A filozófus macska; A nyelv előtt
A filozófus macska
„szabad járása van
a létből a semmibe
a semmiből a létbe”
Somlyó György: A macska tízezer létezésmódja: 3. …mint egzisztencia
Apád macskája, akinek még neve sincs, kész filozófus.
Az újabb kori bölcselettörténetek
egyszerűen csak a filozófus macskaként emlegetik.
Eszmerendszere, mely magában foglalja az összes eddigit,
gyakran kerül az elméleti viták kereszttüzébe,
de ő állja a sarat.
Közvetlenül az anyád temetését követő napon
szegődött egyedül maradt apádhoz –
addig soha nem látta a környéketeken senki,
a semmiből jött: ahova anyád távozott.
Az esendőség és a tökéletesség egyesül lényében,
négy lábon járó ösztön és bölcselet.
Ragaszkodik hozzád, de jelenlétével nincs terhedre,
sosem adja fel önmagát, mégsem tagad meg soha.
Peripatetikus sétáidon elkisér,
van úgy, hogy hirtelen megdermed,
s egy egzisztencialista gondolkodó hevületével
kikap a földből egy vakondot,
majd rád emeli átszellemült tekintetét;
sztoikus nyugalommal sütteti hasát melletted a teraszon.
Lényén átdereng
a keleti átszellemültség,
időnként mintha a Nirvánából jött volna vissza,
máskor a lételmélet nyikkan benne,
a kierkegaard-i vagy-vagy elé állít,
eltöpreng a heideggeri létbe-vetettség ídeáján,
dorombol a wittgensteini nyelvfilozófiának,
a saussure-i nyelvelméletnek,
most éppen Gadamert tanulmányozza,
megszólít a maga Derrida-értelmezésével,
hétköznapjaink barthes-i mítoszain rágódik türelmesen,
Virilloval együtt dohog a civilizáción.
Hosszan nézed őt,
s amint így egyszerre látod
magamagának is meg a saját maga képének is,
az augusztusi verőfény együtt emel át vele lassan
a transzcendensbe,
miközben a filozófus macska felkiáltójelként
magasba meredő farka láttán
életed mondata végén az értelmetlenné vált kérdőjelet
pontra cseréled fel.
A nyelv előtt
Ez alatt a cím és alcím alatt a folyóiratban, könyvben, ahol megjelenik, üres oldalnak kellene lennie. Az alább következő soroknak pedig – az első mondat kivételével – a címhez *-gal kapcsolódó, magyarázó lapalji jegyzetként kellene szerepelniük. Mert bár számomra világos, hogy a címsorokat követő, üresnek látszó síkot új verseim töltik be, a hagyományos módon szemlélő és olvasni kívánó szemnek az első pillantásra ez messze nem nyilvánvaló, s az csupán ürességet lát lírai opusaim helyett, ezért némi magyarázattal tartozom annak igazolására, hogy nem pusztán közönséges, s nyilvánvalóan már mások által is kitalál(hatot)t formális ötletről, formai megoldásról van szó, és a fenti semmi csupán egy spontán érzéki csalódás következtében fedi el e helyt a verseim.
De lássuk csak közelebbről a láthatatlant!
Ha történetesen (lap)szerkesztő lennék, feltétlenül közlésre javasolnám A nyelv előttet. Azt ugyan elismerném, hogyha a fenti cím alatt tényleg nem lenne semmi, az egész valóban nem volna több egy egészen olcsó, triviális ötletnél. Őszintén megvallom, magam sem kedvelem az efféle trükköket, önmaguknál nem több ötleteket, az elmeélnek a rávetülő hirtelen fényben való pillanatnyi megvillanását. S bár tudom, hogy bizonyos összefüggésben, olvasatban ezek a könnyed – s kisded – játéko(cská)k is lehetnek funkcionálisak, gyakori ismételhetésükkel, ugyanarra a rugóra történő járathatásukkal nemritkán a könnyebbik útra csábíthatják a fáradékony, s a mélybehatolásra néha lusta elmét. Mivel azonban ez esetben – ha történetesen (lap)szerkesztő lennék – elsősorban az elém tett papírlapok könnyed fehérsége alatti – az által eltakart – súlyos versekre figyelmeznék, azt javasolnám főszerkesztőmnek (elöljárómnak), hogy kiadványunkból kanyarintsuk el ezeknek az opusoknak a megfelelő helyet, s a rendelkezésünkre álló oldalakra a kívánt terjedelemben tördeljük be a szóban forgó láthatatlan, nyelv nélküli – magára a címre utaltan: nyelv előtti – művet.
Majdnem azt írtam: nyelv előtti szöveget. Mivel azonban a ’szöveg’ fogalma általánosan a nyelv által elkerítettet, azaz bizonyos nyelvi megfogottságot, nyelvbeni megragadottságot (is) jelent, ez a formula önmagában értelmezhetetlen, nyelvi lehetetlenség lett volna itt. Ha föl is tételezzük tehát – ne menjünk most bele abba, miért nem kell ezt feltétel nélkül elfogadnunk –, hogy nyelv előtti, nyelv nélküli szöveg nincs, ugyanez a nyelv előttiség nem vonatkozik a műre. Igaz, a ’mű’ szavunk is magában hordja az alakítottságot, az alaki megfogottságot, a meghatározott formába rögzítettséget, az adott formai keretek közti megfogalmazottságot. Irodalmi műről lévén szó, ez utóbbi rendszerint nyelvi megfogalmazottságot, nyelvi formákba öntést, a nyelvi lehetőségekkel való élést jelent. Egyszersmind azonban a nyelv általi beszűkítettséget, a nyelvbe való belekényszerítettséget is. Persze, az alkotás: alakítás, a határok kijelölése – egyfelől, ám a körülhatárolt játéktéren belüli végtelen mozgásba hozása is egyúttal. Árnyaltan, leleményesen mondjuk a szobrászatra vonatkoztatva: a szoborról el kell távolítani, le kell faragni a fölösleges fát (követ stb., vagyis: anyagot). Irodalmi mű létrehozásával a semmit – a papír (a képernyő) végtelen fehérségét – kerítjük körül nyelvi eszközeinkkel.
