A tágra nyílt szem

Május 29. 18.00-kor Kalligram-könyvbemutató a Ventur u. 9-ben, a Zichy-palotában. Szigeti új lapot indított, szlovák nyelven, OS címmel, ami egyszerre jelent „tengelyt” és, amennyiben az „občianska spoločnosť” rövidítése is lehet, „polgári társadalmat”. Szlovák szerkesztők szerkesztik, Rudolf Chmel a szerkesztőbizottság elnöke, következésképpen a mostani bemutatóján itt van az egész szlovák ellenzék. Plusz még a Szlovák kérdés című könyvüket is bemutatják a kalligramosok (a könyv válogatás szlovák történészek munkáiból!).

Szigeti László valami egészen különös dolgot művel: amellett (vagy abból következően?), hogy a Kalligram egy szűkebb irodalmi Közép-Európa (a magyarok, szlovákok, csehek, lengyelek) kiadója, ő szervezi a szlovák polgári-liberális ellenzéket is. És a legérdekesebb ebben az egészben, hogy a szlovák értelmiség nem tiltakozik, zokszó nélkül elfogadja a magyar segítséget, senki fejében meg sem fordul, hogy lehetne ez akár „danajský dar” (danai ajándék) is. (Jano Štrasser, szlovák költő ül mellettem, neki magyarázom mindezt, persze szlovákul, s mindjárt meg is fordul a fejemben, hogy ennek „danajský dar”-nak érdekes módon nemigen ismert a magyar megfelelője, a „danai ajándékot” én rögtönözöm.) A másik oldalamon két csinos lány ül, szlovák szakos hallgatóim, azok meg azt pusmogják, vihorásszák a fülembe, hogy az OS-t nem lehet megnyugtatóan ragozni, mert ha „tengely” értelemben használom, akkor nőnemű, de ha rövidítésként kezelem, akkor hímnemű. Azaz a genitívusza lehet „osi” meg „osa” is, az „osa” viszont már „darazsat” is jelenthet, jól át van ez a cím gondolva, ezer a jelentése.

Zajlik körülöttem a világ, jól érzem magamat, de kicsit sajnálom is az elvesztegetett időt, a lazítást: társadalmi életet csak a belső épülésem rovására élhetek. De: rengeteg körülöttem a csinos nő, vigye az ördög a belső épülésemet!

Bpest, június 6. Metró Szálloda, 18.50. Mögöttem a könyvhét első napja. Olyan fáradt vagyok, hogy csak tántorgok, mintha részeg volnék. Ma annyit gyalogoltam, mint valamikor bakakoromban. (Marhaság!, hiszen én tüzér voltam. De azért gyalogolni gyalogoltam.) Délelőtt a Népszabadságban voltam, VLM-mel találkoztam, délután fogadás volt az Írószövetségben. Sz. L. nekem támadt, hogy biztosan azért nem küldök írást a Kortársnak, mert „teljesen VLM befolyása alá kerültem”.

Nem hiszek a hatásokban, inkább hiszek az impulzusokban, s nem tehetek róla, hogy Sz. L.-éktől már rég nem kapok impulzusokat. Hazafelé bementem még az Írók Boltjába, megtaláltam Szilasi László Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét című kritikakötetét, örülök neki (Sz. L. azon kevés kritikusaink egyike, akinek még öröm az olvasás), s most ülök a Metró Szálló harmadik emeletén, bámulok bele a semmibe. Színházba akartam menni, de semmi érdekeset nem játszanak, Parti Nagy Mauzóleumát már levették a műsorról.

Június 7. 15.00 órától a Madách sátrában, 16.00-tól az Argumentuméban dedikáltam. Amott a régebbi könyveimet, emitt a Leviticust. Nem volt különösebb sikerem. De valószínűleg a hírverés hiányzott. Sehol egy írás nem jelent meg róla (a Leviticusról). Ma a kiadványai reklámozásával, népszerűsítésével csak a Jelenkor, a Magvető és a Kalligram törődik.

A sátrak labirintusában találkoztam Márton Lacival, Parti Nagy Lajossal, Szijj Ferenccel, Papp Tiborral, Albert Pállal, Ferdinandy Györggyel; holnap 15.00 órára Osztovits Ágnes hívott meg interjúra.

