Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. május – Borges / „Az irodalmi énem inkább én vagyok, mint a hétköznapi”

„Az irodalmi énem inkább én vagyok, mint a hétköznapi”

A kerület órái című kötetről

Nem szívesen idézek egy könyv borítójáról, mert olcsó megoldásnak tűnik, mégis az, amit a szerkesztő az ön egyik szövegéből a könyv hátsó lapján kiemelt, szerintem nagyon találó. Összefoglalja azt, ami az elbeszélések világát jellemzi: „…a pusztulásról beszélni, és ez a pusztulás az élet maga”. Igen, a kötet egésze folyamán számtalan ilyen pusztulási folyamat tanúi lehetünk, de ezek apró pusztulások, kis bukások és lassú kopások. Netán ezek a lassú folyamatok, a kis belehalások jobban jellemzik a hétköznapjainkat, mint a látványos nagy bukások-tragédiák? A nagy drámai fordulat katarzist válthat ki, fordulatot hozhat, megtisztulást stb., míg ezek a csendes élet-pusztulások legfeljebb fásultságot idézhetnek elő. Vagy inkább a műfaj, az elbeszélés diktálta követelményről van szó, hisz az Éltem, vagy a Túl hihetetlenül felkavaró olvasmány?

A figyelem a lényeg, azt hiszem, a figyelem természete. Attól és olyan író az író, hogy figyel, és ahogy figyel. Bajos elképzelnem olyan írót, aki a nagy dolgokra figyel – inkább így mondom: aki csak a nagy dolgokra figyel –, neki alighanem kicsúszik a kezéből a valóság, az élet, az „anyag”. Figyelni csak a részletekre szabad. A nagy drámák is apró, hétköznapi dolgokon múlnak. Kosztolányi írja egy helyütt az írói mesterségről, hogy a nagyok nem „nagy” kérdéseket feszegetnek, hanem „kicsiket”. Nem is kérdéseket, hanem esetleges kis eseteket adnak elő. De azt úgy mondják el, hogy az egész élet jelképévé válik. Keveset fognak, és sokat markolnak. Erről persze eszembe jut Pilinszky is, amikor azon tűnődik, vajon miért írta Kosztolányi, hogy rettenti az „egész”, de megnyugtatja a „rész”. Neki viszont csakis az „egészben” van bizalma, állítja, ő a „részt” mindig „az »egész« gondnokságára” bízta. Én értem Kosztolányit. Csak akkor érzek talajt a lábam alatt, ha a részleteket ismerem. Nagyobb lélegzetű prózát írni ugyanakkor nyilván csak úgy lehet, ha ezt az ismeretet az „egész” gondnokságára bízom. Így valahogy látom én ezt a kettősséget: a figyelem ugyanaz, a munka perspektívája más.

                         

Reményi József Tamás eksztatikus prózának nevezi az ön elbeszélőmódját, és Nádas Péterével rokonítja. Ez talán elsősorban mégis a három kisregény stílusára érvényes. Ahogy azonban az ember végigolvassa A kerület órái egybegyűjtött kisprózáit, észre kell vennie, hogy egy hihetetlenül következetes, egyenes ívű írói szándék áll az elbeszélések mögött, egyfajta türelmes következetesség, látványos nagy letérők nélkül. Mintha már a kezdet kezdetén megtalálta volna az írói hangját.

Most úgy tűnik, hogy valamire tényleg ráéreztem a legelején. Tény, hogy már tizenhét esztendős koromban kaptam biztatást hozzáértő emberektől, önképzőköri pályázatokat nyertem a gimnáziumban. De akkor én teljesen vaktában, tudatlanul, ösztönösen írtam. Ez különben ennek a kötetnek kulcskérdése. Ha valóban felfedezhető benne ez az ív, akkor létezik a kötet, ha mégsem, akkor fiaskó. Vannak benne egészen korai írásaim, mondjuk, a hatvanas évek elejéről… a legkorábbiak azért persze némi átdolgozással.

