„Ismerem a helyemet”

A nem régen elhunyt Polcz Alaine utolsó tíz évében rengeteg könyvet írt. Különösen annak fényében tűnik rengetegnek, hogy írójuk nem író. És nem csak abban az értelemben nem, hogy nem kizárólag vagy elsősorban író (hanem thanatológus). Hanem hogy egyáltalán nem író. Olyan nem-író, aki pedig ír. Író nem-író. Aki úgy ír, hogy közben folyamatosan érzi, és mondja is, hogy ő nem író. Hogy nem úgy író, mint a többiek, az író írók (vagy éppen a nem-író írók). Noha egyfelől ugyanúgy ír, mint ők, gondolatokat mondatformában, másfelől meg nagyon nem úgy. Nem úgy, mint például a könyvünkben többször is emlegetett Nádas Péter, aki sosem ússza meg, mivel nem kívánja megúszni, az „elbeszélés” mindenkori „nehézségeit”. Vagy Mészöly Miklós (akinek hagyatékát Polcz Alaine özvegyként rendezgeti, értelmezgeti). Ugyanakkor minden bizonnyal többen olvassák az ő könyveit, mint az előbb említett két író prózateljesítményét. Ami bizonyos szempontból érthető. És egyáltalán nem baj. Egyszerűen csak arról van szó, hogy amit könnyen írnak, abból sokat lehet írni. És amiből könnyen sokat lehet írni, azt könnyebben is olvassák. És amit könnyen lehet olvasni, azt sokan fogják olvasni. Polcz Alaine sok könyvét sokan olvassák.

És ha akad is Polcz Alaine új könyvének sok olvasója között olyan, aki gyakrabban és nagyobb kedvvel olvassa Mészöly vagy Nádas prózáját, jómagam például ilyen volnék – nos az ilyen olvasó sem gondolhatja, hogy feltétlenül egymáshoz kellene mérnie a kettőt, az írót és a nem-írót. Hogy az egyik írói rendszer szempontjai felől kellene beszélnie a másikról, (igaztalan) ítéletet alkotnia annak egyediségéről. Már csak azért sem érezheti ezt feladatának, mivel a szerző maga megteszi (no nem az olvasó helyett, csak inkább magának, a nem-író írói önismerete okán).

Polcz Alaine, első megközelítésre, kettős önazonossággal rendelkezik, és ez lényegében megfelel általában vett felfogásának a női mivoltról, társszerepről és társadalmi státusról (merthogy ilyenje is van neki). Olyan kettős függésben látja magát, amely ráadásul fedésbe hozható írói önképével: „…úgy fogadnak, hogy fokozottan figyelnek rám, mert a Mészöly Miklós felesége vagyok, mert Polcz Alaine vagyok.” (31.) Egyik könyvheti dedikációján pedig, és éppen Nádas Péter társaságában, így érzi magát, a maga helyét, és egyáltalán nem kényelmetlenül, de nem is önelégülten, inkább önelemzően: „Mindig mulatok, ha igazi írók, nagy írók mellé kerülök. Hogy jutok én oda? Ismerem a helyemet. Persze, valamit én is tudok: azt, hogy veszik a könyveimet. Csak abban nem vagyok biztos, hogy miért.” (84.) Pedig igazán biztos lehetne benne, hiszen máshol – egyfajta suhanó ars poetica formájában – ezeket mondja a tévészereplései, interjúi kapcsán: „Az irodalomban végül is ott kötöttem ki, hogy én általában az életről mesélek, de színesen. Máskor pedig komoly és nehéz témákat egyszerűen közelítek meg, természetes, egyszerű szavakkal, mindig az élethez visszatérve, az életből kiindulva, mert másként nem tudom. Aztán sem időm, sem türelmem, hogy szépen rendbe tegyem. A nagyok között éltem, tudom, mi az irodalom és mi az alkotás. Ők urai a nyelvnek, én egyszerűen használom, ahogy a kezem ügyébe kerül.” (136–137.) Jól tudja tehát, hogy mások, a „nagyok” számára a nyelv nem lehet puszta eszköz, munkára fogható szerszám. Noha a „nagyok” nagysága sem feltétlenül abban keresendő, hogy ők teljhatalmú „urai” volnának a nyelvnek, sokkal inkább abban az alázatban, amellyel a nyelv, a megfogalmazás, az elbeszélés feladványát gondozzák, amellyel a mondhatóság kínját (és persze a részleges elmondás gyönyörét) fogadják és viselik – ahogyan azt Petri György Wittgensteinhez írt versében is olvashatjuk: „A nyelv hatalmasabb használóinál.”

