Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. május – Borges / Borges / (Vissza)élés az írással

(Vissza)élés az írással

Lazarus Morell kapcsán

Vázlatos elemzésem ürügyéül Borges Lazarus Morell, a szörnyűséges megváltó[1] című novellája szolgál. Vizsgálatom néhány szöveghely feltérképezésére irányul, legyen az akár idézet, integratív kapcsolódás vagy nyomszerű jel, illetve arra a stratégiára, amellyel ezen szövegek játékba hozhatóak, a hagyomány, emlékezés, történetiség szövetének terében.

Egy ilyen elemzés létjogosultságát a nyomok egymást felülíró/átíró/interpretáló sajátosságai indokolják, illetve azon folyamat, ahogy a novellában felvázolt cselekmény rendre rácáfol a megidézett, bennfoglalt textusok értelmezési hagyományrendjére.

                   

[A] szöveg fogalma lényegileg két összefüggésben kapott helyett a modern nyelvekben. Egyrészt mint az Írás szövege, amelynek magyarázata a prédikációban és az egyháztanban ölt testet, oly módon, hogy a szöveg minden egzegézis alapját jelenti (…) A szöveg szó másik természetes használatával a zenével kapcsolatban találkozunk. Ott a szöveg az énekért van, a szavak zenei értelmezéséért, és ennyiben olyan jelenség, amely nem előzetesen adott, hanem inkább az ének elhangzásából tűnik ki. A szöveg szó e két természetes alkalmazási módja egyaránt visszautal a késő antik római kor jogászainak nyelvhasználatára, akik a justinianusi kodifikálás nyomán előnyben részesítették a törvény szövegét értelmezésének és alkalmazásának vitatottságával szemben.[2]

                     

Az idézett részlet Gadamer Szöveg és interpretáció című tanulmányából három problémára irányítja a figyelmet: a Bibliára, a zenére és a jog hagyományára a szöveg szó metaforikusságát és történetiségét illetően. A Borges-szövegben nyomott hagyott, megidézett textusok éppen ezen hármasságot fedik le.

Amennyiben az intertextualitást Genette transztextualitási rendszerében klasszifikáltként vizsgáljuk[3], intertextusnak nevezhető mindazon szövegrészlet, amit Borges más szövegből hasznosít, alkalmasint Mark Twain Life on the Missisippi című, önéletrajzi ihletésű történelmi munkájából. Noha a novella történetének és a fabula forrásának is ez a szöveg tekinthető, elsősorban a bizonyíthatóan átvett vagy éppen átírt szövegek csábíthatnak értelmezésbeli nyereséggel.

A szöveg peritextusaként – a novella alatt – Mark Twain szövege forrásként van feltüntetve, a beékelt szövegek pedig idézőjellel jelölten vannak jelen. Egy ilyen eljárás azt sugalmazza, hogy a borgesi szöveg valóságalapja igazolt, biztos táptalajon áll, hiszen az idézetek mindegyike egy 19. századi bűnöző vallomásából eredeztetett. Mégis, nem mehetünk el amellett a minden kétséget kizáró tény mellett, hogy ez a vallomás, már korábban egy hamisíthatatlanul W.A.S.P. (white anglo-saxon protestant) író, Mark Twain által interpretált.

Az, hogy a két író hogyan implikálja ugyanazon szövegeket, az újraírás játékához vezet minket. Twain életrajzi adatokat hasznosít, a Mississippi környéki legendákat realizálja, megteremtve egy olyan történetírási narratívát, ami az objektivitás illúzióját kelti.

Borges ezen, már meglévő és hagyománnyal rendelkező történetírási narratívát alkalmazza, mímeli (támaszkodva az olvasók kulturális-módszertani hitére, miszerint Mark Twain Amerika nagy írója/történetírója és a Life on the Mississippiben bennfoglaltak igazsága, meglátásainak helyessége elvitathatatlan), majd ezen konstruált kereteket szétfeszíti.

