Út a tanyához; kintről nézed; Levéltöredék Felicétől
Út a tanyához
Az arányok és fények
maradnak,
vagyis a lényeg.
A kompozíciót a szemed, összehúzva,
noha érzékeli,
jelenléted e tájban kéretlen.
Mégis úgy érzed, a rigó az elhagyott,
gazzal benőtt tsz-udvaron
neked is szól.
A dögtelep csípős szagában
elvegyülni – kapálózol ellene,
bár e hangnak mintegy visszája,
kedvese.
kintről nézed
mint könnyű szövetből készült
hosszú függöny amikor
meglebben és a tárt ablakszárnyak
kitágítják a belátás
határát, de nem kapsz
mást, csak üres teret,
más szóval kosarat, nesze:
semmi a tied,
gyere: sehová az utad,
és tiéd a sehol,
maradhatsz ott: egy pillanatra,
teredet a huzattól
felszállt függöny
rajzolja körül,
de a fény nem szolgál
még neked
– a távoli hegy csúcsát
épp csak most érte el –,
véletlenül lett a tied
mindez, s lám,
mióta nem felejted
Levéltöredék Felicétől
„Soha nem mondtad…”*
rebegte Felice, legalábbis
így halljuk ezt a levelet:
rebegte s nem vádlón és keserűn
kiáltotta.
És ez csakugyan lehet.
Éppen mert valószínűtlen.
Egyszerűen
nem volt rá idő.
Eljegyzés, szakítás,
megint eljegyzés, megint szakítás.
De most, hogy kiderült
s talán jókor, talán
az utolsó pillanatban,
hogy valamit nem mondott,
meglepődni nem kell.
Megbotránkozni sem.
Hisz’ végül helyrehozta.
* Nem tudjuk, hogy mit.