Kalligram / Archívum / 2008 / XVII. évf. 2008. március – Kritika / vita / Kritika/vita / Variációk műbírálatra

Variációk műbírálatra

Műfajok és közegek a kortárs magyar irodalomkritikában

Közismert, hogy az irodalmi műveket értékelő, a könyvek és az olvasók között közvetítő, egyszóval kritikai szövegek manapság tág határok között helyezkednek el. A kritikai beszédmódok sokszínűsége műfajelméleti kérdéseket is felvethet. „Miben különbözik recenzió, rövid és hosszú kritika? Használható-e egyáltalán ez a praktikus szempontok szerinti felosztás?” – ez volt az egyik kérdése a kritika mai helyzetét tárgyaló konferencia szervezőinek. A következőkben ezt a kérdést járom körül, a hangsúlyt a műfaj problémájáról a kritikai szövegek megjelenésének közegére helyezve át. A kritika műfaja ugyanis nemcsak a kritikusok személyes értékválasztásai és az egyes művek által felkínált, különböző olvasásmódok miatt sokrétű, hanem azért is, mert a kritikai tér számtalan okból – például a megjelenési felületet biztosító médium igényei, az olvasói elvárások különbözőségei miatt – nagyon differenciált. Nem mindegy, hogy egy kritika hol jelenik meg, milyen közönség számára készül. Nyilvánvaló, hogy egy irodalmi folyóirat kritikai rovatában megjelenő hosszú kritika a műbefogadás más oldalát tükrözi, mint egy rövid napilapkritika vagy egy blogbejegyzés. Különböznek a kérdésfeltevések, az értékelés, az elemzés szempontjai, az érvelés milyensége, sőt gyakran nemcsak az értelmezés módjában, stiláris jegyekben lehet eltérést tapasztalni, hanem a bírálat tárgyául szolgáló művek kiválasztásában is. Jellemző, hogy a legnagyobb példányszámban megjelenő politikai napilap, a Népszabadság hétvégi mellékletében rendre két könyvkritika lát napvilágot. Jól átlátható szerkesztői szándék szerint egy „komoly” szépirodalmi, esetleg irodalomtörténeti, irodalomtudományos könyvről, és egy olyan műről, mely a „szórakoztató irodalom” körébe sorolható, és amelyről aligha olvashatnánk recenziót például az Alföld hasábjain, annál inkább a KönyvesBlogon. A kritikai műfajok közötti, objektív mércével mérhető határ persze alighanem a normatív gondolkodás fikciója. Első pillantásra is egyértelműnek látszik, hogy ha fent is tartjuk a műfaji differenciálhatóság lehetőségét, semmiképpen sem lehet mereven elkülöníteni az egyes szövegtípusok közötti határokat. Éppen ezért szükségszerű, hogy a recenzió, kritika, könyvismertetés szavak használati köre nem különül el egymástól élesen.

Mi más volna ideális esetben a kritika egyik feladata, mint hogy egy szubjektív, de fogalmilag minél pontosabban megragadható, nyilvánossá tett vélemény közvetítése révén megmozdítsa és állásfoglalásra késztesse az olvasóközönséget? Ezért tartom az egyik legfontosabb szempontnak a kritika műfaji vonásainak vizsgálata során annak megállapítását, hogy a különböző kritikai „műfajok” milyen közönséget céloznak meg. Ezt a kérdést egy konkrét példán vizsgálom meg, Nádas Péter Hátországi napló című könyvének fogadtatásán, amely azért is érdekes, mert a Nádas-recepció mostanában izgalmas változáson megy keresztül. A kötetről szóló bírálatokat illetően az egyik tapasztalatom, hogy az egyes megszólalások között igen kevés érintkezési pont található, vagyis a kritikusok nem hivatkoznak egymásra. Ennek persze nem az az oka, hogy nem olvassák egymást, hanem az, hogy a kötetről, lévén kanonikus szerző műve, viszonylag hamar közöltek bírálatokat a lapok, és így egyszerűen nem volt lehetőség a korábbi kritikákra való reflektálásra. Talán megjelennek majd olyan írások is, melyek párbeszédet folytatnak más szövegekkel. Hiszen – alighanem a magyar kritikai élet meglehetős lassúságának köszönhetően – néhány fontos lap még nem közölt bírálatot a kötetről; olyan folyóiratokra gondolok, amelyek egyébként figyelemmel követik a nádasi életmű alakulását (Alföld, Holmi).

