Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. május – Borges / A merénylő monológja

A merénylő monológja

Dosztojevszkij-Makai: A félkegyelmű

                 

Hát nyilvánosságra került a szánalmas titok,

hogy – mint afféle forradalmár – gyűlölöm

magamat. Látom felbujtóim arcán a riadalmat,

s a verem, melyet én ástam magamnak, kéjes

nyújtózással megnyílik alattam. Illő hát rezzenetlen

hangon felolvasnom vörös viasszal s.k. lepecsételt

halálos ítéletemet. Hacsak meg nem áll az idő

közben. Bár lehet, hogy áll, csak kimozdítanom

nem megy, ahhoz már túl beteg vagyok. A köhögés-

és lázfátyolon át, hallom, jelentik: a húszkopejkás

ellenemre fordult, és a márványpadlón: „fej”

kopogta ki sorsomat ridegen. (Megfogadtam

volna, ha: fej, hogy olvasok?) (Mutatkozz be,

jövendő halott a napsugárban bokázó legapróbb

rovarnak, mert övék az ország s nem

tied. Övék a hatalom és a dicsőség.)

A herceg is, fékezhetetlen mozdulataival,

mit akar? Annyira szeretné önmagát, ahogyan

felebarátját, azaz engem? Ha fölkelt, és harsog

az égen a Nap, majd pontot teszek az életemre.

Nem kívánhatják mégsem, hogy a sötétben

puffantsam le magamat! – Ez azt gondolja,

nem kel fel, vagy mi? – vág közbe Ferdiscsenko.

És – hőség lesz megint egész nap – dörmögi

Ganya hanyagul. Én sóbálvánnyá meredve

hallgatom őket. (Nem tudják, hogyha

lezárom a szememet ők is kiradírozódnak?)

- Főbe lövi, vagy nem lövi főbe magát?-

türelmetlenkedik a társaság. De ujjam alatt

a závár üresen kattan. S a kárörvendő hangok,

az éhség gyötörte varjak elborítanak.