■ Miklya Zsolt (Vers)

Egy megkésett Goya-metszet; A festő süket fallal beszélget; Süket mise a festő műtermében

Egy megkésett Goya-metszet

Várod, kimetszi éjszakád a hold,

szikéjét alvadó húsába vájja,

lök neked is belőle, de csak lárva

nyüzsög, mint milliárd apró kobold,

hiába öltöztél hát zsákruhába,

nyűtt raszterén csak kidugja fejét,

már rég beköpte falatod a lét,

lencséd lecsúszik, szemed még kitárva,

mikor felriadsz. Álmodban kutyaként

szaladtál a Duquesa nyomában és nem

érted utol. Bokaszalagod egyre nyúlt,

a fojtás egyre gyűlt, s mikor a lövés

eldördült, az ágak mögül még feléd fordult

a vadász fehérben forgó, hűlt szeme.

Falnak fordulsz megint. Látod a mészfalat,

a vázat, s akár egy morbid vázlat, szakad

át dobhártyádon az éj. Süket, mint minden

szenvedély. Tudod, hogy a freskó-szint alatt,

Maja-fátyol mögött Leocadia ta-

nyázik. Falra hányod ma is, amit diktál

a mély. Kifordul szádból, ahogy a falat

inverze képpé módosul. Egy pillanat,

s már nem te vagy az úr, mint sosem is voltál,

legfeljebb lornyonnak volt jó a szemed. Te

magadat adtad akkor is, bár ilyet nem

tehet piktor, vakarja csak a meszet. Rád

vall, hogy elvakarod megint. És falruhád

se takarhatja tovább, begyűlt az éj-seb.

Arcát lestem, de csak tekintetét

villantotta rám, míg falhoz szegezett

a dárdafény. Tépésről tépésre te-

kerte gyolcsruhám a sebre, körém,

s mikor már torkig ért, és fel-alá járt

a porc a gyolcs alatt, riadt egér,

kaparni sem maradt erőm, elég,

csak egy pillanat és fellobbant a láng,

gyutacs vagy, martalék. Inkvizíció

helyett mi meglepett, pőre vízió,

torkolattűz utáni csengő fül, mely

már csak belső szobában hall hitet,

süket misédre, mészképű stáció.

Lepj meg, Miserere mei, Domine!