A vizsgált írások között – a kritikai fogadtatás koreográfiájának megfelelően – található egy könyvbemutatón elhangzott laudáció, amely később egy folyóiratban írásos formában is megjelent, egy napilap- és két hetilap-recenzió, egy rövid- és egy hosszúkritika, valamint egy blogbejegyzés.

A legegyértelműbb helyzetben minden bizonnyal a laudáció van: a szituációból fakad, hogy az embert ritkán érheti meglepetés. Kritikai viszonyulásra korlátozottak a lehetőségek, negatív kritikai hangot pedig aligha ütne meg valaki méltatásból. A könyvbemutatón elhangzó laudáció az elfogultabb kritikai megszólalások közé tartozik, ha egyáltalán a kritika egy nemének tartjuk. Úgy gondolom, Nádas Péter könyve szerencsésen megválasztott méltatót kapott Földényi F. László személyében.[1] A kötetről szóló szöveg magas színvonalon megírt, a könyv írásait elemező, elmélkedő esszé. A szerző mintegy tablószerűen követi a kötetben szereplő esszéket. Nagyon tárgyszerű: „tapad” a szövegekhez, viszont kevéssé orientálja a hallgatót/olvasót. Mintha feltételezné, hogy akik a jeles eseményre eljöttek, tisztában vannak a laudáció tárgyával, jól ismerik a nádasi esszéisztikát és a szerző életművét. Ebben az esetben tehát a beavatottakhoz szól a kritika, az „ismerősökhöz”, akik számára érthető, hogy amikor a méltató „a nádasi gondolkodás” alapvonásait elemzi, miről is beszél (a laudáló legalábbis bízott benne). De a beszédnek van egy másik nyilvánvaló címzettje is, maga Nádas Péter, akivel Földényi F. László a könyvbemutatón a laudáció felolvasása előtt hosszasan beszélgetett. Hogy ismét a kritika fogalmának meghatározására utaljak, vagyis arra, hogy az az irodalmi műveket értékelő szöveg volna, azt kell mondanom, ez a laudáció csak fenntartásokkal felel meg ennek, Jelenkor-béli közlésekor is. Mondhatnám, nem a bírálatra van kihegyezve, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a pozitív bírálat is bírálat. Persze kérdés, ha nem tudnám, hogy a szöveg eredetileg könyvbemutatón hangzott el – a folyóiratban ez nincs feltüntetve –, akkor is így olvasnám-e.

