Nő a barakkban, férfi a weben

Kérdés, miről lehet egyáltalán médiakritikát írni. Itt ugyanis jellemzően nincs dolgunk valamilyen – akármilyen – esztétikai mérce szerint mérhető, egyéni teljesítménnyel. És nincs leküzdendő távolság a befogadó és az alkotó között, sőt éppen ennek ellenkezője a cél – természetesen, úgy egészében, nem is művészetről van szó. Médiakritika azonban mégiscsak létezik, és ha jobban megnézzük, miként működik, abból talán az irodalomkritikára nézve is levonhatók tanulságok.

A világsajtóban, a viszonylag sokszor idézett lapokban lényegében háromféle módon foglalkoznak a járatosak a médiával. Az egyik: a médiát – és reklámot – ugyanolyan ágazatnak, rovattémának fogják föl, mint mondjuk a mezőgazdaságot vagy a rendőri híreket, és akként foglalkoznak vele: nem a művészet vagy a „szórakoztatás”, hanem a „business” rovatban. A másik már nem egyéb, mint a szűkebben vett médiakritika, amit én is szeretnék művelni, és amit sokkal gondosabban csinál pollner blogger a hvg.hu-n: szakértő kolumnisták azt elemzik, milyen szakmai fejlemények vannak a média egészében, illetve összehasonlító alapon vizsgálják, hogy az adott ország médiája hogyan reagál valamilyen etikai, politikai, szakmai, tematikai kihívásra. Hogy csak ismert példát mondjak, ez lehet valamilyen iraki fotósorozat vagy, mondjuk, egy Mohamed-karikatúra publikálása és az arra adott reakció. Ez igazából nem más, mint újságírás-kritika, beleértve a szerkesztést: online és offline újságírók és szerkesztők, lap- és honlapkészítők tevékenységének kritikája, általában nem esztétikai, hanem mesterségbeli és tisztán politikai szempontok szerint. (Van kivétel, a honlapok megjelenését például tisztán vizuális terméknek is fel lehet fogni, de ez azért eléggé távol áll a „nagy művészet” akadémikus kritikájától.) Végül elég sok értékelő cikk jelenik – már a művészet, illetve a szórakoztatás rovatokban – televíziós műsorszámokról, nevezetesen sorozatokról: ennek természetesen az a feltétele, hogy az illető nyelvterületen gyártsanak sorozatokat, és ezek valamilyen kritikai mérce szerint értékelhetőek legyenek.

Itt máris beletévedtünk egy paradoxonba. Az úgynevezett világlapok ugyanis, azok a nyomtatott lapok, amelyeket illik ismerni, a New York Review of Bookstól a Gazeta Wyborczáig, miközben uralkodóan liberális irányultságúak, nem-politikai értelemben rendkívül konzervatívak. Szigorú stíluskönyvekhez igazodik a cikkek nyelvhasználata, szerkezete, dramaturgiája (az érzelemkitörések mellőzése, a hatalom informális „hatalomból” indított bírálata), érveléstechnikája. Azaz a gondolkodásmódja is. Olyan értelemben is, hogy jellegzetesen fehér, középosztálybeli, középkorú és inkább férfi értékeket képviselnek, illetve ha a politikai korrektség jegyében megadják a Másiknak, ami a Másiké, azt ebből a pozícióból teszik. Ehhez járulnak bizonyos íratlan helyi szabályok, mint a poszt-68-as, balra hajló dogmatizmus több nyugat-európai országban. Magyarán egy – szó szoros értelmében – fölmérhetetlenül gazdag, kiszámíthatatlan, tömören szólva szabad közegről ugyanennek a közegnek a legkötöttebb szervezetei mondanak kritikát. (Itt megfigyelhető az érdekes párhuzam az irodalom- és művészetkritikával.) Bár az egyéni teljesítményeket igen ritkán értékelik, a szervezetek tekintetében létezik kánon. Vannak például jó lapok, jó hírműsorok, és rosszak vagy érdektelenek. Vannak időbeli változások is; mondjuk, a londoni Times érzékelhetően lefokozódott, amióta Murdoch megvette. A kánon revideálása egy kicsit másképp történik, mint az irodalomban, nem ritmikus nemzedéki alapon, szélesebb értelemben vett politikai divatokat követve, hanem az újságírás hatvanas-hetvenes évekbeli fordulata – a new journalism, a gonzo hullám – egyfelől kicsit (valóban csak kicsit) meglazította a stiláris szabványokat, másfelől a lázadók a peremlapokból az idők múltával – „megkomolyodva”, politikai vagy szakmai konzervatívvá válva – a fősodorba kerültek.

