Versszövegkönyv

Nyilván az a legnagyobb kockázata ennek a könyvnek, amire pár helyen felhívták már a figyelmet: vajon hogyan működik egy alapvetően „félirodalmi”, elsősorban nem nyomtatásban létező műfaj könyvbe nyomva? Ugyan teljesen egyértelmű a műfajmegjelölés: itten dalszövegek vannak, amelyek nem akarnak versekként megjelenni, mégis, el tud-e szakadni az olvasó attól, amit lát? Mert ha belelapoz a kötetbe, az egyes szövegek a legszúrósabb tekintet számára sem sugallhatnak mást ránézésre, minthogy tök úgy néznek ki, mint a versek. Főleg, hogy olyan sorozatban, olyan formátumban jelennek meg, amely leginkább verskötetek lelőhelyeként ismeretes. A kétféle létmód kétféle szövegvilága ugyanakkor egy jó „szövegíró” kezén nem biztos, hogy túl messzire esik egymástól. Adott már ki dalszövegkönyvet Kovács Ákos, méghozzá egyértelműen költőként határozva meg magát, s versekként a szövegeket, valamikor Lovasi András, kissé óvatosabban, a tavalyelőtti Nick Cave kötet egyértelműen versekről beszél, s bár az eredetiek megítéléséhez nincs apparátusom, a magyar változatot fordító költők kétségtelenül azzá tették, mint ahogy, ha jól emlékszem, Adamis Anna és Horváth Attila is kiadta válogatott (vagy ilyen meg olyan) dalszövegeit – versekként – (stb., stb.) –, s most Kiss Tibor egyértelműen elhatárolódva a verskategóriától, dalszövegekhez tartja magát. Ami kétségtelenül igen szimpatikus vonás, noha az olvasót talán „károsan” befolyásolja. Mert hát tulajdonképpen ő maga is dönthet. De a gesztust tökéletesen megértem.

Olvasatom abszolút szövegközpontú, mivel a Quimby lemezeit, amelynek Kiss Tibor a frontembere, egészen egyszerűen alig ismerem. Így aztán pl. azt se tudom, szokása-e a zenekarnak bookletet mellékelni albumaihoz, amely a szövegeket tartalmazza. De még ha nem is tartalmazza, akkor is, magyarul van, lehet érteni, meg lehet jegyezni a dalokból. Ki a fene venne meg akkor egy ilyen könyvet? A közönség azonban másképpen működik, nyilván – hiszen, amennyire tudom, a kötet a JAK-füzetek utóbbi éveinek páratlan könyvsikere. S mivel az albumokat nem ismerem (vagy csak egyet-kettőt, azt is sokkal inkább felületesen, semmint alaposan), számomra e szövegek szövegként jelentkeznek. Egy bizonyos fokig.

A szerkesztő, k.kabai lóránt a fülszövegben felhívja a figyelmet, hogy az egyes darabok nem időrendben sorakoznak, hanem egy szenvedéstörténet-narratíva logikai rendje mentén szerveződnek. Pontosabban, hogy kicsit kevesebb kockázatnak tűnjön: egyszerre érzékelteti és rejti el egy lehetséges pokoljárás állomásait ez a szerveződés, avagy szöveg(sor)rend. Vagyis az említett félirodalmi műfaj immár a narratív strukturálódás felelősségét is viseli, mint ahogy, stílszerűen, zenekaroknál egy konceptalbum esetében szokás (hogy a Quimby csinált-e már ilyet, halvány lila gőzöm sincs). Ez azonban, mármint a narratíva-szervezés, amely azt gondolom, a szerkesztő munkája, felveti a válogatott jelző másféle olvasatát is a műfajmegjelölésben álló dalszövegek előtt. Hogy ugyanis nem biztos, hogy best of jellegű gyűjteményt tart kezében az olvasó, nem Kiss Tibor legjobb dalszövegeit, esetleg a Quimby együttes legjobb számainak szövegeit teszi közzé a gyűjtemény, hanem egy merőben hipotetikus struktúrának megfelelő, abba beilleszthető darabokat válogatott ki a szerkesztő (esetleg a szerző) a diszkográfiából. És persze, meg ne feledkezzek róla, itt vannak a grafikák is, melyek a fülszöveg szerint szintén szerves részét képezik ennek a narratívának. Rajz és dal – verskötetnek kinéző narratívaként, mint az intermedialitás nonpluszultrája. Erős szerkesztői jelenlétnek tűnhet mindez – én azonban nem tapasztaltam zavaróként. És egyáltalán nem jött át semmiféle különösebb pokoljárás, leszámítva a kötet alapvetően szomorkás hangvételét, sötét tónusú alaphangoltságát.

