Borges könyvtáráról

Tele vagyunk hamisítványokkal.[1] Újabban a könyveink is tele vannak hibákkal. A szerzők csökkenő ambíciói, a szerkesztők lankadó figyelme azzal fenyeget, hogy a nyomtatott szövegek teljesen megbízhatatlanná lesznek. Hogyan tovább?

Úgy tűnik, a könyvek szemben állnak a valósággal. A könyvek csak mesélnek, kitalálnak valamit – a regény fiction, ahogyan az angol, engedve az igénytelenebb common sense-nek, boldogan mondja. A könyvek kitalációk, amelyek provokálják, inzultálják az őszinte valóságot. A könyvek hazudnak. Azonban a tettek és az életek, az igaz emberek nem hazudnak. Aki ír, lódításra adja a fejét, hiszen aki őszinte, annak a priori nincs szüksége betűvetésre – tettei ékesebben beszélnek róla minden szónál. A gyanúnk tehát magától értetődő: a betűk megtévesztenek, az értelmezést nem egyszerűen csak lehetővé teszik, de kifejezetten csábítanak is arra. A szöveg értelmezésének lehetősége – hogy magam választhatom meg kedvencemet – a fejlett társadalmak erénye. Ahogyan a dús bugyellárissal érkező látogató is válogathat a bordélyház lányai közül. Ahol azonban csak értelmezések vannak, ott, gondolhatnánk, veszélybe kerül az igazság.

A könyvek fikciója provokálja és támadja a valóságot, és e támadás – ó, borzalom – néha átüti a valóság műanyagát.[2] A falak leomlottak, azonban egyszeriben ráébredünk, hogy nincsenek papírmaséból készült betű-katonák, akik elfoglalnák a valóság várait. Ilyenkor pillanatnyi zavar támad a várvédők közt. Majd anélkül, hogy egymásra pillantanának, sután, tétován, lassacskán újból munkához látnak, és újra felhúzzák falaikat. Minden a régiben. Mi győztünk.

Ezt a háborúskodást látva joggal kérdezzük, hogyan válhatott éppen a könyv a világ metaforájává. Talán a könyv, a fiction győzelme volna ez a tényszerű világ felett? Elvégre már Arisztotelész is jelezte, hogy a lehetséges (a fiction) izgalmasabb és igazabb (sic!) a valóságnál.[3] Talán egyszerűen arról van szó, hogy a felvilágosodás görbebotját szorongató polgársággal szemben a világ ismételten, másodszor (legalább másodszor) is idegenné, titokzatossá válik, és nem a szemlélet számára nyíltan kitárulkozó égbolt, hanem a kíváncsi tekintetek elől rejtőző, csukott könyv alakjában tűnik elénk? Kétségtelen, hogy Borges A bábeli könyvtárban egy régi toposzt elevenít fel. Azt, hogy a szövegen kívül nincs semmi, nem Derrida, nem is Derrida értelmezői, hanem a reformáció találta fel. Akkoriban néhányan megelégelték, hogy a filozófiai gondolkodás kimerül a kommentárok kommentálásában. Belefulladunk a szövegekbe. És még azelőtt is, ezer évvel: Isten könyvként nyújtja át az emberiségnek önmagát. Ráadásul a könyvön belül is ígéretet kapunk az olvashatatlan szuper-könyvre, ami a Megváltó minden cselekedetét leírná: „Maga a világ sem foghatná be a könyveket, a melyeket írnának [az ő cselekedeteiről – B. I.].”[4] Jézus élete egy szuperkönyvtár, ami méreteiben túlnő a lehetséges könyvtárak méretén. Azonban a lehetséges könyvtárak összessége, vagyis az univerzum, maga is egy könyvtár – olvassuk az első sorokban.[5] Nincs ebben semmi meglepő, hiszen Galilei négyszáz éve megmondta, a természet nem más, mint szöveg, amelyet történetesen a matematika nyelvén írtak.[6] A romantika sem lép ki az egyetlen fény mindent megvilágító paradigmájából: a természet itt olyan szöveg, amelyet nem az ész, hanem a szív fényénél kell bújnunk.

