Irodalom – és más művészetek

„Tagadhatatlan, hogy a tudományközi vizsgálat könnyen válhat szakszerűtlenné, ám térhódítása világszerte olyannyira gyors, hogy a magyar irodalmároknak is szembe kell néznie e kihívással. Mi több, magának az irodalomnak az átalakulása, a művészeteknek, így például képnek, illetve hangnak és leírt szövegnek egymáshoz közeledése, a különböző közegeknek egymáshoz kapcsolódása kényszeríti ki az irodalomtudománynak ilyen irányú kiterjesztését.”

Az idézet Szegedy-Maszák Mihálynak 1996-ban megjelent, Merre tart az irodalom(tudomány)? című tanulmányából származik. A Debreceni Irodalmi Napokon elhangzott vitaindító előadás az irodalom és az irodalomtudomány akkori helyzetének felmérését, az időszerű kutatási irányok, értelmezési gyakorlatok, iskolák, műhelyek és a jellegadó irodalmi tendenciák áttekintését nyújtja, a hazai (magyar) és a nemzetközi távlatra való tekintettel. A szerző ezzel összefüggésben néhány megfontolandó célt és feladatot is megfogalmaz a magyar irodalomtudósok számára. Az egyik ezek közül az irodalmi művek művészet- és tudományközi összefüggésekben való vizsgálatának szükségessége. Ezzel a kihívással maga a szerző is igyekezett szembenézni. Bizonyítja ezt az azóta eltelt időszak tanulmányaiból összeállított új monográfiája, mely Szó, kép, hang (2007) címmel jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában.

Miként a cím is utal rá, Szegedy-Maszák az irodalom, a vizuális művészetek (képzőművészet, film) és a zenei műfajok kapcsolatával foglalkozik. Mielőtt ezt részletesebben is megvizsgálnánk, érdemes előtte kitérni arra, milyen álláspontot is képvisel a szerző a művészetek összehasonlító vizsgálatának lehetőségeit illetően.

Szerinte ez „igen csábító, de szinte kivihetetlenül nehéz föladat”, mert „egyazon tudós aligha érthet több szakmához” (48.). Az irodalomtudós könnyen eshet abba a hibába, hogy „irodalmiasító” zene- vagy képértelmezésekbe bocsátkozik. Ezért a kutatásnak, a szakszerűtlenség veszélyét elkerülendő, „a legáltalánosabb kérdésekre kell korlátozódnia” (34.), s nagyon általános szinten kell párhuzamokat keresnie az irodalom és más művészetek között. Szegedy-Maszák ezt az értelmezés történetiségében találta meg. Abban a modern hermeneutikából eredeztethető belátásban, hogy „az értelmezés változó gyakorlat s folyamatszerű tevékenység” (55.), minek következtében „ugyanaz az alkotás nem ugyanaz különböző időpontokban s különböző térségekben” (53.). A műalkotások megítélése és értéke változásnak van kitéve, s ez nemcsak a mindenkori jelen értelmezéseinek széttartásában ölt formát, hanem a múlthoz való viszonyulás változásaiban is: „a jelen művészete mindig kiemel valamit a múltból” (92.).

Az, hogy a művészetek között különböző szintű és fokú kapcsolódások (érintkezés, párhuzam, kölcsönhatás, átfedés, keveredés) figyelhetők meg, nem új gondolat. A régmúltban és a közelmúltban az esztétika, a retorika, a szellemtudományi alapú stílustörténet, majd később a modern szemiotika is foglalkozott (s foglakozik ma is) ezekkel a kérdésekkel. (Érdemes e helyütt utalni Zdeněk Mathauser A poétika változatai című tanulmányára, mely a művészetközi kapcsolatok egy lehetséges tipológiáját nyújtja: Kalligram 2004/9, 84–88.) A művészetközi vizsgálódás aztán a kultúratudományok térhódításával és a médiumok (kultúr)történeti szempontú vizsgálatával kapott új lendületet. Megállapítható, hogy Szegedy-Maszák Mihály, jóllehet többször is használja a „médium” (közeg, ismerethordozó közeg), „média” (kifejezési közeg) és az „intermedialitás” fogalmakat, alapvetően mégis a befogadás történeti változásait feltáró irodalomtörténészként kapcsolódik be a művészetközi értelmezői diskurzusba: az irodalom, a zene, a képzőművészet és a film esetében is elsősorban az érdekli, miként változott az adott mű megítélése az egymást követő korokban, s hogy ezek mögött milyen művészeti és ideológiai tényezők húzódnak meg. Nem bocsátkozik hosszas elméleti fejtegetésekbe az egyes médiumok természetét és a lejegyzés és tárolás technológiai oldalát illetően; inkább alkalmazza (ha nem is mindig fenntartások nélkül), mintsem problematizálja az ezzel foglalkozó, különböző kiindulópontú elméleti munkák megállapításait.

