A könnyed formák tűnő szépsége

Az élettelen testet behúzta a kiszemelt ház kapuján. Éjjel három volt, csönd. Hetek óta senki sem jött ki vagy ment be ezen a kapun. Gondosan becsukta az ajtót, belül volt egy retesz, azt is elhúzta. A nagy bőrtáskából vékony szürke műanyag köpenyt, gumikesztyűket vett elő és húzott magára, a testhez fordult. A hátát kell kikészíteni, bordás szárnyakat kell kialakítanom belőle. A nőnek kontya volt, szép arca, ha a fejet kicsit oldalra fordította, lehunyt szemével egészen jól mutatott… Vér még sehol, de ki kell engedni, hogy nyugodtan dolgozhasson. A kapu alatt néhány régi, rövid fagerenda hevert, ezekből hármat egymásra állított és a test felső részét nekitámasztotta. Meg kell csapolni, mielőtt belekezd. Elővette a kések kazettáját, és egy hosszú, vékony késsel lyukat vágott a test hasán. Lassan folyt a vér, de nem volt sok. Lehúzta a nő kardigánját, blúzát és lekapcsolta a melltartóit, egészen lapos kicsi mellei voltak. A bőre szép fehér. Nekikezdett a szárnyak kialakításának. A váll alatt és a deréknál felnyitotta a bőrt és az alatta lévő szöveteket. A keresztcsont felett hosszában bemetszette a bőrt, majd mindkét oldalon lefejtette néhány centiméterre. A bordákat leválasztotta a keresztcsontról. Remek csípőfogói voltak, egy-egy roppanás, és minden borda szabad. A bordák kitörése következett. Reccsenések, a bordák elváltak a gerinctől, és az összes hátrahajtása után, a bőrrel fedett szárny lassan, mindkét oldalon kialakult. Valahogyan ki kell feszíteni őket, hogy a szárny két oldala V alakban maradjon. Vastag tűt és damilt vett elő. Pontosan, kimért mozdulatokkal, de érzéssel dolgozott. Rövidesen készen lett. Szép, bőrrel borított, bordázott szárnyak formálódtak. Ha a bőrt lefejtené, akkor kettős szárnyakat lehetne kialakítani, de elvetette ezt a gondolatot. Eltávolította a gerendákat, a testet kissé féloldalára fektette, a fejet is oldalt fordította és hozzáigazította a szárnyakat. Meg volt elégedve a látvánnyal. A test mintha felszállni készülne, a szárnyak alatt a bordákhoz erősítve, de kicsit hátrahúzva a tüdő egy-egy fele dinamikus látványt nyújtott, a repülőgépek szárnyai alá csatolt üzemanyagtartályokra emlékeztetett. A konstrukció igazán modern költői forma volt. Talán még egy szál virág is menne hozzá. Keresgélt a magával hozott műanyag szatyorban és egy piros gerberát választott. Rövidre vágta a szárát és a nő szájába illesztette. Tökéletes. A múzsa elsuhan az alkotó felett. Jó cím.

Mindent visszarámolt a táskába, kinyitotta a kaput, kinézett. Az utca sötét volt és néptelen. Kihúzta a testet a kapu elé a kocsifeljáróra, mindent újraigazított rajta. Becsukta a kaput. Elővette a fényképezőgépet és gyorsan két képet készített, összeszedte a nő levetett ruháit, majd ledobta a gumikesztyűket és a műanyag köpenyt, összetekerte őket és mindent egy műanyag szatyorba gyömöszölt. Végzett. Fogta a táskát, sietve elindult, vissza se nézett. A híd előtt keresett egy nagyobb követ, azt is a szatyorba tette, és a hídon az egészet a vízbe dobta. Milyen melankolikus lett a nő arca, gondolta.

Másnap átolvasta az újságokat, de nem talált semmit. Csak a harmadik napon jelent meg egy tudósítás a „borzalmas kéjgyilkosságról”, a rendőrség nyomoz. Érzéktelen állatok.