                   

Igen, egyes elbeszélések két dátummal is szerepelnek a könyvben.

És vannak benne olyanok, amelyeket szinte tegnap írtam. Ez a könyv bizonyos értelemben tehát az egész pályára fényt vet, igaz, inkább valamiféle second plánból. Mert elkezdtem történeteket mesélni az ötvenes évek második felében – mit is kezdene az ember írni serdülő korában, kitaláltam, fölszedtem ilyen-olyan történeteket, és megírtam –, aztán a hetvenes évek közepén történt egy lényeges fordulat bennem. Igazi, mély válság volt, fenekestül felborult az életem, az írásra is újra rá kellett találnom. Akkor tettem fel először a kérdést magamnak, hogy miért írok, mit akarok vele, miért fontos ez nekem. És megleltem azt az írói beszédmódot, amit Reményi eksztatikus prózának nevez. Akkor úgy éreztem, ha tényleg író akarok lenni, igen erős, sarkos fordulatot kell tennem, magyarán valóban azzal kell foglalkoznom, ami érdekel, tehát „hátat fordítottam” ennek a realista történetmesélésnek (akkor így neveztem), és ettől kezdve csak a belső történetek foglalkoztattak. Így született a Tiéd a kert, az Éltem, a Megérkezés, hogy címeket is mondjak – néhány éve egy gyűjteményes kötetem is kijött, a Provence-i nyár –, ez az én premier plánom, ez mind nem ez a kötet. A kerület óráit sajátos szempont hívta életre. A későbbi tárcák, kisprózák ugyanis már többnyire megrendelésre születtek. Egy időben a Népszabadságnál volt szerződésem, elsősorban tárcákra, publicisztikákra, aztán az Élet és Irodalomtól kértek tárcákat, elkezdtem hát újra történeteket írni, nyilván érettebb módon és másképp, amiben már ott rejlett ama belső kalandjaim tapasztalata is, de hát ismét mesélni kezdtem, sztorikat, emberi eseteket. Akaratlanul is visszakanyarodtam a pálya eleji hangvételhez. Így vetődött fel e kötet terve. Úgy tűnt, ez a két dolog – a két írói korszak – összetartozik. És mindenképp kiegészíti az „eksztatikus” író portréját. Vagy módosítja.

                         

Ha az előbb Reményi József Tamást idéztem, most kihagyhatatlan Radics Viktória említése. Talán ő az egyetlen a kritikusok között, aki iróniáról beszél az ön esetében. De megkülönbözteti a napjainkban dívó kegyetlen iróniától, és a hősábrázolását megértő, szeretetteljes iróniának nevezi.

Igen, az irónia. Fontos, nagyon fontos, nélkülözhetetlen. Egy sort se tudnék leírni nélküle. És nem veszik észre, ami érdekes. Miért nem? A Megérkezés után például bőven volt részem rosszmájúságban, értetlenségben a kritikusok részéről, s én egyfolytában azon tűnődtem, miért nem veszik észre az iróniát? Miért tévesztenek össze a hősömmel? Tény, hogy manapság a köznyelv is, az irodalmi beszéd is sokkal durvább hatást, nyersebb eszköztárat ért irónián, nem azt, amire én gondolok. Én azt a fajtát szeretem, ahogy Mándy írt. Mándynak egyetlen sora nem érthető, ha nem fedezem fel benne az iróniát. Úgy érzem, ez a Mándy Iván-i „szelíd” irónia szinte minden írásomban ott van. Ha a drámai fordulatra, a tragikus kifejletre kerül a hangsúly, akkor is. Lehet persze, hogy jobban tetten érhető ez, ha az ember történeteket mesél. Ráadásul sok történetet egymás után. Hisz ebben a kötetben több tucat történet van. Ki tudja, az se véletlen, hogy Radics Viktória most írta le ezt a mondatot. Attól még persze nagyon örülök neki, hogy leírta.