A következő, egybevágó szövegrészletek Borges novellájából és Mark Twain munkájából származnak:

                 

Négy napig utaztam, mire lovat szereztem. Az ötödiken… megálltam egy pataknál, hogy ellássam magam vízzel és megpihenjek. Egy fatörzsön ültem, az ilyenkor forgalmas utat figyelve, amikor egy lovast láttam közeledni, jó formájú fekete ló hátán. Mihelyt megpillantottam, elhatároztam, hogy elveszem a lovát… Felálltam, megcéloztam egy szép forgópisztollyal, és ráparancsoltam, hogy szálljon le. Engedelmeskedett, én pedig bal kezembe vettem a gyeplőt, a patakra mutattam, és megparancsoltam, hogy induljon előre. Ment vagy kétszáz yardot, és megállt… Megparancsoltam, hogy vetkőzzék le. Azt mondta: „Ha már elhatározta, hogy megöl, engedjen imádkozni, mielőtt meghalok.” Azt feleltem, hogy nincs időm az imáit meghallgatni. Térdre rogyott, és tarkón lőttem. Egyetlen vágással felhasítottam a hasát, kibeleztem, és a patakba dobtam. Aztán átkutattam a zsebeit, s négyszáz dollárt és harminchét centet találtam, meg egy csomó papírt, ezeknek átvizsgálására nem vesztegettem az időt. A csizmája új volt, vadonatúj, és jól illett a lábamra. Az enyémet, amely már fölöttébb viseltes volt, a patakba hajítottam… Így jutottam a lóhoz, amelyre szükségem volt, hogy Natchezbe menjek.[4]

               

I walked four days, and no opportunity offered for me to get a horse. The fifth day, about twelve, I had become tired, and stopped at a creek to get some water and rest a little. While I was sitting on a log, looking down the road the way that I had come, a man came in sight riding on a good-looking horse. The very moment I saw him, I was determined to have his horse, if he was in the garb of a traveler. He rode up and I saw from his equipage that he was a traveler. I SHOT HIM THROUGH THE HEAD.

I arose and drew an elegant rifle pistol on him and ordered him to dismount. He did so, and I took his horse by the bridle and pointed down the creek, and ordered him to walk before me. He went a few hundred yards and stopped. I hitched his horse, and then made him undress himself, all to his shirt and drawers,

and ordered him to turn his back to me. He said, „If you are determined to kill me, let me have time to pray before I die.” I told him I had no time to hear him pray. He turned around and dropped on his knees, and I shot him through the back of the head. I ripped open his belly and took out his entrails, and sunk him in the creek. I then searched his pockets, and found four hundred dollars and thirty seven cents, and a number of papers that I did not take time to examine. I sunk the pocket-book and papers and his hat, in the creek. His boots were bran-new, and fitted me genteelly; and I put them on and sunk my old shoes in the creek, to atone for them. I rolled up his clothes and put them into his portmanteau, as they were bran-new cloth of the best quality. I mounted as fine a horse as ever I straddled, and directed my course for Natchez in much better style than I had been for the last five days.[5]

                   

A szöveg átvétele, idézettsége, megidézettsége vitathatatlan. Borges a fabula újraírásakor a Twain által rögzített nyomokra támaszkodik. Ez azonban nemcsak a szövegek átvételér irányuló vizsgálatkor érhető tetten, hanem a már korábban említett narrátori attitűdben, egy olyan nyelvhasználatban, ami a hagyomány szerves része, mi több, az amerikai irodalom, az amerikai irodalom nyelveként számon tartott.

Ernest Hemingway, a huszadik század legnagyobb irodalmi gazfickója az amerikai irodalmat egyenesen Twaintől származtatja, tőle eredendőnek tartja. Úgy véli, Twain óta senki sem írt olyan jó könyvet, mint ő. „Előtte semmi sem volt.”[6] Egy ilyen súlyos megállapítás igazsága vitatható, de rávilágít Twain jelentőségére az amerikai irodalmi hagyományban, illetve arra a beállítódásra, miszerint a twaini szövegvilág előzmény nélküli, új, és minden más amerikai író csakis tőle eredeztetheti magát. Mark Twain írása tulajdonképpen az Írás, a mindenek felett álló textus. Amikor Borges Twain szövegét teszi a magáévá, tulajdonképpen ehhez a kulturális beállítódáshoz alkalmazkodik, Twain interpretációjának kizárólagos igazságot tulajdonítva, elismerve, behódolva, mímelve, játékteret teremtve egy érvényben lévő, erős gyökerekkel rendelkező kulturális narratívának.

