Recycling(elt) szerelem?

Varró Dániel legutóbb megjelent, Szívdesszert című kötete a várakozásoknak megfelelően továbbra sem tér el témájában az előző két kötettől, jelen könyv is a szerelmi költészet nyelvi és formai lehetőségeit, illetve határait kíséreli meg feltérképezni a már jól bejáratott varródanis hangon keresztül.

A Szívdesszertet – az előző kötetekhez képest újításként – mesterien fonja át a szerelmi líra kitüntetett formája, a szonettkoszorú, amely szerves egészbe fogja (és egyben a párhuzamos szerkesztéssel mozaikokra is tagolja) a kis 21. századi temegén verseit. A kissé halvány, éretlen zöldbe hajló arany szedésű szonettek váltakoznak a hagyományosan feketével nyomtatott költeményekkel, melyek egy-egy lehetséges szerelmi történet töredékeit villantják fel. A szerelmi vallomásoktól a szakításjelenetekig (és azokon túl) terjedő változatos skálán mozognak, anélkül, hogy kibontakozhatna belőlük egy vagy esetleg több szerelmi kapcsolat koherens története. A kötet a huszonegyedik századi virtuális kommunikáció eszközeit is remekül felhasználó beszédmódok: az sms, a chat és az e-mail nyelvi fordulatainak bevonásával bizonyos értelemben a szerelmi líra hagyományát is megkíséreli újra- és felülírni, de rendszerint mégis csak a felszínen ragad.

Egy arctalan és személytelen dimenzióban marad többnyire ez a szerelmi költészet, rájátszva a közhelyekre és bevett fordulatokra, s ezt olykor az énelbeszélő sem rejti véka alá önmagára visszautaló kijelentéseiben. A Nem szerettem én még senkit így előtted kezdetű szonettben ekképp szól erről: „sok apró gesztusod, a szendét és a szexit, / ami átjárja lényed minden rostját, izét, / nem is téged szeretlek, hanem talán csak ezt itt, / az archetipikus, benned lakó izét, / a minekmondjam, ezt a női entitást” (81). A Mese #2 énelbeszélője a Karinthy-paródia Szabolcska Mihályának egyszerűsége jegyében nyilatkozik: „Ez egy olyan mese, amiben nincs bonyodalom. Így aztán cselekmény sincs […] Summa-summárum, megspóroljuk magunknak a fölösleges bonyodalmakat” (59). A beteljesült boldogság a közös tévénézés egy banálisan közhelyes jelenetében jut tetőfokára a Boldogság című versben, távol maradva igazából bármiféle személyességtől, még ha elő is tűnik a kedves unalomig elhasznált és közismert képe: „szép, szőkített fejecskéd”, „kis talpad ráhelyezted / kövér, meleg hasamra”, ahol a film végén „te rajtam fekszel éppen, / szemed becsukva tartod, / a szád kinyitva félig, / meleg fuvallatocskák / szállnak nyakamra onnét. / Kívánhatnék-e többet?” (82). A már sokszorosan elkoptatott képben a populáris kultúra mesterséges terei olvadnak egybe a kamaszos szerelmi vágy tartalmaival, amikor a bejáratott sztereotípiák mezsgyéjén maradó leírás a bárki bárkivel, bármikor felcserélhetőségének az olvasatát is ébren tartják.

