Poeta Animalis

Mikor az előbb körbenéztem, láttam a szemekben a döbbenetet és zavart: akkor most mi a bánat van? Hiszen, ugye, Németh Zoltán, a költő, 2003-ban Benáreszben nyomtalanul eltűnt, és Stofko Tamás nem lelte meg, kutatóútjáról eredménytelenül tért haza. Viszont kevesen tudják, hogy a történet itt nem ért véget. Egy nap, még Londonban éltem, Szigeti László felkeresett, kialvatlan, vörös szemmel a szemembe nézett és elárulta, hogy atyai ösztöneivel érzi, Zoli még él és alkot. Vállamra tette kezét, és engem bízott meg a Zoli felkutatására induló új magánexpedícióval. Kezembe nyomta anyai ükapja, a dunaszerdahelyi Vámbéry Ármin titkos naplóját, tanuljak a mestertől, mondta, majd a fülembe súgta, hogy haladjak a korral, és ne táncoló dervisnek adjam ki magamat, hanem tálib harcosnak vagy svéd szexturistának.

Így kerültem Dél-Ázsiába és nyomoztam hónapokig, míg, mikor már szinte minden reménnyel felhagytam, és a harmadik szifiliszfertőzésből kúráltak ki a helyi orvosok, váratlanul Zoli nyomára bukkantam. Megtudhattam, hogy bár 2003-ban valóban egy szexmaraton közben félúton kispriccelt Zoliból a lélek, de rögtön másnap megszületett a reinkarnációja, akit Zoli Weissmüller névre kereszteltek, és egy majomcsaládban élt, a Maszat-hegytől északra, de a Vénusz-dombtól még innen. Felkutattam. Könnyen megismertem a négyéves kisfiút, mert szerencsémre magyaros szlovák akcentussal beszélte a pandzsábit. Napokig csak messziről lestem meg a kis Zolikát új szüleivel. Egy teljesen normális családdal álltam szemben: Zoli majomanyja naponta bőszen szőrtelenítette magát és szoláriumba járt, pirosra, kékre és ezüstre festette a lábkörmeit, míg Zoli majomapja munka után a kocsiját egy kötélen húzta fel a fa csúcsára. Zoli folyton bogarakkal és állatokkal játszott: hangyákat hámozott, szeletelt és sütött ki olajban, kíváncsi mozdulatlansággal figyelte órákon át a csigaszexet, játszott a mókusok makkjaival és mogyoróival, és a szomszéd vidralány vidrátorával. Éjjel tanúja lehettem, hogy holdfénynél frissen nyúzott libabőrre denevérrel ír verseket. Már egy egész kötetnyi összegyűlt az egyik ágon, amit egy délután, amikor Zoli pinty-pontyozott, titokban lemásoltam, és később hazahoztam. Ennek a kötetnek az anyagát tarja most kezében a nyálas olvasó.

Mikor először beleolvastam Zoli kéziratába, levett a lábamról, milyen ügyesen ötvözi a versekben a négyéves fiú komolyságát és félelmeit a lelkében lakó harmincöt éves férfi gyermeki kíváncsiságával és játékosságával. A négyéves gyerek szinte tudományos állatkísérletei mögül előbújik az érett férfi köldökbámuló fantáziálgatása. A kötet alapja a zoológia, az állati lét súlyos egzisztencialista kérdései és problematikája, amit Németh három olvasatból közelít meg: nyelvi, állatlélektani, illetve testi-szexuális interpretációs értelmezések rétegződnek egymásra.

Le kell szögezni, ha az állatok megértéséről van szó, Salamon király kismiska volt Zolihoz képest. Konrad Lorenz meg közönséges kókler. Németh például már rögtön az első versben bebizonyítja, miként rabja a bárány saját anyanyelvének. A harmadik versben meg a kutya és a tyúk lelkében végez mélyfúrást, akik identitásukat saját megnevezésükre konstruálták. Ír a légyről, akinek deklaratív felszólító módban kell leélnie az életét, egy életre megfosztva a descartes-i logika lehetőségétől. A kötetből azt is megtudhatjuk, hogy míg a szarka rendszeresen el van foglalva a végbélcsatornákkal, az orrszarvút megmenti a VÚ, a kakast az S. Persze ez két pozitív példa, ami ritka az állatvilágban. Németh pontosan és érthetően levezeti, a hódnak miért kell átoperáltatnia magát madárrá, hogy teljes életet élhessen (és ne gondoljunk közhelyekre, nem repülni szeretne, hanem verseket írni). Ezzel szemben a hermafrodita Y esete már nekem is magas, mert ilyen élőlényt nem ismerek sem én, sem a biológiai nagylexikon. Szótáríróink és akadémikusaink is sokat tanulhatnának e kötetből. Nem is szólva Kiplingről, lenne mit ellesnie Némethtől: például a gyíkról, aki belenézett a tükörbe, és saját tükörképétől úgy megdöbbent, hogy felsikított: Ó! És kígyóként siklott tova. Meg a Rókakasról, erről a tiszavirág-életű, kétfejű, skizofrén lényről: a róka torkából kipislogó kakasfejről.

