Az élet méze

3

Hajós Ruszina impozáns fehér hajával is agilis, még aktív asszony, bár nyugdíjas, egyedül él, két éve vesztette el édesanyját, férjnél sosem volt. Az okkult tudományok mesternője, szenvedélyes asztrológus, de ezt nem szabad tudni róla, mert tiltja a törvény, nem is fogad el pénzt a horoszkópkészítésért, passzióból teszi, és csak személyes nexus útján lehet bejutni hozzá. Engem Kőrösi Ilka ajánlott be, aki kolléganőm a Maspednél, még én kérettem magam, nem érdekel a horoszkópozás, mondtam, csak mulatok az egészen, egyre jobban kínzott azonban, hogy nincs akivel néhány értelmes szót szóljak a lelkemet nyomó teherről. Végül megadtam hát Ilkának a születési adataimat, Ruszina ezek alapján elkészítette az egyéni horoszkópom, amiből ő állítólag minden lényeges dolgot megtud rólam; s csak akkor fogadott, amikor ezzel elkészült. „Vigyél neki egy márkás tojáslikőrt, azt szereti”, tanácsolta Ilka. Budán lakott, a Hegyalja út egyik mellékutcájában, régi bérházban, súlyos tölgyfa bútorok és nehéz függönyök a lakásban, először nem is találtuk egymáshoz a hangot, aztán valamitől mégis gyorsan oldódtam. Talán mert természetes nyelven szólt hozzám, a lányaként kezelt, jó ideig nem is mertem visszategezni, igaz, a kolléganőm szerint az idősebb nők épp ezen szoktak megsértődni, így ugyanis a korukat hangsúlyozom. Erre nem gondoltam, ezt is meg kell még tanulnom, kitől is tanultam volna, anyuka az ilyes női dolgok iránt teljes érdektelenséget tanúsított. Ruszina viszont láthatóan nagyvonalú asszony, aki legfeljebb befelé mosolyog az infantilizmusomon. Egyszer-kétszer inkább én orroltam meg rá, mondjuk, kis híján, mert túlságosan is láttam rajta ezt a belső mosolyt.

– Azt nem állítanám, hogy nem tudod elérni, amit nagyon akarsz – jellemzett bevezetőül a papírjaiból. – Az a nagyobb gond, hogy törsz-zúzol az akaratod érdekében. Erőszakos vagy, főleg, ha segítségre szorulsz, egyszerűen kipréseled másokból ezt a segítséget, amit előbb-utóbb mindenki megad, hogy megszabaduljon tőled. De igazi társat, barátot így bajos találni.

Döbbenten néztem rá:

– Most miről beszél? Gyuriról?

Ruszina a kiteregetett papírokra mutatott:

– Én csak ezt látom… Ami ebben áll.

Akaratlanul is magyarázkodni kezdtem.

– Az nagyon kemény helyzet volt… Engem soha senki nem tanított meg szeretni. Úgy értem, szerelmi partnert szerezni. És megtartani. Hisz nyilván megvan a dolognak a technikája. Legfeljebb arra tanítottak, hogyan maradjak vesztes. Az anyukám, állítólagos politikai okokra hivatkozva, kiirtotta az életemből azt a fiút, aki igazán megtetszett nekem. Fellázadtam, de a lázadásom, hogy is mondjam, tragédiába torkollt.

– Igen, van itt egy erős oppozíció, egészen tizenhat esztendős korodig.

– Az anyám.

– Nem hagyta, hogy érvényesítsd az akaratod.

– Mi az, hogy nem hagyta? Lebénított, teljesen. Nem akartam még egy hasonló történetet. Az egyetemen a harmadik évben jöttünk össze Gyurival, részemről ugyanaz a naiv, gyerekes, eszeveszett vonzalom, mint Tomi esetében. Hány ilyen esélyt ad a sors? Féltem. Most nem az anyám állt a szerelmünk útjába, hisz már nem élt, más valaki. Egy nő. De ugyanolyan tisztázhatatlan, irracionális módon.

– Egy nő? Kicsoda?