Mindebből már kiderülhetett, hogy a média nagyon is politika- és gazdaságfüggő műfaj. Könyvkritikát például minden társadalomban lehet írni, hiszen a legsötétebb államszocialista diktatúrákban is megjelennek könyvek – médiakritikát nem. A kérdés az, hogy a mai Magyarországon mennyire lehetséges médiakritika.

Hogy ezt jobban lássuk, menjünk vissza huszonöt évet.

A helyzet egyszerű és áttekinthető. Internet nincs, van másfél állami tévécsatorna, három állami rádióállomás, rengeteg állami kézben lévő újság. Szabályos újságírás-kritikát nem lehet művelni – értelmetlen és nem fair olyan emberekről, csoportokról írni, akik/amelyek nem független cselekvők. Pontosabban ilyen körülmények között cenzúrakritikát lehet írni – a cenzúra mechanizmusairól és olyan szakmabeliekről, akik ezeknek befekszenek. A rendszer sajátossága az volt, hogy ilyen kritika létezhetett, a bíráló, Esterházy módjára, játék tárgyává tette a cenzúrát. Ennek magában a sajtóban alapvetően két módja volt: az egyik az allegória, mely néha saját magára is reflektált: lássátok, így kell bohóckodnom, hát van-e röhejesebb világ? Ezt a technikát Váncsa István és Megyesi Gusztáv űzte sokszor maradandó eredménnyel. A másikat áltudományos technikának nevezném – aki akkoriban olvasta a nívósabb sajtót, pontosan tudja, hogy szociológiai zsargonba csomagolva egészen értelmes dolgokat is el lehetett mondani a viszonyokról. (Számomra vonzó szellemi körökből is kapott dicséretet az a dolgozatom, amelyet 1984-ben a miskolci tévéfesztivál vitaindítójának írtam a tévéhíradóról, és rövidítve megjelent utána az ÉS-ben is. Ebben egyszerű leíró módszerrel, stoppert meg szociológiai felmérésadatokat használva szétkaptam a rendszer egyik jellemző produktumát, szépen, adatokkal bebizonyítottam, hogy haszontalan, abszurd és hazug – igaz, hogy csak körülírtam, mitől az. Az is pontosan tudta, akinek szántam, és az is, akinek nem.)

Ugyanekkor létezett szabályos tévékritika, ugyanis a Magyar Televízió rendszeresen előállított esztétikai mércével mérhető műveket. Hetente, bizonyos napokon bemutattak egy-egy magyar tévéjátékot, tévéfilmet vagy minisorozatot. A tévének volt Drámai és Művészeti Főosztálya. Azt se lehet mondani, hogy tehetségtelen emberek csinálták. A tévénél éppolyan jó rendezők dolgoztak, mint a filmgyárban, a magyar film egy jó korszakában, és persze ugyanazoktól tanulták a szakmát, ugyanott. Dömölky János, Fehér György, Felvidéki Judit, Mihályfi Sándor, Molnár György nevét mondanám. Rendezett a tévének Jancsó Miklós. Elek Judit Martinovicsa a politikai valószínűségeket meghazudtoló kulturális esemény volt. Ezenkívül dolgoztak ott szép számmal többé-kevésbé derék, bár fantáziátlan iparosok is. A magyar tévéjátékok, -filmek vizuálisan, gyakran a színészi játék tekintetében is érdekesebbek voltak az amerikaiaknál. A baj a forgatókönyvekkel volt. Amerikában, a műfaj őshazájában a tévés forgatókönyvírásról sorra jelentek meg a kézikönyvek, egyetemi tananyag volt, olyasmi, mint a gyengeáramú villamosmérnökség: a cél a költséghatékony nézőszám-maximálás, vagyis hogy adott műsoridősávban a néző ne kapcsoljon máshová – a dramaturgiai tökélynek a vizuális laposság és unalom volt az ára, egészen a nyolcvanas évek közepéig, amikor a Miami Vice és még egy-két sorozat, majd természetesen a Twin Peaks (1990–91) bebizonyította, hogy a kereskedelmi tévézésben más is van cselekményen és dialóguson kívül. Magyarországon viszont azonnal így indult, miközben nem volt választási lehetőség, ezért a néző csak szerencsés esetben kapott élvezhető cselekményt és dialógust, annál több moralizálást. Mást nem is igen kaphatott, mert míg a „szépirodalomnak” voltak eszközei a szabadság megvalósítására az állami alkalmazottak világában és a deviancia menekülési útvonalain – a nem nyelvvel, hanem háromdimenziós valósággal dolgozó televíziós forgatókönyvírás nem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a társadalom nem autonóm, saját értékeiket és akaratukat érvényesítő személyekből állt. Többnyire – megint csak nem mindig – a magyar és a világirodalom másodvonalának termékeit dolgozták fel. A magyar tévézés első nemzetközi elismerése az Arany Nimfa-díj volt, ezt Palotai Boris kapta 1962-ben a Romain Gary elbeszélése alapján készült Nő a barakkban forgatókönyvéért.