A Hátországi naplóról a Népszabadságban megjelent recenzióra is igaz, hogy nem értékel, nem bírál.[2] A Földényi F.-szöveggel szemben azonban Perecz László írása a kötet irodalmi vonatkozásait is csupán igen érintőlegesen elemzi. Az értelmezés tágabb kontextusát a lap jellegéből és a mű sajátosságaiból fakadóan a szövegek aktualitása és politikai meghatározottsága képezi. A recenzens mint egy hírlapi tudósító méri fel tárgyát, hogy aztán a napi sajtó szabályainak megfelelően minél hitelesebb, ugyanakkor minél hatásosabb képet adhasson az olvasóknak. A szubjektív szempontok objektívnek látszó bemutatása jellemzi, írása nem feltételez előismereteket, hiszen a tudósítás egyúttal orientál is, még ha ez az orientáció kevéssé a szövegek irodalmi jellegére vonatkozik is. Hatásos képeket emel ki az írásokból, melyek székhez szögezik az olvasót, akár egy háborús övezetből érkező képriport. Az egyik részben így ír például: „A gyilkolás ’élvezetes’ és ’szükséges’, ám ’korántsem egyszerű’ műveletéről van itt szó: a tömeges tarkólövésről, a kattogó géppuskatűzről, az agyvelő spricceléséről, a vértől és más testnedvektől iszamos gödörről, az odalent vonagló emberi testekről meg a fegyverükbe kapaszkodó mészárosokról. A jelenetet az író nem a modern világ könnyen feledhető balesetének látja: a modern civilizációból következő fejleménynek értékeli.” A képi hatás mellett a recenzió másik szembeötlő tulajdonsága a politikum kiemelt kezelése. Ez persze nem meglepő, hiszen maguk a szövegek is felkínálják ezt az olvasásmódot. Az viszont már érdekesebb, hogy a recenzens a Nádas-szakirodalom egy fontos elemét a zsurnalisztikára applikálva Nádas modernségét a politikai hovatartozás kérdéseként kezeli. Idézem: „Nádas nem tradicionalista: modernség-konzervatív. Noha egy normális országban ’jobboldalon’ volna a helye, a mi nem normális országunkban láthatóan semmi sem kapcsolja a ’jobboldalhoz’. Bármiről ír is, éppenséggel a minálunk jellemzően ’jobboldalinak’ tekintett nézetekkel vitatkozik.” Ebben a nézőpontban nem is annyira a szövegek, mint inkább maga a szerző válik a napilap politikai/ideológiai kontextusának szereplőjévé, vagyis a recenzens a lap olvasóinak kíváncsiságát a legérzékenyebb, leginkább reakcióképes pontján ragadja meg. Nincs ez minden Népszabadság-recenzió esetében így, de hogy megmutassam, miként működhet az aktualizáló kontextualizálás az elvben a legszélesebb olvasóközönségnek, ma már talán inkább az úgynevezett művelt nagyközönségnek szóló recenzióban, idézem a napilap egy másik hétvégi kritikusa, Reményi József Tamás sorait, melyeket Takács Zsuzsa Üdvözlégy, utazás! című kötetéről szóló kritikájában olvashatunk: „Mert nem hallgathatom el, mennyire fölkavart ez a könyv, napra pontosan a hátbalőtt gyerekek híreivel együtt olvasva. Ha a mi iskolánk, az úgynevezett magyaroktatás a primitív moralizálás és a laboratóriumi szövegelemzés egyaránt féloldalas gyakorlata helyett eljutna oda, hogy az élet és (egy frissiben megjelent mű képében) az irodalom összetalálkozhatna benne…”[3] Nyilvánvaló, hogy nem igen találkozunk ilyen megjegyzésekkel például az Árgus vagy a Jelenkor hasábjain. A napilap hétvége mellékletében azonban nagyon is a helyükön vannak ezek a mondatok, egyrészt azért, mert adekvát olvasásmódot közvetítenek, másrészt pedig azért, mert a szövegek és az olvasók között is közvetítenek, és így majdhogynem küldetést töltenek be. Az egyik legnagyobb hiány a mai magyar irodalmi életben, de ezzel nem mondok újdonságot, a gyors és megbízható, orientáló és figyelemfelkeltő napilapkritikák csekély számában figyelhető meg.