Tágul az ismeretségi köröm, bár nem tudom, mennyire ismeretségek ezek a futó találkozások. A jégkemény arcú Sz. F. mintha éppen Capote Hidegvérreljéből lépett volna ki, A nagy salakmezőjébe ugyan azt írta, ajánlásként, hogy „tisztelettel, barátsággal”, de nemigen volt barátkozó hangulatban. Márton Lacinak azt magyaráztam, hogy az idén rajta kívül (ő ugyanis egy nagyregényt produkált: Jacob Wunschwitz igaz története) mindenki átmeneti műfajokkal jelentkezett, de mikor megkérdezte, hogy ki az a mindenki, csak Kertész Imre naplószerű Valaki mása jutott eszembe.

A „mindenkinek” a lényege tkp. az volt, hogy az idei könyvhétnek nem volt regényszenzációja. Márton Laci könyvét eléggé elhallgatták. Vajon miért? Miért nincs a Márton-prózának olyan kritikai visszhangja, amilyet megérdemelne? Mi magyarázza körülötte a ritka lelkesedést s a gyakoribb tapintatos csendet?

Június 8. Még mindig Bpesten, a Könyvhéten. Úgy teleraktam reggel nagy, férfias durungokkal a Metró Szálló vécéjének kagylóját, hogy már csak ezért érdemes volt idejönni.

Most viszont legszívesebben már a könyvhetet is lesz…nám. Mindenhol csend, közöny, sztoa. Beilleszkedés az érzelem-, a szenvedélynélküliség világába. Nincs kelete az anyagiakon és anyagon túlmutató minőségeknek, az érzelemnek, a szenvedélynek, a szenvedésnek, az embert az univerzumhoz, a kozmikus léthez kötő aktivitásoknak. Én megpróbáltam a Leviticusomban ezeket a „metafizikumokat” azokon a bibliai és történelmi personákon (a törvényhozó levitákon, a törvényeket „levitáló”, lebegtető „cinikusokon”, Augustuson, Iuvenalison, Parsifalon, Hamleten) keresztül megélni, megeleveníteni, s visszahozni az irodalomba, akikben még hiteles volt ez az aktivitás. S könyvem visszhangja nulla. Ilyen persona-kísérletem volt már Mittel úr is, csak míg az a részt lakta be (aránylag sikeresen), addig az újabb perszonifikációim az egyetem, az univerzum felé nyitogatják-nyújtogatják bensőségeiket. Feleslegesen.

Mit keressek még itt?

Pozsony, június 18. Tegnap és ma felvételiztettünk. Én állítottam össze a felvételi kérdéseket, s miután sikeresen befejeztük az akciót, megérdemeltem volna a sikerélményt. De a sikerélmény nem jött. Nem éreztem elégedettséget, csak fáradtságot. Kellemetlen fáradtságot. Ismerős érzés: némely versem megírása után érzek ilyesmit.

Viszont délután nekifeküdtem az autómnak, s megcsináltam, kijavítottam rajta, amire már hónapok óta készülök: lecsiszoltam a rozsdás részeit, alapfestékkel befestettem, újracsavaroztam a számtáblát – s most azon kapom magamat, hogy már fél órája könyökölök az ablakban, s jólesően nézegetem a rendbe tett autót, gyönyörködöm a munkám eredményében. A fizikai munka jobban kielégít, mint a szellemi? Hogy van ez akkor velem?

A múlt szombaton (ma szerda van) a rádióban Lator Pilinszkyről beszélt, s azzal fejezte be, hogy a költő sikere nem a jó kritika, hanem az, ha az egy olvasó által elkezdett sort sok olvasó tudja folytatni. Hogy a kritikai értékelés nem megbízható, mert például ma azok hozsannázzák Pilinszkyt, akik tegnap a tiltottak, esetleg a tűrtek közé utálták, de ha ő (Lator) az egyetemen elkezdi, hogy „Éles kövek közt árnyékom csörömpöl”, akkor az egész évfolyam mondja hozzá a folytatást: „Fáradt vagyok, kimeredek a földből”.

Pilinszkynek lehetne sikerélménye. Nekem nincs.

De a mesterember legalább nem mered ki a földből, a mesterember jól érzi magát a földben. Fáradt vagyok, de a mesterember fáradtsága kellemes fáradtság. S ez is valami.

Június 20. Fáj a fejem. Kinn esik az eső, s csak a Jóisten tudja, hogy a légkör és a kozmosz milyen folyamatainak a részesévé válok a fejfájásommal magam is. Képtelen vagyok gondolkodni. Igaz, közben csomagolom s címezgetem a Leviticus példányait, barátaimnak, kritikusoknak, de semmi másra nem futja erőmből.