Mi tehát a viszony a könyvek és az úgynevezett valóság között, miben rejlik a könyvek magasztalt vagy éppen gyűlölt specifikuma? A könyvek valamivel titokzatosabbak, mint a természet puszta képei; nem elég rájuk nézni, hanem kézbe venni, kinyitni és olvasni kell őket. Az olvasásból adódnak aztán a bonyodalmak. Az értelmezés emberszabású szempontjai legalább olyan tanácstalanok Shakespeare összes művei, mint egy olyan könyv előtt, amely négyszáztíz oldalon át mást sem tartalmaz, mint az MCV betűsorozatot és annak ismétléseit.[7] Az értelemre éhes olvasók némelyikében ugyanis nem csak az előbbi, hanem legalább annyira az utóbbi könyvvel kapcsolatosan is felmerült a spekuláció igénye. Fejtegetéseik szerint a betűk jelentése befolyásolja a következő betűk jelentését, így az egyes betűsorozatok valójában nem azonos értelemmel bírnak.[8] Tévedés volna azt hinni, hogy álproblémáról van szó. E nevezetes könyv ugyanis – amelynek, mivel a könyvtárban minden lehetséges könyv megtalálható, magának is megvannak a facsimiléi, hamisítványai, értelmezései, továbbköltései, tükörképei – egyben magának az Univerzumnak is csodaszerű és sajátos, ha nem is egészen egyedi spaeculuma. A könyvtár ugyanis – amelyet egyesek tehát Univerzumnak neveznek, mások azonban vele kapcsolatban egyenesen az Istenre vonatkozó klasszikus meghatározással élnek, mely szerint az olyan gömb, amelynek középpontja mindenütt, kerülete sehol sem található –, mint azt a rövid szöveg utolsó soraiból megtudjuk, csak akkor lehet végtelen, ha periodikusan ismétlődik. Nem lehetséges ugyanis, hogy a könyvtár véges, vagyis hogy a könyvespolcok és lépcsők sora egy varázslatos ponton egyszerűen megszűnjék; nem lehetséges azonban az sem, hogy abszolút értelemben végtelen legyen, hiszen a lehetséges könyvek száma nem végtelen. Minden kézbe vehető könyvnek van egy a praktikum által maximált terjedelme. Hatszáz oldalnál hosszabb könyveket csak bizsergő, a mellünkben kellemetlenül feszítő érzéssel vehetünk kézbe. Így hát a könyvek, terjedelmük korlátinál fogva, véges számban léteznek. „A régi problémára én ezt a megoldást bátorkodom sugallni” – írja töprengő kedvében lévő névtelen könyvtárosunk: „a Könyvtár határtalan és periodikus.”[9]

Mint láttuk tehát, a könyvek és a valóság szeretnek perlekedni. Platón erre a felismerésre támaszkodik, amikor államából kitiltaná a művészetet, vagyis eminens módon az azt hordozó könyveket. E gesztus alighanem számára lehetett a legfájdalmasabb, hiszen Platón nem ítélte el a művészetet mint olyat; erről tanúskodik az anekdota is, mely szerint halála után drámákat találtak a párnája alatt. A drámákban, mint mindenki tudja, az emberi élet tükröződik, mivel az emberi élet maga is drámai. De hol a helye a drámaiságnak az abszolút könyvben, illetve könyvtárban? Tán a sorok közt? Aligha, hiszen a sorok közti tartalmakat más könyvek, alig egy karnyújtásnyira onnan, maguk is részletesen tárgyalják. Akkor az elménkben, a szubjektumban? Aligha, hiszen a szubjektivitás mélyreható kifejtését a könyvtár bármelyik dohos szobácskájában az első polcon megtalálhatjuk.