A szerelmi beszéd közhelyeinek az újrahasznosítása az elhagylak s lépteim megint mögéd szegődnek édesem kezdetű szonettben a „bolti gyorsmasnik” által tematizálódik, miközben a kötet felépítésére is utal az énelbeszélő, hiszen akárcsak a kedves fején díszként a masnik, úgy fonódnak egybe az egyes versek is a kötetet átölelő szonettkoszorúban: „És mit szólsz, hogy mindjárt kész a koszorú, amit fonok neked? / Mert te szeretsz dolgokat tenni a fejedre. Még a masnikat is / magam hajtogattam egyenként, pedig ezek a készen kapható, / bolti ún. »gyorsmasnik« is kivállóan megfeleltek volna” (75). A Varró-kötet szerelmi lírája az előző két könyvéből már jól ismert módon lavíroz e „bolti gyorsmasnik” határán, ahol a bejáratott toposzok és sémák is újra- és felülbírálódhatnak az ironikus olvasatokban. A beszédmód fogyaszthatóságának ebből a szempontból történő megközelítése több oldalról is érvényes a Szívdesszertet tekintve, az sms-versek például a szerelmi beszéd lehetséges médiumaivá válva messzemenően kihasználják és -játsszák az ebben a közlési módban rejlő lehetőségeket, miközben be is írják magukat a populáris kultúra gyorsfogyasztható, gyorsfagyasztott és bármikor elővehető „gyorsmasniai” közé, olykor kétségtelenül azokat csak megismételve, a könnyű fogyasztást biztosító kommersz utánzatokat nyújtva.

A másik oldalon a Varró-kötet intertextuális kapcsolódásait tekintve jelen van mind a könyvespolcon sorakozó Proust-, Mann- és Ottlik-prózák „régen elfeledt ízének” (17) felidézése, mind a szerelmi költészet hagyományának ismert alkotásaié. „Mint a Montblanc csúcsán a jég, / Minek nem árt se nap, se szél, / Csöndes szívem, többé nem ég; / Nem bántja újabb szenvedély” – Vajda János Húsz év múlva című verse jól ismert versszakának, a magányt, lemondást és beletörődést idéző sorainak újraírása olvasható a Vers az elektronikus levelekről, amiket váltunk című versben. „S e szív – akár a jég Montblanc csucsán, ha meggyúl – / felolvad, szétreped, / ahányszor értesít a gép, hogy Önnek 1 új / levele érkezett!” (14).

Varró ironikus újraírásában a jégmetafora a Vajda-szövegben érvényesülő jelentés ellentétébe fordul át, épp a tobzódó szenvedélyt érzékeltetve, mialatt mégis érvényben marad a kozmikus magánynak a gondolata a virtuális kapcsolat és együttlét kettősségében, illetve abszurditásában. A harmadik versszakban a link szó homonimaként való megismétlése felmenti a beszélőt az önsajnálat vagy patetizmus súlya alól, mivel mielőtt komolyan vehetné önmagát vagy a világot, leszögezi: „az egész világ csak egy linkgyűjtemény / s a dolgok benne linkek” (14). Ennek könnyedségéből viszont már visszavesz a fájl(al) homonimák szembeállított szerepeltetésével, miáltal egyrészt az emberi valóság, érzések, másrészről pedig a valóság entitásainak helyét átvevő cybertér imaginárius világa kerül feloldhatatlan ellentétbe. Az ebből eredő feszültséget az utolsó szakaszban a verselbeszélő egy fordulattal a kedves kívánság szerinti imaginációjában oldja fel: „de épp ezért van úgy minden, ahogy remélem, / s vagy az, kit képzelek, / s nem éktelenkedik nekünk még itt e mélen / se pont, se ékezet”. A két horizont egymás mellé montírozása tétjét veszíti az utolsó szakaszban, egyrészt megtartja a plátói szerelem dimenziójában a verset, amivel egyúttal a Vajda-vers alapgondolatához is visszatér, a magányban a szerelemről való álmodozáshoz, viszont itt azzal ellentétben egy kamaszos és testetlen szerelmi vágy képzelgését adja.