– Kiderült, hogy Gyurinak van egy titkos kapcsolata. Sokáig nem beszélt róla, még nekem se. Egy férjes asszony, vagy tíz évvel idősebb nála. A férj, bizonyos kultúrpolitikai potentát, Gyuri legfőbb szakmai patrónusa, akitől mellesleg azt várta, hogy az egyetem után majd benyomja a nem-tudom-milyen intézetbe, maga se sejtette a dolgot. Gyuri meg az istennek se akart szakítani a nővel. Nem is értettem, hisz égre-földre esküdözött, hogy belém szerelmes, nem belé. Szörnyű csapdába kerültem, nem is hittem korábban, hogy létezik ilyen. Ki kellett vágni magam. Tettem róla, hogy a férj megtudja, magyarán lebuktattam őket, de annál iszonyúbb lett ez a mókuskerék. A nő zsarolta, nem engedte el. Hogy elvágja a karrierjét, hogy terhes, hogy elválik, és vegye el őt. És keresztbe-kasul hazudoztak. Nekem is, a férjnek is, egymásnak is. És senki sem lépett. Akkor egyszerre történt valami. Gyuri nemrég eltartási szerződést kötött egy nagynénjével a Kecskeméti utcában, a néni most meghalt, Gyuri azonnal odaköltözött, de hiába, még nem telt el elég idő ahhoz, hogy a szerződés jogerőre emelkedjen. Jogcím nélküli jóhiszemű lakáshasználónak bizonyult. Nem volt más hátra, házasságot kötni és gyorsan gyereket csinálni, különben elvész a jó kis belvárosi lakás. Csak engem vehetett el, a másikat nem. Te jó isten, végre! Ezzel sem ért azonban véget a történet. Már megszültem a bébit, amikor nagy nehezen szakított.

Ruszina mosolyog, mutat valamit a horoszkópban.

– Látod, igazi dupla trigon, nagyon ritka. Akár a klasszikus deus ex machina, olyan. Az istenek belenyúlnak az ember életébe, és jóra fordítják a sok rosszat. Ez volt az. De nem jelenti, hogy ettől kezdve minden baj elsimul.

Tapasztaltam én is, mondhatnám. De nem mondom. Elnézem Ruszinát, nap barnította arc, higgadt, bölcs hanglejtés. Mint aki sokat tud, és szeret élni. És mégis meg akar győzni, nagyon meg akar győzni. Ám én akkor sem hiszek. Nem ezért jöttem ide, hogy együtt ünnepeljük, milyen jól ért az asztrológiához. Másra vágyom. A hároméves kislányom szeméről kezdek beszélni. Szeptemberben beadjuk óvodába, én meg visszamegyek dolgozni. Most azonban, amíg gyesen vagyok, alkalom adtán megengedem magamnak, hogy elmélyüljek kicsi Petra búzakék szemében. Megejtő, ártatlan érzéki kíváncsiság, elakad tőle a lélegzetem. Így jövünk a világra, így tesszük meg az első lépéseinket, ámultan rácsodálkozunk, meg akarjuk ízlelni az életet, akár valami csodás, mennyei gyümölcsöt. Az élet méze, te jó isten! Én is így nézhettem, amikor Kiskati elcsábított a Tisza-parti bozót mögé. Majd az első szerelmi együttlétünk Gyurival, akkor még mit se tudtam a rám leselkedő szörnyű háromszögről! Úgy adtam oda a szüzességemet, ahogy a nagy könyvben meg van írva. A szülei lakásán, a konyha melletti kis szobában, ott soha senki nem nyitott ránk, ez családi megállapodás volt, biztonság kedvéért mégis kattintott egyet a záron. Érzéssel, finoman hatolt belém, szép lassan, valahonnan ő már tudhatta, amit még én se, hogy ez kivételes, szertartásos pillanat az életemben, a kezdet rítusa, megnyitom a testem a gyönyörnek. Amikor végre bennem volt, betöltött, valósággal összerándultam a csodától, végigfutott rajtam az az édes gyerekkori kéj, amit nem felejtek, amíg élek.

– Ebből aztán alapos félreértés támadt köztünk, igazán sosem tudtuk tisztázni – mesélem most Ruszinának. – Gyuri a korához képest tényleg sokat tudott a szexről, utóvégre a szeretője érett, tapasztalt asszony volt, de nem mindent. Az ő Kornéliája szerencsés nő lehetett, ahogy évek múltán a férjemből nagy nehezen kiszedtem, nem voltak problémái az orgazmussal. Könnyen, gyorsan élvezett, néha kétszer is egymás után. Ő meg máig azt hiszi, ez a természetes, minden nő így van. Ha én valami mást várok, az már az én bénaságom. Ráadásul a legelső alkalommal én is úgy tettem, mintha elélveznék.

Az idős hölgy elmosolyodik:

– Hát ez az. Miért tettél úgy?

Mint amikor Tomit nem csókoltam meg az előszobában, igaz? A játszmáim, a játszmáim!