Borges méltatása során – amely részint fölösleges, hiszen más könyvekben már kimerítően elvégezték – nem szabad elfelejtenünk, hogy a könyvmetaforika és a végtelen könyvtár eszménye tehát tipikusan nem a modernitás találmánya. A hívő európai kétezer éve Isten könyvéből, a felvilágosult európai pedig legalább néhány évszázada az isteni könyvből, illetve a természet könyvéből szerzi életvezetési és érzésökonómiai megfontolásainak legjavát. A kettő mintha konkurálna, azonban bonyolítja a helyzetet, hogy az isteni könyv és a természet könyve úgy állnak szemben egymással, hogy ugyanakkor közös talajban gyökereznek. A természet könyve az ellenreformáció, illetve a barokk védelmi stratégiája a bensőségességet hirdető reformátori törekvésekkel szemben. A bensőség elsődlegességét elvitató tridenti zsinat pápailag rehabilitálja a természetet. Pál apostollal szólva csak a természetre kell tekintenünk, hogy higgyünk, hiszen abban (is) látszik Isten műve.[10] Ezt a gondolatot örökli mindenfajta empirizmus is, mely szerint a tapasztalatban megnyilvánuló természet mintegy magától – már amennyiben helyesen tekintünk rá – kiadja nekünk titkait.

A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor e titkok kiadása elmarad. Bármilyen mélyen is pillantunk a tudás dekoltázsába, azt, ami igazán fontos, valahogy sosem érjük el. Vagy, még rosszabb, rájövünk, hogy nincs is mit tudnunk. Elvégre mit ér az igazság ismerete egy olyan könyvtárban, amelyben – mivel benne minden könyv megtalálható – A minden igazságok cáfolata c. kiadvány is olvasható? Avagy: minek, és egyáltalán hogyan éljünk olyan könyvek közt, amelyek egyike részletesen taglalja hátralévő éveink szenvedéseit, nyomorát, és közelgő halálunkat? És ezt, csak hogy minket, kétkedőket, meggyőzzön, egy olyan életrajz keretében teszi, melyben egyúttal múltunk legszemélyesebb és leginkább titkoltabb pillanatairól is tájékoztat – gyermeteg vágyainkról, reményeinkről és halálos bűneinkről?

Egy ilyen könyv létének feltételezése – amely az isteni mindentudásból adódó, az isteni és még inkább az emberi szabadságra leselkedő veszélyek középkori problematikája tükörképének is tekinthető – önmagában is elég rémisztő gondolat, hát még ha véletlenül rá is lelnénk e könyvre. Mit is jelent azonban ebben a könyvtárban „véletlenül” rálelni egy könyvre? Hiszen mindig is egy könyvet olvasunk, valamire már mindig is ráleltünk – hiszen nincs ennél értelmesebb időtöltésünk –, és a könyvek egymásba kapcsolódnak, idézik, méltatják, megcáfolják egymást. Egyeseken legalábbis annyira eluralkodott ez az elképzelés, hogy a már említett MCV végtelenített betűsorában is Bach-átiratokat, ha nem éppen a hortobágyi húsos palacsinta sajátos, újszerű receptjét látják.

Mindez a legkevésbé sem tréfa, hiszen a könyvtár kétségtelenül azzal a problémával szembesít, hogyha minden szöveg, akkor eltűnik a szöveg és a valóság közti distinkció, ha a szöveg maga a valóság, akkor a szövegértelmezésnek a vele szemben álló és a tőle megkülönböztetett valóságból kölcsönzött mércéi elveszítik jelentésüket és hatékonyságukat. Sic transit gloria mundi, mégpedig azért, hogy a könyvek glóriája ragyogja be a mindenség égboltját. Borges műveiben tulajdonképpen minden olyan stratégiát parafrazeál, amellyel az európai kultúra megkísérelt úrrá lenni e problémán, megkísérelte az értelem egyfajta értelmezését adni egy láthatóan értelem nélküli világban. Lehet, hogy van értelem, mi azonban nem tudjuk, mi az. Mi az értelmes, ha ma színházba megyek, vagy inkább csak sétálok a Körúton? Citromos fagyit egyek vagy csokoládésat? Megházasodjak vagy ne házasodjak meg? Ki tudja – talán rossz a kérdés, talán úgy kellene kérdeznem: mi a jó nekem, ha így teszek, vagy ha úgy? A válasz ugyanaz: ki tudja? Létünk leghétköznapibb és egyben legsúlyosabb kérdéseit éppolyan kevéssé tudjuk egyértelműen megválaszolni, mint amilyen céltalanul bolyongunk a könyvtárban, és amilyen kevéssé tudunk dönteni a könyvrengeteg egészének, illetve egyes darabjainak értelme felől.