Egész nap a folytatáson gondolkodott. A szárnyra kapott test poétikájának légies, könnyed, felemelő bűvöletében.

Amióta magára eszmélt, a létezés értelmén gondolkodott. Gyermekkorában hamar kiderült, hogy remek rajzoló, de leginkább magát szerette rajzolni. Képes volt akár egész nap a tükör előtt ülni, és rajzlapok százait felhasználva, megpróbált elkapni egy fintort, egy érzést, egy sötét gondolatot. Volt, aki sajnálta, volt, aki szerencsétlen zseninek tartotta. Az iskoláit nehezen végezte el, mert az órák alatt is rajzolt, mindig magát. Nagy nehezen átment a vizsgákon, tanár lett, rajztanár.

Tanított a líceumban és folyamatosan hadakozott különböző művészszövetségekkel, kiállítások szervezőivel. Nem fogadták el az önarcképeit. „Hozzon valami mást is, egy művész nem ragadhat le egyetlen témánál!” – kiabálták az irodákban. Vitatkozott, és ha bedühödött, nem tudta abbahagyni, olyankor mentőket hívtak.

Egyszer egy ilyen mentő a pszichiátriára vitte, ahol hónapokig kezelték. Amikor kijött, teljesen megváltozott. Nem rajzolt, nem festett, nem csinált magáról kisplasztikákat. Nyugdíjazását kérte a líceumtól és teljesen elzárkózott a világtól. Csak a könyvtárba járt sűrűn, filozófusokat, teológusokat, művészettörténeti könyveket olvasott.

Egy éjjel úgy érezte, készen van. Megértette a világot, most már csak meg kell mutatnia.

A világon a legfontosabb létező az „én”. A világ létezésének feltétele az Ének jelenléte, az ének méricskélő szemlélődése. Az Én az ősoka, feltétele a teremtésnek. Az Univerzum differenciálatlan kvantumkomplexét az Ének értékelő bírálata hozta a ma ismert formájába. Az Én a mindig jelenlévő. Az Én az Isten. A teremtés játéka csupán arra szolgál, hogy a lények világrajövetelekor az Istenről lefűződő apró, korlátozott éneket felruházza az individualitás látszatával, és így mérhetetlenül megsokszorozza a teremtett világgal való elkülönülést és elvegyülést az Isten számára. Minden élőlényben van egy kisebb-nagyobb Én. Isten szeme, füle, nyelve vagyunk mindannyian. Minden mű, minden művészi konstrukció az Énről szól. Az elkészült alkotás, az Én, az Isten és a világ viszonyát tükrözi. Egy festmény, egy szobor vagy egy írás csupán e tükröződés anyagi létformába történő vetítése, a halál felmagasztosult pillanatában. Én akkor is volt, van és lesz, ha a gondolatok még vagy már nincsenek. Az Én sokkal több, mint gondolat. A gondolat csupán gyarló eszköze az Énnek a létezésről szóló kommunikációra.

Az Én a test börtönébe zárva tengődik. A művész feladata ezért az Én kiszabadítása a röghöz kötöttségből, az anyagi világ, a test anyagi börtönéből. Ha ez sikerül, akkor hozzájut a kapcsolatok teljességéhez, felülemelkedik a kapcsolatokon, meghaladja azokat, mondhatni, hogy megistenül. Az Én éppen azért kevesebb Istennél, mert a szelektív anyagi szűrők leválasztják Isten mindenségéről és mindenekfelett-valóságáról. A művészi aktus felvillantja a teljességet. Néhány pillanatra Istenné tesz.