                     

Mándyt említette, és egész kis Mándy-blokk van a kötetben, négy írásban is feltűnik az alakja, amihez hozzávehetném még Az író és árnyékát is a Képzelet és kánonból. Önt általában Nádas Péterrel rokonítják, mégis talán inkább Mándyt tekinti egyfajta mesterének, irodalmi előképének vagy követhető írói útnak. Tévedek?

Igen, egy kicsit mindig is a mesteremnek éreztem. Egészen fiatal koromtól volt valami sajátos, elsősorban „szakmai” rokonszenv köztünk, ami részemről teljesen érthető, hisz minden szempontból lenyűgöző volt az a példa, amit ő állított elém. Már a hatvanas években írtam Régi idők mozija című kötetéről, ahogy megjelent, és akkoriban még nagyon kevés elismerő kritika látott róla napvilágot. Akkor találkoztunk először, aztán csak sokkal később, évtizedek múltán, amikor a Magyar Napló főszerkesztője lettem. És kiderült, hogy ő végig számon tartott engem, olvasta az írásaimat, amin őszintén meglepődtem, még kedvét is lelte bennük. Az ő elismerése többet ért nekem, mint egy rangos irodalmi díj.

                       

És Nádas Péter?

A leginkább azt szeretem benne, hogy amikor véleményt mond, vesébe lát. Minden mű mélyen születik az emberben, még az elhibázott alkotásoknak is zsigeri gyökerei vannak. Az olvasó, a műélvező, a kritikus ehhez képest mindig a felszínen bolyong. Nem is képes oda jutni, oda „be” vagy oda „le”, ahol a mű forrása rejlik. Csak Nádas Péternél éreztem azt, hogy képes szavakkal bevilágítani ide, az alkotásnak ebbe az „alvilágába”, hogy képes itt rámutatni arra a valamire, méghozzá szabatosan, pontosan, aminek aztán „fenn”, a műben következményei vannak. Volt egy időszak az életemben, amikor nagy szükségem volt erre a fajta bírálatra, amit csak tőle kaptam meg, akkor szerencsére még Budapesten élt és Kisorosziban dolgozott, nem olyan messze, mint most.

                   

Beszéltünk már az iróniáról, de okvetlenül szeretnék kitérni a névadás kérdésére. Nagyon finom, apró mozdulatokkal írja a történeteket, a kis rezdülésekre nagyon figyel, ugyanakkor figyelemfelkeltő, harsányan hangzó nevek szerepelnek az elbeszélésekben: Pólya Endre, Zord Lajos vagy Forró Juli stb. Ez a névválasztás furcsa vetületet ad a történeteinek, jelzésként működik. Honnan veszi ezeket a neveket, és miért?

Ez is irónia. Egy játék, amiben kedvemet lelem. Jó, de miért lelem benne kedvem? Mert nem is oly könnyű nevet adni egy-egy figurának. Ráadásul a névadás sokszor nem sejtett csapdákat rejt magában. Olyan asszociációt kelt, amire a szerző nem is gondolt. Volt kritikus, akinek Németh László beszélő neveit juttattam az eszébe. De Kosztolányi is szeretett játszani a nevekkel. Ők azonban ennél jóval diszkrétebben művelték ezt a játékot. Tényleg van valami harsányság abban, ahogy én művelem. Főleg a tárcákban. Mondhatnám, egy beszélő névvel egyből meghúzom a hős karakteres vonását. Tömören, röviden, célzottan. De nem ez a lényeg. A tárca általában újságban jelenik meg, körötte hírek, tudósítások, riportok, publicisztikák. Egy ilyen harsány névkreáció, lehetőleg mindjárt az első sorban, élő felkiáltójel. Azt mondja az olvasónak: vigyázz, ez itt fikció! Ne hidd el szó szerint, keress valami mélyebb értelmet, tanulságot a történetben!

                     

A tárcákat, a novellákat, a történeteket egyfajta távolságtartás, a pontos megfigyelő tárgyilagos leírásai jellemzik. Még akkor is érvényes ez, amikor személyesebb jellegű témáról van szó. Meddig lehet ma elmenni a személyességben írás közben? Tudatosan vállalható-e még napjainkban a személyesség?