Van néhány olyan kritikus, akinek a véleménye nagyon fontos a számomra (nem sok, talán négy-öt), s akár azt is mondhatnám, hogy nekik írok. De érdekes, hogy mikor erre a meghatározó négy-ötre gondolok, akkor nem kritikusoknak, hanem valami sokkal, de sokkal fontosabb instanciának érzem őket. Ennek az instanciának a lényegét nehéz lenne megfogalmazni, mert inkább az emberi és metafizikai mivoltunkkal s talán azzal a „tágra nyílt szemel” kapcsolatos (s nem az irodalomkritikával magával!), amely figyelmének ki vagyunk szolgáltatva. Földényi F. László ezt a „tányérnagyságú szemet” egy álombeli bálna fején látta meg (vö. A tágra nyílt szem), de én mint kevésbé hívő ember ezt az „instanciát” eddig még csak emberek (néhány ember) homlokán láttam világítani.

Csörög a telefon, P. Lívia telefonál, azt újságolja, hogy az ÉS-ben Reményi József Tamás ír a könyvemről.

Pozsony, 1997. június 22. Tocqueville: „A normális polgári társadalomban minden új nemzedék egy új nemzet.” Ha a nemzet egyenlő az azonos emlékezetű közösséggel, akkor T. állítása csak retorikai fogásként, hiperbolaként fogadható el. A közösségi emlékezet ugyanis az irodalom, a kultúra, a történelemtudomány, a vallás stb. intézményei formájában a „normális” polgári társadalomban is működik. Más kérdés, hogy emlékezet helyett ott (a polgári társadalomban) talán inkább megtanult, átvett mítoszokról, történetekről, emlékekről kellene beszélnünk. Az emlék átadható, maga az emlékezés folyamata, a nemzedéket nemzedékkel összekötő eleven emlékezet az, amely nem „tanulható” meg, s amely így az etnikailag heterogén polgári társadalomban két nemzedék között valóban megszakadni látszhat.

A „törzsi nemzet” nemzedékről nemzedékre szálló, örökölt emlékezete viszont egyrészt hit, másrészt adottság kérdése. Pascal az emlékezet hitjellegéről: „Sém látta Lámekhet, aki viszont látta Ádámot, de ugyanez a Sém látta Jákobot is...” stb., stb., egészen Mózesig. Aztán még: „Ez bizonyító erejű azok számára, akik helyesen értelmezik.”

Ez a tehát a törzsi emlékezet: a törzs tagjai elhiszik a vérségi láncot és elődeik megszakítatlan és szakadatlan közvetlen érintkezését.

Másrészt: „Miért nyújtja Mózes oly hosszúra az emberek életét, és miért sorol fel oly kevés nemzedéket?”, kérdezi ugyancsak Pascal. Azért, mert Mózes író, felelem én. Csak az íróknak adatik meg, hogy az előző nemzedékek emlékeire is emlékezik (és „emlékeit”, Mózesként, a következő nemzedékekkel is elhiteti). De nem azért, mert próféta, vagy mert évszázadokig él (ez utóbbit is Pascal állítja), hanem azért, mert különösen erős emlékezőképessége van: a mások emlékeit is magáévá tudja emlékezni. Az írás mint művészet valószínűleg nem is más, mint korokra visszanyúló intenzív emlékezet, virtuóz mnemotechnika plusz erős akarat.

S ami Tocqueville-t illeti: ő úgy látja, hogy az emlékezés csak az idősek kiváltsága, csak nekik van időérzékük, s idejük (a nyelv pontosan fogalmaz: idősek, idővel bírók), amire emlékezhetnek. Ezt a felismerését általánosítja (általánosíthatná) képpé: a polgári társadalmak új nemzedékei azért lehetnek (képletesen) „új nemzet”, mert annyira elejéről kezdik a közösségi emlékek, mítoszok tanulását (mivel az „eleven emlékezet” náluk nem működik), mintha valóban egy új (idegen) nemzet volnának.

Egyébként Tocqueville francia történész, de lényegében maga is író volt. S majdnem az életével fizetett azért, mert nagyon intenzíven emlékezett – az amerikaiak történetére. Azt mondta (az amerikai történelem tapasztalatai alapján), hogy a francia forradalom is elkerülhető lett volna. Erre a francia (törzsi hitű) nemzet (értsd: Napóleon, aki persze maga sem volt vér szerinti francia) könyörtelenül lecsukta.

____________________

Darvasi László Zamarano sírt című novelláját (tárcáját?) olvasom az ÉS-ben. Az irodalom témája ma az „ego obskurus” vagy a „régi idők mozija”, esetleg a „verebek erotikája”. Szóba jöhet még a futball, a lóverseny vagy maga az irodalom. A játék és a paródia lett a fő narráció, az élet narrációja. Aki magát az „életet” meri írni, az vagy ókonzervatív, vagy nagyon bátor ember. Pedig az élet is narráció: a halál narrációja.