Az elsősorban az internetre szánt recenziókban a figyelemfelkeltés sokkal radikálisabb változataival is találkozhatunk. A Nádas-kötettel kapcsolatban például a Prae portálon.[4] A napilap-recenzióhoz képest ennek az írásnak a hangsúlya egyértelműen a szöveg irodalmi vonásainak elemzésére tevődik, célja egy nagyon határozott, karakteres és kemény vélemény megformálása. Mindazonáltal érdemes idézni a recenzió első mondatát. Nem nagyon olvastam még leírva olyat, mint Urfi Péter írásában. Az első mondat tehát így hangzik: „Nádas Péter hülye.” Kurta, de ütős kezdés. Biztos, hogy az olvasót nem fogja hidegen hagyni. Ízlés kérdése, hogy egy ilyen személyeskedően provokatív megállapításra ki hogyan reagál: morgolódva odébb klikkel, vagy beleveti magát a szövegbe. Nyilvánvalóan nem egy heves érzelmi reakció levezetése miatt, hanem a megcélzott olvasóközönség számára született a mondat, hiszen a szöveg írója minden bizonnyal számít rá, hogy aki ezen a honlapon jár, ilyen felütés után is tovább fogja olvasni a szövegét. Urfi érezhetően olyan fiataloknak ír, akik jártasak a kortárs irodalomban, és tudják, mi a helyzet mostanában Nádas-ügyben, például emlékeznek Margócsy Istvánnak a Párhuzamos történetekről írott negatív kritikájára.[5] Az előbb idézett hírhedtté vált mondat sémájára alkotta meg Urfi következő szentenciáját: „Dunajcsik Mátyás meleg.”[6] Ezt a megállapítást a szerző így kommentálja: „Ennek a mondatnak – igazságtartalmától függetlenül – látszólag nem sok keresnivalója van egy irodalmi kritikában.” Igaza van. Az ehhez hasonló hatásvadász kijelentések céljaiktól függetlenül problematikusak a számomra. Hiszen a mondat önmagában egy személyről szól, igazságértékét csak a személy vizsgálata révén lehetne meghatározni. Egy könyvrecenzió tárgya viszont jó esetben a könyv és a benne szereplő szövegkorpusz, amelyről nem túl sokat mond az, ha a szerzőt nyilvánosan „hülyének” vagy „melegnek” nevezem, még akkor sem, ha a kötetről egyébként bebizonyítom, hogy gyalázatosan rossz vagy éppen zseniális. Persze beszélhet a kritikus a szerző személyéről is, ha ezáltal közelebb kerülünk magához a műhöz.[7] (A KönyvesBlog Harcos Bálint- és Turczi István-kritikája éppen azért volt nagyon szerencsétlen, mert az alkotók élveboncolása teljesen öncélú maradt.) De visszatérve a Nádas-recepcióhoz: a Prae kritikusa szerint a figyelemfelkeltő kijelentést az indokolja, hogy a szerzői névhez tapadó irodalmi és kritikai kultusz rányomja bélyegét a könyv olvasásmódjára is. Ő viszont ezt – a rendelkezésre álló eszközökkel – igyekszik lebontani, és kultuszromboló, tabudöntögető módon hiteles képet adni tárgyáról. Nos, érzésem szerint a hasonló mondatok nemhogy nem törnek le kultuszokat, hanem éppenséggel erősítik azokat, mivel maguk is a kultusz kontextusába illeszkednek, még ha a rombolás szándékával is. Mégis azt kell mondanom, Urfi Péter írásában a korábban említett szövegekhez képest határozottabb és explicitebb vélemény fogalmazódik meg a kötet egészével kapcsolatban. Az eddig említett írások közül talán ennek van a leginkább kritikajellege. Ez pedig azért van így, mert a Prae-beli recenzió középpontjában a nyitó mondat ígéretével ellentétben nem a szerző, hanem a kötet áll. Hiába azonban Urfi írásának figyelemfelkeltő, extravagáns felütése, az elemzés a korábbi Nádas-recepció jól ismert megállapításain alapul. A szerző jóformán nem mond semmi újat Nádas esszéisztikájáról, csupán megismétli Radnóti Sándor és Farkas Zsolt több mint tíz évvel ezelőtti bíráló megjegyzéseit. Így mégiscsak a lehülyézés marad írása egyetlen újdonsága. Ez pedig – szerintem – igencsak kevés.

