Állati szex, szörnyű öröm – nemi (v)iszonyok az Éltemben

„Édes istenem, hát mindnyájan állatok vagyunk, nincs ebben semmi nevetséges.” (63)

Ebben aztán valóban nincs, épp ezért nem is lenne csoda, ha Pályi András Éltem című kisregényét olvasva egyetlenegyszer sem húznám el a számat. Valamiért ez mégsem így alakul, mert egyszer, egyetlenegyszer hangosan fel kell nevetnem, és szerintem mindenki felnevet, mégpedig látszatra a legrosszabbkor, a beálló halál pillanatában. Erre az időre vonatkoznak azonban kultúránk legszigorúbb tabui – a halál beálltát mindig mély megrendültség és részvét veszi körül. Magyarné Maday Veronika azonban a következőképpen éli meg az ura (sic!) halálát:

Az uram ült a konyhában a hokedlin, kissé oldalt dőlt, megemelte a seggét, és pukkantott egyet. Kiszaladt a fejéből a vér, és már zuhant is a kőre. Odaugrottam, fölfogtam, de kampec volt. Lassan leengedtem, nem tarthattam örökké a karomban. Kifingott, a szó szoros értelmében. (32)

A házastárs megnevezése (az uram) jelzi azt a hierarchikus viszonyt, ami kettejük kapcsolatát minden szempontból meghatározta, az elmondottak viszont – és az elmondás módja, a retorika – a halál beálltát mint ennek a viszonynak a megingását jelentik be. Egy olyan szóvicc nyomán hangzik fel tehát a szentségtörő nevetés, ami egyrészt sérti a nyugat-európai kultúra halálhoz kapcsolódó tabuit, másrészt jelzi az állatlétből kitörő, idomított feleség (14) megkönnyebbülését. Harmadrészt viszont megszegi azt a nyelvi normát, amely szerint tévesnek minősül egy átvitt kifejezés szó szerinti alkalmazása. Kissé elvontabban azt mondhatnám: Veronka szóviccében összeér egy pillanatra a valóság és a nyelv, vagyis leomlik a jelölő és a jelölt közötti zárvány, azaz Magyar László, az ő állatidomára tényleg kifingott, és ezzel Veronika nemcsak a nyelv(i szabályok), hanem saját addigi létének határain találja magát.

Túl azon, hogy a kifejezés mindhárom vázolt értelemlehetőséget hordozza, arra is utal, hogy a férji lélek Veronka felfogásában valami nagyon testi attribútum lehet, elvégre a bélgázzal azonosítódik: szóhasználata ugyanis egészen pontosan azt jelzi, hogy a lélek bélgázként távozik a testből. És mivel jelen írás mindvégig a test és az érzékiség nyelvi kifejezhetőségének alternatíváit tartja szem előtt, jelzem, hogy meglátásom szerint Veronka emberképe ebben a gondolatmenetben helyezhető el.

Házassága alatt, és az azóta eltelt tizenkét évben, az idős(ödő) nő egy olyan emberkép szerint alakítja életét, miszerint jobb híján itt van ez a szégyellnivaló szükségletekkel megátkozott testgép, aki teszi a dolgát, megszerzi, ami neki kell, majd ha lejár az ideje, kifingik. Fent sugallt értelmezésem szerint azonban az ura halála, illetve ennek tizenkét évvel későbbi szavakba öntése az, ami elindítja Veronkát egy másik úton, ráállítja egy valamikor elhagyott ösvényre, ahol a „vajképű szép fiúval” (8) még elképzelhető lett volna valami másik élet.

Ilyen szempontból korántsem mellőzhető, hogy a kisregény egészét kitevő gondolat-, fantázia- és álomfolyam épp akkor indul meg, mikor egy tavaszi hajnalon súlyos vesegörcsökkel fetreng elhanyagolt lakása mélyén, az összeizzadt ágyban. A kínzó kényszerűséggel jelentkező vizelési inger és a belső monológ megindulása egymás metaforájaként tételezi a testet és a lelket, utalva arra, hogy ami az egyik számára nehézség (fájdalmas vizelési rohamok) a másiknak sem könnyű (a létösszegző visszatekintés). Ahogyan a nő küzd a vizeletürítéssel, ugyanúgy küzd azzal, hogy visszajárnak élete régmúlt eseményei, és ezek hol álomként, hol fantáziaképként, hol megtörtént eseményként idéződnek fel. Nehezen ürít, és félve[1] engedi át magát egy másik élet lehetőségének, ahol a lét állatiassága mellett a lélek is szóhoz jut.