Parti Nagy Lajos: Visszanéző. Mintha mondjuk a Tenyészet országa paródiáját olvasnám. PNL ugyanúgy halmozza a zsúfolt, összetett, fürtös képeket, kifejezéseket, mint Juhász Ferenc, csak ez utóbbi versének a szerkezete a halál, az előbbié: a Tenyészet országa.

Június 24. Aquinói Szent Tamást mint a család legifjabb tagját (ötödik gyermek volt) már kicsi korában Istennek ajánlották, s később kolostorba adták. De honnan tudták, hogy ő lesz a család „legifjabb tagja”, hogy nem követi hatodik gyerek? Az abortusz akkor még nemigen divatozott.

Mint vakarcsot, engem is papnak szántak. (A huszadik századi parasztasszonyok már felfedezték természetes küretjüket, a középső – leghosszabb – ujjukat, s utánam, negyedik gyerek után nem jöhetett újabb.) Vajon már az őskorban is papnak (sámánnak) adták a vakarcsot, hogy ilyen makacs hagyomány lett belőle?

Engem persze főleg azért akartak papnak adni, mert sokat olvasó, vékonyka, testi munkára nem alkalmas, tudós kis lélek voltam. Olvasni a tizenkét évvel idősebb gimnazista bátyámtól már jóval iskoláskorom előtt megtanultam, szellemiekben ő volt az apám.

Eszerint mégsem első, hanem „második generációs értelmiségi” vagyok. Az első értelmiségi „generáció” a bátyám volt. Huszonegy éves korában halt meg, leventeként, a háborúban.

________________

Derrida írja: A filozófiát irodalomként, az irodalmat filozófiaként kell művelni.

Kertész Imre legalább annyira filozófus, mint amennyire író: filozófiaként műveli az irodalmat. Ezért ritkítja párját a magyar glóbuszon. A zsidósors filozófia, a magyar sors jeremiád.

A Valaki mást olvasom, s írom ki belőle a következő filozófikumokat: „Minden hamis (általam az, az én révemen: a létezésem hamisítja meg). Ha az üresség (belső ürességem) bűnérzetet vált ki, ez talán az eredetre is enged következtetni. A Teremtést a szorongás előzte meg: a horror vacui etikai tényállás.”

S odább: „Wittgenstein… A perverzitásig fokozott szabatosság; a zsidó öngyűlölet (voltaképp a legnemesebb, a legmagasabb színvonalon tanulmányozható itt az antiszemitizmus kialakulása és működése)… – a gondolkodás mint a felülkerekedés kísérlete, a gondolkodás mint bosszú, mint a menekülő még egyszer hátravillanó szeme, telve megvetéssel és luciditással.”

Így másolgattam ki valamikor, otthon, már kicsi gyermekkoromban is, egész oldalakat a kedvenc olvasmányaimból. A Napsugár című gyermeklapból (szerkesztette Borka Géza, Komáromban), a Singletton kapitányból, a Verne-könyvekből. Később Mikszáthból, Móriczból, a népiekből, aztán egy ugrással Shakespeare-ből, Schopenhauerből.

Kint zúgtak a méhek, állandóan sütött a nap, az ablakunkon túl kévékkel megrakott szekerek dülöngéltek az út porában, én meg olvastam, olvastam, s másoltam. Lehet, csak azért, mert nem bírtam elviselni a füzeteim üres lapjait, a horror vacuit. Mindent elolvastam, ami a kezembe került, s mindent kijegyzeteltem. Hosszú, nagyon hosszú, poros út kanyargott velem Borka Gézától Kertész Imréig és Wittgensteinig.

Anyám eredetileg, mielőtt a katolikus apámhoz férjhez jött (a katolikus Péterfalára), protestáns volt, de az új család és a falu hatására átkeresztelkedett katolikusnak, a tanítóné, a „tekintetes asszony” lett a keresztanyja, a tanító úr meg (a gimnazista testvérbátyám mellett) az én második szellemi keresztapám.

Zsenge gyermekkoromban két könyvtár is a rendelkezésemre állott: a bátyámé és a tanítóé. Ez utóbbi, 1938 előtt, az első csehszlovák érában, még a Korunkot is járatta. Belelapoztam a bekötött évfolyamokba, nem értettem, miért van a nagy könyvben sok vékony könyv.