A helyzet nem könnyű – valljuk meg, patkányként osonunk az árnyékos polcok mentén, patkányként rágjuk a könyvek szélét, és tudatlan, együgyű reményeinktől vezérelve lapozunk bele egy-egy kiadványba. Az egész meglehetősen rémisztő. Ma éppen arról olvastam, hogy a könyvtárt lebontásra ítélték, és holnap minden benne tartózkodót oroszlánok elé vetnek. Kevéssé vágott volna mellbe a hír, ha tudnám, hogy nekem volna lehetőségem elszökni. De nincsen. Mert habár számos könyv akadt a kezembe, amely beszél egy titkos kiútról – némelyik azt állítja, hogy ezredévenként valaki rátalál, egy másik biztos benne, hogy még sohasem lelt rá senki –, azonban én végső soron nem teszek mást, mint kis patkány-farkamat behúzva osonok és osonok a könyvek mentén, prüszkölök a portól és egyáltalán – a pokolba kívánom ezt az egészet. Nem jelent vigaszt, hogy alig fogant meg bennem ez a gondolat, egy közönséges, könyvtári szám, cím és szerző nélküli kiadványra bukkantam, amely éppen ezt állítja negyedik oldalán: a könyvtár a pokol.

Csábító ez a gondolat. A pokol a szenvedés helye, és nem akármilyen szenvedésé. Ennek a szenvedésnek ugyanis nincs értelme. A boldog szenvedéseket a mártírok vállalják, akiknek megadatik, hogy lelkiismeretük kegyelme által már passiójuk során is a mennyország vattacukrából falatozzanak. Az átlaghalandó, az átlagolvasó azonban céltalanul bolyong. Az értelemcsírákból tévedés-erdők fejlődnek. Így ébred rá a Körkörös romok mágusa is, hogy nagyszabású terve – értelmet adni a létnek egy gyermek, történetesen egy szellem-gyermek nemzésével – csak saját léte értelmetlenségét és relativitását bizonyítja. Amikor iszonyodva gondol arra, hogy gyermekét eléri az erdőtűz, és nem fog elpusztulni, mivel nem ember, hanem szellem, és e felismerés és tudás kétségbeesésbe taszítja – akkor valójában őt magát éri el a tűz, és ő nem pusztul el, mert szellem ő maga is, és e tudás egy tovább nem taglalt kétségbeesésbe taszítja.[11]

A bábeli könyvtárban tehát legalább annyi okunk van a kétségbeesésre, mint a babilóniai sorsjáték szereplőjeként. Babilónia sorsjátékában mindenki részt vesz, mindenkivel megesik minden lehetséges nyeremény és büntetés. A játékból senki sem vonhatja ki magát és nem is akarja magát kivonni – mert beleszokott, mert reménykedik vagy mert ostoba. Az évek során a statisztika alaptörvényeinek köszönhetően ki-ki megéli, hogy király, hogy rabszolga, hogy embert öl, hogy megcsonkítják, hogy éjeken át dalol, hogy kivonul a játékból csakhogy utána visszatérjen, és így tovább. Olyan ez, mint az elolvasható – és elolvasott – könyvek végtelenje.