Nyilvánvalóan nem fogok hosszas értekezést folytatni e helyen vers és dalszöveg alapvető funkcionális differenciáiról, vagy mondjuk arról, alapvetően mennyire máshogyan születik e kettő – inkább azt mondom, ennek is, annak is hasznára válik, ha tud egy keveset a másikról. Ha például a vers tudja, hogy üzenet, kezdet, közép és vég nem árt, ha van (kivéve azokat az eseteket, amikor árt, ha van), a dalszöveg pedig nem feledkezik meg a nyelvi igényről és a közhelyek kerüléséről (kivéve amikor arra van szükség, hogy megfeledkezzen róla). Kiss Tibor szövegei javarészt a nem-megfeledkező kategóriában mozognak: legtöbb szövegén igényesség és megmunkáltság érződik – azt is megkockáztatnám, hogy egyik-másiknál nagyságrendekkel alacsonyabb színvonalú szövegeket is versekként szoktak közrebocsátani mifelénk. Váratlan, szokatlan, eredeti megoldások sorra bukkannak fel – igaz, tényleg lehasznált eszközök is kerülnek azért. Örvendetesen kevés viszont az intellektuel dalszerzők erőltetett eredetieskedése. Az olyanok meg, mint pl. az Árva lélek balladája csont nélkül versként puffan.

És ugyanígy remek ötlet és jó szöveg a Halleluja, tematikailag is kilóg a kötetben olvasható darabok közül, nagyszerű fordulatok sorjáznak a Most múlik pontosanban, vagy az erős, akaratos Az egyik ember… is nagy találat. Esetlenebbé ott válnak a szövegek, amikor a ritmus- és/vagy rímkényszer, esetleg ezeknek látványos kikerülése gyengíti meg őket, máskor egyfajta, leírva erőltetettnek tűnő lazaság (pl. „Ma éjjel semmi sem olyan, / mint amikor olyan, amilyen” (Az otthontalanság otthona, 52.) hullik ki a szavak közül, ami zenével, előadással ugyan bizonyára jól működik, az önálló szöveget azonban helyenként kissé kínossá teszi. Példákat lehet hozni számtalant pozitív és negatív irányban is – ezeknek a szövegnek elsődleges tétjük nem a poétikai értelemben vett abszolút esztétikumra törekvés. Persze ez a vélekedés felveti egyfajta „kettős mérce” alkalmazását – nos, nem tudom, mi a teendő. Mert bár a dalokat, ahogy már mondtam, nem ismerem, mégis befolyásol az olvasás során a tudás, hogy nem versekről, hanem dalszövegekről van szó.

Könyvolvasóként s a zenekar abszolút felületes ismerőjeként meg sem kockáztatom, hogy albumszűrést végezzek az anyagon, melyik lemezről hány szöveg szerepel a gyűjteményben, de erre nincs is szükség. Inkább azt mondom, fölötte örültem olvasás során, hogy nem ismerem a lemezek nagy részét. Mert ahol ismertem az eredeti nótát, nem tudtam elvonatkoztatni tőle. Ha egyszer a Csáki Pityu bá’ balladája nagyon nem tetszik az adott albumon sem, akkor nem tetszik a szövege sem, bár az albumon is a nemtetszés alapvető oka a szöveg – s ha meg a dalról van jó élményem, a szövegről is az lesz (természetesen a legutóbbi slágerre gondolok, a Most múlik pontosanra). Alapvetően azonban kétségkívül kellemes olvasmány a kötet, amolyan könnyedebb, talán kicsit felelőtlenebb líragyűjteményként is felfogható, már amennyiben el tudunk vonatkoztatni a zenei alapoktól (ez ugye nekem elég könnyen ment). Így aztán nem csak Quimby-rajongóknak ajánlanám. Quimby nélkül is jó, ahol jó.