Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. június – Joyce / Szobrok kertjében járva; Gyáva gyerek; A fehér ruhás fickó; Tükörféleség a terem végén

Szobrok kertjében járva; Gyáva gyerek; A fehér ruhás fickó; Tükörféleség a terem végén

                 

Szobrok kertjében járva

                   

A szobrokon árnyékos, homorú,

lágy és sebezhető depressziók

húzódnak meg az izmok fesztiválja

alatt: szerény humánum-obulus,

melyet még itt is minden test leró.

               

Verejték van a szobrokon, kemény

fényvisszaverő lakkozás: szivárog

trikók nyakába, nadrágok övébe –

ki mit hagyott magán, finom határ

a pornó és a közszemle között.

                     

A szemük, mint a márvány, színtelen,

csak villan, villan, villan hófehéren,

ahogy a stroboszkóp betagosítja

az időt s a teret, Laokoónt

csinál, tömérdek vergődő fiával.

               

                   

Gyáva gyerek

               

Hajnal, szöszög az élet, jönnek ők:

üres kocsmák, buszfordulós mezők.

Még ki nem takarított, lenge klub.

Ha ütni nem tud, csak vágyódni tud,

majd elfoglalja a hűlt helyeket:

aki fél ütni, végig kint reked,

oldalról sújt le, egy hangosbeszélőn

recsegi be a magáét, de későn.

A távozók talán már meg se hallják,

mennek, a kulcsukat előkaparják.

               

                 

A fehér ruhás fickó

                   

A pálmás sarokból lépett elő

és úgy tett, mintha menne valamerre.

A pincérrel is váltott egy-két szót,

hiába szuggeráltam: nézzen erre.

Tiszta fehérben volt, izmos nyaka

alig fért el a nyakkendő mögött.

A terasz ajtajában visszafordult

és bumfordian kettőt köhögött.

De kinek? Drága nagynéném kacagva

mesélte közben süldő lány-korát

(neki köszönhettem, Nyugaton élt,

ezt a helyet és ezt a vacsorát),

szemmel és füllel pásztáztam a termet,

hogy honnan jön a visszaköhögés,

ki viszonozza a hullámjelet,

kinek a kezében villan a kés?

                       

                 

Tükörféleség a terem végén

               

Különös alvóhely a nagyterem,

mikor a szél susog, az ágy szuszog,

és gombócokat köhög föl az ember.

Alszik és itt van, izzad, mosolyog,

békés és értelmetlen, mint a kor,

amelyben élünk. Tükörféleség

a terem végén, elalvás előtt

szánkon a keserűség csöppjei.

Nem lehet tudni, mi a szerelem,

csak dobolni lehet, meg énekelni,

meg prüszkölni lehet, meg félrenyelni.

                   

Az alapkérdések, a tágas bánat

foglalkoztatja generációját;

ha kozmikussá nő is a szorongás,

engem az élet karja még ölel.

A bőr hogy meg tud vastagodni! Mennyire

el lehet viselni a másikat!

Pedig éjszakánként szinte ugat,

izmai szaladnak álma után,

és a gyomromban tükröződik a térde.