– Nem én tettem úgy, a testem. A test őrzi, amit tud. Az én testem megtudott valamit ott a Tisza-parton, pici gyerekkoromban… és nem képes elfelejteni.

– A játszmáid sem te vagy, hanem az ösztönöd. A vágyaid. Élni vágysz, boldogulni vágysz. Azért játszol.

– Nem, nem!

– Mindnyájan ezt tesszük. Csak mindenki a maga módján.

– De az maga volt a beteljesülés. A végpont. Egy hosszú gyerekkori gyönyörálom végpontja. És a célba érés nem lehet játszma. Vagy lehet?

– Az előbb még azt mondtad, a kezdet rítusa.

– Hát persze. Nyilván. Vég és kezdet, nem?

– Akkor miért ne lehetne?

– Szörnyű! Hát nem ért! Nem ért!

Felállt, odalépett az almáriumhoz, kivett egy megbontott tojáslikőrt meg két kupicát, töltött. Koccintottunk.

– Szervusz – mondta.

Én meg gátlásosan mosolyogtam. Nem mertem tegezni, de megbocsátotta.

– Értelek, hidd el – folytatta. – Utóvégre Tominak is azzal mutattad meg, milyen érett nő vagy, hogy ott az előszobában, bár nyílt az ajkad, végül nem csókoltad meg.

– Érett nő? Én? Akkor?!

– A játszma nem bűn, hanem információ. Kölcsönös információ. Csak vissza lehet élni vele, mert hatalom is. És akkor már baj van.

– Pláne, ha elteszem láb alól.

– Micsoda?

– Ha mondjuk, végzek vele.

– Kivel?

– Csak úgy mondom.

Nem érti, néz rám.

– Anyukát is én tettem el láb alól – vetem oda.

– Ne viccelj. Ilyesmivel nem viccel az ember.

– Nagy játszma volt. Életre, halálra. És halál lett a vége. Pedig az életet akartam, isten bizony.

– Kinek az életét?

– A magamét persze.

– És tessék, élsz.

– Nem erről beszélek. Miért követelt ilyen árat tőlem? Miért állt az utamba? Miért nem akart élni? Miért követelte az életemet?

– Az életedet?

– Hát miért nem nyúlt a palacsintához, ha beadta az inzulint? Még figyelmeztettem is! És nem. Nem. Nem evett. Mit akart? Elájulni? Lezuhanni a földre? Bekómálni? Meghalni? Vagy egyszerűen megbizonyosodni róla, hogy még egy ilyen éles helyzetben sem „árulom el” a betegségét senkinek? Hogy még mindig a kezében tart – a karjában! –, mint egy csecsemőt. Hogy rendelkezik az életem fölött. Ő szült, az övé vagyok. Vagy mi?

– Ez az ösztön. Minden anyának nehéz lemondania a gyerekéről.

– Magának volt gyereke?

Rázta a fejét.

– Akkor honnan tudja?

Az ősz asszony szeme élesen, kíváncsian villant. „Nocsak, támadsz, szívem?” De nem szólt.

– Honnan? – ismételtem. – A csillagokból?

– Sok mindent tudni lehet a csillagokból.

– Csak a lényeget nem.

– Mi a lényeg?

A kupicáért nyúltam, üres volt. Újra töltött.

– Miért jöttél ide, ide, hozzám, ha nem hiszel a csillagoknak?

– Nem vagyok vallásos.

– Vallásos? Én talán az vagyok, azt hiszed? Ezek szimbólumok, az ősi tudás szimbólumai, úgy kell nézni őket.

– Nem hiszek bennük. És nem is érdekelnek. Se az istenek, se a csillagok, se a szimbólumok.

– Hát?

Nem ejtettem ki rögtön, titokzatoskodtam. Szerettem volna, ha egyszer-kétszer még rákérdez, biztat. Ehelyett azt mondta:

– Látom rajtad.

– Mit lát?

– A titkodat.

– Nincs titkom, már kimondtam, nem is egyszer. „Az élet méze”, igen, az élet méze. Így, idézőjel nélkül. Arra vágyom. És azóta, pici korom óta hittem benne. Ebben, igen, ebben hittem. Hogy eljön, bekövetkezik, megtapasztalom. És elértem a kapuig. És kész. Nem léphetek be.

– Most a házasságodról beszélsz? A testiségről?

Testiség?! Jó, bólintottam.