De visszatérve a nyelvet használó Polcz Alaine kulcskifejezéseihez: „életről”, „színesen”, „természetes, egyszerű szavakkal”, „az élethez visszatérve”, „az életből kiindulva”. (Konkrétan az ő hétköznapjainak részleteiről, alkalmankénti utazásairól, férjéről, irodalomról, kórházi történetekről olvashatunk, mindenről, ami vele az utóbbi években megesett.) A képlet persze kiegészítendő a horatiusi kilenc év fényében is mérlegelhető „idő- és türelemhiánnyal”. Mely hiány meg éppenhogy hiányzik a fentebb említett (Polcz Alaine-hez, ha nem is szakmai értelemben, de nagyon is közel álló) két írónál, akik közül az egyik (Mészöly) sosem írta meg nagyregényét, míg a másikuk (Nádas) a legutóbbin húsz évig farigcsált. De éppen ezért lehet érdekes a szakmai kontraszt az egyébként is kontrasztos házastársak, Mészöly és Polcz Alaine között. A két írói világ között. Noha – kimozdulva a szűkebb és elsődleges vonatkozási körből – lehet mindezt kissé harsányabban, némi reaktív öntudattal és (talán) akaratlan éllel mondani: „A modern irodalmat, különösen a posztmodern irodalmat olvasni nehéz. Az emberek kikapcsolódni akarnak, és nem küzdeni az olvasással. Vagy valamit megtudni. Ezt tudom nyújtani. Nekem ez elég.” (137.) A gyors és hatásos, rekreációs feladatot betöltő (azaz nem ottliki értelemben vett) prózának persze megvannak a törvényszerű stiláris következményei. Így például a naplójegyzetek kollokviális jellegében: „A hitelesítési díj, írd és mondd, tizenhatezer forint.” (133.) Vagy a választott vonatkozások körében: „Olvastam valahol, hogy a bakok azt hiszik, a közlekedési szabályok rájuk nem vonatkoznak.” (162.) És lehet, hogy éppen ott olvasta, ahonnan sok más fontos dologról is lehet értesülni: „A Nők Lapjában írják, hogy valaki meghallgatásához energia kell és odafigyelés.” (222.)

Ebben a prózában az elbeszélés vágya mindent meghatároz, minden lehetséges nehézséget legyűr, vagy éppen (noha tud róla) nem vesz tekintetbe. „El akarom mesélni még a vidám vacsorát a nagykövet asszonnyal” – szól a ’még ezt is’ zsigeri vágya, amelyben ugyanakkor ott kísért a közelítő halál szorítása. (34.) Ha rövid az idő, akkor két dolgot tehet az író: vagy siet és sűrít, vagy elidőz és kihagy. Polcz Alaine, ha csak lehet, amennyire csak lehet, az előbbi utat járja. Mintegy beteljesítve az elodázott családi hivatást: „Apa egész életében írni akart. Úgy tűnt nekem, hogy dilettáns író – valószínűleg az volt. Mert dalolva írt: úgy csak verset lehet.” (76.) A családi hagyomány, a dilettáns írásvágy mellett, azt ellensúlyozandó, létezik egy premodern, azaz a modern esztétikai (szép)irodalmiságot megelőző és megelőlegező minta is: „Sokszor gondolok az erdélyi emlékírókra, a nagy hagyományokra. Szeretek mesélni. Mindig csak azt írom, ami volt. Ezért nem vagyok író.” (76.) Jól tudja, nem ugyanaz a feladat (és lehetőség) ma emlékiratot írni, mint volt egykor Bethlen Katáék idejében. Akkor egy műfaj született, olyan méghozzá, amely ráadásul más későbbi műfajok ígéretét hordozta magában, például és elsősorban a regényét. (Mely modern műfaj erre időnként vissza is tekint, legutóbb például Rakovszky Zsuzsa regényében, A kígyó árnyékában.) Ma viszont, a regény korában tehát, sokan, nagyon sokan írnak emlékiratot, politikusok, színészek, üzletemberek, anélkül, hogy látnák a két időszak közötti hatalmas, áthidalhatatlan, ámde értelmezhető távolságot. Polcz Alaine-t az különbözteti meg sok más nem-író emlékiratírótól, hogy ő látja a távolságokat, érzékeli a különbségeket. És ezzel a mentális, érzületi súllyal dönt mégis amellett, hogy ír, hogy mesél. Ráadásul a meséjének mindig vannak hallgatói, olvasói, akik olykor azonnal visszajeleznek neki, mondjuk egy interjú után: „Aztán odajött még valaki: – Csak annyit akarok mondani, hogy segített élni, segített abban, hogy mi az élet, és mi a halál.” Önkommentár: „Az ember soha nem tudja, hogy melyik mondata kin fog segíteni. De azt gondolom ilyenkor, a segítség miatt mindenképpen érdemes írni.” (86.) Polcz Alaine viszont nagyon sokszor konkrétan megtudja, hogy kin, miben és miként segített azzal, hogy írt, egyfajta határozatlan szándékoltság, a határozott cél nélküli célszerűség jegyében. Ő tényleg megváltoztatja egyes olvasói életét; már-már olyan direkt és kiszámítható módon, ahogyan az öreg Lukács György gondolta Rilke híres Apolló-torzó-verse kapcsán, hogy tudniillik a műalkotás által mi, befogadók, ha jól viselkedünk, bizony közelebb kerülhetünk az ember nembeli lényegéhez. Polcz Alaine persze ilyen bölcselkedő vulgarizmust még álmában sem gondolna, legfeljebb azzal a heideggeri formulával tudna befogadásesztétikai távlatossággal azonosulni, miszerint a véges létező, az ember dolga leginkább az volna, hogy végességéhez minél autentikusabban, vagy legalábbis minél kevésbé inautentikus módon viszonyuljon, ama bizonyos Sein zum Tode egzisztenciális képletében.