Míg az előző cikkben a recenzió tárgyának tágabb kontextusát a szerzőhöz kötődő kultusz jelentette, addig az Élet és Irodalomban megjelenő recenziókkal kapcsolatban – melyek közül csak Láng Zsoltnak a Ketten egy új könyvről című rovatban megjelent írását[8] és Selyem Zsuzsa ex librisének[9] vonatkozó részét érintem – a kritikusi önreflexivitást kell megemlítenem. Mindig izgalmas, ha egy lapban egy könyvről egyszerre több recenzió is megjelenik. Éppen Nádashoz, a Párhuzamos történetekhez kötődik az a rendkívülinek mondható eset, hogy a Holmi három számában öt kritikát közölt róla. Több olvasat egymás mellé állítása nemcsak egy könyv jelentőségének szólhat, hanem a vélemények (akár gyökeresen eltérő vélemények) ütköztetésének a terepe is lehet, ahogy például az ÉS említett rovatában a legutóbb Földényi F. László, egy évvel korábban Mestyán Ádám, a legélesebben pedig 2007 tavaszán Szabó T. Anna kötetével kapcsolatban. És ha már az eltérő vélemények egymás mellé helyezésénél tartunk, meg kell említenünk a 2000 többnyire igen izgalmas, és sajnálatosan ritkán jelentkező Margináliák rovatát, amelyben a kritikákkal együtt ott olvashatjuk azok metakritikáját is. Nos, az ÉS-ben a két említett szerző írásának és értelmezésének a homlokterében egy műfaji probléma áll. Selyem Zsuzsa explicit módon is az esszé műfajának kérdése köré építette fel szövegét, Láng Zsolt írása pedig a Nádas-esszékhez szorosan tapadó önreflexív esszéírás. Így az utóbbi kritika esszé és recenzió határmezsgyéjén egyensúlyozik, akárcsak egyébként Nádas kötetének egyes darabjai. A kritizált szöveg és a kritika a műfaj és a beszédmód tekintetében szinte egymásba csúszik. Láng szövege visszafogott, mentes az éles véleménynyilvánításoktól, a figyelemfelkeltő frázisoktól: a kritikai értékelés nem a szöveg felszínén jelenik meg, sokkal inkább a recenziónak a nádasi esszéisztikával már-már kongeniális írásmódjába van belefoglalva. Láng írása, mint oly sok mai kritika: esszé. Amivel nem akarom azt mondani, hogy a kritika az esszé egy változata volna, de ha ezt mondanám, talán nem tévednék nagyot.

Dunajcsik Mátyásnak a Kalligramban megjelent hosszúkritikája is ezt a tapasztalatunkat erősíti meg.[10] A hosszúkritika jellegzetesen irodalmi és kulturális folyóiratokhoz kapcsolódó műfaj. Ha csupán a terjedelmi határokhoz kötnénk a rövid recenzió és a hosszú kritika közötti különbséget, azt mondhatnánk, hogy egy kritika kb. tizenkétezer karakter fölött általában már hosszúnak számít, de a felső határ ezt a számot jóval meg is haladhatja. Megemlíthetnénk például Radics Viktóriának a Párhuzamos történetekről szóló, 150 000 karakternyi, előbb-utóbb majd, ahogy hírlik, könyvalakban is hozzáférhető írását,[11] amely egyébként címével el is határolódik a kritika műfajától, noha éppúgy a Holmi kritikai rovatában jelent meg először, ahogy Márton László 78 000 karaktert számláló tanulmánya Ferencz Győző Radnóti-monográfiájáról.[12] Ekkora terjedelemből akár tizenöt recenzió is kiférne. A számbeli különbségek önmagukban nem volnának érdekesek. Arra viszont rámutatnak, hogy egy hosszú kritikába sok minden belefér – terjedelmileg és tartalmilag egyaránt. Sok mindent magába foglal Dunajcsiknak a Hátországi naplóról szóló írása is. A szöveg rokon Urfi Péter Prae-beli recenziójával abban, hogy igen alaposan megvizsgálja a szerzői szerep kultikus jellegének társadalmi, kulturális és irodalmi meghatározottságát. A kritika írója – bár néhány ponton bírálja az ezen a téren előforduló aránytévesztéseket – maga is kultuszt épít. Ráadásul kétszeresen. A kritikus Nádas pályájának az Emlékiratok könyve utáni minden fontosabb pillanatához kommentárt fűz, említést téve az életmű jóformán összes, a recenzeált művet megelőző darabjáról, sőt, az értelmezés kontextusába bevonja a görög-latin kultúra, a német és francia felvilágosodás horizontját, latinul, franciául, németül egyaránt szólva néhány szót az olvasóhoz. („Ahol a sok-mindent-tudás átfordul minden tudható tudásába, ott változik át a történetíró rhapszodosszá, a Schriftsteller Dichterré.”) Ezáltal nemcsak Nádas 1986 utáni írói munkásságának egészét helyezi széles összefüggésbe, hanem saját szellemi portréját is megfesti. Ebből a képből pedig az látszik körvonalazódni számomra, hogy – hadd éljek én pedig latinizmusokkal – a kilencvenes években a critica theoretica és a critica poetica szembenállásában kirajzolódó kritikai térben újabban a széles perspektívájú, reflektált literator doctusi beszédmód is szóhoz jut. Ez pedig alighanem azért van így, mert az utóbbi években az irodalmi életbe újra belépett egy olyan nemzedék, melynek tagjai igazi könyv-emberként egy személyben írók, költők, műfordítók, szerkesztők, esszéisták és kritikusok.