A tanító úr fia meg a bátyám sokat beszélgettek. Komolyan, felnőttek módjára. Emlékszem, egyszer a bátyám azt mondta: A nyugati kultúrnemzetek ezt nem engedhetik meg. Nem tudom, mi volt az, amit a nyugati kultúrnemzeteknek nem lett volna szabad megengedniük (lehetett mindez úgy 1943-ban, én nyolcéves voltam), de nekem nagyon imponált a mondat, főleg a „kultúrnemzetek” kifejezés.

Aztán mikor a bátyámat, leventeként, kivitték a frontra, s apámat is elvitték katonának, s még inkább mikor a háború után az új hatalom Csehországba akarta a családunkat deportálni, kényszermunkára, s apám átszöktette a családot Magyarországra, sokszor gondoltam a „nyugati kultúrnemzetekről”, akik mindezt megengedték, nagyon csúnyákat. Bosszúból gondolkodni kezdtem, s a menekülő gyermek hátravillanó szeme tele volt megvetéssel és luciditással.

A tanítóné mesalliance-a (azaz hogy miért vállalta egy valamikori juhászlányból lett mesterné keresztanyaságát) máig rejtély a számomra. Hogy ő „térítette” volna katolikus hitre anyámat? Elég rabiátus nő volt, velünk, falusiakkal „tekintetes asszonynak” hívatta magát, minden elképzelhető róla.

Egy dolog viszont nemcsak elképzelhető, hanem biztos: az én íróvá levésem hátterében az említett két könyvtár, és a hosszú-hosszú, magányos, szinte növendék-szerzetesi másolási gyakorlatok állnak.

Június 26. Hogy elárvult, megcsendesedett ez a szegény Pozsony az irodalomban, az irodalom nyelvében! Kálti Márknak (aki szerint Árpádházi Salamon, Gézától és Lászlótól űzve, jajgatva és sóhajtozva Pozsonyba húzódott) s az ódon Halotti Beszéd szerzőjének (a becses emléket a Szent Márton-dóm levéltárában fedezték fel) köszönhetően már a legrégibb irodalmi szövegeinkben ott morajlik a város hangja. Aztán Balassi Bálint, Pázmány Péter, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey, Kossuth, Széchenyi, Deák, Vörösmarty, Petőfi, Jókai hangján szól Pozsony, s hirtelen elhallgat. A mai Bratislava sok műnemben beszédes, csaknem locsogó, de az irodalomban néma. A szlovák irodalomban is az.

_________________

Kertész Imre, mint a megerőszakolt nő: termi nem akart, zseniális gyermekeit: magyar irodalmi szövegeit. „Nagyrészt… nem azoknak írok, akiknek a nyelvét beszélem, s ezt szinte jólesik ennyire világosan megfogalmaznom.” (113. oldal.) Az idegenkedés, sőt megvetés is lehet épp olyan termékeny, mint a szerelem. Ha elég intenzív.

__________________

Hogy elszoktam már, a puritán Kertész Imrét olvasva, az irodalmi érzékiségtől! A Valaki más szüneteiben Rezeda Kázmérba is bele-belenézek, s egy sötét hónalj (Szilvia hónalja a színházpáholy előcsarnokának a tükrében, miközben a hölgy a kalapját próbálgatja) jobban izgalomba hoz, mint esetenként a valóságos Vénusz-dombok.

Kertész és Krúdy, teljesen véletlenszerűen egymás mellett, váltogatva olvasva egyiket s a másikat – mintha felváltva szagolgatnék fekete ürmöt és bazsalikomot. De ebben a pillanatban úgy érzem, hogy pontosan egymás mellett adják ki illatukat a legteljesebben.

Június 27. Eggyel többen vannak a kritikusaim, akiknek érdemes írnom. Reményi József Tamás írja a Levitucusomról (az ÉS-ben): a kötet verseiben a „lírai erkölcsbeszéd” „egy modernizmus utáni retorikában” hitelesedik. Ez végre nekem is új. Tehát erkölcsbeszéd, amelyet a költészet hitelesít. Erkölcs Isten nélkül.

Egy éve Carlo Maria Martini bíboros, milánói érsek és Umberto Eco vitatkoztak az erkölcsről: lehet-e – Isten híján – különbséget tenni jó és rossz között?

Engem nem a jó és rossz különbsége érdekel: a költészet a rosszat is képes, ha nem is jóvá, de pozitív erővé írni, esztétizálni. Engem az a valami érdekel, amit Eco univerzális szemantizmusoknak nevez, amelyek minden nyelvben megtalálhatók, s valamennyi az emberi testnek a térhez való viszonyára vonatkozik. (Vö. Népszabadság, 1996. febr. 9.) „Mások testi jogainak a tiszteletben tartása… Az etika dimenziója akkor kezdődik, amikor a színen megjelenik a »másik«” – mondja a nagy olasz író. Az ősember csak annyiban ismerte föl és el a másikat, amennyiben annak el akarta venni a terét, sőt őt magát is föl akarta falni – teszem hozzá én. Amikor már beszélni is kezdett a másikról, akkor teret is adott neki, ha csak nyelvi teret is.