Álláspontjára jellemző továbbá, hogy szkeptikus a korszakfordulók egyértelmű kijelölhetősége és az általános elfogadottságra igényt tartó fejlődéselvű (irodalom)történeti narratívák iránt. Az egyébként nagyon (néha talán túlságosan is) óvatos megfogalmazással élő mondatok közül kiütközik az az erős kijelentése, hogy a „fejlődéstörténet mindig az értelmezőnek a kitalálása” (53.). Értelmezői távlat függvénye a műalkotások újszerűségének és maradiságának megítélése is. Szegedy-Maszák zenei, képzőművészeti és irodalmi példák sokaságán keresztül igyekszik érvelni az mellett, hogy „többféle történeti távlat létezik, s ami az egyik felől tekintve előremutatónak vélhető, az esetleg egy másik értékrend alapján értékőrzőnek minősülhet” (45.). Foglalkozik továbbá a művészetek egymáshoz való viszonyának történeti összefüggéseivel is. Mindeközben folyamatosan reflektál a művek korabeli népszerűsége vagy népszerűtlensége és mai megítélése közti különbségekre. Többször is figyelmeztet arra, hogy a korszakokat vagy irányzatokat jelölő fogalmak művészetközi transzpozíciója nem mindig valósítható meg zökkenőmentesen. Így van ez például a zene és az irodalom esetében, melyek alakulásában „kevesebb a párhuzam, mint a különbség” (275.). Ezért is van az, hogy szinte lehetetlen olyan modernségfogalomhoz eljutni, amely mindkét művészeti ágra érvényes volna (299.).

A könyv számos fejezete esettanulmányokat tartalmaz, olyan elemzéseket, melyek az értelmezés történetiségét hivatottak szemléltetni. Ilyennek tekinthetők mindenekelőtt a Csontváryról, Henry Jamesről, Buster Keatonról és a Wagnerről szóló írások. A szerző a művek fogadtatástörténetének eredményeit foglalja össze bennük: idézi, parafrazeálja és ütközteti a kritikusok véleményét és a szerzők önértelmezéseit, majd mai nézőpontból értékeli őket újra. Mindezközben a művekhez való viszonyulás történeti változékonyságának, az értékelés hullámmozgásának (fölül- vagy alulértékelés, elfeledés, újrafölfedezés, kanonizáció és rekanonizáció) bemutatására fókuszál.

A monográfiát olvasva feltárul előttünk a művészetközi kapcsolódások és kölcsönhatások gazdag tárháza. Nincs itt mód megemlíteni az összes érdekes és tanulságos példát, helyette inkább egyfajta tipológiai összefoglalást próbálok adni a szerző által vizsgált jelenségekről, mégpedig a művészetközi viszonyok jellege szempontjából.

Szegedy-Maszák nagy számú olyan művet érint vagy elemez, amelyek esetében kimutatható módon az egyik műalkotás inspirációként szolgált egy másik létrejöttéhez. Ilyen a regény ihlette festmény (Delaroche: Richelieu bíboros bárkája a Rhône folyón), a festmény ihlette regény (Henry James: A csavar fordul egyet) vagy színpadi mű, a regény ihlette opera (Britten: A csavar fordul egyet) és a könyv ösztönzésére született film (Buster Keaton: A generális) esete. Ilyenkor az egyik művészeti ághoz (vagy médiumhoz) tartozó alkotás ösztönzésül szolgál egy másik művészi kifejező közegben alkotó művész számára, hogy új, önálló művet hozzon létre. Itt általában nem beszélhetünk a lehetőségekhez mérten pontos visszaadásról, a művész sokkal szabadabban és kreatívabb módon viszonyulhat az őt megihlető képhez, szöveghez vagy zeneműhöz, mint a hagyományos adaptációk esetében. Lehet, hogy csak ugródeszkaként használja, s az alkotás folyamán jelentősen eltér tőle.

Az előbbiekhez hasonlóak, de azokkal teljesen mégsem azonosíthatók azok az esetek, amikor nem egy konkrét mű gyakorol hatást egy másikra, hanem egy művészeti ágnak valamely kifejezésbeli adottsága vagy jellegadó eljárása tölt be ilyen funkciót. Ilyen a nézőpont kitüntetett szerepe és a festői ábrázolásmód megjelenése Henry James regényeiben (201., 265.), ami az irodalmi szövegnek a képzőművészethez való közeledéséről árulkodik, vagy ilyen a referenciális funkciót szinte teljesen felfüggesztő zenének az absztrakt festészet kialakulására, illetve az élő beszédnek az írott megnyilatkozás stilisztikumára gyakorolt hatása is (90.).