Mert „természetesen” (és ennek a „természetességnek” a mibenlétére még nagyon sokszor ki fogok térni) Pályi András most sem éri be annyival, hogy elmeséli Magyarné Maday Veronika élettörténetét. A könyv az elmesélhetőség nehézségeivel (is) szembenéz, és ennek csak egyik aspektusa az, hogy egy vállaltan személyes perspektívával, azaz egyes szám első személyű narrátorral van dolgunk. Kétségtelen, hogy már ezáltal is egy szubjektív elfogultságokkal terhes narratívával számolhatunk, ami azonban ezen túl megnehezíti a dolgunkat, az éppen Pályi egyik legszívósabb (és legelviselhetetlenebb) törekvése, ti. az, hogy kíméletlen aprólékossággal végigkövesse azt a folyamatot, ahogyan az ember az emlékek, élettények, fantazmák és vágyképek elágazó ösvényeinek kertjében[2] bolyongva megpróbálja létrehozni személyes narratíváját. Beszélhet az ember fokalizációról, narrátorról, beleértett olvasóról, a Pályi-szövegek mégiscsak legerősebben az (ön)megértés feltételeinek vizsgálatára kényszerítenek, amikor mániákus precizitással vezetnek végig azokon az utakon, amelyek a történet (bármely történet) koherenciájának, megírhatóságának lehetőségét függesztik fel.

Minden személyes élmény alapja egy többé-kevésbé belátható érzéki benyomás, amihez nagyon élénken kapcsolódik egy fantáziakép, ez viszont eltagadhatatlanul valamilyen vágy szubjektív lenyomata. A láncszerűen sorjázó motívumok azonban lépten-nyomon leágaznak, és egy másik történetbe torkollanak, ahol újabb és újabb elágazásokkal találkozhatunk.

Ilyen érzéki „becsípődések” mentén burjánzik el Maday Veronika története is, és az olvasónak nem kevés önuralomra és koncentrációs készségre van szüksége ahhoz, hogy követni tudja a kisregény narrációs megoldásainak párhuzamos kapcsolásait, különbséget tudjon tenni a nyilvánvaló álomjelenetek, az álommá sűrűsödő életesemények, illetve a lázálomban megélt fantáziaképek között. Nem mondom, hogy mindig sikerülni fog neki. Nekem. És ez az, ami Pályi prózapoétikájában, azt hiszem, a legelviselhetetlenebb, hogy olyan pontos érzékkel tud elbizonytalanítani afelől, hogy mi a valós idő, és mi a vágyképek, álmok és fantáziák ideje, hogy egy idő után az ember úgy érzi, elveszítette az értelmezéshez szükséges minimális tájékozódási képességét is.

Csakhogy – és itt kapcsolódnék vissza az előbb említettekhez – ugyanez a roppant érzéki káosz jellemzi az (ön)megértés legegyedibb formáit is: minden (fél)tudatos gondolatszál be van kötve valami szétszálazhatatlan érzéki mintázatba, melynek legfeljebb az anyagiságát érzékelhetjük, a mintát magát szinte soha.[3] És Veronkának valami hasonlóval kell megküzdenie akkor, mikor a betegségtől félőrülten azt éli meg, hogy egyre másra feslenek fel az élete érzéki anyagát alkotó (esemény)szálak, ezek bekötődnek lázálmaiba, és egyre gyakrabban támadnak olyan gondolatai, vágyai, amilyenekre már rég nem hagyott időt magának. Idő hiányában „nekem elmaradt az életem” (59) – fogalmazza meg a kriptalátogatás során. És mindaddig, amíg erre nem engedett időt, Veronka az ura halálakor tett létértékelés szerint élte életét: „Olyan nevetségesen egyszerű történet, hogy nem is tudtam siránkozni” (32).