Előtanulmányaim során idegen „én”-eket használok fel, mert több kísérletet kell elvégeznem, nem akarok téveszteni. Célom éppen az Én felszabadítása és a felszabadulás folyamatában egy új különleges forma megtapasztalásának elősegítése. Az idegen test és a tőle elválaszthatatlan idegen lélek csak annyiban befolyásol, hogy analogikus viszonyt teremtek közte és a saját létem között, és a felszabadítást kívülről, mint szemlélő élem át. Ez persze jelentős hermeneutikai korlát, de dolgozom a feloldásán ennek is.

Ez a konstrukció érzelmes volt. A következőnek az értelemről kell szólnia, meg kell mutatnia az én és a világ közvetlen kapcsolatát.

Sokáig kellett várnia. Három hónap is eltelt, amikor egy reggel a piacon megpillantotta a megfelelő kiindulási anyagot. A tuskót, ahogyan magában nevezte a testeket. Ez egy fiatalemberé volt, sovány, magas homlokú. Nagy kék szeme szinte világított sűrű sötét haja alatt. A piacon paradicsomot és néhány paprikát vásárolt. Nem vette észre, hogy követik. A piachoz közel lakott, egy alacsony, roskatag házban. Ideális terep az alkotáshoz. Naponta figyelte a tuskó mozgását. Nem sokat járt el, valami íróféle lehetett. Sokszor éjjel is égett nála a villany, és járkált a szobájában, majd leült egy asztal mögé, ahol valamit csinált. Biztosan ír. Egy agyvelő tele gondolatokkal. Egy én, aki megkísérli létezésének titkait felfedni. Tartalom és forma egysége, gondolta. Megszerzem.

Egyik nap hajnalban a tuskó útnak indult, úgy látszik, megelégelte a szobában való járkálást és tágasabb térre vágyott. Itt lesz a legjobb, nem kéne, hogy elmászkáljon – gondolta, amikor a férfi kijött a ház ajtaján és elindult a kapu felé, utána vetette magát és precízen szúrt. A férfi hang nélkül esett össze.

Remek. Van még elég időm hajnalig. A koponya elfűrészelése soká tart, bár a modern technika mindenben segít. A kapunál hagyta a nagytáskát, most érte ment és a különleges csontfűrészt halászta elő, ez leginkább egy bonyolult konzervnyitóhoz hasonlított. Fogyasszon konzervált gondolatokat, egészséges – mosolygott. A testet, a tuskót a bejárati ajtóhoz fektette, pontosabban ültette. Jól kivérzett már. A fej felső részén a homlok és a szemöldök találkozásánál metszett egy vágást, majd azt körbevezette. Milyen érdekes hajas tálka lesz ebből a koponyatetőből. A vágás mentén végighaladt a csontfűrésszel és élvezte, hogy milyen halkan és gyorsan vágja át a csontot. Óvatosan leemelte a koponyatetőt, egy szikével körbevágta az agyhártyát is. Előbukkantak a szépséges szürke redők. Eleven agy. Volt. Az ülő test ölébe helyezte a koponyatetőt, a két kart is elrendezte olyan formán, hogy a „tálkát” a tenyerek fogják közre. Csinos hajas tálka. Fésűt vett elő és gondosan megfésülte a hajat. Felemelő lesz. Csak a két féltekére van szükségem, csak az értelem táruljon itt fel! Óvatosan kioperálta a két fél-agyvelőt, és mindkettőt a tálkába helyezte.

Csupa agy és csupa értelem.

Világ! Ebben vagyok én!

Agyam az Univerzum legbonyolultabb struktúrája, sok ezermilliárd, önmagában is komplex sejt alkotja, amelyek összetett kapcsolati hálózatok és a hálózatok hálózatai formájában teszik elképesztően bonyolulttá, aggyá, elmévé, gondolattá, az én világgal kommunikáló csatornájává. Itt van a hajas tálkámban. Csodáljatok!