A tévékritika ekkoriban egyértelműen a művészetkritika felzete alá tartozott, és volt egy óriási előnye a többi művészeti ággal szemben, nevezetesen: hogy azt a művet, eseményt, amiről a kritikus írt, az olvasó nagy valószínűséggel ismerte. Így ez a rovat meglehetősen tekintélyes és olvasott része volt a lapoknak, és presztízst jelentett, a kritikus személyét gondosan választották ki – például Parti Nagy Lajos is tévékritikát írt akkoriban. A dolog másik fele, hogy a Magyar Televízió, illetve az egyes rendezők, tévések igyekeztek minél jobban a kritikusok kedvében járni, gondosan behívták őket vetítésekre, traktálták a tévéfesztiválokon, és ez furcsán érdes viszonyhoz vezetett.

Ez a televíziós művészeti kultúra a rendszerváltással, a gazdasági recesszióval, majd a médiatörvény eredményeként megszűnt – időnként a köztelevíziók bemutatnak saját tévéjátékokat, -filmeket, sőt újabban egy egészen épkézláb sorozatot, de a két nagy kereskedelmi televíziónál tökéletesen megszűnt a művészi tevékenység, egy-két olcsó és esztétikailag értékelhetetlen sorozattól eltekintve.

Most megint feltehetjük a kérdést, hogy miről szólhat ma a médiakritika? Láttuk, a terület rendkívül erősen függ a politikától és a gazdaságtól. Ugyanúgy lehetne mondani, hogy állatorvosi ló, mint 1990 előtt, de ez nem jó kifejezés, mert a média nemcsak metaforája a politikai és gazdasági rendszernek, hanem metonimikus kapcsolatban is van vele, annak a terméke. Leképeződik benne a rendszer minden baja, és visszahat rá. Ami a nyomtatott, avagy írott sajtót illeti, minden józan kritikust zavar az átjárás majdnem teljes hiánya a két politikai térfél között. Jellemző példa a korridor.hu Babarczy Eszter vezette publicisztikai rovatának felszámolása. Az egész média arculatán meglátszik a rendszerváltás idejének kölcsönös gyanakvásából fakadó kényszerkonszenzus egyfelől, és az ugyanebből eredő polarizáltság másfelől. Megmutatkozik a magyar kapitalizmusnak az a sajátossága, hogy az állam a tulajdonjogokat európai viszonylatban páratlan arányban odadobta a magánszférának – lásd a két kereskedelmi tévé oligopóliumát –, majd hogy ezt kompenzálja, agyonszabályozta és -sarcolta a magángazdaságot, ami ennek következtében a könnyebb ellenállás irányát választja, és igyekszik korrumpálni az államot. Megmutatkozik benne a magyar jogi rendszer számos betegsége. A nyomtatott sajtóra vonatkozó törvény 1986-ban született, egészen más viszonyok között, a személyiségi jogokon keresztül a sajtót több tekintetben szabályozó, sőt gúzsba kötő Polgári Törvénykönyv 1959-ben. A médiatörvény azért kétharmados, mert az alkotmány szerint a sajtószabadságra vonatkozó törvényeket kétharmados többséggel kell meghozni. Csakhogy ha valaki megnézi ezt a torzszülöttet, arról van benne leginkább szó, hogy mit kell és mit nem szabad csinálni, illetve az államnak milyen jogosítványai vannak. Egyszer volt konszenzus a pártok között, és pontosan ebben volt konszenzus.