Megkockáztatom, hogy az Éltem valamiképp ennek a „nevetségesen egyszerű történetnek” az elburjánzása, amelynek során átértékelődik Veronka emberképe. Most nem azt mondom ezzel, hogy az Éltem egy pikírt módon odatett, vulgár(is)-fejlődésregény, melyben az állati lét alacsonyrendűségét és ennek minden megaláztatását megélő nő az élvezet megtapasztalása által eljut emberi mivoltának felértékeléséhez. Nem. Azt hiszem, ennél sokkal fontosabb, hogy Veronka a kényszerű nyűgnek tekintett és megvetett test élvezete által látja be egy másik élet feltételeit, ahol már nem működtethető az a jól bevált keserű cinizmus, amivel olyan hatékonyan zárta el magát másoktól, az emlékeitől, a vágyaitól. Régi énjétől, az állatias szükségletektől kínzott testétől szabadul meg a regény végén a következő szavakkal: „Az a legfurcsább, hogy fölöslegessé vált a testem. Vagyis én magam fölösleges lettem. És mégis élek.” (154) Ez a „mégis élet” azonban egy módosult én előállítását jelenti, aki nem tud már mit kezdeni korábbi testfelfogásával és énképzetével. Az ide vezető ösvényeket szeretném bejárni az alábbiakban, mikor a nemi viszonyok, illetve test és nyelv kapcsolatát fogom értelmezni.

„Arra gondoltam, hogy minden másképp van. Ez fontos.” (61)

A könyv zárósoraiban is visszhangzó belátást Veronka először a férfi és női nemi szervek különbségének felismerésekor teszi szóvá:

Azt akartam, mutassa meg, hogy neki is van-e az a szerve. No, én akkor erre nem használtam semmiféle szót, valahogy körülírtam. Az anyám nem értette, mit akarok. Végül megmutatta a magáét. Magyarázni kezdett valamit, hogy a férfi meg a nő különbözik a lába közt, és nem is csak a lába közt, de ez nem érdekelt. Csak valami meghatározhatatlan jó érzés öntött el, amire azt lehetne mondani, hogy okosodtam, de nem ez a megfelelő kifejezés. Arra gondoltam, hogy minden másképp van. Ez fontos. Az anyám beszélt tovább, „édes istenem”, mondta, s annyi megbocsátás volt a hangjában, hogy azóta se tudom elfelejteni a melegségét. (61)

A kijelentés tulajdonképpen értelmezhetetlen, mivel nem tudhatjuk egészen pontosan, mihez képest másképp. Illetve sejteni lehet, hogy Veronka korábbi elképzeléséhez kapcsolódik, miszerint „[s]okat néztem az apám lába közt azt a szervet, hogy így fejezzem ki magam, s úgy gondoltam, ha felnőtt leszek, majd nekem is kinő” (60). A belátás jelentősége leginkább afelől értékelhető, hogy ez az első olyan felismerése, ami korábbi meggyőződései ellenében hat, és megváltoztatja elgondolásait. Ezek után még egyszer megismétlődik a mondat, amikor közös kriptalátogatásuk alkalmával (melynek majd tükörképe lesz a Benkő Zoltánnal való temetői kirándulás) gyermeki találgatásait megcáfolandó apja feltárja neki szabadkőművességének lényegét (62).

Kislányként mindkét említett esetben olyan bensőséges beszélgetésben van része, ami későbbi életének sivár taposómalmából teljes mértékben hiányzik. Az első alkalom a testi jelölők tisztázódásával a nemi különbözőség megértéséhez kapcsolódik, a második esetben pedig az apai szerep kerül más megvilágításba, mikor egy kriptamélyi beszélgetés különös közelségbe hozza apját, aki amúgy mindvégig távolságtartó és elérhetetlen lényként létezett számára. Mielőtt egy későbbi beszélgetésük során Benkő Zoltánnak kijelentené, hogy „a szeretet a legfontosabb dolog a világon” (99), felismeréseit a következőképpen foglalja össze:

…én meg világosan megértettem, hogy minden másképpen van, és nem úgy, ahogy gondolom. Érti? Ha maga a barátom, Zoltán, és az, nem?, hát értenie kell. Csak az történt még, hogy megláttam egy kedves, vajképű fiút a Fóti úton, aki nem akart megcsókolni, pedig érezte a bőrén a kemény mellbimbómat, s attól kezdve elfelejtettem, amit már tudtam. Pedig úgy is alakulhatott volna, hogy nem marad el az életem. (62)

Ezekben a szövegrészekben Veronka nagyon talányosan fogalmaz: annyit lehet sejteni, hogy „okosodása”, mely a másság felismeréséhez kötődő jó érzéssel töltötte el, a „vajképű fiúval” való affér után más irányt vesz, és az eset veszteségként értelmeződik számára: „attól kezdve elfelejtettem, amit már tudtam”. Az önmegértés tehát test, vágy és értelem koordinátarendszerében megy végbe, és mivel a „vajképű” elutasítja a testében feszülő vágyat, Veronka elfelejti azt a jóleső tudást, amit a nemi különbözőség felismerése keltett benne a szülőkkel való beszélgetés során. Ez a felejtés azonban a fiút idéző álom- és fantáziaképek tanúsága szerint végzetesnek bizonyult a nő egész életére nézve, hiszen elutasító gesztusa egész nőiségének (ember voltának) megvetését jelenti: „tudtam, hogy soha többé senki se fog szeretni” (25).

A szeretet/szerelem elvesztésének belátása pedig számadásában úgy értelmeződik, mint az élet elmaradása, és megkeseredett, cinikus öregasszonynak kell lennie ahhoz, hogy képes legyen kimondani Benkőnek azokat a szavakat, melyekkel újrafogalmazza magának korábbi felismerését: „a szeretet a legfontosabb dolog a világon” (99). Ekkorra azonban mindez már modorosnak és üresnek tűnik számára[4], és lássuk be, a kriptamélyi „[d]e én élni akarok! Élni, érti?” (59) szenvedélyességéhez képest tényleg nagyon erőtlenek és mesterkéltek a szavai. Mit akar hát egészen pontosan ez az öregedő nő, mi az, amiben végre beteljesülhetne az élete, megvalósul-e mindez, és mi köze mindehhez Benkő Zoltánnak?

A kisregény zárlata felől nézve, ahol újra kimondódik a másként látás/tudás[5], azt mondhatjuk, hogy Veronka számára az élet lehetősége az érzéki gyönyör megtapasztalásában adódik. Miután egy életre lemondott az élvezetről, utolsó nagy orgazmikus kalandjában visszaszerzi magának azt, amitől a „vajképű fiúval” átélt kudarc megfosztotta[6]. De vajon valóban végbement ez a visszaszerzés, vagy pusztán fantazmatikus pótlékként hozza azt létre magának vágyképeiben?

A Pályi-szövegek sajátos időkezelése felől nézve a kérdésnek tulajdonképpen nincs jelentősége, ugyanis az író énelbeszélői szinte kivétel nélkül szabadon csúszkálnak az idő különböző dimenziói (múlt, jelen, jövő) között úgy, hogy közben vélt-valós eseményekből, vágyképekből és álomdarabkákból próbálják összerakni narratív identitásukat. Veronka erre a következőképpen reflektál: „Az idő. Nem is értem, mi az, hogy idő. Az időm lejárt, így mondják. Nem sajnálom. Nem biztos, hogy csak az az idő létezik, amiről beszélnek. Most például bőven jut időm, mert nem bírok aludni.” (65) A fantáziálásra és az álmodásra szánt idő Veronka számára ugyanolyan húsbavágó események közegéül szolgál, mint életvilágbeli – azaz leélt – ideje. Olykor értékesebbnek tartaná az előbbi – mondjuk, megélt – időben végbement történéseket[7], főként, hogy egész addigi életében ritkán engedte meg magának a fantáziálás sajátos időtapasztalatát. Mellbevágó, ahogyan ezt egy aprólékosan végiggondolt házastársi aktus zárásaképpen megfogalmazza:

Szeretnék ábrándozni, hogy kibújok az ágyból, megszököm. De a tornácnál nem jutok tovább, megint elfog az unalom. Nincs értelme fantáziálni. (73)

Ezt a képességét szerzi vissza a vesegörcseivel egy időben eluralkodó, létösszegző gondolatfolyamában, amelynek során a leélt és a megélt idő eseményei egyenlő fontossággal bírnak számára. Ilyen értelemben mondtam, hogy a valóságosan megszerzett, avagy fantazmatikusan előállított élvezet különbségére vonatkozó felvetésnek nincs jelentősége. A kérdés ezek után az, hogy miért éppen Benkő Zoltán, milyen férfi és női szerepek mentén alakítja Veronka saját nemi identitását?

