Endümion; Párosz; Az Úr megteremti Ádám és Éva múltját; Szó

Endümion

Hajnaltájt, mikor a Hold elfárad

szeretni Endümiont,

Latmon hegyéből kizsong

az óceán-mély férfi-bánat.

Barlangban szép pásztor alszik s élvez:

fény-apály, lucsok-ár, övig.

Álmai horgonyként kötik

egyszerre éghez és tengermélyhez.

Fönt Szeléné, az égi céda,

s ő lent a gyönyörben, zokog.

Iszapos sötétben okok:

örökre álarcban, sose célba.

Párosz

Sziklák kőtábláin tízezer mítosz. –

Számtalan Tithónosz, tücsökposzáta

ciripel: millió sípból sivítoz

az ember előtti Holdfény-szonáta.

Szeléné kerek szemérme rebben,

buggyan a mag, mint hegyből a láva,

belső öröm zúg fákban, kövekben. –

Nincs itt egy hang sem embernek szánva!

A föld torkában zengnek a vizek,

egekbe hajló cédrust szél mos,

törött amforát formáz a sziget,

s az amforában aszfodélosz.

Az Úr megteremti Ádám és Éva múltját

Fogatlan száj súg koponya-fülbe:

életnek danse macabre az ára.

Őszes haj mögül megkövülve

nézek rád: vénség önmagára.

Gyűlöllek? Szeretlek? Mindegy. Erős én

kellett Lesbiának s nem alázat.

S villám után az emlék verőfény,

s a tett és kifejlet egyként látszat.

Idegen ravatal – sértődötten

nézzük, a kezdet két agg tanúja.

Együtt a teremtés s vég, s a ködben

felénk mered az Isten ujja.

Szó

Szó, amely nincs a szótárakban,

se jelentése, se alakja,

sejtés csak, túl az állat-léten,

még nem a felnőtt: a gyermek lakja.

Anyám szokta mondani… Mit is? S mikor?

Nem fontos, rég volt, s ez a régen

kereng egy képben, kihűlt formában,

idő-csapda az elforgó égen.

Volt egy szilvafánk, kétágú törzse

Pütagorasz bölcs ipszilonja,

lehulltam minden jelentéséről,

hallom sírásom, s anyám mondja:

Hová a falu megy, oda megyünk!

Teherautókra írva: Prága.

S hallom a szót is, s szilvafánknak

recsegve lehasad minden ága.