Az anyagtól, tértől és időtől független, az önmaga létében lebegő isteni Én számára az agy szerkezete közvetít egy töredéket a lehetséges valóságból. A közvetítésnek nagy ára van, nemcsak szelektíven kizáró, hanem azáltal, hogy a közvetítés, mint gondolat, megformálódik, maga is tárgyiasul, közvetítővé válik ugyan, de eltorzul. Teljesen egyértelmű ez a beszédnél és az írásnál. Az agy, a nyelv létrehozza az időt. A nyelv, ezen szörnyűséges torzító hatása az oka, kialakítója az ember képtelen művi világának. Az általam létrehozott művészeti folyamat a különféle poétikák jegyében megpróbálja széttörni, lerombolni vagy kiüríteni, feldarabolni, szublimálni a testbe zárt embert és rekonstruálni a gondolkodó szubjektumot, az Ént, újra visszaadni függetlenségét, Isteni létének végtelen pillanatát.

A halál perceiben a nyelv és vele a gondolat idő és térstruktúrája elveszíti érvényét. A konstrukció során a mű, a lény megszabadul korlátaitól, és magábanvalóságot nyer. Művészetem drámaisága innen származik, ebből a végtelen, időtlen világból. Így szabadítom meg a leláncolt, eltorzított, szenvedő Ént az anyagi világ korlátaitól és emelem vissza az Isteni örökkévalóságba.

A mű készen volt. Néhány percig elmerülten nézte, lefényképezte, azután összepakolt. A kertajtóból még visszanézett, hogy minden rendben van-e.

Jeles alkotás. Otthon részletes technikai és poétikai leírást készít róla.

Mi történik a gondolatokkal, amikor az agyat a napvilágra hozzák? A felülete órákig megőrzi szürke szépségét, a kacskaringós barázdák játékos fordulatait és a barázdák közötti sekélyes sötétség indáit, de mi lesz a gondolatokkal? Azonnal elpusztulnak, amint leáll az éltető oxigén árama? Vagy keringenek még egy darabig magukban? Bukkannak-e fel újak is? Tudja-e az agy, hogy mi történt vele? Hogyan válik el az Én az agytól? Hát a test? Gondolkodik-e a test is? Az Én a testen keresztül is kommunikál a világgal, a nyelv béklyói nélkül. A gondolkodásnak nem csak az a formája létezik, amit konvencionálisan mint agyi működést annak nevezünk. A gondolkodás megelőzte az agyat, talán magát az életet is. Hogyan lehetne azt megmutatni, hogy a test is gondolkodik?

Hosszan töprengett ezen, és egy hajnali hosszú ébrenlét során rájött a megoldásra.

Törékeny, világosszőke alanyra, egy könnyed tuskóra van szüksége, hogy a képletet kiemelje majd. Sokat járt utána, mire a megfelelőt megtalálta. A főiskola egyik előadásán vette észre, és szinte azonnal tudta, hogy megtalálta az igazit. Vörösesszőke fiatal lány volt, egészen halvány, karcsú, magas, kicsit szeplős, és a bőre szinte világított fehérségével. Remek. Erre van szükségem.

Nem volt probléma a tuskót megszerezni. A lány a főiskolai előadások után rendszerint egy harmadik emeleti gyakorlóba ment, ahol késő estig csinált valamit, lombikokkal, kémcsövekkel, műszerekkel szöszmötölt. Azután hazaindult. A külvárosban lakott. Több mint egy órát vitte a villamos, és a megállótól még legalább negyedórát gyalogolt. Sokat gondolkodott a megfelelő helyszín kiválasztásán. Az alkotás sohasem önmagában áll. Mindig ezer poétikus szál fűzi környezetéhez. A kifejezett központi gondolatot ezek a szálak tükrözik vissza, megsokszorozva, felnagyítva, újraértelmezve azt.