„Valóban nincs más élvezet az életben, csak ez a lábunk közt található?” (76)

A Fóti úti „vajképű fiúhoz” kapcsolódó kamaszkori veszteség miatt Veronka számára a test (szükségleteivel, élvezeteivel vagy éppen fájdalmaival együtt) az élet megbocsáthatatlan és viszolyogtató anyagává válik. Az ember ettől a pillanattól kezdve Veronka számára egy állat, akinek semmi sem fontosabb a kielégülésnél, vagy ha igen, az pusztán képmutatás, amivel az emberek a társadalmi elismertség mögé kívánják rejteni állati meghatározottságukat. A nő számára tehát nemcsak a testhez kapcsolódó kulturális tiltások és szabályok lesznek problematikusak, hanem az ezeket értelmező nemi szerepek is, a saját kielégülésüket kereső férfiaktól a bikiniben tetszelgő szomszédasszonyon át az élvezetért mindenre képes lányáig vagy az ájtatos istenhívőt játszó Erzsikéig. Ezek a szerepek Veronka számára pusztán a testtel való visszaélés társadalmilag jóváhagyott gyakorlatai, és ha ő maga részt is vesz a test körüli egyetemes emberi színjátékban, azt jobbára vagy undorodva teszi (vagy kommentálja)[8], vagy pedig úgy, hogy közben áthágja azokat a (nyelvi) normákat, amelyek szigorúan szabályozzák a test megélésének (kimondásának) lehetőségeit.

Mielőtt az előző megállapításomat bővebben kifejteném, jelzem, hogy a tilalmak megszegéseként értelmezem Veronka vulgáris nyelvhasználatát, amely azt jelzi, hogy ő a maga részéről ki akar válni a képmutató emberi játszmából, és semmiképpen nem fogja tiszteletben tartani a társadalom működéséhez szükséges szabályokat. Így értelmezem az Erzsike előtti fingást, amivel a szomszédasszony istenhívő ájtatoskodását akarja megtörni. Erzsike ugyanis, mint valami gyógyszert Veronka (kifejtetlenül hagyott) „bajaira”, az imádságot írná neki elő:

„Ąz a maga baja, Veronka, hogy nem imádkozik.” Nem is értettem mi köze hozzá. A rózsaszín karimás kalapjában állt a kertem alatt, s a mutatóujját megemelte, mintha ő lenne az isten angyala. Az ujján műbőr kesztyű. A hátsó felemet fordítottam felé, mégis tovább beszélt. Erre megemeltem a fél fenekem, és sikerült egyet pukkantanom. Elvörösödött, de nem mozdult. „Fingottam, nem hallotta?” Sikítozni kezdett. „Maga a sátán!” Hogy mindenki hallja. (25)

Nagyon hangsúlyos, hogy Erzsike megbotránkozása kizárólag akkor érvényes, ha társadalmi megerősítést nyer. Épp ezért úgy kell sikítoznia, „[h]ogy mindenki hallja”, és ezt Veronka egészen pontosan tudja is: kizárólag a mások által jóváhagyott felháborodás lehet legitim, ami viszont a csordaszellem egyik működési alapelve, következésképpen – és Veronka számára – röhejes, kisszerű képmutatás. Ennek a képmutatásnak a kikezdésére pedig, úgy tűnik, egyetlen eszköze van, ez pedig nem más, mint a test. Nemi (v)iszonyaiban vagy azt leplezi le, hogy a test mint társadalmi csereérték működik[9], vagy arcátlanul beengedi beszédébe a szigorúan tabuizált testi működések vulgáris kifejezéseit.