Az én erkölcsiségem annyi, hogy nyelvi teret adok a másiknak. Mást nem adhatok. Mert másom magamnak sincs.

Ezt értem én a „lírai erkölcsbeszéden”, de lehet, hogy rosszul értem.

Június 29. Szőrös kis manó ül egy, a nagy, kék univerzumba akasztott betonkalitkában, s vizsgálgatja az ablakon át, hogy fölötte, rettenetes magasságban egy héjaféle madár lebeg, azaz áll, szinte mozdulatlanul. S a szőrös kis manóban úgy van ott az univerzum, ahogy ő ott van az univerzumban. Rejtélyes, felemelő, lenyűgöző.

Fáj a feje a kicsi manónak. De azért fájó fejjel is nagy dolgokra gondol. Például Közép-Európa irodalmának három szakaszára. 1. szakasz (a kezdetektől a 19. századig): Észak Géniusza (vö. Hamvas), amely Közép-Európa irodalmát is magába foglalja, beépítetlenségénél fogva szabad teret enged a Nyugati Géniusznak, a barokknak, a romantikának stb.; 2. szakasz (a 20. század): az Északi Géniusz a saját nemzeti nyelvein megteremti a Kontraszt-Európát, amelyben Nyugat-Európa visszájáról látható (vö. „kontrasztanyag”, szecesszió, katasztrofizmus, abszurd próza, abszurd dráma); 3. szakasz (a 21. század): az elmohamedánosodott-keletiesedett Európában Közép-Európa őrzi – Kontraszt-Európa lakmusz-irodalmában – az egykori európai irodalom emlékét; Európa „hellenizálódott” nagy nyelvein (angolul, franciául) újraírja a saját mítoszait (s a Kontraszt-Európát is).

Kedves Barátaim, Önök valószínűleg nem is tudják, milyen lélegzetelállítóan bátor dologra vállalkoztak: a tudomány nyelvén akarnak szólni arról a valamiről, amiről eddig még a legfelkészültebbeknek is csak az esztétikum nyelvén sikerült beszélni. Igen, Közép-Európáról van szó, KE-ról mint metaforáról, s KE-ról mint létező régióról.

A szőrös kis manó előadásra készül: egy Esztétikai Társaság nevű budapesti intézmény tudományos értekezletre invitálta. A téma: Közép-Európa mint birodalom és irodalom.

Június 30. Lehetséges, hogy a rigók egymástól tanulják a dallamaikat? Rengeteg a feketerigó az ablakom alatti parkban, reggel rigófüttyre ébredek (esetleg fácánkakas-kukorékolásra, mert az is van, csak kicsit odább, a vasúton túl, a satnya árpatáblákban, vagy a bennük elszórt csenderesekben?, tegnap Péter-Pál volt, de az aratást még sehol sem kezdték el), szóval reggelente rendre rigófüttyre ébredek, de ezek az én rigóim mind és mindig ugyanazt a dallamot fújják. Valahogy így:  ♫ ♪ Szeretem a rigófüttyöt, de ez az állandó, ideges, szinkópás trila-la, ez a kihagyásos poétika már megy az idegeimre. Mintha Bertók Laci írta volna a partitúrájukat: No de nem! No de nem! No de nem!

Vagy mindig ugyanaz az egyetlen rigó eszelősködik itt az ablakom alatt? Szinte már én is késztetést érzek, mint anno a szélütött Lenin a krími szanatóriumban (Kertész I.: Valaki más, 16. o.), hogy kirohanjak, s megdobáljam őket.

______________________

Kíváncsi vagyok, mit fog írni a verseimről Lator László. Reményi József Tamás kicsit talán tapintatos volt (ha ez a kritikában egyáltalán lehetséges), LL nem szokott udvariaskodni. Sőt: van benne egy nagy adag egészséges elfogultság a költő-újdonászokkal szemben, s ezt az elfogultságát soha nem rejti véka alá. A Népszabadságba fog írni, gondolom, felkérésre. Az irodalmi rovatok szerkesztői mostanában már nem írásra, hanem olvasásra noszogatják a kritikusokat. A kritikusok az ő kínálatukból válogatják az olvasnivalójukat. Azaz végső soron nem a kritikusok, hanem a szerkesztők szabják meg, hogy mi kerül be a kritikai figyelembe.