– Soha nem jutottál el… a „csúcsra”? – Ezt a szót már tényleg nehezen ejtette ki, bele is pirult, pillanatra a tekintete is zavart lett. Te jó isten, hát neki korántsem olyan természetes, mint képzeltem, hogy erről beszélünk! Egyáltalán, mit tud ezekről a dolgokról? Férje nem volt. És szeretője? Talán több szeretője is… És mégis, láthatóan le kell gyűrnie a maga belső ellenállását. De legalább legyűri. Ettől a gesztusától egyszerre nagyon közel éreztem magamhoz. Hogy tényleg érteni akar. És anyuka?! Ha ennek a morzsája meg lett volna anyukában, soha nem jutunk oda, ahová jutottunk!

– Nem is tudom, mit akartam. Most Gyuriról beszélek, a szeretkezéseinkről. Mindig gyöngéd volt velem, tehát jó volt, ölelkeztünk és ölelkeztünk. De az idő! Nem tudtuk kiiktatni az időt. Nem is tudom. Amíg jelen van az idő, addig nem történik semmi. Mondtam neki, de nem érti. Mondtam neki, maradjunk mozdulatlanok. Így, most, bennem vagy, pszt, ne mozdulj, én se, csak érezzük egymást. És nézzük. És érezzük. Nézzünk és érezzünk. Mintha arra vágynánk, hogy odaszáll megint egy légy. Arra a kis dudorra. Ha ki tudnánk várni, biztosan odaszállna. És bekövetkezne! Őrület, ami bekövetkezne. De ebből egyszerűen semmit nem értett, semmit! Mert ő mindig siet, dolga van, „időt szakít” a szeretkezésre, és újra a munka. Belém nyomja a hatalmas férfiúi szerszámát, jó, persze, hogy jó, isteni, de ettől én még nem fogok visítani, mint a Kornélia! Nem érti. Ő nem érti. Maga érti?

Bólintott.

– És ez van. Szeretkezünk, utána megyünk a fürdőszobába, a tus alá. Előbb ő, aztán én. Előreengedem, úgyis siet. Én meg ráérek, kioldódom. És ott a tus alatt megjön a „csúcs”, nem rossz, igazán. Csak hát… ez nem az. Ez inkább az Emma néni mézes csokoládéja. Édesnek édes, lehet habzsolni. Akár többször is egymás után.

– Értem – mondta Ruszina.

Tényleg értette, most úgy tűnt.

Én meg egy másodpercre behunytam a szemem, s újra a pici lányom pillantásában gyúló naiv kíváncsiságot láttam magam előtt, oly közelről és oly valóságosan, mintha itt lenne, meg is érintettem, teljesen valószínűtlen, beleborzongtam (lehet, hogy elhoztam magammal, és nem tudok róla?), gyönyörű, lebilincselő nézés, tiszta, fénylő érzékiség, mint aki született természetességgel mozog az élet legbensőségesebb titkai közt. Hogyan, honnan ez a tudás benne? Mi ez az egész? Káprázat, csoda, szemfényvesztés, nem is értem, de miközben elhűlve bámultam őt, rossz érzésem támadt, megsejtettem a csalárd kelepcét, ami nekem készült itt. Mert pici Petra búzakék szeméről nem egyszerűen a januári tavasz fantasztikus ege jutott eszembe a Városliget fái fölött, amikor Tomit vártam az iskolámnál, ez még hagyján, ilyesféle képzettársításokkal eljátszik néha az ember, hanem a saját anyám. Igen, egyenesen anyuka pillantott rám a kislányomból, ártatlanul, bájosan, amilyen talán tizenhat esztendős fejjel lehetett – semmiképp sem három! –, de ez sem áll, pici Petra hamvas bujasága akkor se volt meg benne, soha, még nyomokban sem, épp ez lett a legfőbb baj, a legfőbb hiány, a tájékozatlansága és az érzéketlensége, amitől úgy éreztem, megfulladok a keze alatt. Mit mondjak, most se esett nehezemre észrevenni az ártatlansága és a bája mögött a fájdalmas szemrehányást. Persze olvastam egy szörnyű riportot a Nők Lapjában, el kellett mesélnem Ruszinának, nem hagyott nyugodni az eset.