Végül, csupán érintőlegesen, a véleménynyilvánításnak egy újabban előtérbe kerülő módjáról, a blogról szeretnék néhány szót szólni. Úgy látom, a blogok egyelőre semmilyen módon sem formálták át a kritikai beszédmódokat. Jóllehet közvetlen, szerkesztői kontrolltól mentes teret nyújtanak az olvasó számára a művekről alkotott véleményük szabad, korlátozatlan kinyilvánítására, akár az úgynevezett „hivatásos olvasókkal”, a kritikusokkal szemben is, nem igazán látom jelét annak, hogy ténylegesen befolyásolnák az irodalmi lapokban folyó kritikai életet. (Csak zárójelben és a rend kedvéért jegyzem meg, hogy a KönyvesBlog természetesen nem blog.) Nos, találtam egy, a Hátországi naplóval kapcsolatos blogbejegyzést egy nem az irodalomra specializálódott, független blogon. Röviden idézem: „Csináltam Röstit. [sic!] Ez egy krumpli-étel, aki nem tudná – közönséges lereszelt főttkrumpli [sic!] a serpenyőben forró vajon lepényszerűen laposra nyomkodva és megsütve. A tetejére egy kevés tejet kell locsolni. Végre elkezdtem olvasni Nádas Péter Hátországi napló című esszékönyvét és már az első írástól leesett a fejem – egyfolytában arra hajlok, hogy úgy fogalmazzak, ennyire tökéletes esszét magyar nyelven még nem olvastam: ennyire tökéletes esszét magyar nyelven még nem olvastam.”[13] Ez a rövid szösszenet természetesen nem recenzió, nem kritika, noha vélemény ez is, még ha érveléssel nem is alátámasztott, de retorikailag jól megszerkesztett és hatásos szöveg. Azt mindenesetre jól mutatja, hogy az olvasó – csakúgy, mint a kritikus – nemcsak lázadni, hanem lelkesedni is tud. A heterogén kritikai tér, mint talán a Nádas-kötet recepcióján is látszik, igen tágas tér, melyben jut hely a különböző beszédmódoknak és szövegtípusoknak, peremén pedig az imént idézetthez hasonló megnyilvánulások is elhelyezkednek. Ha peremről beszélek, persze azt is kimondom, hogy a térnek van közepe is. De ez már egy másik történet.

                       

                       

[1] Földényi F. László: Az egyedi és a közös metszéspontjában. in: Jelenkor 2007/3. 320–323.

[2] Perecz László: A körtefa meg a mészárlás. in: Népszabadság 2007. január 6.

[3] Reményi József Tamás: A megmaradt készség. in: RJT: Zsurnál. Budapest, 2007. 101–102.

[4] Urfi Péter: Kultusz és szaft. in: Prae 2007. május 24.

[5]2000 2005/12. 34–53.

[6] Urfi Péter: „Szavakkal szeretkezik”. in: Magyar Narancs 2007. augusztus 24.

[7] Vagyis nem a kérdésföltevéssel van bajom Dunajcsik homoszexualitásával kapcsolatban, mert a kérdést fel lehet tenni, de akkor tegyük fel rendesen, mint ahogy Márton László tette a Repülési kézikönyvről szóló kritikájában: Az elbeszélés mint kulissza. in: Holmi 2008/2. 260–264.

[8] Láng Zsolt: Önsajnálat helyett önreflexió. in: Élet és Irodalom 2007. január 5.

[9] Selyem Zsuzsa: Ex libris. in: Élet és Irodalom 2007. január 12.

[10] Dunajcsik Mátyás: Mihez kezdünk Lübeck nélkül? – gondolatok Nádas Péter új esszékötete kapcsán. in: Kalligram 2007/4. 96–101.

[11] Radics Viktória: Kritika helyett. in: Holmi 2006/5. 663–695.

[12] Márton László: Költőélet, költőhalál. in: Holmi 2006/11. 1553–1573.

[13] http://rumore.hu/?s=egyszer