Július 3. Tegnap Bélvatán voltam (Bélvata csallóközi kisfalu Dunaszerdahely mellett), „kihelyezett tanszékülésünk” volt Mészáros Bandiék egykori portáján, nagy, üres parasztházban. Bandi csak nyáron van otthon, de nagyon gondozza a kertet is, lakást is. Csodálom ezeket az embereket, akik egyszerre tudnak kertben és filozófiában gondolkodni.

Az ülés természetesen Voltaire kertfilozófiájával indult: Il faut cultiver notre jardin! Művelni kell a kertjeinket, mondta Mészáros Bandi, tanszékvezető tanár úr. De mindjárt azt is hozzátette, olyan „félre” formán: Meg a nőinket.

Én inkább ez utóbbi véleményét osztom. Kapálni pokoli mód nem szerettem.

Július 5. Vigasztalanul esik az eső. Kapkodok fűhöz-fához, semmi sem enged magához. Ma a következő könyvekbe olvastam bele: Kornis Mihály: Sóhajok hídja, Szilasi László: Miért engedjük át az ácsoknak…, Adré Maurois: Voltaire, Kertész Imre: Sorstalanság, Fülöp László: Pilinszky János. Megint eldugult bennem valami karburátor vagy mifene, nem kap az agyam vért, nem megy az írás. Téma pedig lenne: A Vecsera Mária-rejtély Krúdy Gyula Vörös postakocsijában és Jókai írásaiban, ahogy Szilasi felveti; Voltaire Ferney-je és kapcsolata a nőkkel, unokahúgaival meg Corneille unokájával, akit kiházasított, s Varicourt kisasszonnyal, aki gyakran összecsókolgatta az idős filozófust, mire az rendre így sóhajtozott: „Ah, kisasszony, az Élet és a Halál ölelkeznek össze” (a Halál azonban nem vetette meg az efféle ölelkezéseket – jegyzi meg Maurois); Pilinszky János Apokrifje mint a magyar Kolima vagy egy korai Sorstalanság.

Főleg Pilinszky izgat, mert 17-én előadást kellene róla tartanom Rimaszombatban, ha az állapotom engedi. De ebben a pillanatban ott tartok, hogy más gondolkodik a fejemmel, nagyon rosszul hat rám az időjárás. De még így is játszva tudok olyan „okosakat” gondolni, mint amilyeneket a mai rádiós Irodalmi Újság szerzői gondoltak, pedig csupa jó név, de feltehetően rájuk is rosszul hat az eső. Tolnai Ottó volt köztük (a bumfordi tájszólásával) a legrokonszenvesebb.

Apropó, Tolnai: a könyvhéten megállított, hogy aktuális-e még a pozsonyi meghívásunk, s Holant is emlegette, akiről szeretne velem eszmét cserélni.

Július 7. Sírni szeretnék, nagy, ujjongó sírással. Újraolvastam Zalán Tibor 60 tűnődés-forgácsát a Kalligram tavalyi, 5-ös számában (a publikációs tevékenységem úgymond „recepcióját” kellett kimutatnom az egyetemen). Eredetileg Nyitrán hangzott el, köszöntőként, a hatvanadik születésnapomra szervezett szemináriumon, s akkor tulajdonképpen nem is igen figyeltem fel rá. Most magnéziumfénnyel gyúl ki bennem a szöveg: úgy érzem, Z. T. egyszer s mindenkorra evidenciává tette verseim jelentésképző erejét és fontosságát. Ha többé senki soha egy sort le nem ír rólam, Z. T. versesszéje (rapszódiája?) akkor is újra meg újra életre galvanizál – valakit, akinek fikcióját, talányát én teremtettem meg. Egyszerre hömpölygő és szárnyaló whittmani sorok, nem biztos, hogy rólam, hogy az én verseimről szólnak, de súlyosan, cáfolhatatlanul zeng bennük valami. Megrendülve olvasom: a költő komoly, drámai eszmerendszert alkot lírai vázlataimból. Pillanatonként abbahagyom, félve, hogy a pompás mondatok elfogynak. De nem, illetve csak úgy fogynak, hogy egy pillanatra sem gyengül az energiájuk, s még a hatvanadik mondatnak, a legeslegfelső C-nek is jut felső pótvonal.

__________________

Vissza a tegnapi eszmefuttatásaimhoz, Pilinszkyhez:

hányódom én, mint ezer levelével,

és szólok én, mint éjidőn a fa

Nem a közölésnek egy sajátos változata ez, s mint ilyen, a szöveg archaikusságát, biblikusságát, pátoszát van hivatva erősíteni?