Leginkább tehát valamiféle olvasásterápiáról, meseterápiáról beszélhetünk. Arról, hogy mit jelent ama bizonyos arisztotelészi katharszisz – a lehető legközvetlenebb, legkevésbé áttételes formában. Hogyan szabadíthat meg minket az irodalom a legfontosabb és legmeghatározóbb indulatainktól, szenvedélyeinktől és szenvedéseinktől – például a haláltól való félelemtől, szorongástól. A thanatológus számára az irodalom, az írás tényleg leginkább eszköz abban, hogy minél hatékonyabban segítsen a halandókon, segítse őket halandóságuk megértésében és elfogadásában. És könyvünkben ezen a ponton fordul át az olvasókat célzó meseterápia valamiféle önterápiába: Polcz Alaine maga is halni készül, és ennek a felkészülésnek szerves része az, hogy ír, hogy mesél, hogy írva és mesélve gondolkodik a halálról, saját halandó voltáról, a halandó voltról, azon belül különösen a halandó testről, az öregedés és a halál testi beágyazottságáról.

Az öregség, a halál legelső, legnyilvánvalóbb felülete a test. A test legalább annyira anyagszerű akadálya, legalább annyira megkerülhetetlen és megoldhatatlan feladata az öregedő embernek, mint a nyelv az írónak. Amivel tehát az író író élethosszig tartó nyelvi tapasztalata során minduntalan szembesül, azzal a nem-író író végül ugyanúgy szemközt találja magát: az őt meghaladó és meghatározó magasabb minőséggel. A halál ugyanúgy hatalmasabb a halandóknál, ahogyan a nyelv is „hatalmasabb használóinál”. És noha Polcz Alaine egész életében a halandóknál hatalmasabb halállal foglakozott, mégpedig nagyon-nagyon közelről (halálos betegségben szenvedők, sokszor gyerekek mellett, továbbá barátok, rokonok mellett, néhány éve férje, Mészöly Miklós mellett), most került igazán közel hozzá. Ha eddig írásainak a halál volt a témája, és ehhez a nyelv az eszköze, úgy most már maga a halál lett az írás közege, ami témaként elvileg – az instrumentális nyelvfelfogás értelmében – ugyanúgy rászorul a nyelv szerszámára, mint korábban. És noha a nem-író író most kerül a legközelebb ahhoz, hogy író íróvá váljon, az átváltozás elmarad. Ami nem baj. Hiszen az életmű éppenhogy így marad egységes, a műfaji határ szétfeszítését megelőző végponttal. Egyébként is, Polcz Alaine a határt azért más módon, a legmindközösebb és legtitokzatosabb módon mégiscsak átlépte. Az elmaradt irodalmi határátlépés előtti legvégső pont talán a többdimenziós öregségstratégia humoros és önironikus megfogalmazása volna. Nézzünk egy anekdotikus példát: „Miklósnak egyszer csak minden étel, amit főztem, túl sós lett, nekem pedig ugyanaz az étel sótlan. Szerencsére tudtam az okát [az öregedéssel együtt járó érzékszervi eltompulás]. Az egyensúly kedvéért vele együtt ettem a kicsit sótlan ételt. Ma már nincs Miklós, úgy sózok, ahogy tetszik. A vendégeim kérdezik: – Nem sótlan egy kicsit ez a hús?” (103.)

A halál közelében persze valószínűleg minden másodlagossá válik. Többek között az is, hogy a halandó milyen sajátos körülmények között készült fel a halálra. Hogy íróként-e vagy sem. Hogy író íróként vagy nem-író íróként. Ha ismerte a helyét íróként, akkor nem követhetett el nagy hibát. Sem íróként, sem halandóként. Polcz Alaine mindkét értelemben ismerte a helyét.