Nehéz kiigazodni a borgesi világban. Szép ez a világ, vonzó, mert meglátjuk az arab középkor, India és a Kelet csodáit. Látjuk emelkedni a titkokat rejtő piramisokat, a bagdadi éjben hömpölygő névtelenek tömegét és az ókori Kína bölcsességét. Mégis, mindezen bölcsesség lelepleződik – illúzió csupán, amely, titkát megvallva, üresen ásít ránk. Nincs titka. A legfőbb Könyv titka nem több, minthogy olvashatatlan.[12] Annál is nagyobb csoda, hogy Borges nemcsak olvasható, de kifejezetten kellemes és szórakoztató, populáris olvasmány. A szövegek e popularitása a misztikának, a fentebb említett egzotikumnak köszönhető. Szó sincs itt még arról a mélységről, ami a könyv-problematikában valóban benne rejlik. A könyv-problematika a könyvtár-, a könyvtár- pedig a labirintus-problematika előzménye. Ki ne tudná, aki valaha könyvet fogott a kezében, hogy a könyv labirintus, a labirintus pedig az élet metaforája? A labirintusokban pedig mégiscsak van valami nyomasztó. Ez az érzésünk csak fokozódik, amikor arról értesülünk, hogy a leghíresebb, vagyis az eredeti labirinthosz lakója magát még csak fogolynak sem tekintette. „Az is nevetséges, hogy én, Aszterión, fogoly volnék.”[13] Az emberevő és mindeközben bölcsen platonizáló Minotaurusz – merthogy róla van szó – így töpreng: „mint a filozófus, úgy gondolom, semmi sem közölhető az írásművészet révén. Nagyra termett lelkemben nincsen helye bosszantó és közönséges apróságoknak; soha nem jegyeztem meg az egyik és másik betű közötti különbséget. Bizonyos nemes türelmetlenségem nem engedte, hogy olvasni megtanuljak. Néha sajnálom, mert az éjszakák és a nappalok hosszúak.”[14]

Nem másról van itt szó, mint az univerzum-, könyvtár-, illetve labirintusbeli condition humaine, pontosabban condition minotaurienne leírásáról. Az ember állati együgyűséggel, a bika együgyűségével és igénytelenségével baktat az üres folyosókon, és boldogan zabál, ha holtak vagy élők vetődnek termébe – melynek, a közhiedelemmel ellentétben, nincsenek zárt ajtói.[15] Ugyanakkor emberszerű reménnyel és kívánsággal értelemre szomjazik. Az értelem, amelyet Aszterión keres, a Megváltó. Megváltója a halál – Thészeusz –, akinek ellenállás nélkül adja át magát.

A halál volna a megváltó? Borges papírmasé figurái valóban nem egyszer örülni látszanak az élet labirintusából való szabadulásnak. „A golyó megöli majd a kiszabott időben, de az ő agyában a parancs kiadása és végrehajtása közt egy év telik. Zavara elképedéssé vált, az elképedés beletörődéssé, majd azon nyomban hálává.”[16] Aszteriónt szintúgy hálásnak képzeljük, hiszen Megváltójával szemben, annak sokat mondó közlése alapján, „alig védekezett”.[17]

A nyugtalanító könyv-világ, a könyvek, az olvasott, olvasandó, olvasatlan és olvashatatlan szövegek óriási áradata, amely maga alá gyűri a valóságot, az idézett angol fictionnek megfelelően telve van hamissággal, apró ferdítésekkel és ellenőrizhetetlen híradásokkal. A labirintusbeli élet ebben a nyugtalanságban telik, az orientálódni kívánó, az igazságot kereső kutató kezében ilyenkor megremeg az iránytű. „Minden igazságot nyer az ő könyvében” – majd, rögvest utána a lakonikus folytatás: „szerettük volna gondolni”.[18] A könyv-alakra hozott bábeli valóság, amely – mivel minden könyvet tartalmaz – a teljes lehetséges valóság allegóriája, menthetetlenül eltávolodik az igazság minden emberi fogalmától. Az élet irodalommá válik, és ennek megvan az ára – az élet feladja komolyságát, megbízhatóságát, egyszeriségét. „Ezeket a gondolatokat olyan sutának találtam, kifejtésüket pedig olyan üresnek és dagályosnak, hogy rögtön éreztem, valami közük van az irodalomhoz.”[19] – hangzik el az Alefről, a mindent látó szemről szóló irodalmi műben, melynek elbeszélője Borgesnek nevezi magát. Az Alef – az egész mindenséget magában foglaló abszolút könyv másik neve – látványa nem leírható, mivel végtelen. „Most érek elbeszélésem kimondhatatlan lényegéhez; itt kezdődik írói kétségbeesésem.”[20] Borgesnek lenyűgöző látomása után homályos kétsége támad afelől, hogy valóban az igazi Alefbe tekintett. Kijelenti, hogy ez az Alef hamisítvány, és az igazi egy kő mélyén rejtőzik, amelyet ő ugyan egy pillanatra a hamisítványban is látni vélt, ám azóta elfelejtett. Mert az olvasottság, a világ könyvével való találkozás utolsó szava sosem a tudás, hanem a feledés, amely az évek tragikus porladásában elmállasztja elménket.