Egy fiatal nőről van szó, bizonyos F. Sáráról, aki a magyar kriminalisztika történetében egyedülálló módon, így írja az újság, végzett a kislányával. Ez a miskolci lány igazán példás családi környezetben nőtt fel, mégis megdöbbentő cselekedetre szánta el magát. Apja, F. Károly a háború előtt harcos antifasiszta, 1945-től magas beosztású hivatalnok, anyja a helyi nőtanács aktivistája, már három lányuk van, amikor a felszabadulás után ismét teherbe esik, s abbeli meggyőződésében szüli meg Sárát, hogy az épülő új világnak szüksége van szorgos munkáskezekre. Sára nővérei korán érdeklődést mutatnak a közösségi élet kérdései, később a társadalmi munka iránt is. A legidősebb szertornászként az ötvenes évek elején kis híján bekerül az olimpiai csapatba, a második az anyja igazgatása alatt működő textilipari szakközépiskola énektanárnőjeként megszervezi a miskolci lánykórust, a harmadik a helyi Demokratikus Ifjúsági Szövetség megszervezésében jeleskedik. Mindhárman családot alapítanak, a legidősebb két alkalommal is, neki mindkét házasságából van egy-egy lánya, míg a másik két nővér újabb két lányunokával örvendezteti meg a nagyszülőket, akik közül F. Károlynét fiatalon, 54 éves korában elragadja a halál, most éppen két és fél esztendeje.

Nem tudni, csupán a sors vagy a genetika különös szeszélye volt-e, hogy a családban kizárólag lányutódok születtek. Mindenesetre a tudományos világnézet talaján álló szülők ennek nem tulajdonítottak jelentőséget, bár tagadhatatlan, hogy gyakran álmodoztak fiúgyermekről, majd fiúunokáról, legfőképpen az asszony negyedik, nem várt, és mi tagadás, nem kívánt, mégis teljes politikai tudatossággal felvállalt terhessége idején. Ám a társadalomba zökkenőmentesen beilleszkedő „három nővér” többé-kevésbé egyetért abban, hogy Sára húguk szinte mindennapos gyerekkori deviáns viselkedése, Hamupipőke-komplexusa és az a konfliktusos viszony, ami anyjához fűzte, valószínűleg visszavezethető e körülményre, noha a nővérek annak idején elképesztő meséi miatt kinevették húgukat és többnyire viccet csináltak fantasztikus-lidérces történeteiből. A nő az iskoláit is bukdácsolva végezte, többször meghúzták, egy alkalommal évet kellett ismételnie, kizárólag az akkoriban divatos ötórai teák és össztáncok iránt tanúsított érdekelődést, s hamarosan arra is fény derült, hogy már süldő lányként egy nála mintegy tíz évvel idősebb asszonnyal létesített szexuális kapcsolatot, később állítólag több ilyen viszonya is lett, s mivel anyja szigorúan eltiltotta ettől a szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlen életviteltől, tizennyolc évesen albérletet vett ki magának Miskolc külvárosában. Nem sokkal F. Károlyné halála előtt egy éles összeszólalkozás alkalmával a család több tagjának füle hallatára közönséges bűnözőnek nevezte az anyját, szemére hányva, hogy terhessége idején pokolba kívánta őt, s mindent megtett, hogy elvetéljen, forró gőz fölé ült, ököllel verte a hasát, kötőtűvel döfködte a méhszáját és ehhez hasonlók. A szemtanúk elmondása szerint az anya gőgős, lebiggyesztett ajakkal hallgatta végig lánya vádbeszédét, mint aki nem először találkozik e szemrehányásokkal, végül metsző hangon kijelentette: „Ha százszor előadod ezt a képtelenséget, akkor se hisz neked senki. Én ugyanis akkor mélységes politikai elkötelezettségem miatt sem tehettem ilyet.” Erre a lány közel hajolva hozzá, szikrázó szemekkel belesisteregte a képébe: „Te rohadt gyilkos!”