Egy sarok mellett döntött, ahol nagy, világosbarnára festett ház állt, és az utcai falon nem volt ablaka. Csupasz, nagy, barna, frissen festett felület, olyan, mint egy vászon. A megvilágítás is tökéletes volt, mert a házzal szemközti sarkon függött a lámpa, szerencsére nem ezeknek a modern, fényes égőknek valamelyike, hanem régi, halványan, sárgásan pislákoló körte, ami éppen csak derítette a ház oldalát. Már látta maga előtt a művet! Állnia kell, ami nem lesz egyszerű. De minden a kezére játszott, a földszintes ház két tetőgerendája kinyúlt az utcáig. A konstrukció kifejtését megelőző nap egy különleges ragasztó gyantával egy-egy szemes kampót rögzített a végükhöz és egy vékony, erős műanyag zsinórt fűzött át rajtuk. A ház lakatlannak tűnt, nem valószínű, hogy a színtelen zsineget bárki az utcán észrevenné. Estefelé meg teljesen kihaltnak tűnt a környék. Sajnos a tuskót ide kellett szállítani, de ez sem okozott gondot. Levetkőztette, hiszen a konstrukció poétikai „tétje” most maga a test, a meztelen test. Azt kell kiemelni, hogy miként kapcsolódik a környezetéhez, és hogyan valósul meg ez a kapcsolat a test egészének gondolkodásában. A testet a két zsineg segítségével rögzítette a falhoz, bár szükség volt még egy harmadik támaszra is, amit a falba illesztett gyorsan. A lány állt, két keze a magasban, mintha megáldaná a világot, a szőke hajkoronás fej a bal karra hajlott, szeme lehunyva. Az utca másik oldaláról nézve egészen különleges látványt nyújtott a szinte szikrázóan fehér test, mintha éppen kilépne a falból. Most már csak a gondolatot, a test gondolkodásának intermediális minőségét kell felmutatni. Hogyan fogadja, szűri, transzformálja a világ anyagi áramait a test, hogyan lesz a világból test, és hogyan lényegül a test világgá. Késeket vett elő és a lehető legrövidebb vágáson keresztül kiemelte a májat és az epét, a transzformációk legfőbb edényeit. A sebet néhány öltéssel bevarrta, miután a kiemelt testrész térfogatának megfelelő buborékfóliát helyezett el benne. A máj a lány nyaka köré került, sötét barnája, mint valami nagy tollboa övezte. Az epehólyag a két mell közé került, hangsúlyozva, a negatív, a gonosz indulatú interpretációk elleni küzdelem tétjét. Hosszú, vékony acéltűkkel mindent a testhez erősített, hogy legalább néhány órára együtt maradjon a kompozíció.

Gyorsan két fényképet készített és távozott. Az eddigiek közül talán ez sikerült a legjobban. A forma és a tartalom kölcsönös egymásra utalása extravagáns együttállást eredményezett.

Világos volt számára, hogy a konstrukcióban a látvány és a forma mediális különbségeinek a test világába való integrálása, bizonyos értelemben egy totalizációs törekvés valósult meg. Ezt a művet nem lehetett félreérteni. Ez már majdnem maga a világ.

Nagyon elégedett volt. Erre bizonyosan reagálni fognak. Nem lehetnek vakok!

A másnapi lapokból megint csak közöny és közömbösség áradt. A központi lap utolsó előtti oldalán volt egy rövid hírecske, hogy feltehetően ismét jelentkezett a sorozatgyilkos, és áldozata egy fiatal egyetemi hallgatónő. Egy szó sem a testről, a test gondolkodásáról, a gondolat felmagasztosulásáról.

Állatok ezek!

Talán nem is értik, hogy hozzájuk szólok – gondolta. Hangosabban, egyértelműbben kéne kiáltanom. Kiáltani! Csak ezt teheti a művész, ha nem akarják észrevenni. Kiállni és kiáltani!