A világ allegória, és ezért a világ tényei és tárgyai pusztán annyiban reálisak, amennyiben értelemmel és jelentéssel bírnak. Annyiban reálisak, amennyiben olvashatóak. A bábeli világ könyveinek többségét azonban nem emberi nyelven írták, s ha némelyiket netán mégis megértjük, alighanem inkább a szerencsének köszönhetjük sikerünket, semmint szellemünk nagyságának. A könyvek végtelenjében véletlenül egy Celan-kötetre bukkanni – „Megeszem a könyvet / minden rojtjával”[21] – és azt úgymond értőn olvasni – a cselekvés során a „megértés” legalább olyan homályos értelemmel bír, mint amilyen homályos értelemben nevezhetjük tehetségesnek azt a majmot, aki néhány banán elfogyasztása feletti örömében egy írógépen legépeli a Hamletet.

Mikor a könyvtár-lakók felismerik, hogy a könyvtár minden lehetséges könyvet tartalmaz, első reakciójuk az öröm – a következő a depresszió, az utolsó pedig az őrület. Töprengő könyvtárosunk rezignált jóslata szerint az emberiség kihalóban van, a könyvtár azonban örökre fennmarad. Olyan jóslat ez, amelyet bizonyára az egyik könyv is alátámasztana. Szomorú.

Azonban létezik talán egy kiút a szorult a helyzetből. A könyvtár ugyanis, mint minden valamirevaló közintézmény, mellékhelyiséggel is rendelkezik: „Az előtértől jobbra és balra egy-egy parányi helyiség van. Egyikben állva lehet aludni, a másikban szükségét végezheti az ember.”[22] A latrinák testközeli valóságába húzódva a könyvtárban bolyongó talán erőt gyűjthet ahhoz, hogy az írott világgal szembeszegülve lemondjon a mindent-olvasás és mindent-tudni vágyás fausti ösztönéről, és a könyvek értelmének és értelmetlenségének szakadatlan fejtegetésétől ismét a régi ember kimondhatatlan – és leírhatatlan – élete felé forduljon.

[1] Vö. Jorge Luis Borges: Die sanktionierte Entwicklung. 2009, Paderborn.

[2] A műanyag-gyártásról ld. G. W. Edwin: The Production of Plastic. London, 1921. Magyar vonatkozásban: Kacsó Virág: A homoktól a hungarocellig. Budapest, 1972.

[3] Ld. Arisztotelész: Poétika. Budapest, 1974.

[4] János, 21, 25.

[5] Borges: Körkörös romok. Budapest, 1972, 32.

[6] Vö. Galileo Galilei levele Altobrandónak, 1618. szeptember 2-án. In: uő: Selected Writings. Oxford University Press, 1966. 144.

[7] Borges: Körkörös romok. 35.

[8] uo. és másutt.

[9] I. m. 42–43.

[10] Róm 1,20

[11] Borges: Körkörös romok. 20.

[12] Az abszolút könyv metaforájáról ld. mindenekelőtt a Homokkönyv c. elbeszélést.

[13] Borges: Körkörös romok. 139.

[14] I. m. 140.

[15] I. m. 139.

[16] I. m. 82.

[17] I. m. 142.

[18] I. m. 194.

[19] I. m. 201.

[20] I. m. 211.

[21] Paul Celan: Gesammelte Werke in sieben Bänden. Frankfurt am Main, 1983, II, 232

[22] Borges, Körkörös romok, Budapest, 1972, 32.