Ugyanennyire fontos, hogy a magyar média fejlődéséből kimaradt pontosan az a szakasz, ami a 20. századi nyugati médiában dominált: a méltóságteljes, konzervatív-liberális újságírás uralmának korszaka. Az egyik politikai oldal ezt nem bírta szellemi kapacitással, a másik oldal pedig valamiféle összeesküvésnek volt hajlamos tulajdonítani a világjelenséget, ezért mindent megtett, hogy megállítsa a határoknál. Ennek eredménye most borul virágba: a nyomtatott sajtó mély válságban van, és ennek nemcsak a példányszám-zsugorodás a jele, hanem az is, hogy éppen tabusértéssel lehet karriert befutni, a minőség teljes hanyagolásával. Az audiovizuális és az online média összességében maga a szellemi csőd. Természetesen mindig vannak kivételek, de ők legföljebb enyhítő körülménynek tekinthetők, az egészet nem mentik, és remény sincs rá, hogy jellemzővé válnak. Még az elitnek szánt gerillavállalkozások is dermesztően színvonaltalanok néha.

De közben mégiscsak végbement egy nemzedékváltás az internet behatolásával párhuzamosan, és a világhálón felnőtt szakértők az előbbi két negatívumot gyakran természetesnek veszik: „a nyomtatott sajtó kora lejárt, tehát az online média jó úgy, ahogy van”. Ennek egyik fele sem igaz, a magyar online média szerintem újságírás-szakmailag semmivel sem jobb a nyomtatottnál. Ahogy a nyomtatott és az elektronikus médiát egyszerűen üzleti alapon a saját magának piacot építő és a minőséget kiszorító bulvár eluralkodása fenyegeti leginkább, ugyanúgy az online médiát is az, hogy a „kattintáspolitika” jelszavával önelégülten felmentik magukat bizonyos intellektuális és erkölcsi normák alól.

Itt muszáj tisztázni, hogy az internet mint olyan nem média, hanem a legkülönbözőbb tevékenységek és felületek összessége, kulturális „second world”, és médiarovatban írni róla úgy általában körülbelül olyan butaság volna, mint irodalomkritikai eszközökkel értelmezni és értékelni a KRESZ-t. Ide csak azt tartozik, ami az írott és az audiovizuális média folytatása más eszközökkel. Az ilyen értelemben vett online média helyzete kétarcú. Egyfelől megvalósult az ősi álom, a mindennemű – politikai, gazdasági, kulturális, akadémiai – hatalomtól független, sőt instant-hatalomellenes, rizomatikus nyilvánosság. Másfelől éppen mert a puszta nyilvánossághoz jutáshoz most már közelítőleg zérus tőke és munka kell, azaz megszűnt az emberemlékezet óta működő szakmai szűrő, az amatőrizmus áttörése némely vélemények szerint már magát a nyugati kultúrát fenyegeti. Nem árt viszont észrevenni az ordító ellentétet az elemi nyilvánossághoz jutás minimális költsége és a kulturális termékek egyetemes elterjesztéséhez szükséges iszonyú pénzek között, legyen szó a Windowsról vagy a Harry Potterről. Az online nyilvánosság nemcsak megvéd – jó esetben – a hatalmi manipulációtól, hanem védtelenné is tesz vele szemben. Magyarország erre éktelen példa: mindenki láthatja, hogy a vulgáris pártpropaganda és a tisztán kereskedelmi érdekű bulvár mennyire átjárja az egész közeget a legnagyobb portáloktól a legeldugottabb fórumokig. Sajátosan magyar jelenség (tudtommal) az online kultúra szektajellege: ahelyett, hogy „world wide web” volna, szabad kommunikációs térre nyílna, inkább visszhangkamrára hasonlít, amely csak ritka ajtónyitáskor, szelektíven érintkezik a külvilággal, és ahol a benti hangok – értelmesek és zörejek egyformán – fölerősödnek. Az offline kultúra teljesítményeihez képest az online termékek, minőségtől függetlenül, óriási előnyben vannak. Az üdvös természetesen az ajtó-ablak kinyitása volna, ám ennek akadálya az offline nyilvánosság gyatra színvonala – amiből pedig az következik, hogy az online nyilvánosság is túlértékeli magát. Reményt ad, hogy a kamrán belül is szükségképpen alakulgat a hierarchia, és például – a tárgynál maradva –, hogy az online kritika önmagában is olyan hipertext-eszközöket használhat, amelyek szakmai többletet jelentenek a kétdimenziós írott kritikához képest.