A társadalmi szerepjátékok előírásai felől nézve hasonlóképpen megbotránkoztató, ahogy Weymanékhoz viszonyul, akár a nő iránti megvetésére, akár a gyerekekhez való viszonyára gondolunk. Arra, hogy Veronkának alapvetően a nemi szerepekkel vannak „bajai”[10], egyik lázálma is utal, amelyben a Weyman gyerek kétségbe vonja, hogy Veronka rendelkezik női nemi szervvel: „Erre elneveti magát. »Neked nincs is puncid.« »Hogyhogy nincs?« »Mert öreg vagy.«”[11] (29) Nőisége visszaperléseként érthető az a jelenet, melyben a gyerek kérésére meztelenre vetkőzik, hogy elismerését megszerezze:

A fiúcska hosszan méreget, én csak lopva lesem az arcát. Várom, hogy mondja, elég. De nem, csupán hátrál két lépést. És előrebök az ujjával. Vihog, eltorzul az arca. (…) Odapillantok a lábam közé, most látom, hogy ősz szálak kunkorodnak a szőrzetemben. (…) „Te sátán”, üvöltöm, „te rohadt sátán!” (141)

Ugyanúgy sátánt kiállt tehát a gyerekre, ahogyan Erzsike kiáltott rá megbotránkozásában. A sátán figurájában Veronka egykori, Erzsikével szembeni attitűdje azzal a gyermeki kíméletlenséggel azonosítódik, amellyel saját nőisége megkérdőjeleződése során kell szembesülnie. Arra gondolok, hogy Veronka ugyanúgy fittyet hány a társasági illemre, akárcsak a szocializáció normáit elutasító, azok ellen berzenkedő gyerek. A norma felől pedig mindkét attitűd sátáninak tekinthető, és Veronka a gyerektől kapja vissza a sértést, amit ő maga kéjes örömmel működtet embertársaival szemben.

Saját testének és női mivoltának megtagadása azonban csak tovább fokozza benne az undort és a megvetést. Ennek egyik legfontosabb alakzata a kisregényben az állat, ami jobbára férfiakhoz való viszonyának kifejtésében kerül elő. Ennek egyik legemblematikusabb jelenete, mikor a lázálmában megidézett férjjel újrajátssza a vízevés jelenetet, majd vesegörcsei hatására egy fantáziaképben „megindul bennem a húgyozás. Szétterpesztem a lábam, pisálok, mint az állat. Az uramnak kigúvad a szeme. »Szent Habakuk, akár egy ló«, és röhög. Nő a tócsa a lábam körül a konyhakövön.” (22. Kiem. tőlem: D. E.) A vacsora hiányáért bosszút álló férj agresszivitását, aki egy állatidomár szigorúságával kényszeríti, hogy felesége bekanalazzon egy tányér vizet, a nő azzal veri vissza, hogy megszegi a vizelet-visszatartásra vonatkozó társadalmi tabut. Az idomított test törvényszegése nyomán felharsanó maszkulin röhögés Veronka kitörési kísérletének kudarcaként értelmeződik, különösen, ha a jelenet ikerpárjaként tekintjük a Miska istállójában történteket, ahol Miska veszi át az állatidomár szerepét, és ahol ő be is esik a ló patái közé:

De nem akarsz mást, csak megbizonyosodni róla, hogy lehet-e még nézéssel idomítani. (…) Előrántod az ostort a hátad mögül, megsuhintod a levegőben. (…) „A feleségem vagy. Már rég feleségül vettelek, Veron”. Sikítok. „Nem! Ne! Azt ne!” Odasuhintasz az ostorral, kivered a kezemből a kenyeret. Ijedtemben beesem a ló lábai közé. És nem nyúlsz értem, hanem kisétálsz az istállóból. (51–52)

Az állatként kezelt feleség szerepét Veron még a házassága előtt megismeri, hiszen „az uram úgyis meghágott még az esküvő előtt. Igen, meghágott, így mondta. Azt hitte, tapintatos velem, ha az ágyban csupán ezt a szót ejti ki, a másikat meg, ha káromkodik. Hallottam én őt, amikor a barátainak jártatta a száját, ismerem a másik nyelvet is. De csak pecsmeteltem a konyhában…” (43. Kiem. tőlem: D. E.) Az állatok párzását idéző szóhasználat a nő számára félreérthetetlenül jelzi, milyen szerepet szán neki az újdonsült férj (és nagyjából ebbe a gondolatmenetbe köthető be az is, hogy szexuális aktusaikat általában félálomban és vaksötétben hajtották végre).