Mégis, egy lényeges vonatkozás tekintetében Borges novellája elkülönböződik a twaini szövegek hagyományrendjétől, méghozzá a név tekintetében. A történelem nem tud Lazarus Morell nevű gazfickóról, mi több, Mark Twain szövege sem említ ilyen névre hallgató gazfickót. Mark Twain John Murel történetét írta meg, noha Lazarus Morell élete egybevág John Murel életével. Amikor Borges idézetekkel telíti szövegét, Twain azon szövegeit veszi át, amelyek John Murelről íródtak, vagy tőle, Mureltől származnak. Nem kérdéses, hogy Mark Twain felhasználhatta a Murel-ügy peranyagát, hiszen Murel részletei vallomások, amelyek érthetővé, kerek egésszé teszik a történetet. Borges nemcsak ezen vallomásnak nyomait hozza mozgásba, majd lendíti ki, hanem az egész amerikai irodalmi narratívára kérdez rá.

John Murel Lazarus Morellként történő biblikussá tétele, a már meglévő, twaini írástól különbözteti el a novellát, így ellenáll minden olyan vizsgálatnak és klasszifikálásnak, amelyek Twain nagy hatású szövegének annotációjaként kezelnék a szöveget. Borges tulajdonképpen apokrifizálja Twain szövegét azáltal, hogy egy másik kizárólagos írásnak (az Írásnak) szolgáltatja ki, lehetőséget adva egy olyan játéknak, ami a biblikusság terében játszatja.

Amennyiben nem vesszük észre, hogy a Borges novellájában szereplő karakter neve nem egyezik a forrásként megjelölt szöveg karakterétől, akkor a narrátor áldozataivá válunk, becsap minket. Az intertextualitás sajátosságát és az interpretációt nem ismerő olvasó – hogy idevágó metaforával éljek – olyan rabszolga, akit többször átvernek és eladnak. Az olvasó Borges szövegének kiszolgáltatottja. Amennyiben az olvasó felismeri a bűnjel nyomait, gyanakodni kezd, felfejti a szálakat, akkor hasonló lesz ahhoz a rabszolgához, aki gyanakodni kezd, majd végül leleplezi a szentnek vélt szélhámost. Értelmezésünk tehát éppen ezt a tettenérést kockáztatja meg.

Borges narrátora a hagyomány álcáját ölti magára, egy megkérdőjelezhetetlen hagyomány álarcát, egyetlenként számon tartottan van jelen az amerikai irodalmi diskurzusban. Twain szövege dokumentaritásának megtartása, látszólagos magáévá tétele és az attól való elhatárolódás, a mindenek felett álló amerikai írás, mint szupertextus nyereséges felhasználása hasonlóképpen működik, mint ahogy a történetben Morell prédikál.

Miközben Istent hirdeti, a keresztény erkölcsökkel egyenesen ellentétes tettekre ragadtatja magát. Rablóbandát alapít, csal, lop, mi több, anyagi javakért öl: „Láttam Lazarus Morellt a szószéken – jegyzi fel egy játékbarlang tulajdonosa a louisianai Baton Rouge-ból –, hallgattam épületes szavait, és láttam könnyeket serkenni a szeméből. Tudtam róla, hogy házasságtörő, hogy néger-tolvaj és gyilkos is az Úr előtt, de az én szemem is könnyezett.”

Borges Lazarusa tisztában van azzal, miként használhatja fel az Írást és a biblikus nyelvet, hogy kiléte ne legyen mérvadó. Borges narrátora pedig azzal van tisztában, hogy Twain írását miként használhatja fel ahhoz, hogy elrejtse a szubjektivitását, és a szöveg megkérdőjelezhetetlen igazságként, kordokumentumként jelenjen meg.

Vagyis a szöveg mint Írás a joggyakorlat illúzióját kelti, aminek csak egyetlen interpretálási lehetőséget tulajdoníthatunk. Lazarus Morell a vallás törvényszövegei betartására, a hitre buzdít, mint ahogy Borges narrátora sem ad teret annak, hogy az olvasó többféleképpen értelmezze az olvasottakat. Az „amit leírok, úgy van” illúziója kisajátítja a szöveghelyeket, önös célra felhasználva egy értelmezési kánon másoknak, a másnak, másokért valónak tulajdonított textusait.

