Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. június – Joyce / Imaórák könyve

Imaórák könyve

részlet

Vörös István fordítása

1. könyv

A szerzetesi élet

                             

Itt nem hagyja az óra annyiban,

több, mint amit a gép elüt,

ha az érzék tud, akkor is kivan –

az idő tapintható mindenütt.

                             

Látatlanul nincs befejezve még

a múlt, és hallgat a jövő,

ahogy szűznek egy pillantás elég,

a dolgok terhesen lépnek elő.

                       

Megszeretni semmi se túl kicsi,

majd kiszínezem nagyra, aranyra,

ha mutatom, bárki észreveszi,

ész csapódik a bolondba…

                     

Táguló körökben élem az életem,

kört kör követ a lét körül,

bár kívülre talán sohasem érkezem,

próbára azért sor kerül.

                             

Középen Isten, ez az ősrégi torony,

sokezer éve tart az út;

nem tudom még, madár vagyok, egy fuvalom,

vagy egy ének – de abszolút.

                         

Sok testvérem bújt szőrcsuhába délen.

Kolostorban babérfa áll.

Az ő emberibb Madonnájukat idézem,

egy ifjú Tiziano nagy serényen

az Úrhoz lángvöröst talál.

                           

Bár magamban magamat félrehajtom:

Isten sötét, egy gyökérből szőtt szőnyeg,

melyen át száz helyen issza a földet.

Csak azt tudom, hogy irama visz följebb.

A mélyből gallyak suhogását hallom,

az én vagyok, a szél fölöttem csörtet.

                     

Önkényesen nem festhetünk le téged,

te ősoka minden kezdeteknek,

a létedhez csak régi festék érhet,

mely épp úgy sugároz, épp úgy éget,

ahogy hallgattak rólad a szentek.

                               

A képekből falak épülnek köréd,

ezerszeres a külső védelem.

Csak úgy rejthetjük el létednek körét,

ha bent velünk élsz titokmentesen.

                       

A legjobb, mikor lényem elsötétül,

egy órán át befelé nézhet a szem;

a jövőből múlt lett, onnan azt hiszem,

sárgult levélben találom meg végül

történetté távolodott életem.

                               

Egy óra, hol biztossá lesz tudásom

egy másik, tágas, időn túli létről.

És ott virít egy faágon,

mi álmot szív föl forró gyökeréből,

mert lombja egy ábrándos sír fölé dől,

olyan vagyok, akár a lent alvó gyerek,

a bánatából énekhangot képzelek.

                     

Isten a szomszédban, néha éjjel

keményen rád kell, hogy kopogjak,

mert zajaid, a lélegzet is, fogynak,

a termedben magányod se fér el.

Ha szükséget látnál, senki nincs

ki egy vizespoharat tegyen eléd.

Éberen figyellek, önkéntes cseléd.

Csak ints,

                       

én megérzem a vékony falon át,

mely könnyen átszakad,

elég, ha nevemre nyílik a szád,

elég egy mozdulat,

és omlik zajtalan.

                     

Pedig a képed rajta van.

                     

Neved az ilyen képek elfedik,

de már a fény belém égette őket,

lelkemben az nyit Isten-járta földet,

kerete maradok létednek reggelig.

                       

Aztán az értelem nyomodra dől,

belül vagy – nélkülem: kiköltözöl.

                   

Ha egyszer végre teljes csöndbe jutnék.

Nem lenne sok hozzávetőlegesség,

érzékeim zajától nem kacagna,

a véletlen közelségébe dobva

létem – csak úgy magába visszafutna:

                     

Nos akkor tudnék ezerféleképpen

rád gondolni; egy rövid nevetésben,

vagy úgy, hogy birtokommá nyilvánítalak,

vagy szétszórlak a köszönet nevében,

ha köszönni szabad.

                       

Az évszázadhatáron élek itt.

Egy óriási könyvlap fordul át,

az Úr, meg te és én sok szónyomát

egy rideg kéz huzatba pörgeti.

                 

Már érezni a fényt a tiszta lapról,

hová még bármi írható.

                       

Nyugodt erők sötétje elbarangol,

de köztük harc is várható.

             

A szavaidból olvasom ki ezt,

a gesztusok történetéből,

ahogy a kezed formát vesz a létből,

ahogy elválaszt bölcsen önkörétől,

ahogy a teljes élet felé tör,

és csak halkan beszél a végről,

mit a végzet gyilkosan körbevesz.

Ha öl, azt hisszük, élet ez,

a jaj az ég felé dől,

a hang létszakadást jelez,

fölöttünk összetorlódik,

hogy szóljon teneked;

hogy járható legyen

a semmin ingó híd –

                   

De mindez dadogás, csak rész,

a te neved

volt egykor az egész.

                         

A sápadt Ábel-kölyök ezt mondja:

                       

Rég nem voltam. Amit testvérem tett velem,

arra nem volt szemem.

Eltakarta a fényt előlem.

Arcomat túlérte bőven

az ő vad arca.

Most magára utalva

a túlélés uralja.

Hisz ővele az nem történik meg,

amit elművelt velem,

ti többiek, haragját félitek,

mert az förtelem.

                       

Azt hiszem, az én nagy testvérem

az ítélet.

Enyém a gondolat az éjben,

ő élhet.

                   

Te mélysötét, ahonnan jöttem,

szeretlek minden fényen innen,

mert a fény csak határ,

ki rajta kívül áll,

az meg se sejtheti,

mit fognak körbe izzó szélei.

                           

De a mélysötét befogad mindent:

formát, lángot, állatokat s engem,

embert és hatalmat,

amit csak képes –

                       

A jelek nagyobb erőre utalnak,

itt vannak már, nekivetnek a falnak.

                         

Hiszek egy éjben.

                   

Mindenben, ami kimondatlan, hiszek.

A jámborságom elszabadul.

Még senki se mert merni ilyet,

én megteszem önkéntelenül, vadul.

                     

Megbocsásd, Uram, ha ez túl sok,

csak meg akartam mondani neked,

milyen erő, ha kicsit túlzok,

de az mégsem félelemből ered.

Mint egy gyerek, tehozzád húzok.

                         

A nagy sodorban és a torkolatnál,

ha minden ágam a tengerbe tér,

a változásban, ahol sose voltál,

fölismertelek, és rólad beszél

nálam a szótár.

                     

Ha túl kevély, joggal, mert az első vagyok,

ki az imával megtud

valamit, látja homlokod:

a felhőket, hiába rejtik titkuk.