Egy idős úr profetikus külsejére van szükségem! Akitől, ha kiált, elfogadják az intést. Hetekig járt utána és válogatott. Egy magas, kisportolt ősz férfi mellett döntött. Remek tuskó. A Fő téren kell elhelyeznem, ami nem lesz könnyű feladat. Gondos megfigyelései azt mutatták, hogy éjjel 3 és 4 között senki sem jár arra, de még így is máshol kell elkészíteni a konstrukciót, és onnan kell a kiszemelt helyre vinni, a tér közepén álló háborús emlékmű talpazatához. Az öreg gyakran sétált a folyóparton, de sajnos sötétedéskor mindig hazatért. Ezért megkockáztatta, hogy még világosban szerezze meg. Sikerült, és a tuskót elbujtatta egy nagy fűzbokorban a folyóparton, sok ággal le is takarta, nehogy baja essék, de szerencsére nem járt arra senki.

Amikor besötétedett, nekilátott a munkának. A ruha marad, ülni fog: a tuskót, a jelet, a kiáltást hátulról veszi ki belőle, hogy a mellkas érintetlen maradjon. Simán ment minden. A hátsó ülést le tudta hajtani az autóban, és így a tuskó simán elfért benne. A kiáltásokat egy vödörben vitte, gyönyörű rózsaszínűek voltak. A Fő téren megállt, a konstrukciót a lépcsőkhöz támasztotta és két vastag bot segítségével, amelyeket a kabátujjakba dugott, a kezeket magasba tudta emelni. A két féltüdő egy-egy kézbe került, és a kiáltás döbbenetesen szólt.

Ha ezt sem fogják fel, akkor nem érdemes csinálni – gondolta.

Valamit felfogtak belőle, ha nem is a lényeget. A tuskó nyugalmazott tábornok volt, a város elismert és tisztelt polgára. Minden újság felháborodott cikkben taglalta a sorozat újabb darabját, és most már arra is volt gondjuk, hogy a régebbieket szintén elemezzék. Látszólag érdek és összefüggés nélküli tragikus, ördögi események. Nyilvánvalóan egy bomlott elme műve, mégis az a legizgalmasabb, hogy milyen összefüggés van az egyes gyilkosságok között? Van-e egyáltalán?

Micsoda barbár szóhasználat! Gyilkosság? Ugyan, konstrukció! Esztétika, poézis! Barmok!

De legalább minden cikk azzal végződött, hogy: ki ez az ember? Ki a gyilkos?

Talán inkább ki a művész, barbár nyelvetek szerint? Erre válaszolok! Megmutatom magam! Végre a figyelem központjában vagyok. Látva lássanak! Ismerjenek meg. Ismerjék meg bennem az Embert, az én természetét és az Én megistenülésének nagyszerű lehetőségét. A lélek, az Én, Isten része, az Isten szerve a tapasztalásra. Önálló léte nincsen, Isten apró parányi szikrái válnak ki Ének formájában, mérhetetlen rövid időre, a tapasztalatszerzés feladatára, és ha dolgukat elvégezték, újra egyesülnek a végtelennel. Nincsen jó és nincsen rossz, csak tapasztalat van, amelyek segítségével Isten megéli és megítéli a világot. Az aprócska Én célja ezen a világon az isteni tapasztalat harmatcseppjeinek szorgalmas összegyűjtése. Isten kíváncsi a világra és a parányi Éneken keresztül tekint le rá.

Ez a konstrukció nagyon összetett lesz, fontos, hogy már a tuskó is utaljon a lényegre. Hetekig járta a várost és nem talált megfelelőt. Vágyat kell kifejezzen, az istenlétre várakozás összetett izgalmát. Vágykeltő és vágyódó fiatal férfi kellene, és csupa unalmas pocakos polgárral találkozott. Aztán egyszer csak meglett, a derült égből! Filmesek jöttek a városba, és különböző helyszíneken forgattak. Ott állt mindig a közelükben a nézelődő tömeg lófráló emberei között, naponta többször váltva ruháját, néha parókában. És az egyik műveletnél végre megpillantotta, amit keresett. Fiatal színész volt, magas, sötétbarna hajú, vastag érzéki ajkai voltak, áradt belőle a derű és a kíváncsiság. Kívánatos volt és kívánkozó. Sajnos éppen ezért mindig körülvették, nők, férfiak, valaki mindig a közelében állt és a kezével érintette, a derekát, a vállát, és majd felfalták a szemükkel. Nagyon népszerű tagja volt a stábnak. Nehéz lesz a tuskót megszerezni. Már úgy tűnt itt, a városban nem is sikerül. A filmesek végeztek, pakoltak. Kihallgatott egy beszélgetést, a kiszemelt férfi szólt egy idősebb úrnak, aki valószínűleg a rendező lehetett.

