Komjáthy Jenő-palimpszeszt; Pilinszky János-palimpszeszt

Komjáthy Jenő-palimpszeszt

           GNÓMA

           A szomorú, a bánatos

           Virág, kit Isten könnye mos.

           A szenvedés, a bú erő,

           Az ördögé a heverő.

           Az ördögé a jóllakott,

           De égbe tör az elhagyott.

           Nem üdvözít a bűnöröm:

           Az eszmekín lesz dicsköröm.

A térvörös, a tágsötét –

Isten orcáját öntözék.

Ha horkan is, csak alszik Ő,

Álma e böszme téridő.

Nyakunkba álmodik nagyot,

Határos űrt, atóm fagyot.

De pergve száll az űri rög:

Vídám körünk a percörök.

Pilinszky János-palimpszeszt

           Panasz

           Elevenen a csillagok alá,

           az éjszakák sarában eltemetve,

           hallod a némaságomat?

           Mintha egy égbolt madár közeledne.            

          Így hívogatlak szótalan:

           az örök hallgatásból,

           idegen egeid alól

           valaha is kiásol?

           Eljut hozzád a panaszom?

           Hiába ostromollak?

           Köröskörűl a félelem

           zátonyai ragyognak.

           Számíthatok rád istenem?

           Úgy vágyom közeledre,

           dideregve csak hevesebb

           a szerelmek szerelme!

           Temess a karjaid közé,

           ne adj oda a fagynak,

           ha elfogy is a levegőm,

           hivásom sose lankad.

           Légy reszketésem öröme,

           mint lombjai a fának:

           adj nevet, gyönyörű nevet,

           párnát a pusztulásnak.

Elevenen a göröngyök fölött,

nappalok légkörében eltemetve,

látod, hogyan vet hullámot a föld?

Mintha felhőnyi vakond közeledne.

A villás ágra görnyedek;

földet túrok a fával.

Nem érdekel az odafent

sok felhányt csillagával.

Magvakat dobálok a sárba:

ennyi, mi tőlem futja.

Köröskörül kő, ingovány,

pár sírdomb, férgek, dudva.

Verejtékemmel gyúrom össze

felporzó hantod arcomon.

Ha megsül egyszer a kenyér,

héjára tested karcolom.

Tarts meg, kérlek, még állva itt,

ne ránts magadhoz, árnyék.

Hadd fűtse át az életet

a benntartott okádék.

Amíg reszketek, élek is,

látod, még lép a lábam:

nem kérek mást, csak egy botot.

Támaszt a pusztulásban.