Hagyományosan azt gondoljuk: amikor valamit leírunk, kimondunk, az bennünk akkorra már készen van. A fenét! Bennünk nincs készen semmi. Pontosabban: bennünk csupán a semmi van meg, s ebből a semmiből veszünk ki valamit, s ez a valami jó esetben a mű. Persze, sok minden – genetikai, alkati, lelki meghatározottságok, ilyen-olyan (tapasztalati s más úton elsajátított) ismeretek, a pillanatnyi körülmények összejátszásából adódó meghatározók sora – van e mögött a semmi mögött, de sejtelmünk sincs arról, mi minden van bennünk. Egyszerűen azon oknál fogva, hogy – e meghatározottságokon kívül – bennünk nincs semmi. Bennünk minden lehet, de egészen addig, míg nyelvi (formanyelvi) eszközeink s előbb említett meghatározottságaink segítségével körül nem kerítünk valamit a semmiből, addig az a valami nincs, addig a semmi van bennünk. Pontosabban: a lehetőségek, a lehetséges formai megnyilvánulások tenger sokasága, végtelen örvénylése csupán, de alakilag semmi.
De ez a semmi van.
S ebben a semmiben már potenciálisan (virtuálisan?) a lehetséges formai elkerítettségek is benne vannak. Miért ne választhatnánk ki ezekből a meglevő nemlétezőkből egyet? Többet? Hiszen pontosan ez történik írás közben is: valamelyikükhöz hozzárendeljük az egyedül neki adekvát – vagy neki adekvátnak gondolt – nyelvet. De vajon nem történhet-e meg úgy e kiválasztás, hogy nem rendelünk hozzá semmilyen nyelvet (semmilyen formai, alaki meghatározottságot)? Persze, tudom, ha mindez lehetséges is, a dilemma az, hogy a kiválasztott, s fölmutatni (megmutatni) kívánt létező nem-létezőt mivel, hogyan tudom láthatóvá tenni? De ami nem látható, az nincs? Botorság lenne ezt mondanunk.
A nyelv előtt cím alatt tehát új verseim vannak. Mert ezek a verseim vannak. Nem rendeltem hozzájuk szavakat, formát, nyelvet – önmaguk szó, forma, nyelv előtti állapotát tükrözik. Az üres tér drámája mellé, íme, az üres sík drámája. Az üres teret be kell játszanunk, az üres síkot tele kell írnunk az életünkkel. Hiszen a leírt szöveg sincs kész, az író által leírt – a semmiből a maga meghatározottságai segítségével elkerített – művet is az azt a saját meghatározottságai felől értelmező olvasó fejezi be (de ő is csak arra az egyszeri alkalomra, s egy másodszori, többedszeri olvasásnál mindig újra és újra befejezi, s minden alkalommal másképp). Az üres síknak a maga meghatározottságai által adott kereteit ugyanúgy teleírhatja értelmezéseivel, mintha egy megszövegezett, megformázott (formatált?) szonettet kellene magára írnia, tehát újraírnia.
Két kérdés azonban önkéntelenül (természetszerűleg?) adódik e helyt.
Az egyik: vajon nem egyforma-e, nem ugyanolyan-e minden létező nem-létező? A semmiben, a formanélküliségben, forma- és nyelvelőttiségben nem mosódnak-e egybe a dolgok, nem a nyelv, a nyelvi megfogottság ad-e egyediséget, egyszeriséget, elkülöníthetőséget valaminek? Nem ez elkerítettség okán lesz valami identifikálható, azonosítható egy másik valamivel szemben (egy másik valami mellett)? Hát persze, hogy annak okán – válaszolhatom.
A másik kérdés: ha nem teszem láthatóvá azt, amit az olvasóval, szemlélővel be akarok fejeztetni, hogyan tudja, hogy mit kell értelmeznie? Hiszen könnyen elképzelhető, hogy a cím alatti üres sík csábításának engedve valaki teljesen mással írja tele azt, mint amilyen láthatatlan opusokkal én ezt az ürességet teleraktam…
A legjobb tehát, ha teleologikusan közelítünk e kérdés(ek)hez.
Mivel a semmiben minden irányulhat mindenfelé, üres síkom egészen bizonyosan azt az irányultságot (megvalósulhatóságot) is tartalmazza, amely egybevág a kívánt olvasói (befogadói) értelmezéssel, értelmezhetőséggel.
A nyelvvel rögzített vers a végtelen végesítése. Olvasóját (befogadóját) is megköti; alkotója magát igyekszik transzlokálni értelmezőjébe, magát szabadítja fel befogadójában.
A nyelv előtt visszaadja a versnek s értelmezőjének a végtelent. A papír üres síkjának semmijében maga transzcendálódik a nyelvileg elkerítetlen mű alkotójává.
Ő lehetek így én.
S ő is én lehet ekként.
És ebben a nyelv előtti áldott pillanatban mindketten egyszerre pillantjuk meg
a semmi üvegében végigfutó belső remegést.