Nem sokkal ezek után meghalt az anyja, ő meg teherbe esett. Úgy látszik, férfival is volt dolga, állapították meg a nővérei. De a terhesség kilenc hónapja alatt cseppet sem került közelebb a családhoz, inkább az eddigieknél is jegesebb lett a viszony közte és nővérei közt. Közelgett a szülés napja, ám a gyerek apját, nem látták körülötte, egyedül hozta világra a kislányt, anyja után Olgának nevezte, amin mindenki meglepődött. Ki-ki alkata szerint elérzékenyült vagy megbotránkozott, de hamarosan kiderült, hogy nem az érzelgősség, hanem a borzalom költözött be az elvetemült F. Sárával főbérlőnője fedele alá. A kis Olgit, akinek pelenkázását, tisztán tartását nagy gonddal végezte, összevásárolt neki mindent, sampont, babahintőport, popsikenőcsöt, és mutatós, illatozó pelenkázó helyet készített a szoba egyetlen apró asztalán, Sára a szó szoros értelmében éheztette. Tejet, tejféleséget, tápszert egyáltalán nem adott neki, a gyerek napi tápláléka már csecsemőkorában is mindössze néhány falat főtt burgonya vagy zsíros kenyérdarabka volt. Nővérei nagy ritkán felkeresték, ilyenkor ő hosszan ecsetelte gyerekfürdetési és bőrápolási gondjait, egyszerűen meg sem hallva a látogató megjegyzéseit az összeaszott csontbőr kislány ijesztő kinézetére. Ráadásul a főbérlője, egy nyolcvan fölötti idős asszony, nem egyszer fültanúja volt, ahogy éjszakánként kíméletlen, lélektelen hangon beolvasott az egyre erőtlenebbül gőgicsélő gyermeknek, aki csodával határos módon másfél éven át bírta a szörnyű tortúrát. „Addig éheztetlek, amíg ki nem nyiffansz.” „Most a kezembe kaparintottalak, rohadt kis gyilkos, nem úszod meg élve, az hétszentség.” A házi néni ilyenkor megborzongott, nem tudta eldönteni, őrülttel vagy bűnözővel van-e dolga, mindenesetre vallásos asszony lévén vasárnap elmondta a dolgot a papnak a templomban. A pap a gyónási titokra hivatkozva nem jelentette sem a gyámügyön, sem a rendőrségen az esetet. Hasonlóan jártak el Sára nővérei, akik egyszer-kétszer felajánlották, hogy örökbe fogadják Olgit, ám ő ezt hangos szitkozódás közepette kikérte magának, így többet nem látogatták húgukat. „Nézni se bírtam a gyerek elsorvadását”, állítja most az élsportoló nővér. Idén ősszel a másfél esztendős Olgi szervezete egyszerre leromlott, a sorvadás szemmel látható tünetei jelentkeztek rajta. Már alig egy-két korty folyadékot volt képes lenyelni. Sára látva a fejleményt, átment Olgival a szomszédokhoz, és színlelt tanácstalanságában nem restellte kijelenteni, hogy fogalma sincs, mi baja a gyereknek. Letette a földre a remegő lábú, apró öregasszony kinézetű lényt, aki a következő percben ott csuklott össze az elhűlt szomszédok szeme láttára. Azok könyörögtek neki, hogy azonnal vigye orvoshoz a bébit. Ő azonban még akkor is fél órát sétálgatott a városban, karján a haldokló kicsivel, majd betért a rendelőbe. Az orvos már csak Olgi halálát állapíthatta meg.

Ruszina csak nézett rám, mi jöhet még.

– Az orvos szakértő szerint – folytattam a történetet – a nő módszeresen csak annyi táplálékot adott a gyereknek, ami semmire sem volt elég, csupán az éhségérzetet termelte újjá benne, magyarán fokozott kínoknak tette ki áldozatát. A tárgyaláson aztán kiderült, hogy Sára még anyja halála idején kapcsolatba került egy vallási szektával, amely a reinkarnáció tanát vallja. Ennek hatása alatt a vádlottnak szent meggyőződése lett, hogy a kislányban anyja született újjá. Megfordult a fejében az abortusz gondolata is, amire házasságon kívüli terhességről lévén szó, meg lett volna a lehetősége, de nem élt vele. Most azt állítja, azért, hogy „megleckéztesse” az anyját. Ez a legelképesztőbb az egészben. Meg akart győződni arról, valóban lánya születik-e. Ha igen, akkor az az anyja. Ezek után a bírónő megkérdi tőle: „Tegyük fel, hogy így történt, ahogy mondja. Azaz az anyja született újjá a kislányában. De miért kellett az anyját halálra éheztetnie?” A vádlott állítólag hosszú másodpercekig szúrós tekintettel méregette a bírónőt, majd mindössze annyit mondott: „Csak.”

– Nem, nem, nem! – kiáltott Ruszina élesen, szinte sikítva. – Ilyen nincs, hazugság, propaganda! Reinkarnáció?! Azt se tudják, mi a reinkarnáció. Nincs is Magyarországon olyan szekta, amely a reinkarnáció tanát hirdetné. Azonkívül az nem létezik, hogy én mondom meg, ki született bennem újjá! Vagy a gyerekemben! Eget rengető szamárság. Dilettantizmus. Légből kapott kóklerság. Tessék kinyitni egy lexikont és elolvasni, mit mond a reinkarnációról. És utána irkálni mindenféle újságcikkeket. Hát ez a mai világ. Hát ide jutottunk, nem mondom.

– Nem a reinkarnáció miatt meséltem el, az mellékes is – szabadkoztam. Engem ez érdekelt a legkevésbé a történetben.