– Egy órára muszáj egyedül lennem, elmegyek sétálni.

– Ahogy gondolod, de mi már indulunk, ha nem érsz vissza, jöhetsz vonattal.

– Oké, ne aggódjatok! Nem veszek el. – Vállára csapta kabátját és elindult, láthatóan a várost övező ritkás erdő irányába.

Ennél jobb helyet nem is választhatott volna. Autójával előrement, az erdő szélén leparkolt és az egyetlen kitaposott út mentén egy darabig elsétált, ott várta be a tuskót.

Megvan, de itt nem sokat kezdhet vele. Sok munkával lehet csak elkészíteni, és ehhez nyugalom kell. Biztosan keresni is fogják. Hazaviszi a pincébe. Ott legalább minden kéznél van, és zavartalanul dolgozhat. Estére készen is lett vele. Gyönyörűen sikerült. Mielőtt a kiállítási helyre szállította volna az alkotást, bement a városba körülnézni. Nem volt felfordulás. Nem tűnt fel a férfi eltűnése. Nem kereste senki.

Éjjel vitte ki a művet a Fő tér melletti kis parkba. Talált egy alacsony bukszusokkal övezett parányi terecskét. A közepén egy magányos szék volt, annak támasztotta a konstrukciót. Remekbe sikerült. Meztelen volt, az érzéki fejet a hosszú nyakkal a hasába varrta. Úgy nézett ki, mintha egészen természetesen nőne ki onnan. A karokat hátrahúzta, szinte azokra támaszkodott a ferdén fekvő test. A két könyökből levágott kezet viszont a fej helyére helyezte és rögzítette, az ujjak lefele néztek, a két tenyér két oldalra. Olyan volt, mint egy különös virág.

A konstrukció előtti földdarabra virágokat szórt és egy korsó vizet helyezett el az egymásra vetett, de kissé eltolt térdek mellett. Megindultan nézte egy darabig, mintha tükör lenne – gondolta. Ő és én. Egy közös létérzés megvalósulása. Egy Én vizsgál egy másikat, és viszonyuk körül elrendezi a világ eseményeit. Nincsen izgalmasabb, mint belepillantani egy másik isteni Én világába. Képeket készített és távozott.

Nem csalódott. Erre aztán reagáltak. A reggeli újságban ugyan még semmi, de különkiadás jelent meg délben. Még a kép is benne volt. Bestiálisan meggyilkolták K.-t, az ország legismertebb filmszínészét. Érdekes, én sohasem láttam játszani, igaz, régen voltam moziban, színházban is nagyon régen. És megint ez a csámcsogás a konstrukció folyamatán, ahelyett, hogy az eredményt néznék, az önkifejezés extázisát.

A kerületi rendőrfőnök lemondott, és a nyomozást a központi szervek vették át. Milyen hülyék, Istenem!

Nem tudják, hogy most zárul a történet önmagába, és a kiállítás keletkezésének folyamatát örökre elrejtem. Kit érdekel, hogy a konstrukciók hogyan születtek, ki és hogyan kínlódott létrehozásukon, ha láthatta ezeket a műveket, ha megérthette, hogy alkotó és alkotás elválaszthatatlan. Isten leszek! Ismerjetek meg. Mi után nyomoztok, szerencsétlenek?