Németh gyakran elemzi az állatok lelki-nyelvi anatómiáját: például a csigáét, akinek húznia kell maga után azt a nyálas, tapadós CS betűt, összeszednie az I betűről folyton leguruló pontot, és kihúzni a G-t, amely folyton a földbe akad. Vagy szegény kis malacét, akinek végig kell küzdenie magát az egész ábécén, hogy szép D feje legyen, I hangja, SZ törzse és húsa, N lábai, nagy O feneke, és egy kis ékezetnyi farkincája.

Az állatvilág tanulmányozásán keresztül sok, az emberi létre is érvényes igazságot tárnak fel ezek a versek. Minél brutálisabb vagy egy varjúval, annál hűségesebb, de ha kedves próbálsz vele lenni, pár nap múlva továbbáll. (Sajnos Nemes Nagy Ágnes mit sem értett az ornitológiához.) A hangya viszont utálja, ha olajban kisütik. Bonyolult világban élünk: melyik állat szereti a brutalitást, melyik rühelli? A vércse és a vérmedve közös szórakozása, ha együtt vérezhetnek, és a haris, mert igazi férfi, élvezi a gyűrődést. Freud meg persze jegyzetel. Németh sok tudományos összefüggést megkérdőjelez, másokat alátámaszt. Levezeti a sarkizmus, az artktika és az alopex lagopusizmus szükségességét, felvázolja a fridzsiderelmélet körüli vitákat, és feltárja Mengyelejev rendszerének eddig ismeretlen kudarcát: nem tudott mit kezdeni a cinkével.

Németh csuklóból bebizonyítja, hogy az Ablakzsiráf tételei mind hamisak. Hiszen már az elején az Á betű bizonyosságát is megkérdőjelezte a Tyuk és a Kuty. Kész a káosz: az X a magyar nyelvben az egész ábécétől fél. Az Y azt sem tudja magáról, hogy magánhangzó-e vagy mássalhangzó, mert ez is és az is, az egyetlen biztos pont az életében, hogy a gyöngytyúk kedvenc eledele. Bár a borz biztos a nevében, mégis skizofrén állat: B or Z? Németh kezdeményezi például a H betű törlését a szótárból, hiszen ez az alig hallható, nemtelen hang láthatatlan falként választ szét minket a tehénben.

Németh verseskötete félig-meddig szexkalauz is. Rengeteg olyan praktikát tanulhatunk meg belőle, amelyet még a Cosmopolitan szerkesztői sem mernek vállalni. Például, csókolózás közben a szájak közé tett csókával sokkal nagyobb az élvezet, mert a száj tele lesz tollal, csőrrel, karommal és a csóka kétségbeesett kiáltozásával. A csigák azzal fokozzák orgazmusukat, hogy váltogatják a nemüket, mint a zsebkendőt. Ezt inkább ne próbáljuk ki otthon. Az imádkozó sáska szex közben a társa fejét harapja le, hogy kielégítse perverzióját. A farkas farka alá méheket eresztenek. Ez mind nagyon izgalmas, engem mégis a sikló ragadott meg leginkább, aki folyton a C betűt keresi, amelyhez, ha megtalálja, rögtön odabújik, mert ha ilyenkor szádba veszed ezt az egyébként békés állatot, megvadul, zihál és emberi nyelven kezd el kiabálni. Egyetlen betű is képes csodákra!

Szintén sokat tanulhat a könyvből az, akit érdekel a gyermeklélektan, a szexuális fejlődés pszichológiája. A kis Zolika versei közül az elsőben a farkas még csak be akarja rakni darabonként a szájába a bárányt, a kéziratok vége felé a farkas már a farkát teszi be hátulról a bárányba. Az állatok a kötet elején a nyelvüket nyújtják ki, a közepén már a foguk fehérjét is kivillantják, de a vége felé a farkukat rántják elő.

Miután a kéziratot lemásoltam, visszatettem a fára, és ezzel, úgy döntöttem, teljesítettem is a küldetésemet. Zolit az erdőben hagytam, nehogy itt a nagyvárosban legközelebb buszokról meg autókról írjon verseket. Olyan boldognak tűnt ott az állatok birodalmában, a kis Zoli Weissmüller, az utolsó este is, mint mindig, majomanyja siklójával és csikójával játszott, mielőtt békésen elaludt.

* Elhangzott a kötet bemutatóján a budapesti Szlovák Intézetben 2008. január 31-én.