A versben a test egyetlen jelölője a „szív”, a sokszorosan elhasznált toposz, amelynek nyomatékosítását a háromszoros ismétlésben akár az erre a közismert képre épülő szerelmi költészet hagyományának ironikus újraolvasó gesztuskísérleteként is tekinthetjük, illetve a giccs szétírásának próbájaként. Egyértelműen meghatározza ez az egész kötetet, nemcsak a kötetkezdő vers önreflexív mondata által: „hova tűnt az én kicsi giccsem…” (7) – amit sikerül is létrehoznia a fel-feltűnő giccsbeszédekben –, hanem az érzelmi katalizátorként többször visszatérő „szív” motívuma által, aminek használata sokszor a kamaszok szerelmi beszédének generációs nyelvi jegyeit idézik. Az sms #2 című versben „e szív csak érted esdekel” (19), hasonló túlzó álnaivitást takarnak A szó a gégénkbe hátrál kezdetű kettős-szonett sorai: „az állatkerti, első randevú / (mikor szívünk még nem meszesedett meg, / s mikor nem lakta még a randa bú)” (25), és míg a Moziban elbizonytalanít a szívhasonlat: „úgy tépi a szivemet a szerelem is, ahogyan a jegyeket a nénik” (32), addig az Elég idült idill ez, még hogyha idill is kezdetű költeményben vissza is vonja ezt a szerelmet az elbeszélő: „szíved az enyémmel nem kompatibilis” (31).

Az e-mail és sms nyelvhasználatának a nyelvi konvenciókat szétíró és roncsoló sajátossága (lásd a vers két utolsó sora: „s nem éktelenkedik nekünk még itt e mélen / se pont, se ékezet” [14]) nem tekinthető következetesen kihasználtnak a versben. Ugyanakkor a „csucs” szó hibás írásmódja remekül érzékelteti e nyelvi destruálás értelemtelítő lehetőségeit, hiszen értelmezhetjük önironikus alakzatként is, miáltal önmagára visszautalva szólna a „csucs” a steril, szinte már gyermeki vagy kamaszos szerelemről, ami ebben a költészetben kibontakozik.

A technikai fejlődés részeként a kommunikáció fokozódó virtualizálódása meglehetősen sokszorosan felmerülő kérdéskörként ragadható meg a kortárs művészetek vagy a populáris műfajok területén egyaránt, gazdag táptalajt adva a peremműfajok (például a sci-fi írott vagy filmre vitt változatai) létrejöttének és fejlődésének. Leegyszerűsítve a kérdést, természetesen ezeknek is sokszorosan körüljárt problémaköre az ember és a gépek, a technika horizontjainak egymásra vetítése, kapcsolata vagy a felcserélhetőségére tett kísérletek. Varró Dániel Szívdesszertje ezek jegyében a népszerű műfajok beszédmódjai közül igen nyomatékosan emeli be szövegterébe a jól ismert romantikus filmek szereplőit és toposzait, sajnos nagyrészt azok horizontjában is marad a szerelmi párbeszéd virtualizálódó kommunikációként történő újraírásában. Az sms #3 (a szerelem hálójában) alcíme erős intertextuális utalással idézi A szerelem hálójában című filmet, annak címét építve magába. Szerelmespárjának temegénje Tommal és Meggel azonosítódik, azaz Tom Hanksszel és Meg Ryannel. „…szívünk a gépek hálóján remeg / én Tom vagyok te Meg / bár csüggenénk a természet csecsén / én Tarzan te Jane” (44). A virtuális világból való kilépéskor a „természetbe” lépés helyett egy másik imagináció horizontja nyílik meg, a filmgyártás kezdeti időszakától napjainkig többszörösen újra feldolgozott romantikus kultuszfilmé, a Tarzané, a vadonban élő ember történetével. Itt azonban a fent idézett költeménnyel ellentétben sokkal sikeresebben érvényesül a sms-nyelv, nem az öncélúság jegyeit hordozza, hiszen épp a két film narratívájának párhuzamba állításával és a virtuális médiumok mindent „behálózó” túlzásával az irónia és önirónia alakzata mozdít ki és távolít el azok horizontjától.