A fent kiemelt „másik nyelv” lehetősége szabadul el a Benkő Zoltánnal való kapcsolatában, akinek már a kripta-jelenetben kimondja: „»Bassza meg az isten lova«. Ezt akartam kimondani. És nem szégyellem magam.” (59) Igaz, itt gyerekként tekint a férfira, és „a másik nyelv” szavainak kimondását amolyan gyerekes csínyként éli még. A gyerekkor egyik fontos színhelyén – a kriptában, ahol megtudhatta végre apja titkát – Veron újra gyereknek érzi magát, és ez már eltávolítja az állattá alázott feleség/nő szerepétől:

Drága barátom, kedves Zoltán. Drága kisfiú. Zoltán-kisfiú. (…) Elhiszi, hogy ha én káromkodok az más, mint mikor az uram baszdmegozott? Vagy nem is tudom. Megnyugtat, Zoltán, hogy a két combja között nem dudorodik semmi (…) olyan, mintha a két lába közt nem volna az a szerv. Mintha nem volna ott semmi. Ez a gyerekkor, érti? (60)

Nemcsak a nemi szervektől való irtózása[12] olvasható ki a sorokból, hanem az is, hogy Benkő egy másfajta szereplehetőséget kínál fel számára, amit azonban a férfi mégis megszentségtelenít orális szexre biztató (erőltető?) mozdulataival egy későbbi jelenetben. Veronka ekkor újra visszakerül az állati dimenzióba, és ennek megfelelően is reagál:

A bőröm irtózik a plöttyedt szervétől. Egy állat. Ez is egy állat. Minek nézel te engem, az anyád úristenit?! Nyalogatja a combom, beletörli a képét. El akarom tolni, mindenáron, de ő erővel vissza. (…) A lányommal csináld, te barom, úgyse veszem a számba. Ha beledöglesz, akkor se! Impotens birka! Hörögve tör elő a hangja a lábam közt, buggyan a nyál a száján, mint a veszett állatnak. (104. Kiem. tőlem: D. E.)

Az, hogy a kisregény mégis azzal végződik, hogy Veronka megtapasztalja a gyönyör megváltó erejét, és hogy mégiscsak Benkő „rúdján” tornázza fel magát az egekbe, vélhetően azért is lehet, mert ő az egyetlen, aki miként egy beszélgetésük során kiderül, a nőt embernek tekinti:

Összeszedi magát, mielőtt megszólal. „Maga nem is nő, Veronkám.” Hát ez jó, nagyon jó, muszáj vigyorognom. Hosszan tart a nevetés. „Mégis mi lennék, ha nem nő?” (…) A kezével babrál. A hüvelyujját belemélyeszti a tenyerébe, forgatja. „Maga egyszerűen egy ember, ezt tudom mondani.” Nem vártam, az úristenit. Szédülök, annyira meglep, jólesik. Különös helyzet. (100)

Ez a ritkán tapasztalt perspektívaváltás az, ami odáig vezet, hogy Veron egyáltalán közel engedi a férfit magához (legyen akár csak fantazmatikusan is). Veronka tehát orgazmikus kielégülésével mintegy behozza mindazt, ami miatt azt kellett mondania, hogy elmaradt az élete. A gyönyörben való megsemmisülés megélése mondatja ki vele azt a mondatot, amely felől nézve egész addigi élete elvesztegetett időnek tűnik számára: „És mégis élek” (154). Egyszerre halál és feltámadás ez a momentum, ugyanis megsemmisült mindaz, amit korábban önmagának tekintett, „fölöslegessé vált a teste”, ez az állati szükségletektől, kínoktól, nedvektől és tisztátalan mozdulatoktól fertőzött, romlandó anyag, és valami „mégis életet” kapott cserébe, amit viszont képtelen értelmezni: „Hogy van ez, hogy élek?” (154)