Miért ne? Mi egyéb volna jobban vállalható, mint a személyesség? Ha már ezt feszegetjük, én inkább fordítva tenném fel a kérdést: meddig vállalható a személytelenség, és milyen hitellel? Az író nem tud mást írni, csak önmagát. Csak amit megélt. Mert csak az autentikus. Hihetetlenül idegesít az az izzadtságszagú irodalom, amikor olvasás közben a lelki szemeim előtt, ahogy mondani szoktuk, nem az író élményvilága elevenedik meg, amiből a mű született, hanem az íróasztalnál önmagát gyötrő szerző, aki mindenáron ki akar találni valami újat, valami érdekeset, és nem mond semmit. A kitaláció az irodalom halála. Más kérdés persze, hogy minden író szerepet játszik, s minél több szerepben képes fellépni, annál színesebb írói egyéniség. De minden szerepében önmagát mondja el, ahogy a színész is, különben üres lesz, csinált, nevetséges. Ez a kérdés egyik oldala. A másik az, hogy ha a magánügyeimet fecsegem el, az érdektelen. Van három fiam, amikor kicsik voltak, nyilván akadt egy sor gyerekszáj-történetem. Ha családi feljegyzéseket készítek, akkor igyekszem mindent szó szerint felírni. Ha tárcát írok, akkor is megeshet ez velem. Tudjuk, néha az élet a legjobb író és a legjobb szerkesztő. De azért ez a ritkább. Többnyire tehát elkezdek szerepet játszani, és a gyerekeimet is maskarába öltöztetem. Úgy értve, irodalmi maskarába, amitől egy fiktív történet fiktív hősei leszünk. De attól még magunkat adjuk, pontosabban magunk „égi mását”, azaz a magunk irodalmi változatát. Művé válunk. Ez tulajdonképpen egyfajta alkotói kötéltánc. Az olvasó nem a kitalációimra kíváncsi, hanem az írói tapasztalatra; elvárja, hogy a történet a tapasztalatomat közölje vele, vagyis hagyjam el a sallangot. Minden esetben újra meg újra el kell döntsem, mennyi fikció és mennyi személyesség kell egy ilyen kis opushoz. Nem beszélve a nagyobb lélegzetű művekről, de azt most hagyjuk, hisz ebben a kötetben kisprózák vannak. Az igazi kérdés persze az, hogy mi a sallang. Azt is Kosztolányi mondja, hogy aki tudja, mit kell kihúzni, az már félig tud írni. Lehetek teljesen személyes is, mondjuk, ha naplót írok, de akkor is tudnom kell, hogy mi a sallang, és mi az, ami érdekes. Már ha a naplót irodalmi műfajként értem, azaz közönségnek szánom. Amilyen az a netnapló is, ami a kötetet zárja, hisz rendelésre készült a literának. Vagyis végighúzódik ezen a könyvön egy nagyon határozott – mondhatnám, vallomásértékű – írói szándék: a fikciótól a személyességig. A kötet elején olvasható ifjúkori novelláim a klasszikus értelemben vett irodalmi fikciót képviselik, aztán a tárcák azt a bizonyos alkotói kötéltáncot fikció és személyesség határán, majd mind életesebb kisprózák következnek, afféle vallomásos jegyzetlapok, végül a napló. És a napló előtt még az ÉS-ben megjelent Sylvia Plath-tárcáim, e sajátos játék képzelet és valóság határán, ezekben kvázi az én életemben jár-kel egy rég halott költő, aki nekem és talán az egész nemzedékemnek mitikus alak volt. Ebből a szerkezetből nem nehéz kiolvasni a vallomást: hogy mindig is azt szerettem volna megírni, ami én vagyok, az én személyes életismeretemet, vagyis azt, ami a leghitelesebb bennem, de ehhez, épp a hitelességhez többnyire álruhát kellett öltenem, ilyen az irodalom. Ezek szerint, ha jól belegondolok, az irodalmi énem inkább én vagyok, mint a hétköznapi.