Ezek bevonása a szerelmi líra lehetséges beszédmódjaiként tulajdonképpen jelzi magának a szerelmi költészet hagyományának a kiüresedését és válságát is, miközben a szerelem kimondhatóságának lehetetlensége vagy a jól ismert beszédformák banalitása többször érződik a versek olvasásakor. A kötet egyik legizgalmasabb értelmezési játékát eredményezi annak feltérképezése, ahogy ebben a temegén-költészetben, míg a már fentebb említett médiumok és eszközök bevonása révén a szerelmi költészet újraírását végzi, megmutatkozik az is, hogy olykor ő maga is szembenéz annak lehetetlenségével. A pók, rák és halak szimbólumai révén több versben visszaköszön a szó kimondhatatlansága és a szerelem elmondhatóságának képtelensége: „Lakik egy pók a szádban, beszőtt ma egy saroknyit” (17), „s a szó a gégénkbe hátrál, akár egy pici rák” (21), „Partravetett halak vagyunk már. // Ülünk a parton, szám kimarja / perecek nyúlós, fehér sója. / Te vagy a szavak koporsója. […] A számban élsz, és én a szádban élek, / egymás torkában megtapadt szavak. // Halak vagyunk már, drága, néma lények, gyászfarkú, kósza pillangóhalak.” (25–26). Ezt nyomatékosítják az elbeszélő önreflexív vallomásai a szerelem elmondhatóságának lehetetlenségéről: „ hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker / nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter” (78), „s busongva és epedve éneklem itt rekedtre / a torkomat neked, te hideg hölgy holtomiglan, / míg lantom húrja nyikkan, s míg torkomba van a nyikk… // De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?” (85).

Összességében azonban a Szívdesszert – a kötet érdeklődést méltán felkeltő, igen jól sikerült humoros illusztrációi ellenére – hiányérzeteket hagy az olvasóban. Egyenlőtlen színvonalú, ingadozik a feledhetetlen és izgalmas olvasmányélményt nyújtó sorok és költemények (például A szó a gégénkbe hátrál kezdetű szonett, a sms #3 című vers vagy a De mit vesződöm én kezdetű mesterszonett), valamint a kevésbé sikerült, a humort csupán csak öncélúan működtető költemények között (Mese, Éjszakai busz, Nyelvművelés, Mozi, sms #5 vagy az És nem tudok utánad szeretni senki mást, bah kezdetű szonett). Ez utóbbi szövegek mintha a Bögre azúr jól bejáratott megoldásait ismételgetnék meg, miközben nyilvánvalóan képtelenek az első kötet horizontján továbblépni. A sokszor erőltetett testetlenítés általi infantilizáció túlságosan egyfajta gyermeki, naiv horizontban rögzíti a kis 21. századi temegén szerelmi líráját, ami inkább fordul magába, mint képesnek mutatkozna bárhova is továbbfejlődni. A másik oldalról ugyan tekinthető részben egy populáris rétegköltészet paródiájaként is, azonban kérdéses, hogy valóban tovább tud-e lépni ezen a rétegnyelven, vagy ő is csak annak puszta megismétlője marad önmaga paródiájává válva. Másképp fogalmazva: a szerelmi giccsbeszéd ironikus újraírása, paródiája, kritikája lehetne, de problematikus tehát az, hogy valóban túlmutat-e azokon és nem ragad-e meg egyfajta bájolgó, popularista „humorgás” szintjén. E kérdések ugyanakkor egyben a kortárs irodalom humor, paródia és irónia által sokszorosan átitatott szövegeinek parodisztikus újraírási lehetőségét és továbbvitelének problémakörét is felvetik oly módon, hogy mikortól is fúl(hat)nak ki ezek a parodisztikus újraírások. Varró Dániel eddig megjelent köteteit tekintve jól látható, hogyan vált a humor egyfajta önelégült, személyi kultuszt generáló és karbantartó eszközzé, mint ahogy a kilencvenes évek erdélyi irodalmában induló Előretolt Helyőrség szerzőivel is történt. Azonban mindkét esetben a puszta önismétlés, a humor-gesztusok önmagukat is újra- és felülírni képtelen volta miatt vitatható, hogy milyen formában és mennyiben továbbvihetők ezek a humoros, illetve parodisztikus beszédmódok.