– Mellékes? Ugyan már! Úgy csinálnak, mintha mellékes lenne, de nagyon is oda van az téve, hogy lejárassák. Na erre én nagyon érzékeny vagyok. Ebből nekem elegem van. Mint az áspiskígyó, pont olyan, aki efféle cikkeket gyárt. Ismerem a fajtáját. A főszerkesztő megveregeti a vállát és megköszöni neki a nevelő célzatú ideológiai bravúrt. Hát ilyenekkel ne állíts be hozzám, szívem. Ez nekem már sok. Hozol egy üveg tojáslikőrt, és annak fejében ezt mind hallgassam végig?! Hát nem. Hát ezt nem, kikérem magamnak.

Majd elsüllyedtem szégyenemben, de nem. Nem folytattam a mentegetőzést. Nem engedhettem meg magamnak, nem hagyhattam, hogy belém fojtsa a szót.

– Anyuka is állandóan belém fojtotta a szót, az volt a baj – mondtam felemelt hangon. – Állandóan tizedrangú, teljesen mellékes dolgokon rágódott, és azt, ami engem foglalkoztatott, még meghallani sem volt képes. Azt, ami nekem fájt, hiányzott, rosszul esett. Gyerekfejjel mást se hallottam, csak hogy az ő nyugalma, lelki békéje, állapota a fontos. Arra kell tekintettel lenni, amiatt kell őt sajnálni, s ha nem teszem, gonosz vagyok, nincs bennem egy csepp irgalom sem. Fel se merült benne, hogy nekem is van lelki békém, vagy az én belső egyensúlyom is veszélybe kerülhet. A hajam, a kibontott hajam! Soha nem volt képes elárulni, mitől oly feneketlen vétség, amit tettem. Talán kurvás lettem tőle? Mit mondjak, láttam azóta egy-két kemény nyugati filmet, egyikben se volt hosszú haja a kurváknak. Vagy „érzéki”? Ő csak így, idézőjelben tudta kiejteni ezt a szót. Vagy még így sem. Pont az volt a lényeg, hogy ne legyenek kérdéseim, ne kelljen neki megfelelnie az én kérdéseimet. A gyerek vegye tudomásul, hogy az anyja a javát akarja, ne akadékoskodjon, engedelmeskedjen. És a felnőtt? Tizenhat éves fejjel egy csapásra felnőtt lettem ezzel a hajüggyel. Soha többé nem tudtam meghunyászkodni előtte. Mint az apám. Az apám is kitört néha, fellázadt, de anyukának mindig sikerült visszatuszkolnia a palackba. Engem nem lehetett többé visszagyömöszölni, nem lehetett zsarolni, hiába jött azzal, hogy meg fog halni, többé nem esett meg rajta a szívem. Akkor elment az étvágya, beadtam neki az inzulint, nem evett, pont, ahogy Emma néniék látogatásakor csinálta, fehér volt az ajka, remegett, de nem feltétlen fordult le a székről. Már ezt is megszoktam, eszembe se jutott telefonálgatni, itattam vele a cukros vizet. Egész idő alatt cigarettázott, fuldokolt a köhögéstől, nem ment orvoshoz. A cukra miatt vitték be a kórházba, ott kiderült, hogy rákja van, előrehaladott állapotban. Megműtötték a tüdejét, sugárkezelést kapott, kihullt a haja, Bécsből hozattunk neki parókát, újra bevitték, most már az onkológiára, minden felgyorsult. Emlékszem, amikor apuka közölte, hogy holnap végre hazahozza a kórházból. Olyan elégedetten és ünnepélyesen jelentette be, mintha meggyógyult volna, holott neki kellett a legjobban tudnia, miről van szó. Jó két hete meg se látogattam, nem bírtam ránézni. Lefogyott, összeaszott, a bőre olyan áttetsző lett, akár a befőző pergamen. Kettesben maradtam vele a lakásban. Ültem az ágya szélén, hallgattam, kórházi életének követhetetlen epizódjait adta elő. Bágyadt, erőtlen, rekedtes hangon. Egyszer csak azt mondja: „Add ide a cigarettámat.” Mit? Nem akartam hinni a fülemnek. Még egyszer, hogy adjam csak oda. Felálltam, odaléptem a szekrényhez, a kis vitrinrészben, egy majolikában ott volt az utolsó pakli cigarettája. Odaadtam, rágyújtott, végig se szívta. Iszonyú fuldoklás jött rá, hörgött, az volt a vég. Meghalt. Ott álltam, néztem, érzéketlenül. Nem tudtam, hogy így zajlik le a dolog. Egy csúf, összetöpörödött kis test, nem is hasonlított az anyámra. Ugyanaz a jeges bénaság töltött el belülről, mint amikor ott álltam a fagyos szélben az ablak alatt, és nem bírtam belépni a házba. Nincsenek többé szüleim! Nincs, nincs többé.