Hogyan is szólna a mondat hagyományos szerkezetben?

Hányódom én és szólok, mint ezer levelével éjidőn a fa.

Hányódik és szól a fa, azaz Pilinszky szövegében két állítmány „közöli” az alanyt. Csak a közölő két szó nem a sorvégeken van, mint a klasszikus közölésekben, hanem éppen fordítva: a sorok elején. (És nem is rímelnek.)

Az opus második, harmadik és negyedik sorában is van egy ilyen „közölés-gyanús” szerkezet:

           Külön kerül az egeké, s örökre

                                  a világvégi esett földeké,

                                   s megint külön a kutyaólak csöndje.

Itt a „csöndet” mint birtokot fogja közre, közöli (ha három valami is „közölhet”!) az ég, a föld és a kutyaól mint birtokos.

Pilinszky úgy elevenített föl egy ősi magyar versmondattani képletet, hogy át is alakította azt.

___________________

Két könyv van előttem, mind a kettőt 1995-ben adták ki, mind a kettőt két éve olvasom, s nem tudok a végükre érni.

Az egyik Balassa Péter könyve, címe: Majdnem és talán, a másiknak Földényi F. László a szerzője, s a címe: A tágra nyílt szem. Nem tudom, vitatkozott-e már egymással ez a két ember, de az Istent illetően markánsan külön véleményen vannak. Balassa a Fiúra, azaz Jézusra, az emberistenre esküszik, Földényi F. az Atya általánosságára, arra a megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan magasabb rendű erőre, amely a világot működteti.

Beszédes ilyen szempontból Földényi F. meghatározó álma, látomása Goya Szaturnusz című képéről. A gyermekét felfaló isten együtt szenved a gyermekével, de egyfajta rejtélynek a tudásával (amit F. F. L. az isten faszcináló szeméből olvas ki) túl is van a szenvedésen.

Balassa az Atyával szemben valamiféle Jézus-rehabilitációt szorgalmaz. Azaz, (kimondatlanul) olyanfajta vallást képvisel, amelynek tengelyében nem a gondolkodás és gondolat áll, hanem a gondolkodó lény egyszeri egzisztenciája, Isten helyett az istenült ember.

Balassa őse, forrása: Meghalt minden isten: most azt akarjuk, hogy a felsőbbrendű ember éljen – imígyen szóla Zaratusztra. Nietzsche aktualizált logikája alapján lesz a tollán (Balassa tollán) Pilinszkyből, a „szenvedő misztikusból” posztmodern sztár.

Amit B. P. mond, az úgy van. Ma ő a magyar irodalomban az orákulum, a törvény.

Július 7. Esik, harmadnapja esik, én meg hajnal fél öttől döglődöm. Hasogat a fejem, gyötörgetnek a bélgörcsök. S most már valóban kíváncsi vagyok rá, hogy közben miért írok? Mit segít ez a bajomon? Vagy számomra is segítségért-kiáltozás az írás, mint József Attila számára: „vicsorgok és ugrándozom, / mert semmit sem hiszek s nagyon / félek a büntetéstől”? De kihez kiáltozom? Magamhoz? Bennem sincs vallásos hit, mert meg sem fordul a fejemben, hogy istenhez is kiáltozhatnék. Az írás mint istenhez kiáltozás, mint hit. Jól hangzik, számomra mégsem hit az írás. De akkor mi?

Balassa idézi Sartre-t: „Kierkegaard-nak igaza van Hegellel szemben, hogy az ember fájdalma, szükséglete, szenvedélye, kínja brutális realitás, amit nem lehet túlhaladni, megváltoztatni a tudás által.” Számomra mégis mintha valamiféle tudás volna az írás, amely túl van a fájdalom, a kín brutalitásán, s amelybe, mint valami külön minőségbe, a nyelvformálás barrière-jén, a stílusalakítás korlátján időnként sikerül átkapaszkodnom. S ezzel a győzelemmel újból és újból meggyőződöm róla, hogy még élek, hogy az élőhalott minőségen túl valami más állapotot képviselek. Talán a létről leszakadt tudat (tudás) állapotát, talán az Atyáét, aki egy tud lenni a Fiú (Krisztus) szenvedésével is, de mégis túl (vagy innen?) van rajta.

Íme, Kierkegaard és Hegel, Balassa Péter és Földényi F. László ellentéte. A Fiúnak és az Atyának, az egyes ember (Jézus) konkrét szenvedésének és a gondolat általánosságának az ellentéte!