Ezt történik a rabszolgákkal is: „Állati remények és afrikai félelmek üledékére az Írás szavai rakódtak le; hitük következésképpen a Krisztusé volt. Mély hangon, kórusban énekelték: Go down Moses. A Mississippi pompás képet adott nekik a piszkos Jordánról.”

A Go down Mosesre való utalás, a spirituálé jelenléte ebben az alluzív formában megmutatja, játékba lendíti a bibliai üldözött nép és a feketék kulturális hagyományrendjét, a nyomokat egymásra vonatkoztathatóvá teszi. A spirituálé a zsidóságról szól, akik kérik Mózest, szabadítsa meg, vezesse ki őket Egyiptomból.

             

1. When Israel was in Egypt’s Land:

Let my people go.

Oppress’d so hard they could not stand,

Let my people go.

Refrain:

Go down Moses

’way down in Egypt’s land

Tell ol’ Pharaoh,

Let my peoples go.

2. Thus saith the Lord, bold Moses said:

Let my people go.

If not I’ll smite your firstborn dead,

Let my people go.

Refrain:

3. O let us all from bondage flee;

Let my people go.

And let us all in Christ be free!

Let my people go.

             

A 19. században közkedvelt dal volt a feketék körében, hiszen sorsközösséget éreztek az egykoron üldözött néppel, így ez a dal sokkal inkább köthető a kor Mississippijéhez, mint a zsidósághoz, mi több, vall a térség társadalmi-politikai közegéről. A spirituálénak a rabszolgaság korára történő vonatkoztatása, egy másik kultúrára történő alkalmazhatóságának a felismerése következtében ismét felsejlik valami: a szöveggel valaki/valakik/valami/valamik takaróznak, szöveg mögé rejteznek, így a szöveg nem az, aminek tulajdonítatott, vagy nem az, amiként ott áll.

Borges novellája erre épít. Előfeltevéseinket felhasználva, a történetmondás, források megjelölésének biztos retorikájával konstruál szöveget, amely épít az olvasó jóhiszeműségére, noha mindaz, amit képvisel, gyökeresen ellentéte a laikus olvasó értelmezési hagyományának

A Lazarus Morell jól példázza a szövegközöttiség működését, a szöveghelyek stratégiáját. Az intertextusok jelenlétével, nyereségre törő használatával a szöveg közötti helyeken Lazarus Morell módszere kap helyet, kényesen ügyelve arra, ne leplezze le magát: „Tekintetbe kell venni mindennek a jogi oldalát is. A négert mindaddig nem bocsátották áruba Morell bérgyilkosai, amíg eredeti gazdája nem jelentette be a szökését, és nem ajánlott fel jutalmat a megtalálónak. Ezután bárki elfoghatta, s ilyenformán utólagos eladása visszaélés volt, nem lopás. A polgári igazságszolgáltatáshoz fordulni fölösleges kiadást jelentett, mert a károkat sohasem térítették meg.”

Amennyiben egy Lazarus Morellre irányuló elemzés ezzel nem számol, a vizsgálat nem kecsegtethet sikerrel.

                       

                         

[1]Munkámban JÁNOSHÁZY György fordítására hivatkozom. In Louis Borges válogatott művei III. A tükör és a maszk. Európa, Budapest, 1998–2000.

[2] GADAMER, Hans Georg: Szöveg és interpretáció. In: Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi, Budapest, 2000. 24.

[3] Lásd: GENETTE, Gerard: Paratexts – thresholds of interpretation. Cambridge University Press, New York, 1997, valamint GENETTE, Gerard: The Architext: An Introduction. University of California Press, Berkeley, 1992.

[4] A szöveg csak magyar fordításban állt a rendelkezésemre, és bár a fordítás ténye a szövegközöttiség formáira irányuló vizsgálatnál mérvadó, ettől kénytelen voltam eltekinteni.

[5] TWAIN, Mark: Life in the Mississippi. Northship Press, New York, 1883, 311.

[6] GOLLUST, Shelley: Mark Twain: One of America’s Best Known and Best Loved Writers. k. n. 1999.