Az utolsó konstrukció méltó befejezés lesz a sorozathoz, noha ezt lesz a legnehezebb elkészíteni. Lezár egy alkotói folyamatot és egyben isteni szintre emeli benne a lényegvalóságot. Ha megértenétek a zseniális véget, ami maga a Teremtés!

Hosszasan készülődött. Ruhákat válogatott és a városi kertészetben keresett egy cserép örökzöldet virágokkal. Nehezen döntött, de végül a kaméliákat választotta. Gyógyszerekre is szüksége volt, altató, fájdalomcsillapító. Úgy gondolta, hogy a legmegfelelőbb helyszín a városi rendőrség épülete előtti tér lehetne. Volt itt egy fehér kő, amire az első világháború elesettjeinek neveit vésték. Szép nagy, szikrázóan fehér márvány volt. Ehhez kell támasztani a „tuskót”. Ezen elmosolyodott. Különleges tuskó lesz, tulajdonképpen nem is tuskó, hanem egy majdnem kész konstrukció. Már csak egy szikra kell, a befejezés aktusa, hogy készen legyen.

Sokáig kellett várnia, amíg a tér elcsendesedett. A rendőrök ki-be jártak a kapun, és estefelé több autó is érkezett, amelyekből civil ruhások szálltak ki – a nyomozók lehetnek.

Ide, a pofájukba vágom az igazságot, amit sohasem fognak felismerni.

Hajnali kettőkor a nyomozók elindultak, gyalog a szálloda irányába. Nyilván reggel kezdik a nyomozást, mosolyodott el. Nyomozni, ahelyett, hogy filozófusokat, művészethez értő értelmes kritikusokat hoznának és ünnepelnék a mű megszületését.

Még várt egy félórát, majd gyorsan átöltözött. Fehér nadrágot húzott és fehér inget, előkészítette a szerszámokat és az injekciós tűt, gyógyszereket vett be. A kaméliát kivette a cserépből, a gyökerei már teljesen átszőtték a földlabdát, és a szükségtelen holmikat egy sporttáskába gyömöszölte, amit egy közeli mellékutcán várakozó rendőrségi kukába gyömöszölt. Na, itt nem fogjátok keresni, de ha megtalálnátok is, nincsen jelentősége. Visszament a térre.

A kő előtt kis gödröt vájt ki, hogy utolsó mozdulatával a kést meg a fecskendőt még elfödhesse. Elhelyezkedett, gyorsan megitta az altatók oldatát, lehunyta szemét és egyenként felidézte a konstrukciókat. Mindegyik hibátlan, és az utolsó is az lesz, mondta halkan. Már érezte a gyógyszer hatását, most már sietnie kell. Szétnyitotta a fehér nadrágot, odakészítette a kaméliát, és több injekciót szúrt a hasába, kisebb adagokat persze, hogy a konstrukció szépsége maradéktalanul érvényesüljön majd a teljesülés pillanatában, kár lenne elrontani a tapasztalatot. Sóhajtott, igen, úgy, ahogy terveztem, így válik műalkotássá a legnagyobb művész. Felemelte a kést, gyorsan szétnyitotta a hasfalát, nem fájt egyáltalán, csak amikor a belei kifordultak, érzett valami furcsa csikaró mocorgást, és dőlt a vér. Majdnem rosszul lett, de uralkodott magán. Megragadta a kaméliát és a nyitott hasba, a csavarodó, sikamlós belek közé illesztette. Különös érzés volt. Még néhány másodpercig tudatánál volt, amikor hátrahanyatlott.

A másnapi újságok szörnyülködve tárgyalták, hogy a város megbecsült, idős nyugdíjas tanárát – a líceumban rajzot és művészeteket tanított annak idején – is utolérte az ismeretlen sorozatgyilkos és brutálisan végzett vele. Temetését a rendőri tehetetlenség elleni demonstrációra is felhasználják majd.