A kölcsönhatásnak egy eltérő formája az, amikor egy műalkotás egy tőle eltérő közegbe helyezve jelenik meg: festmény vagy épület említése, illetve leírása egy regényben, irodalmi mű idézése egy filmben, szövegrészlet vagy felirat a festményen. Ezeket az eljárásokat nevezhetnénk művészetközi beágyazásoknak is, hisz arról van szó, hogy egy műalkotás egy másikat foglal magába, egy másik számára szolgál (a szó valódi vagy átvitt értelmében) keretül. Pl.: Balzac: Az ismeretlen remekmű, Hugo: A párizsi Notre-Dame, E. A. Poe: Az ovális arckép. Az ilyen példák esetében gyakran öntükrözésről is szó van: a regény cselekményének valamely epizódját vagy annak valamely karakterét adja vissza, reflektálja a szövegben szereplő festmény. A beágyazott műalkotások értelmezik, s ezáltal meg is kettőzik a keretet. (Az irodalmi elbeszélésbe ágyazott kép kapcsolatainak rendszerezésére vállalkozik Orosz Magdolna „Az elbeszélés fonala” című könyvében. Budapest, Gondolat, 2003, 175–203.)

Vannak aztán az egyszerre több művészi médiumot alkalmazó, multi- vagy intermediális alkotások, melyek esetében gyakran eldönthetetlen, hogy melyik művészeti ághoz is célszerű őket sorolni (31.). Megfogalmazódik azonban az a felvetés is, hogy bizonyos fokig minden művészetben több médium (közeg) fejti ki hatását. (Érdemes ezzel kapcsolatban utalni Kibédi Varga Áron A műfajok multimedialitása című tanulmányára, melyben számos példa szemlélteti a különböző művészetek műfajainak rejtett vagy szembeszökő multimedialitását: Szavak, világok. Pécs, Jelenkor, 1998, 161–179.)

A művészetek összehasonlító vizsgálata a fordítás fogalmának újragondolását is szükségessé teszi. Más teoretikusokhoz hasonlóan Szegedy-Maszák is nemcsak a természetes nyelvekre, hanem a művészeti ágakra (médiumok) vonatkoztatva is alkalmazhatónak tartja a „fordítás” fogalmának használatát. Mindkét esetben ugyanis (a szemiotika fogalmaival élve) két eltérő jelrendszer („nyelv”) közti transzformációs műveletről, egy új összefüggésrendszerbe vagy közegbe való áthelyezésről van szó, ami elkerülhetetlenül vezet az eredeti jelentésének bizonyos mértékű módosulásához. E. T. A. Hoffmann Von B. báró című elbeszélését a „fordítás fordításaként” határozza meg a monográfia szerzője, mivel egy olyan festmény leírását tartalmazza, amelyen zenészek és az őket hallgató közönség látható. Érdekesek továbbá az irodalmi fordítás és a képzőművészeti eljárások közt felvillantott párhuzamok. A képek egyszerű helyreállítást meghaladó átfestése kapcsolatba hozható az olyan fordításokkal, amelyekre a nyelv történeti változása miatt van szükség (87.). A könyvben olvasható Kosztolányi véleménye is, aki szerint műfordításai „nem úgy viszonylanak az eredetihez, mint a festmény a festmény másolatához, inkább úgy, mint a festmény a tárgyhoz, amelyet ábrázol” (141.).

A művészetek közötti fordítás gondolata felveti a kifejezés- vagy ábrázolásbeli lehetőségek és korlátok kérdését. Nem lehet mindent kifejezni minden művészetben, legalábbis nem egyforma sikerrel. Minden művészeti ágnak, sajátos kifejező közegéből adódóan, megvan az „erős” oldala, és ugyanúgy a „gyenge” pontja is. A hangnak például „nincs megfelelője a képi megjelenítésben” (35.), ezért egyedül az ábrázolt gesztusokból, a taglejtések jeleiből lehet következtetni a beszédre. A zeneművek leírása, azaz nyelvre való lefordítása sokkal nehezebb, mint a képeké (40.). A nyelv művészeteként értett irodalom pedig „sokkal inkább ki van téve a helyi hagyományok korlátainak” (146.), mint más művészetek. Olvashatunk a könyvben aztán olyan véleményeket is, melyek szkeptikusak a művészetek ötvözését illetően. Ilyen a Reynoldsé, aki szerint „egyik művészet sem oltható be sikeresen a másikba” (84.).

Érdekes megfigyelni, Szegedy-Maszák miként terjeszti ki és mélyíti el kedvenc szerzői (Henry James, Kosztolányi Dezső, Kemény Zsigmond) műveinek értelmezését az intermedialitás irányába, s miként kapcsolja be az irodalom és más művészetek természetére és párhuzamaira vonatkozó kijelentéseiket saját és idegen szövegek interpretációjába is. Joseph Wright egyik festménye kapcsán a Zord időből, Maeterlinck darabját elemezve és a képleírás esélyeit latolgatva pedig Kosztolányi cikkeiből idéz.

Szegedy-Maszák Mihály úgy néz szembe a kultúra- és médiaelméleti irányultságú irodalomtudomány kihívásaival, hogy közben marad a kaptafánál: nem lép fel újdonsült vagy önjelölt kép-, zene- és filmszakértőként, sőt többször hangsúlyozza „illetéktelenségét” más művészetek világában. Óvatos, ugyanakkor körültekintő kirándulásokat tevő komparatistaként áll előttünk, aki munkáiban lépésről lépésre tágítja ki az összehasonlítandó jelenségek körét az irodalmon túlra, más művészetek irányába is.