, két sorban álló torokfogaik kúposak, kampóshegyűek, kevésszámú faja közül nálunk csak egy él, főleg a Dunában és a Balatonban. Rengeteg más névvel is illetik, mábalin, nyílkeszeg, őnborjú, bálint, bálind, balling, balin, baksa, bolyin, pólind, vadász keszeg, fenekeszeg, kapókeszeg, torzsáskeszeg, villámkeszeg, ragadozó küsz, vezérhal, nagypénteki hal, vízenjáró hal. A víz tetején jár, nem benne?

Az ember, mikor ötvennyolc, már durván gondolattársít, szeszélyesen, rögeszmésen, bármit tesz, a száraz húsról nem tengerjáró nagy hajó jut eszébe, sem libahús, amit túlsütött a szakács, ellenben mindig a papa, meg a mama, végül, legvégül. Alkar, melyből kidöf a csont, lábszár, mely, mint a piszkafa, arc, mely még élő koponya, száraz a hús, ha van belőle, száraz a bőr is, pergamen, a szem eltűnt a lyukban bent, istenem, kettő múmia, talán ezért mentél oda? Á, nem tudhattad, hogy mi lesz. Vagy tudat alatt zajlik ez? Tudat alatt, tudat fölött, múmiák lettek a szülők, pedig nem kaptak balzsamot, a boncolás nem arra volt, az orvosoknak tudni kell, mit tett az a sok tabletta, az infúzió, a sugár, hogy nem történt-e műhiba. Két megfésült, rendes hulla került bedeszkázva a földbe, szart ért a sok erőlködés, vizsgálatnak látszó gyötrés, a csata régen elveszett, mire kórházba kerültek, a papa tisztán tudta ezt, a mama sejtette csupán, letagadta magának is, meg neked is, csak a szeme, a szeme, az leplezte le, a benne égő csüggedés, a fölsistergő fájdalom, nem volt már akkoron kiút, senki nem tehetett csodát. Imádkozol, hogy megelőzd az összes kórod ravaszul, ha elpusztulnál jó korán, nem kerülnél kórterembe, hazavinni se kellene. Hazavihetted volna azt, ami belőlük megmaradt, annak örültek volna még az élő halott múmiák, mér nem vitted, te rothadék?!, a pofád ettől holtig ég, foszlik a csont, száraz hús, gyötör kíméletlen gyanú: téged se visznek majd haza, ott hagynak egyszer, nincs mese, fogadd el, törődjél bele, edzi lelked a múzeum, a közszemlére tett halál, milyen lesz az a végtelen moccanatlan jeges idő, üres szemmel merednek rád gyerekeid s az unokák, és tovább, minden felmenő, ha félsz, azzal nem sokra mész, másnak se jut más, ez közös, s ha nézed az üvegen át az őseidnek alkonyát, egyetlen kérdést csöng a csend: ki viszi haza a múmiát?