Elhallgattam, csönd.

Ruszina láthatóan elcsitult, már nem fortyogott benne a méreg az általa oly sokra tartott reinkarnáció olcsó újságírói vulgarizálása miatt.

– Azért jöttél ide, hogy ezt meggyónd? – kérdezte.

– Meggyónjam? Én? Eszembe se jutott. – Nem értettem, mit akar a gyónással. – A lelkiismeret-furdalásra gondolsz, igaz? Mi tagadás, lehetett volna. A lelki szemeim előtt ugyanis Tomi tűnt föl, amikor kivettem a vitrinből a cigarettát és odanyújtottam. Tomi finoman ívelő szemöldöke, amit úgy szerettem, arcán a csodálkozás megejtő, férfias bája. Hogy ott vár az iskola előtt, most is január van, metszően süt a nap, fényes az ég, Emma néni sehol. Holott ősz volt, nyirkos, ködös, sötét ősz. De nem háborgott a lelkiismeretem, utólag sem. Csak az volt a szörnyű, hogy pár nappal a történtek után tényleg találkoztam Tomival az utcán, teljesen véletlenül, nem az iskolánál, a körúton, látom, jön szembe, ránézek, elképedek, már majdnem szóltam, de ő nem. Egyszerűen nem ismert meg! Elment mellettem, rám se pillantott. Ezt nem vártam, ez volt a végső tőrdöfés. El se hiszed, hogy égette a szívem a reménytelenség.

Csak utólag vettem észre, hogy elkezdtem tegezni Ruszinát, mint ami a világ legtermészetesebb dolga. Dicséretére legyen mondva, fel se kapta a fejét. Mitől? Mi történt? Már úgy néztem őt is, mint a halott anyámat az ágyon: hidegen, felülről, kis megvetéssel.

– Nem irigyellek – mondta.

– Talán nem is szorulok rá, hogy irigyelj – feleltem csendesen, mint aki elgondolkozik a szavain. – Tudod, mi a baj? Hogy oké, nem lettem frigid, mint az anyám, tudom a dolgom, tehát később se leszek az, a házasságom mégsem jobb az övénél. Ezt hagyta rám, ezt a bénaságot. És Tomival se lett volna jobb! Senkivel, érted? Az elmulasztott pillanat, azzal mit gyötörtem magam! Most már erős kétségeim vannak. Biztos, hogy az a legnagyobb vétség, amit elkövethetsz, ha elmulasztod a pillanatot? Mármint önmagad ellen. Te hiszel ebben? Mert én már nem. És akkor mi van? Mi értelme az egésznek? Minek kellett eltüntetnem az anyámat az útból? Egyáltalán, én tüntettem el? Vagy ő tüntette el magát? De minek?!

– Talán hogy szembenézz magaddal.

– Magammal? Nem értesz. Mennyire nem értesz! Mi egyebet tehetnék, mint hogy szembenézek magammal? Csak azt nem bírom, ha a pici lányom pillantásából ő néz rám. Ártatlanul! Hát ártatlan volt, azt mondod? Vagy ellenkezőleg, az én hároméves csöppségem se ártatlan? Én se, mi? Ott a Tisza-parti bozót mögött, Kiskatival! Már ott odalett az ártatlanságom? Nem bírok annyira prűd és frigid lenni, hogy ezt elhiggyem. És akkor még a méz, amibe belekóstoltam! Az mi volt? Te jó isten! Mondj már valamit. Az anyám sivár, hazug életet élt, hát bele se nyalt a mézbe. Ártatlan maradt! És mire megy az ártatlanságával? Az én ártatlanságom meg odaveszett. Na és? Mire megyek vele? Erre varrjál gombot, kedves Ruszina.

Gombot? Miféle gombot? Ő meg ezt a mondást nem ismerte. Sebaj, legyintettem. Ruszina meg egyre ismételgette, hogy tényleg nem irigyel. Kint vagy a vízből, mondaná anyuka. Persze csak ha beavatnám abba a feneketlen csüggedésbe, ami ilyenkor elfog. Ha valaha is beavattam volna. Ha kíváncsi lenne rá! De azért elég furcsa, hogy tíz év után mégis így előjön. Mintha élne, még ma is.