Visszakanyarodva korábbi felvetésemhez, miszerint tekinthető-e fejlődésregénynek Pályi könyve, azt mondhatnám, hogy igen, amennyiben fejlődésként értékeljük azt, hogy a nő egy kategóriák, szerepek, tabuk és tiltások korlátozta életből átkerül egy olyan „mégis életbe”, amire nincsenek szavai, nem tudja benne működtetni korábbi világszemléletét, illetve ahol az érzéki gyönyör által megsemmisül korábbi testképe, és fölöslegesként értékeli mindazt, ami valaha számára testi vonatkozásokkal bírt.[13] Illetve ahol az is elképzelhető, hogy épp utolsó álmának adja meg magát, azzal a gondolattal, hogy „a boldogság szétárad a tagjaimba (sic!)” (154). Leginkább azonban mégis úgy vélem, a kisregény úgy, ahogy van, szétzúzza a fejlődésregény kategóriáját: nyelvében, témájában és prózapoétikájában egyaránt.

[1] Amikor a regény első mondataiban úgy fogalmaz, hogy „mélyről kellett följönnöm, a mérgezett kútból kapaszkodtam (7), Veronka azonosítja magát a halálfélelem metaforájaként vissza-visszajáró rőt macskával. A macska ugyanis ura halálakor esett bele a kútba, és azóta mérgezi a kút vizét. Lásd még ehhez: „Míg el nem fog a félelem. Lassan jön, nagyon mélyről, mintha a mérgezett kútból hallanék macskanyávogást” (66).

[2] Ennek metatextuális alakzatát kapjuk a Tiéd a kert című novellában, ahol a főhős betekintvén léte legrejtettebb zugaiba öngyilkosságot követ el, mintegy bizonyítván azt, hogy a lét titkának felfedése szükségszerűen önfelszámoláshoz vezet.

[3] Ilyen szempontból nagyon sok hasonlóság van Nádas Péter és Pályi András prózapoétikai eljárásai között.

[4] „Csak frázisokat pufogtatok, az anyja istenit.” (99)

[5] „Minden másképp van, mint hittem.” (154)

[6] „Élek. Most élek.” (153)

[7] „Álmodni szeretném, úgy szebb lenne.” (39)

[8] Szexuális aktusaiban: „Hát engedelmeskedem, te szerencsétlen, de szívből megvetlek” (76); „Okádni tudnék ettől a tébolydától” (uo.); A lányához való viszonyában: „Nézem a húsos ajkát. Azt gondolom, jó néhány fasz megfordult már a szájában, de nem mondom ki. Ettől undorodom a legjobban, én sose csináltam. Meglátni a szájtartáson, melyik nő szokta.” (15)

[9] Így értelmezem a Hódi Miskával való kocsmai enyelgésének végkimenetelét. A „puffadt ember” ugyanis odasúgja Veronkának, hogy „[t]udja, ugye, kedves, hogy a feleségének megoperálták az izéjét. És most nincs neki hova berakni.” (49) És a flört a bejelentést követő hányással véget is ér. Veronka a férfi megjegyzéséből rájön, hogy személyes értéke kimerül abban, hogy ő egy „izé”, ami annyit jelent, hogy Miskának majd lesz „hova berakni”.

[10] „Mi a bajom nekem az emberekkel? Miért érzem folyton, hogy rám törnek, megfojtanak. Nyirkos ujjak a torkomon.” (67)

[11] Nem lehet véletlen, hogy Veronka vagy azzal szembesül, hogy állatként kezelik, vagy pedig öregasszonyként, ami számára a nemtelenség, az élettelenség metaforája, és többnyire a vesegörcsökkel jelentkező halálfélelem nagyon érzéki képeivel kapcsolódik össze.

[12] „A doktornő úgy mossa nunáját, hogy ujjal benyúl magának. Undorít.” (43) A szüzesség elvesztésekor: „De mi ez az iszonyat? Mi ez a furcsa, külön állat, amitől nemcsak én félek, de amihez neki sincs köze, hát nem is tartozik hozzá!” (72)

[13] „Volt benne valami nagyon jó, valami szörnyű öröm, amit sosem tapasztaltam.” (154)